Part 11

– Most pedig, derék Numa, ne felejtsd el, hogy kiáltványunk jelszava: bátorság és egyetértés. Bátorságban nincs fogyatkozásunk, de az egyetértés tekintetéből tudd meg, hogy miért hívnak engemet Fabius Cunctatornak? Az én elvem az okszerű késedelmezés. II. Romulus tervét is a korán kezdett jeladás semmisítette meg; ha egy fél napot, csak hat órát várakoznak, a terv gyönyörűen sikerül. A sietség buktatott meg bennünket. Nehogy ezuttal ismét hasonló veszedelmünk támadjon, én tanácslom neked, hogy a kirohanással holnap délig várakozzatok. Kassáról holnap délben vonul az összes katonaság Eperjesnek, s két napig nem jő helyette más. Ebből értheted, hogy miért óhajtom a halasztást holnap reggelig.

A mester elsápadva felelt:

– Már késő.

– Hogyan késő? kiálta Mária felpattanva.

– A parancsok már ki vannak osztva.

– Vissza kell azokat vonni.

– Már nem lehet! már nem lehet! szólt kezeit tördelve a mester; s aggodalmasan tekintgetett ki az ablakon, melyen át valami távoli veres fény kezdett a szobába világítani. Már felgyujtották a hóhér házát.

– Micsoda? kiálta magán kívül Mária.

– Ez volt a kezdemény. Most már nem lehet halogatni többé.

– Esztelenek! Bolondok! sikoltá a delnő s futni akart ki a szobából. Az ajtónál eszére tért. Visszafordult s kezét Bodza karjára téve, titkolózva sugá fülébe:

– Úgy csak egy mód van, egyszerre diadalt nyerhetünk.

– Mi az?

– A székvárost is fel kell lázítanunk; ha sikerül: elfogni a tábornokot; ha rosszul sikerül: legalább dolgot adni a katonaságnak.

Bodza Tamás fogvaczogva helyeslé e tervet; csak azt szerette volna tudni, vajjon kinek lesz elég bátorsága e feladathoz hozzá nyulni?

Mária a legnagyobb erőszakot követé el lelkén, midőn az ablakon át az éjszakai tájba kitekintve, hideg vérrel vizsgálá a távoli égést, mely a szobába világított.

Egy pillanat alatt keresztül futott gondolataiban mind az, a mi ott történhetett és a mi még másutt történni fog. Maga előtt látta az éjféli borzalmakat mind és mutatnia kellett, hogy őt mind e jelenetek egészen más oldalról érdeklik.

– Numa Pompilius, a mondott tervvel sietni kell. Valami paripa van-e itt közelben? Az enyim elmaradt az uton, nem használhatom többé.

– Lesz, Fabius. A postahivatal lovait lefoglaltatni volt első gondom, hogy hírnököket ne küldhessenek szélylyel. Láthatod, hogy előrevigyázó vagyok. Válaszd ki magadnak a legjobb lovat és siess, a hova kivánod. Ezt a provinciát rád bízom.

Bodza nagylelkű volt. A veszélyesebb tartományt a meghódítás dicsőségével együtt bízta másra.

– Sietek, szólt Mária, felnyitva gyorsan az ajtót; ott azonban újra megállt egy perczre. – Te Numa, egyedül bocsátasz-e engem?

– Miért ne?

– Hibát követsz el. A népvezérnek gyanakodónak kell lenni; hátha én csak kém, hátha áruló volnék! Megbizásaidat soha se ruházd egy emberre, mindig ketten járjanak követeid, hogy egyik a másikra ellenőrködjék. Ez általános szabály; csodálom, hogy eddig meg nem tanultad.

Bodza Tamás elismerte hibáját; Fabiusnak csakugyan több gyakorlata van ilyen vállalatoknál. Valakivel kisértetni kell őt.

Máriának pedig csak azért kellett e kisérő, nehogy visszatértében ismét feltartóztassák a csárda mellett tanyázó csoportok.

– Hozzatok elő két paripát! szólt Bodza a folyosón őrködő parasztoknak; azzal mind a ketten kiléptek a pórhad közé.

Egy-egy csoport férfi, kaszáinak egyenesre ütésével foglalkozott; mások ingerülten beszélő népszónokot fogtak körül, vagy öten iszonyú lármát csaptak négy garas miatt, a mit útban talált batyus zsidótól foglaltak el, hogy oszszák azt fel öt felé?

– Barátaim! szólt Mária közéjök lépve, meghitt, bizalmas szóval: van-e köztetek bátor, vakmerő ficzkó, a ki tűzbe-vízbe menni kész, ha kell?

A rábámuló lázadók nem igen feleltek eleinte, hanem a mint Bodza Tamás bizonyítá, hogy most egy hatalmas pártfőnöküket látják maguk előtt, akkor tízen, huszan furakodtak elő, bizonyozva, hogy ők mindnyájan veszett vakmerő emberek.

– Atyafiak, a dolog nem tréfa. Kinek van kedve velem berontani a székvárosba, felolvasni a kiáltványt, felbuzdítani a népet, fegyvert és lőport szerezni magunknak, és a legfőbb urakat elfogni egy csoportban, mint egy csomó farkast a berek közepén?

E kérdésre kissé alábbhagyott a kérkedő lárma, de két-három jól felpálinkázott ifju arra is ütögette a mellét ököllel, hogy ők arra való emberek lesznek.

Mária kiválasztá közőlök a borzas Hanákot. A ficzkónak olyan pofája volt, szélesebb mint hosszu, felűl borzas, alól torzon, hogy lehetetlen volt meg nem tetszenie.

– Te jösz velem. Ülj fel az egyik lóra.

Borzas Hanák nem hagyta magát kétszer kináltatni; nagy ügygyel-bajjal felhasalt a lóra, s nem győzött mosolyogni örömében, hogy már most neki lova van.

Mária könnyeden pattant fel a másik paripára. Jó száraz, de csontos állat volt az.

– Holnap ilyenkor hallani fogtok felőlünk, szólt, szavait Bodzához intézve. Addig valami elhatározó lépésbe ne ereszkedjetek. A kiket elfogtok, őrizet alá kell tenni, és vigyázni, hogy kár ne essék bennök. Értesz-e? Meglehet, hogy az elfogottak maguk is keresni fogják a halált. Nekünk azonban szükségünk leend rájok «vallomásaik» végett. Azért életökre vigyáznotok kell. Itélni fogunk mindenki fölött. Numa, mindenütt jelen légy. Bátorság és vigyázat!

Mária még egyszer kezet szorított Bodza Tamással, azzal sarkantyúba kapta a lovat s kivágtatott az országútra, útitársa lovát úgy kellett kivezetni az udvarból, mert erőnek erejével be akarta vinni lovagját az istállóba, ott azonban valahogy mégis utólérte Máriát, kisérve az elmaradott csapatok borzalmas örömrivalgásától.

Mária sietve vágtatott az országuton, néha-néha félretekintve az égő ház felé, mely messze bevilágítá az elborult eget, haragos biborral szegve a felhőket, a fényes füstöt csavargatta a szél; olyan fény volt tőle, mintha egy egész falu égne; a mint messzebb-messzebb távoztak, a láng kevésbbé világítá már be az utat, az út melletti fák oldalait, az égen végig hömpölygő felhőket; végre csak annyira látszott már meg, mint egy nagy vereslő csillag a földön, mint egy messzire világító pont. Utoljára az is elenyészett; az idő hajnalodni kezdett, a szürkülő ég elhamvasztá az éjjeli fényt, s a visszatekintő előtt nem jelölé más a vész helyét, mint egy sötét szürke füst-oszlop a halaványsárga látkörön.

A csárda mellett elhaladva, közel engedé jönni magához Hanákot Mária; kisérője az eléje csoportosuló ittas pásztoroknak nagy kiabáló szóval elmondá, hogy mi járatban vannak.

– Megyünk a városba, felolvasni a proclamáczkit, elfogjuk a katonákat, meg a nagy urakat, hozunk puskát, lőport, meg pénzt sokat! Ez a kurér!

A legrekedtebb éljenkiáltás üdvözlé a nagylelkű szándékot. Egy vigyorgó kaszás meg is szorítá Mária kezét kérges tenyerével, kinek borzas Hanák hevenyében nem talált tekintélyesebb czímet a «kurér»-nál.

A mint lassankint megvirradt az idő, a hűs hajnali szél józanító lehellete szemközt fútta a lovaglókat, a messzeségben már látszottak előttök a székváros tornyai; itt kezdte észrevenni Mária, hogy kisérője erősen hátra maradoz tőle. Egy párszor vissza kiálta rá.

– Bratyi. Ne maradj el.

– Fáradt a lovam, lihegé Hanák s törülgeté bele izzadt üstökét.

– Vágd bele a sarkantyúdat.

– Ha volna.

– Hát eredj előttem; majd én ütöm hátul az ostorral.

Ez jól ment egy ideig; hanem a mint egyre közelebb jöttek a székváros tornyai, borzas Hanák elkezdett panaszkodni, hogy az ő nyerge le akar esni.

– Szállj le, szorítsd meg.

A ficzkó leszállt, de annyi ideig szöszmötölt vele, hogy utóbb Mária maga ugrott le, megszoritotta a ló terhelőjét, helyreigazította a nyerget.

– Ülj hamar fel.

Borzas Hanák mind az öt ujját bemeríté a csimbókjaiba s körülvakarta a kalap alatt a fejét; azután egyszerre furcsa vigyorgással fordítá orczáját Mária felé.

– Hát hallod-e, igazán a székvárosba megyünk?

– Látod.

– Hát igazán fel akarjuk ott olvasni a proclamáczkit, elfogni a generalist, elvenni az ágyúkat, meg elfoglalni a kaszárnyát?

– Még többet is, hogyha benne leszünk a dologban.

Borzas Hanák még jobban vakarta a fejét, s ezer igazítani valót talált a lószerszámon; végre előállt az indítványnyal:

– Hallod-e atyafi; nem jobb lenne, ha azalatt, míg te bemégy a városba, én idekinn maradnék, s a mint az emberek jönnek a hetivásárra, azoknak olvasnám fel a proclamáczkit?

– Tudsz olvasni?

– Hogyne tudnék? Az volna szép. Egyházfi vagyok én!

– Jó lesz biz az, hagyá helybe Mária, s kivéve oldalzsebéből egy pár szivart, a papirost, melybe azok takarva voltak (valami régi lőcsei kalendárium vásári jegyzékét): átnyujtá a derék bajtársnak, a ki azt műértő szemekkel végig tekintve, azt mondá, hogy mindent megértett belőle és szépen összehajtogatva, bedugá kalapzsinórja mellé.

– Majd szépen elolvasom én ezt, s friss csapatokkal megyek segítségedre!

Mária azt mondá, hogy jó lesz, s rávagdalva a paripára, úgy vágtatott a székváros felé, hogy borzas Hanák nem állhatta meg, miszerint ne imádkozzék érte, vajha ki ne törné odáig a nyakát.

XII. A TŰZ KÖZÖTT.

Zudár nyugtalanabb volt mint egyébkor.

Ablakain a vas táblákat már alkonyat után bezárta, s a szokottnál korábban lefeküdt.

A kis leányka imádsága rövid időre megnyugtatá lelkét: «amen, amen» mondogatá utána, sokszor ismételve a szót; de valami úgy borzongatta mégis.

– Rosszat érzek, rosszat érzek, dörmögé többször magában. Valami nagy baj fog velem történni.

– Meghűtötted magadat jó apám, csillapítá őt a lányka, kis kezével megsimogatva az öreg homlokát. Kezed reszket, fejed forró…

– Belül fázom, szólt az öreg. Belülről jön valami hidegség. Nem hallasz valami zajt az udvaron?

– Semmit, apám. A lovak dobognak az istállóban.

– Nem hallasz beszélni, suttogni az ablak alatt, mintha valaki a falat kaparná?

– Az eb fészkelődik, az kapar oda kinn; feküdjél le, jó apám.

– Lefekszem, de nem merek aludni. Tedd ide ágyam fejéhez a puskát.

Elizke leemelte a falról a fegyvert, megvizsgálta gyutacsát hozzáértőleg s az ágyhoz támasztá.

Azután lefeküdtek.

Zudár sokáig beszélgetett még a sötétben Elizkével, s erősíté, hogy az egész éjjel nem fog aludni; egyszer azután elcsendesült s követé azt erős dörgő horkolása, melyből olykor felriadt, rémületeseket horkantva álmában s nagyot rúgva ágya falain.

A gyermek nem aludt. Könyökére emelkedve hallgatózott és nézett a képzetgazdag sötétségbe.

Neki is úgy tetszett, mintha kívül a falakon szokottnál több ember jönne-menne s a konyhában járókelők suttognának.

Egyszer koczogtatást hall az ajtón; Zudárné szólt kívülről.

– Erzsi te! Alszik apád?

– Igen, rebegé a lányka.

– Kassáról vannak itt; nem tudok németül, gyere ki, beszélj velök.

A gyermek hirtelen felvevé öltönyét s kinyitá a bezárt ajtót, kilépett a konyhába.

Zudár Péter gonosz álmokat látott. Mindig Elizkével töprenkedett álmában. Majd mély szédületes sziklákon látta őt tévelyegni és kezét akarta nyujtani, hogy megfogja, visszatartsa: de a kéz nem ért odáig. Majd veszett farkas kergette a gyermeket; ő futni akart utána puskával, de nem volt jártányi ereje, a puskát hiába emelgette, nem sült az el.

Egyszerre éles sikoltás hangzott füleibe.

– Apám!

Felugrott rá. A szivén, az egész lelkén keresztüljárt az. Elizke kiáltott.

Tán azt is álmodá.

– Elizke! Elizke leánykám. Alszol-e? Te kiáltottál? Kérdezé halkan.

Hogy feleletet nem kapott, oda fordult az ágya lábánál levő gyermek ágyához s kezével keresni kezdé annak fejecskéjét a vánkoson.

Nem volt ott.

E pillanatban azt hallá, hogy szobája ajtaját kívülről kulcscsal zárják be.

Egy szökéssel az ajtónál termett; egy hangot nem szólt, csak megragadta fél kézzel az ajtókilincset, másik karját a küszöbnek feszítve, hogy az ajtóragasztó ropogni kezdett bele.

Hallá, hogy e pillanatban futó lépések hagyják el a konyhát, a tornáczot, s hallá még egyszer, vagy csak képzelé Elizke elfojtott nyögését.

A kétszerezett düh óriási erőt adott sámsoni termetének. Az ajtó középen ketté hasadt kezei alatt, s az a fél, mely a kilincset tartá, ott maradt öklében.

Most ordítá el magát először, a mint a konyhába kiugrott. Nem volt az emberi hang, nem volt az érthető szó, de egy veszett oroszlán ordítása, melynek barlangját meglopták s mely érzi a vadász szagát.

Ez ordításra egyszerre száz meg száz férfihang gúnyos üvöltése felelt vissza az udvarról, kaczaj és káromkodás, s fenyegető szavak.

Egy perczre megdöbbenve állt meg. Mi lehet ez? Rablók, nejével szövetkezve?

– Vigyázzatok magatokra! hangzék e zaj közepett künn az udvaron Zudárné csattogó hangja. A vén dög töltött fegyverrel van s közétek lő, ha ezeren vagytok is.

De Zudárnak nem kellett a töltött fegyver, puszta kézzel is kirohant volna ő közéjök; hanem a konyhaajtó már akkor zárva volt s eltorlaszolva a nehéz mángorlóval.

Zudár hörögve futott vissza szobájába, egy nehéz fejszét keresett elő s rohant vissza a konyhaajtóhoz. Az első ütésekre recsegni kezdettek az ajtó pántjai.

– Hamar hányjátok a rőzse-kötegeket az ajtó elé! kiáltá kívülről a szilaj némber, s vessetek belé kanóczot! mert még kitör az ajtón.

Az udvar tele volt kaszás, vasvillás csapatokkal, mik között Zudárné felbomlott hajával, villogó szemeivel úgy állt, mint maga a lázadás furiája.

A pórhad hirtelen széttépett egy csomó rőzseköteget, s azokat az ajtóhoz hordva, azt egészen betemette vele.

Most kanóczot bele! Hadd égjen a maga vermében!

Ezt Zudár saját felesége kiáltá.

A tüzet csiholó paraszt sokáig bírt szikrát kapatni a nedves taplóval, Zudárné kikapta a tűzszerszámot kezei közől; maga kicsiholt, beledugta a szalma-csóvába a tüzet, s kezével lóbbálva azt a szélben, lángra szította s maga futott vele az udvaron keresztül a rőzsék aljába teendő a kanóczot; zilált haja úgy repkedett a viharban.

– Apám, jó apám. Nyögé egy alig hallható hang a gyékénynyel fedett szekeren, melybe a hóhér lovai voltak fogva.

A száraz rőzse-kötegek egyszerre pattogva kaptak lángra, az ablakokat is mind elhalmozák szalma- és vessző-kévékkel, s egyenkint meggyujtogaták azokat. Az egész ház szépen körül volt gyújtva, mint egy máglya.

A benn szorult férfi iszonyú csapásokkal döngeté az ajtót; minden ütésre hangosan kaczagtak fel az ostromlók:

«Ütheted már!»

«Sülj meg vén medve a magad barlangjában!»

A dörömbözés oda benn elhallgatott; a lángok már a háztetőt is ellepték, az egész épület fényesen ragyogva égett és szórta a szikrát az ég felé.

Nagy sok időre ugyan, midőn már egymást ölelték a lángok, úgy tetszék sokaknak, mintha a láng és zsarátnok mélységes fenekéből egy tompa, üvöltő ének zsolozsmája hangzanék fel… Talán csak képzelet volt az, érzék csalódása. Nem énekel ott már senki, ha csak a hóhér lelke nem. Rövid félóra múlva összeomlik a háztető, beroskad a négy fal közé, s eltemeti égő sírba mind azt, a mi alatta van; millió szikra vágtat egyenesen fel az égnek.

– Ezzel végeztük a számadást! szól Zudárné; a tűz pokoli fényt vet dühtől torzított arczára; most következik a kastély.

– Oh, apám, szegény apám, sóhajtá a gyermek, ki a szekéren megkötözve feküdt, gyékény alá takarva.

A veszett némber fogcsikorgatva néze rá:

– Apádra, az igazi apádra majd még csak most kerül a sor. Előre legények!

Azzal felugrott a szekérre, kezébe kapta a gyeplőt, közé vágott a lovaknak: előtte, utána vérszomjas dühödt csoportok, fáklyával, kaszával; közöttük ő szertezilált hajjal; mint a háború, a pusztítás nemtője, mely vágtat szilaj lovakon, kigyós fejével, bősz fenevadak, állat-emberek ijesztő kiséretében. Előtte, utána romlás és kárhozat repkedő denevérei…

Zudár a mint észrevette ellenei pokoli tervét, hirtelen felhagyott az ajtó kifeszítésével s a ház tulsó szobáiba futott, azt gondolva, hogy ott az ablakon át a kertre kimenekülhet.

Rémülettel vevé észre, hogy az ablak már ott is el van fedve nádkévékkel, miken recsegve kigyózik fel a láng s okádja a füstöt a szétpattogott ablaküvegen keresztül.

Vissza az első szobába, ott vastáblák vannak az ablakon, a mik meggátolják a tűz betörését. Köröskörül mindenfelé hangzott a lázadók bőszült üvöltése, és köröskörül hangzott az a csendes sziszegő ropogás, mit az égő nádkévék támasztának, és a lángok fütyölése, és a száraz gerendák pattogása köröskörül és a feje fölött.

A két ablak vastáblája lassanként izzóvá kezde lenni, s mintha valami átlátszó üvegtáblák volnának, melyek a kívüli lángtenger sugarait keresztülbocsátják, irtóztató vérvilágot terjesztének a szobában, mely vörösre festett minden tárgyat, minden árnyat.

A bezárt férfi félőrülten futkosott körül szobájában, mint egy verembe hullt fenevad, a falakat döngeté öklével, s a fejszével a gerendákat vagdalta.

Hasztalan, hasztalan, sem jobbra, sem balra, sem fölfelé nem lehet menekülni!

Végre kétségbesetében elkezdé énekelni a zsoltárt:

A Sionnak hegyén úr Isten!!

És térdre rogyott a szoba közepén.

És ime az úr feleletet adott annak, ki végveszedelmében hozzá kiálta. Az alatta döngő padlat egyszerre világos eszmét adott neki a szabadulásra. Oldalt és fölfelé nincs menekülés, lehet alá felé; le a pinczébe.

A pinczébe a ház külsejéről volt a bejárat s azon is vasajtó; de ha a szoba alatti boltozatot, mely úgy visszhangzik a léptek alatt, beszakítaná, azon keresztül lejuthatna oda.

Ah, mi jó hűs lehet ott. A lég oly forró volt már a szobában; az izzadság minden tagján csorgott a férfinak a hőségtől és az irtózattól; a vas ablaktáblák világa már fehérbe kezdett átmenni s messziről sütött, hogy szinte kiégett a szem, ha rátekintett. Sietni kelle.

Zudár hirtelen felszakítá a fejszével a pallókat; nem volt nehéz azokon alul a pinczeboltozat zárköveire találni.

Azonban vigyáznia kellett, nehogy beszakítsa az egész boltozatot, s a tűznek is útat nyisson maga után. Óvatosan kellett késsel kivájnia a vakolatot a foglalvány közől, s egyik téglát a másik után kiemelni.

Meg-megállt néha e munkában és hallgatózott.

Hallott mindenféle zűrzavaros hangokat, sziszegést, ordítást, vad tánczdanát, vérszomjú szónoklatokat…

Vagy tán ez mind csak a feje fölött égő lángok tarka beszéde volt?

Tovább ásott, – ásott, ásott.

Az első boltív után következett a másik. Jó erős boltozat volt, kettős téglasorból rakva. A másodikat is oly óvatosan kelle kiemelni.

A gerendák itt-amott szétnyiladoztak már, véres szemü tűzszörnyek kandikáltak le a padmalyról, kék füstöt fújva alá a hasadékokon keresztül. Ezer meg ezer hang pörölt, czivódott egymással, a tűzszellem apró fiai, kik a rablott zsindelyeken veszekesznek, nagyot riasztott rájok olykor az öreg apjok, a gonosz láng, a mint egy-egy szarufát dörögve szétpattantott, közbe úgy zúgott, zsizsergett valami, mint a gyermekeit csitító boszorkány; a parázszsá lett fában fütyült, döngött valami élesen, mint megfogott méhecske, s a szorongatott szél ijedezve kiabált alá a kéményen: «hu–hu–hu».

– Tánczolnak odakünn és dalolnak, mormogá magában a hóhér.

A második téglarakás is keresztül volt bontva, a résen át, mint a rohanó szél tódult elő a pincze hideg levegője. Zudár Péter lehajolt a nyílásra, s teleszítta mellét ez életadó friss levegővel. Ah, szinte megittasult tőle!

A rés épen elég volt arra, hogy termetével keresztül csúszhassék rajta.

Körülnézett még egyszer veszélyes kiváncsisággal a szobában. A mestergerenda már meg volt hajolva középen a hőségtől, a füst minden nyiláson tódult már alá a szobába s embermagasságnyira betölté azt, rétegenkint szállva mindig alább, mint valami lejebb, lejebb ereszkedő felhő.

A szürke felhőben apró libegő tűzfoszlányok repkedtek ide-oda, mint fényes madárkák. A padlásnyílaton bekukucsáló rém úgy kaczagott: «ha–ha–ha». Zudár Péter visszanevetett rá: «ha te kaczagsz, én is kaczagok, kaczagjunk ketten».

Félig a nyíláson keresztül bútt már; onnan nézte, hogy hajladoznak a gerendák a feje fölött; hogy ropognak, hogy feketülnek.

Ekkor jutott valami eszébe.

Hirtelen kimászott megint a tört résből; egyenesen állva nem lehetett már a szobában járni, mert a füstfelhők három lábnyira leereszkedtek; négykézláb futott ládájához; felnyitá azt: egy kis imakönyv, egy pár ruhafoszlány volt, a miket keblébe rejte onnan.

És azután egy hosszu bőrtokot vett elő, melyet kapcsainál fogva kétfelé lehetett nyitni.

A kapcsokat egész nyugalommal fejté ki, csendesen kétfelé nyitá a tokot.

A pallos volt abban…

A fényes, kétélű fegyver, mely a büntető törvény szavára megvillan: az itélet fegyvere.

Midőn azt kezében érezé Zudár Péter, felmagasult roppant termete egyszerre, a füst között, a láng között úgy állt, mint egy bosszúálló dæmon, kört vágva villámló fegyverével, mintha azt mondaná a füstnek, a lángnak: «féljetek én tőlem! Én vagyok a bakó!»

E perczben csattanó dördülés hangzott háta mögött. A falnak támasztott fegyver a hőségben magától elsült, a golyók befuródtak a falba.

E csattanás eszére téríté Zudárt, ki már közel volt az őrület pillanatához, hirtelen lebukott a földre, az ágyról lerántotta a párnát s azt maga után vonva, a tört nyilásig csúszott; a párnát leveté előre, s maga óvatosan utána ugrott.

A hűs pinczelég lassankint magához téríté, a forróság nyomása elmult agyából, tűztől elvakult szemeire jótékonyan hatott e félhomály, mit csak a nyiláson besütő tűzvilág deríte fel.

Eszébe jutott, hogy az a nyílás is fölösleges már most.

A pincze ászokain kisebb-nagyobb hordók voltak elhelyezve, üresen, vagy tele sörrel, borral.

Egy üreset odahengerített a tört rés alá, s ott felállítá a fenekére.

Akkor beüté egy sörös hordó fenekét, s a párnát belemártotta, míg az egészen teleszítta magát vele.

Azzal felállt az üres hordóra, s a nedves párnával betömte a nyílást.

Most már sötét volt a pinczében, hanem azért Zudár Péter tudta benne jól a járást. Értette, hol áll a legjobb sörös hordó csapra ütve, a fülkében meglelte a vászonkorsót, teleereszté friss sörrel; leült a hordó mellé az ászokra és ivott belőle szörnyű hosszút, azután megmosta vele a fejét és orczáját, és azután újra töltött magának és ivott.

Odafenn nagy recsegéssel, ropogással omlott össze a háztető; a lángok népei úgy kaczagtak, úgy süvöltöttek örömükben, hogy sikerült nekik ez a munka.

– Ezzel bevégeztük a számadást; szólt Zudárné odakívül; a czimborák, a czinkosok kaczagtak és tomboltak odafenn.

A vén hóhér pedig odalenn a hűs menedékben éneklé buzgó szívvel:

A Sionnak hegyén úr Isten, tied a dicséret!

És végig – végig hordozá ujjait a pallos mind két élén; jól ki volt az köszörülve, sehol, sehol egy csorba rajta.

XIII. A BŐRHARANG.

Köznépünk igen adakozó czímek dolgában, s ez érdemben túlmegy phantasiája a kelet-indiai fejedelmekén is, s czímei találóbbak amazokéinál.