Part 10

– Éjfél után a helység minden kijárását el kell foglalni és egy csoport legbátrabb legénynyel berontani a helység házához. Vigyázzatok, hogy semmi nyirott fejü ki ne szabaduljon a helységből, ha paraszt gúnyában jár is. A többi azután az én gondom lesz.

– Jól van, mester.

– Azután a csőszháztól elő kell hozni Mekipirost.

– Minek, mester? Az a fiu néma is, bolond is. Tudod, hogy kínjában elharapta a nyelvét.

– Annál jobb. Nem tud beszélni. Kell neki adni pálinkát, sokat.

– Ha pálinkát iszik, olyan, mint valami veszett állat, mar és körmöl; uszítani lehet mint a kutyát.

– Azt kell. Fognak majd előfordulni olyan esetek, a miket nem örömest tesz meg az ember maga: de a miknek mégis meg kell történniök. Értesz-e?

– Nagyon helyesen. Bámullak, mesterem. Ezt a félállatot neki lehet ereszteni ott, a hol magunk nem akarjuk kezeinket bekeverni. Ez neki megy a töltött fegyvernek, ha pálinkát kapott s megfojtja az édes apját is. S ha valami rosszul talál sikerülni, azt mondhatjuk, ő volt a hibás.

A mester komoly szemrehányással nézett tanítványára.

– S te kiejtheted ezt a szót a szádon: «ha rosszul talál sikerülni?» Iván, te neked nincs igazi hited. Iván, te haszontalan ember vagy.

A legény zavarodottan igyekezett magát menteni.

– Iván, te haszontalan ember vagy! Bánom, hogy téged választottalak e nagy munkára.

Iván megharagudott.

– Te választottál engem? Én választottalak téged. Nem én vagyok a feje e szövetségnek?

– De én vagyok a lelke.

– Micsoda? ezekkel a vékony pipaszár karokkal? Nézd az én karjaimat. Nézd; szólt Iván, felgyűrve húsos karjáról az ingszárt. Egy kezemmel többet érek, mint te mindenestől.

– Mégis gyáva vagy, ha azt kérded, hogy fog-e sikerülni?

– Majd megmutatom, ha ott leszek! szólt Iván, mellére ütve s kérkedőleg feszíté előre izmos mellét; s egyengeté fejét vállai közt, mint szokták, a kik húsukra és csontjaikra büszkék.

– Addig pedig ne veszszünk össze az országon, mondá Bodza, engesztelőleg nyujtva sovány aszott kezét Ivánnak, mit az teljes erejéből megszoríta, nem annyira barátsága szilárd voltát, mint inkább tenyér-izmainak kifejlettségét akarva elismertetni a mesterrel.

Bodza még arczát se vonta el az erőművészi törekvésre, hanem Iván egyszerre nagyot szisszent, kérkedő arcza összerándult s a hasához kapott.

– Nos, mi lelt?

A legény kínlódva görnyedt össze.

– A hasamba nyilalt valami egyszerre…

– S te azon nyögsz? Lám, az imént majd összetörted ujjaimat, én nem szepegtem.

– De az irtóztató. Milyen görcs.

– Talán már te is meg vagy mérgezve, Iván.

– Oh ne tréfálj az ilyennel, lihegé ez, elsápadt, eltorzult arczczal.

– Hiszen tudod, hogy csak mese az egész.

Iván nagy sokára lélekzett fel.

– Már elmult. Milyen különösen éreztem magamat. Igaz, hogy csak mese. De milyen különös fájdalom volt az.

– Verd ki a fejedből és igyál egy kis szíverősítőt. Most pedig eredj és láss a rádbizottak után.

Iván még mindig sápadt volt egy kicsinyt s úgy tetszék neki, hogy a mester arczát is olyan különös sárga szín lepte el.

– Milyen sárga ez az ég! szólt feltekintve. Semmi kék sincs rajta. S milyen hosszu sötét felhő úszik ott az ég határán. Mint valami nagy fekete madár.

– Ne bámuld most az eget, Iván, hanem siess, hogy készen légy éjfélre.

– Egészen belátni a napba, egy csepp fénye sincs, mikor lemegy, dörmögé ez szédelgős fővel.

– Mi gondod neked égre, napra s felhőkre? feddé őt gúnyosan a mester.

– És a mik azokon túl vannak! viszonzá ez, visszanyert daczczal. Jó éjszakát mester.

– Nyugodalmas jó éjszakát; szólt ez iróniás mosolylyal.

– Csöndes álmot.

– Boldog fölébredést.

Azzal elváltak egymástól. A mester visszafordult a falu felé, olvasva tovább Horácz örök szép verseit; Iván pedig sietett a magányos lak felé, fel-feltekintgetve a sárga égre, a fénytelen napra, a hosszu fekete felhőre, s bámulva pillantva maga körül, hogy árnyéka nem követi sehol, sem előtte, sem utána.

Az a méla sárga fény, az a barna, érczszegélyű felhő pedig befedé a földet és elfogá széles lomha szárnyaival az egész láttér kerekét; mint valami denevérszárnyú alvilági rém, a mester kinyitott könyvében úgy tánczoltak az apró fekete betűk hosszu tántorgó sorai:

«… pallida mors Aequo pede pulsat Pauperum tabernas, Regumque turres!…»

XI. AZ ELSŐ SZIKRA.

Kamienszka Mária egy hosszu óráig beszélt Vértessy tábornok nejével.

Elmondott neki mindent, a mit ama szerencsétlen családról tudott, melynek sorsa oly szomorú emlékekkel volt a tábornokhoz kötve.

Az atyjától üldözött ifjut mint délczeg hadapródot Galicziában ismeré meg s a viszony, mely közöttük keletkezett, a leggyöngédebbnek volt nevezhető.

Azon balesemény, mely az ifjut futni kényszeríté, gyászosan zavarta azt meg; de meg nem szakítá, mert Mária azon férfias elhatározottságal, mely a lengyel nőket annyira jellemzi, nyomról nyomra keresé az eltünt ifjat s midőn rátalált, lelkének egész erejével, szerető szive találékonyságával fogott a kétségbeesett munkához, hogy őt megszabadítsa.

Kornéliát egészen felvillanyozták e szenvedélyes hölgy szavai: ez oly tetterős, oly bátor, az első gondolatnál a kivitelre kész, magával ragadta a szelíd kedélyű, nyugodt nőt, hogy az a legábrándosabb terveket, miket egy óra alatt a felhő-alakulás gyorsaságával rajzolt elé, valóknak és kivihetőknek tartsa.

Azt végezték egymás között, hogy az öreg Hétfalusyt vejével együtt felhozzák a tábornokhoz, ugyanakkor Kornélia bevezeti hozzá az elvesztettnek hitt gyermeket, kit fogadott apjától elhozni Mária feladata leend. Az itten támadó jelenet, midőn az apa és nagyapa az óhajtott gyermekre fognak ismerni, lehetetlen, hogy meg ne rendítse a tábornok szivét, ki azon perczben, midőn az apa unokáját nyerte vissza, örömét azzal tetézendi, hogy fiával ajándékozza őt meg.

A kedves összeesküvők olyan jól számították ezt ki, a terv oly regényes és mégis valószinű volt, a siker előre látható,… hanem a sors volt a gazda, és a gazda kezében volt a számadás.

Mária azonnal, a czéljaihoz alkalmas férfiruhában, lóra ült és sietett vissza Hétfalu felé. Utközben egy levelet adott a postára, melyben az öreg Hétfalusyt tudósítá, hogy mihelyt kocsira ülhet, siessen a székvárosba; neki Zudár lakától egyenesen kellett visszatérnie.

Már késő volt az idő, midőn az országútra kiért. A nap lealkonyodott, látszott a szembántó verőfény az égen, mely minden tárgyat sárga világba burkol, s megszüntet minden árnyékot, a lemenő nap elől széles veres küllők szegték át a csodálatos szinű eget, míg átellenben, kelet felől, ugyanolyan napküllők emelkedtek barnán, magasan, mintha a rémangyal koronájának szarvai volnának.

Olyan valami otthoniatlan szomorú volt az egész tájon. Egy madár nem repült az égen, egy marha nem legelt a mezőn, még a vidámabb tücskök czirpelése sem hangzott az útfélen. Az út maga pedig be volt lepve gyeppel két felől, alig hagyva fenn egy kis tekergő ösvényt középen, azon el is volt már mosódva az utolsó kerékvágás, melyet valami áthaladt boldogtalan utazó szekere hagyott maga után; hetek óta nem utazik senki ezen a tájékon, egyik falu retteg a másikától, egyik ember kerüli a másikat, s nem kivánja szomszédját látni senki.

Az országútról levezető düllő-utak épen egészen el voltak hagyva, csak arról felismerhetők, hogy azokon alacsonyabb és sötétebb fű termett.

Mint a tatárfutás után!

A ló egyedül ügetett előre, sem előtte, sem utána nem látszott ember vagy állat, a lovag szomorúan tekintgetett körül.

Az út mellett görbe fák düledeztek erre arra, azokat is letarolta valami pusztító hernyó, s ronda pókhálója rongyaival vonta be szép zöld lombok helyett; távolabb eső gyümölcsös kertek olyan színt mutattak, mintha le volnának égve, s a láthatár felé olyan sárga volt az aszott mező, mintha csupa tarlóból állana.

A levegő nyomasztó, nehezen ült az ember mellén, s ha néha egy-egy lomha szellő libbent végig e tájon, az is oly forró volt, mintha az érczolvasztók kürtőiből fúna elő s még növelte a tikkasztó nyomást.

Azután lassan, igen lassan besötétült; egy hosszú fekete vonal volt az ég alján, mely csendesen egy sötét fátyollá bontakozott ki, s a mint a csillagok nagy sokára kicsillámlottak a sápatag égből, egyenkint eltakargatá azokat, mintha valami nagy szellem keze felhuzná a gyász kárpitot a halottas sírbolt pislogó lámpái elé.

Már éjszaka volt, midőn Kamienszka Mária a legelső csárdát megpillantá az útfélen, mely számítása szerint épen a közép távolságot jelölte a székváros és Hétfalu között.

Az éjszakai homályban hamarabb lehetett a zajt hallani, mint a tárgyakat tisztán felismerni.

Mária úgy képzelé, hogy nyers szitkok között kétségbeesett sikoltásokat hall, s homályosan kivehető tömegek mozogtak alá s fel a ház körül.

Ösztönszerűleg megtapintá a nyeregkápában pisztolyait. Helyeiken voltak.

Néhány percz mulva közelebb ért a házhoz s borzadva látta a jelenetet, mely figyelmét régóta magára vonta.

Néhány száz pór, a néposztályok legalsóbb rétegeiből, rajzott ki s be a csárda ajtaján, vad rikoltozás és szilaj dana között. Két nagy hordó volt kiállítva a ház elé, beütött fenékkel, melyből kalappal meríték a pálinkát, a kik hozzá fértek, néhány már csak támaszkodva bírt lábán maradni, a két hordó közé egy szék karjához ősz szakállas zsidó volt kötözve, a kit a részeg csapat emberei felváltva vallattak, szakállát szálankint tépdesve; a kínzott martalék ordított, de nem felelt semmit, csak néha könyörgött, hogy ártatlan leányát ne bántsák. Valami fehér nőalak a küszöbön feküdt keresztül; minden azon menő, a ki átlépte, egyet rugott is rajta. Az már nem érezte.

Mária felháborodva lovagolt a vén csárdást kínzó csapat közé s férfias bátorsággal szólt:

– Mit cselekesztek itt?

Az emberek csak akkor látszottak a lovagot észrevenni, midőn közöttük volt.

Egy fiatal siheder, tömpe, beütött orral, mezítelen mellel, csimbókos haja orczáját ellepve, felelt a kérdésre:

– Egy méregkeverőnek fizetünk; ha tudni akarja urfi!

– Ki keveri a mérget? kérdezé Mária, kinek lelke messze járt attól, hogy e választ megérthesse.

– Kicsoda? szólt a ficzkó daczosan. Ni, mintha nem tudná? Hát nem az urak bizták a zsidókra, hogy keverjenek mérget a pálinkába. Mi?

Mária annyira meg volt lepetve, hogy nem tudott rá mit válaszolni.

– Ni, hogy teszi magát, mintha semmit sem tudna. De mi tudjuk. Akár hogy szőtték, fonták. Kitudtuk. El van árulva minden. Valld meg zsidó, hogy méreg van a hordóban.

Hanem azért itták, a mi a hordóban volt, mintha mindenki meg akarna győződni felőle: milyen lehet az a méreg.

A szószóló suhancz telemeríté kalapja karimáját s odalépett Máriához:

– No ifjuúr, ha nem hiszi, hogy méreg van benne, hát tessék megkóstolni, tessék.

Mária undorítva tolta el magától a piszkos kalapban nyujtott ronda italt.

– Látjátok, nem akarja inni, tudja ő is, hogy méreg van benne.

«Le kell rántani lováról!» kiálta ekkor egy hang a tömeg közől.

«Fel kell kötni őt is oda, a hova a Hétfalusy urakat fogják kötni!» ordítá a másik.

A piszkos siheder hirtelen megragadta a paripa zabláját s többen kinyujták kezeiket Mária ellen.

A vad fenyegetések egyszerre visszaadták a delnő lélekjelenlétét. Hirtelen olyat ütött lovagkorbácsa gombos felével a lovát feltartóztató suhancz fejére, hogy arczczal a földre bukott le, s azzal sarkantyúba kapva paripáját, egy percz alatt kiugratott a tömeg közől; egy utána hajított bot zúgott el feje fölött, s egypár egyenesre ütött kasza vágott felé elkésett csapással; néhány jó futó suhancz kergetni kezdte, két hosszú társzekér volt keresztbe fordítva az úton; azt hitték, hogy ott elfoghatják; a delnő egy szökéssel átugratott a gáton, mire üldözői elmaradtak mögötte, hanem a mint hátra fordúlt, hallá a rémséges hahotát, a mit utána küldtek s egyes fenyegető kiáltásokat:

– Csak hadd menjen. Jó helyre megy oda! És újra hahotával kaczagtak utána.

A mint Mária néhány száz lépésnyire haladt, megdöbbenve vevé észre, hogy paripája elkezd sántítani, nagyokat botlik s egyre lassabban léptet.

A jó mén, midőn átszökött a szekértorlaszon, bizonyosan megrándította egyik első lábát.

Nemsokára csak lépve birt haladni, s Máriának szüntelen feszítve kelle tartania a kantár szárát, hogy lova ne botorkázzon annyit.

Jó, hogy üldözői utána nem mentek, most alig birt volna előlök megszabadulni.

De miféle rendbontó had lehet ez? töprenkedék magában Mária, mely polgáriasult országban, rendes kormányzat és törvényszolgáltatás mellett ily önkényű kicsapongásra vetemedik? Arra, hogy ez valami elterjedt lázadás rémjelenete is lehet, távolról sem gondolt.

E közben ama sötét kárpit mind jobban bevonta az eget, a vidék egészen elsötétült, egyik csillag a másik után borult el; a ló horkolt és fejét hányta. Mária nem maradhatott többé a nyeregben, attól félve, hogy lova fején keresztül esik, hanem leszállt s lova kantárát karjára akasztva, úgy vezette azt maga mellett.

A begyöpösödött utat nehéz volt már kivenni a sötétben s Mária csaknem egyenesen haladt egy nem messze világló fény felé, mely valami útféli ház ablakából látszott jönni.

A mint közelebb jutott a házhoz, úgy tetszék neki, mintha annak környékén is jövő-menő csoportok tünedeznének elő s hangosabb szóváltások zaja hallatszanék.

Most tisztult fel előtte, miért nevettek üldözői oly hahotával, midőn erre látták menekülni. Itt is el volt állva az út.

Egy perczre megállt; a női gyengeség egy perczre erőt vett szivén, néhányszor végig borzadt egész teste, azon ösztönszerű iszonyattól, melynek okát még nem érte utól az öntudat. Azon gondolkozott, hogy meneküljön. Félre az útról, az ismeretlen erdők közé… Azután ismét eszébe jutott, hogy miért jött? s nem reszketett többé, kivette pisztolyait a nyeregkápából; felhuzta sárkányaikat, új gyutacsot tett csapantyuik alá, az egyiket hóna alá fogta, a másikat kezébe s lovát megkötve egy útféli fához, minthogy ily állapotban hasznát nem vehette, elszántan neki indult a zajgó csoportnak.

Könnyü lett volna ugyan e sötétség közepett, egy kis kerüléssel egészen kitérni előlük, de valami veszélyes kiváncsiság, mely úgy ösztönöz felkeresni azt, a mitől épen rettegünk, nem engedé azon határozatától eltérni, hogy épen a lármás csoportok között haladjon keresztül.

Azok csak akkor vették őt észre, midőn már közöttük állt.

«Megállj», hangzott egyszerre köröskörül s egy kasza hegye szegült a jövevény mellének.

Mária visszanyerte lelke minden erejét a veszély pillanatában.

– Tíz lépésnyire tőlem! kiáltá csattanó hangon; a ki közelebb lép, lelövöm! Mit akartok?

A merre pisztolyát fordítá, hátra huzódott előle a ronda csoport; ha menni akart volna, tiszta volt előtte az út, akadálytalanul keresztül haladhatott.

De most már többet akart. Átérté e néhány sötét jelenetből, hogy itt valami gonosz készül a Hétfalusy család ellen. Meg kell tudnia, mi az? és talán segíteni rajta. «Mit akartok itt?» ismétlé a kérdést.

E pillanatban kinyilt az útféli ház ajtaja s kilépett rajta Bodza Tamás lámpával kezében.

– Ki beszélt itt? kérdezé széttekintve a sötétben.

Néhány félénkebb parasztlegény az ajtó mögül mutatá neki a jövevényt; figyelmeztetve rá, hogy ne menjen oda, mert puska van a kezében.

A mester bátran lépett Mária elé, feltartá feje fölött a lámpást, hogy amannak arczába láthasson.

«Milyen szép feje van az úrfinak»; dörmögé a borzas Hanák a háta mögött, «hogy illenék a kaszám hegyébe».

– Csitt, szólt a mester. Én hadd beszéljek. Kicsoda az úr, és mit akar?

– Azt nem mondom meg minden bolondnak. Elébb akarom tudni, hogy ti kik vagytok? Ha rablók vagytok, védem magamat ellenetek a hogy tudom; ha bolondok vagytok, akkor igyekezlek felvilágosítani; ha derék hős férfiak vagytok, akkor kezet fogok veletek.

Ez utóbbi eszme csak akkor jutott eszébe Máriának, midőn Bodza arczát megpillantá. Hasonló rajongókkal ő is találkozott elégszer s alkalma volt őket tanulmányozhatni.

Bodza szemei felvillantak e szóra.

– Mi nem vagyunk sem rablók, sem bolondok, hanem vagyunk igaz hős férfiak, kik harczolunk az egy testvériségért a jeges tengertől a meleg tengerig.

Mária leereszté pisztolyai sárkányát, eltette azokat oldalzsebébe s bizalmasan nyujtá kezét a mesternek.

– Úgy légy üdvöz testvér, én Oroszhonból jövök.

Bodza Tamás gyanakodva tekinte sanda szemöldei alól Máriára s azzal a kis újjára vont vasgyűrűt szemei elé tartva, kérdezé tőle:

– Tudod, mit jelent e három betű? (U. S. S.)

Mária mosolyogva válaszolt:

«Ud szlovenszke sztridnoszti.»

A mester megszorítá az eléje nyujtott kezet.

– Jer innen a házba, szólt, őt magával vezetve, míg a parasztok engedelmeskedve emeltek előtte kalapot, utat engedve az ajtónyilásig.

A csárdaszobából kiküldött a mester mindenkit s midőn egyedül maradtak, hevesen kérdezé oroszul:

– Te Oroszországból jösz? Melyik részéből Oroszországnak?

– Az örök városból, a Kreml kapui alól, felelt Mária szintén orosz nyelven.

Bodzának minden gyanuja elenyészett. Ez valóságos «ud».

– Mi hír van Romulus halála óta az országban?

Mária jól tudta, hogy kit értenek Romulus alatt? Nem mást, mint Muravieffet, ki az új Róma falait volt felépítendő, mely hajdan ura legyen az egész világnak. Mária nem volt proselytája e rajongó egyleteknek, de a forráshoz közelebb állva, a szállongó mendemondák után több mesét volt képes mondani Bodza Tamásnak, mint az ő neki, saját gazdag phantasiája leleményeivel is szaporítva azokat.

– Romulus nem halt meg, Romulus most is él, szólt suttogva a kérdezőnek.

– Hogyan? kérdezé Bodza meglepetve, tehát hova lett?

– Eltünt. Miként Romulus. Elragadták az istenek, szólt Mária és rejtélyesen mosolygott, mintha ő többet is tudna arról, hogy hová lett.

Bodza hevesen ragadá meg kezét.

– És egykor újra meg fog jelenni, úgy-e?

Mária szótlan kézszorítással válaszolt.

– Tehát igaz, folytatá a mester lelkesülten, hogy nem őt fejezték le, hanem helyette egy lelkes jó barát áldozta fel magát?

– Az az én testvérem volt; szólt Mária eltakarva kezével szemeit, azután hirtelen a mester vállára tevé kezét. Ne sírj, ne sirasd. Látod, hogy én nem siratom, pedig nekem testvérem volt. Romulus él, és áldozatot és engedelmeskedést kiván mindnyájunktól.

A mester még forróbban szorítá meg Mária kezét.

– Mi a te neved, szeretett testvér?

– Nevem Fabius Cunctator; szólt Mária. (Jól ismerte a rajongók azon gyöngeségét, miszerint szerettek maguknak a classicus korból válogatni neveket.)

– Az én nevem Numa Pompilius; szólt öntetszéssel vetve hátra fejét a mester. Hű az ügyhöz, lelkesült az eljárásban, higgadt a meggondolásban, kérlelhetlen a kivitelben és rettenthetlen a veszélyben.

És újra megszoríták egymás kezét, forrón és bizalmasan. Mária pedig azon gondolkozott, hogy e lelkesült, higgadt, kérlelhetlen és rettenthetlen férfiunak nem jó volna-e ezt a száraz sovány torkát, mikor legjobban beszél, megragadni, összeszorítani és beléfojtani a lelket.

– Ti felemeltétek a zászlót? kérdezé Mária a derék Numa Pompiliustól. Ki adta nektek erre a jel?

– Az ég és föld, felelt a mester; az ég, mely elküldé a népekre a halált, és a föld, mely megnyilt a haldoklók előtt. Soha jobb alkalom nem kinálkozott, mint a mostani. A rettenetes vészangyal házról-házra jár, nagyokat lép egyik falutól a másikig, és szomorúságot, rémületet visz mindenüvé. Az emberek látják, hogy az élet olcsó, és nem lehet tartogatni. A kétségbeesés fölbont minden köteléket, a mi urak és szolgák, adósok és hitelezők, alattvalók és parancsolók között van. Csak egy szikra kellett, hogy minden lángba boruljon. Ez a szikra már meg van gyujtva.

– Mi módon?

– A köznép között valami vak hír kezdett elterjedni, miszerint a magyar urak jobbágyaikat tömegestül meg akarják mérgezni.

Mária bámulva nézett a mesterre.

– De hát akad ember, ki azt elhiszi?

– Jövő-menő emberek vallomásai költék a hírt, egy részeg gyógyszerész-segéd gondatlan beszéde megerősíté, elfogott levelek, miket főurak irtak egymásnak, tanubizonyságul szolgáltak.

– S főurak irták volna egymásnak, hogy jobbágyaikat megmérgezzék?

– Nem; de a ki a levelet felolvasta a nép előtt, annak módjában állt olyan dolgokat mondani el, a mik nem voltak oda irva.

Mária azon a ponton állt, hogy undor és iszonyat miatt elárulja magát.

– Tehát hamis leveleket olvastatok fel az irástudatlan nép előtt. Ez nagyon czélszerűen volt kigondolva. A falusi népség könnyen hivő; de hát a városokban?

– Ott még jobban félnek, s még több az ijesztő hír, csak egy kiáltás és Jeriko falai ott is leomlanak, a hol senki sem féltette azokat.

Mária lelkében egy eszme villant hirtelen keresztül.

– Vannak-e tudósítva e mozgalomról többi testvéreink, kik a Dráva mellett, és Czernagora hegyei közt laknak?

A mester zavarodottan felelé, hogy nem.

Mária szinlett csüggedtséggel viszonza:

– Úgy félszeg minden intézkedés, míg egy helyen ébren vagytok, másik helyen alusznak, egyik helyen kitör a láng, a másikon eloltják. Egyszerre kellett volna mindenütt fellobbanni annak. Bocsátottál-e ki kiáltványokat?

Bodza megszégyenülten felelé, hogy «nem».

– Úgy nem tudod, mit cselekszel, Numa Pompilius! riad föl Mária. Ez lett volna az első, a legmulhatlanabb teendő. Kiáltványokat küldeni szerteszét, utasítani a vezetőket, összpontosítani a mozgalom erejét; rendszert hozni az egészbe. Ah, ti ebben mind ujonczok vagytok, Numa. Miért is kezdtek lengyelek nélkül hozzá; ezt a munkát csak a lengyel érti. Van-e iróeszköz itt közelben?

Bodza meglepetve engedelmeskedék, s valami sutból tintát és papirt keresett elő; egészen meg volt hunyászkodva, magánál okosabb embert érezve maga mellett.

– Most ülj le és irj.

Bodza gépileg engedelmeskedék. Mária diktálta, hogy mit irjon, míg saját maga ugyanazt egy másik papirra irta egyszerre.

«Testvérek!»

«A régen várt óra ütött. A zászlót kitűztük. A főurak méreggel akarnak bennünket elpusztítani, mi tűzzel és vassal pusztítjuk el őket. A bátrak megélnek, a gyávák meghalnak. A ki látja gyermekeit, testvéreit, szülőit, kinlódva fetrengeni a porban, ragadjon fegyvert a gyilkosok ellen. A katonaságtól nem kell félni, mert az is nekünk fogja pártunkat. Ne szabaduljon meg senki, a ki nyirott hajat visel. Minden faluból két követ induljon azonnal Hétfaluba, mely középpont leend, további rendeleteink megértése végett. Bátorság és egyetértés! Kelt főhadiszállásunkon Hétfalu alatt.»

– Ird alá neved: Numa Pompilius, felsőpannoniai prætor.

Bodza Tamás vonagló mosolylyal fogadta el a megtisztelő czimet, s alákanyarítá azt a veszedelmes okiratnak.

Azután Mária vevé kezébe a tollat, s aláirta nevét:

– Fabius Cunctator, volhyniai quæstor.

Azután mind a két okiratot megpecsételék az ismeretes három betűs gyürűvel s Mária nemesi czimerével.

– És most küldd el ez egyik kiáltványt gyors lovag által Nyitra vidékére, míg én a másikat véve magamhoz, sietek vele Slavoniába. Te itt az alatt organizáld az állandó hadsereget. Élelemről és ruházatról gondoskodtál-e előre?

Bodza Tamás pironkodva vallá meg, hogy bizony arra nem is gondolt.

– No hát irj sietve egy nyilt parancsot a kassai és rozsnyói szabó- és csizmadia-czéhek előljáróinak, melyben hagyd meg nekik, hogy négy-négy ezer pár sarut és ugyanannyi dolmányt és szűrt tíz nap alatt haladéktalanul kiállítsanak s szekereken Hétfalura küldjenek, ellenkező esetben kegyetlen sarcz fog rájok rovatni.

Bodza Tamás hiven megirta azt is. Gondolá magában: ezeknek a lengyeleknek mégis nagy praxisuk van az ilyen ügyekben.

– És most az egyik iratot küldd el gyors futár által Rozsnyóra, a másikat én kézbesítendem. Ne mulaszd el ugyanezen kiáltványokat számtalan példányban leiratni s az ország minden részeibe egyszerre szétküldözni.

Bodza igérte, hogy holnap reggel tanítványaival sok példányban le fogja azt másoltatni.