Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XVIII. KÖTET

SZOMORU NAPOK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

SZOMORU NAPOK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

I. A HALÁLMADÁR.

Halál! Halál!

Jaj annak, a ki született! – Jaj annak, a ki meg nem halt! –

Az Isten keze nehezül…

Halál! – Halál!

Véres napok, fekete éjszakák jönnek. A pusztulás angyala szárnyára kelt…

Halál! Halál!

Ki nyitja meg száját a halálmadárnak, hogy a nyugodalmas ház ormán ülve jövendőt mondjon a benne lakozónak?

Ki kényszeríti rá, hogy éjnek éjszakáján vijjongva a holdvilág-sütötte ablaknak repüljön s szárnyaival verdesse annak tábláit, s ha hétszer elhajtják, hétszer visszarepüljön ismét, s éjjellátó nagy szemeit kimeresztve, fülébe sikoltsa a félig aluvónak, hogy készüljön az örökkévaló álomra?…

Mi kinozza a lánczra kötött ebet, hogy mikor minden alszik, oly hangon, minőn soha nem szólt, elkezdjen üvölteni, mintha láthatlan kisértetre ugatna, ki gazdája küszöbén ki s bejár, a házat kerülgeti, s az ablakon beleskelődik? – Mit lát, mit érez, mi ösztön gyötri öntudatlan állat-lelkét? Reggelre az udvaron mély gödröt miért kapar? ki számára ásta meg azt? ki tanítá meg rá, hogy valakinek sírra lesz szüksége?

Midőn éjjelenkint az alvó szobában az asztalok, ágyak, butorok elkezdenek ropogni, pattogni, ki jár ott? Kinek lépte alatt recsegnek a deszkák? Éreznek-e valamit? Irtóznak-e azon fekete butortól, melynek neve koporsó?

Él-e minden tárgy, mi az embert körülveszi, s míg kívül oly holtnak, oly léttelennek tetszik, lát-e, tud-e többet, mint maga a mindent fürkésző emberi lélek?

Vagy tán van az emberben is egy alvó ösztön, mely ha lelke kifordult helyéből, akkor felébred; ha megőrült, ha eszét elveszté, új világ nyílik meg előtte, s míg a multakat elfelejteti, megtudja a jövőket, míg saját életéről nem eszmél, megérzi az idegen halált?

* * *

Ki Hétfalu egyetlen hosszú utczáján végig megy, három házat fog ott észrevenni, melyeknek külseje mutatja, hogy bennök senki sem lakik.

Az első kívül van a falun, egy magas zöld dombon, mely körül nyugodtan legelész a falu tehén-csordája, s csak olykor hőköl vissza egy-egy tulok, ha legelés közben a fűben elfészkelt fehér csontvázat, vagy kitört ökörszarvat talál.

A háznak nincsen teteje, a korom, mit falán végig mosott a sok évi esőszakadás, mutatja: hogy egykor leégett az, s most fehér aszú fűszálak lengedeznek omló párkányzatán.

Ablakaiból a vasak ki vannak feszegetve, küszöbén nagyot nőtt a bogács és tövis. Útnak nyoma sincs felé; – talán nem is volt?

Különben a mező körülötte tele van mindennemű illatos virággal.

A másik épület a helység közepén uradalmi kastély. Szomorú, elpusztult hely. Ledült kőkerítés falazá egykor el az utczától. Most ennek csak egyes palánkjai állanak fenn, miken az elvadult jázmin-sövény túlnőtt, kihullatva az útra mérges piros cseresznyéit.

A kapu csak imigy-amúgy van bálványai közé támasztva; látszik, hogy egykor sarkaiból volt kivetve, s azután röstelték újra helyére tenni.

A ház különben egészen ép, csak ablakai vannak mind téglákkal berakva. Be van falazva minden ajtó, deszkával beszegezve a padlás szelelő ablakai, a tornáczra felvezető fehér kőlépcsők fel vannak szedve, s a falnak támogatva, mint szintén egy vörös márvány kő-pad is a tornácz alatt.

A ház elejéről itt-ott lehullt a vakolat, s ott a vörös téglarakás kilátszik; másutt nagy halom kő hever előtte; a hátulja, mely a kertre néz, be van meszelve; látszik, hogy ott is egy, vagy több ablakot raktak be, s hogy nyomaik se maradjanak, az egész falat bemeszelték; körüle több gyümölcsfa látszik kitördelve, a többit is esztendőnkint háromszor eszi le a hernyó, senki rájok sem néz, úgy vesznek ki egyenkint, sárga rozsdával ellepve.

A harmadik ház egy kicsiny viskó a falu tulsó végén, egy nagy ormótlan magtár háta mögé rejtőzve, udvara tele labodafűvel, közepén görbe kankalikos kútágas; két kicsiny ablakában megvakult az ónszegélyes üveg, fonott kaskéményéről lekopott a csapóföld, s egész teteje szép zöld, mint bársony, a buján tenyésző mohától.

E három házban harminczkét év óta nem lakik senki.

Azon kisded viskóban, melynek nádpadlatán most a csuvik költi tojásait, élt ezelőtt harminczkét évvel egy eszelős vén asszony.

Magdolnának hítták.

Rég ideje lehetett már, hogy eszével nem birt; némelyek azt mondják, hogy úgy született, mások, hogy a padlásról leesett fejtetőre, agyveleje akkor rendült meg. Némelyek szerint az volt tébolyodásának oka, hogy egyetlen leánya hóhérhoz ment nőül. Mások emlékeztek időkre, midőn ez asszony igen gazdag, igen tehetős volt s egyszerre koldussá lett, s azóta féleszű.

Ez asszony sajátszerű befolyást gyakorolt akkoriban a babona-hivő népre.

Valami félelmetes ihletszerű lelkesülés látszott lényegén, ha olykor küszöbét átlépte, melyen belül rendesen szenvtelen, hallgatag szokott lenni.

Ha ilyenkor az utczákon végig ment, a kutyák összevonítottak az egész faluban, mint szokták, ha a gyepmestert érzik azon menni. A vele szembejövő emberek félve suhantak el oldala mellett, mert nem egyszer jövendölte meg egyiknek vagy másiknak halála óráját, s volt rá eset, hogy beteljesült az.

A hajadonokon megismeré: ki hordja méltán a pártát, ki nem? A gyermekek arczáról megmondá: hogy ki fiai? s úgy esett, hogy az egészen más volt, mint a kinek nevét viselék. Ezért a leányok és gyermekes asszonyok reszkettek előtte.

Megismerte a szekér előtt a lopott lovat, s megmondta gazdájának: ezt loptad, most lopd vissza.

Máskor a templomajtóba ült, s mankóját végig fektette a küszöbön s várta, hogy ki meri azt átlépni. Jaj volt annak, ki a tízparancsolat ellen vétett! Egész nyáron lelte a hideg, marhái elhulltak, vetését felverte a gaz, nyilalások vették elő, vagy a korcsmában verték meg.

Gyakran órákig eljajgatott honn a labodabokrok között; ilyenkor hitte a köznép, hogy valahol a jégeső el fogja verni a határt. S néha hetekig elbolyongott, ki tudja hol? ki tudja miért? s azalatt iszonyún elszaporodott a sáska, szöcskő, földi bolha, tábort járó pókok, s más istencsodái a határban, mik, mihelyt megjött, mintha magvok szakadt volna, egy nap alatt eltüntek, kipusztultak.

Egyszer azt hitték, hogy haldokol.

Kifeküdt a kút mellé s szüntelen itta a vizet. Végre úgy elerőtlenedett, hogy nem birta kezét megmozdítani.

A mellette elmenők látták, hogy szomjazik, hogy hörg és nem tud meghalni. Ha egy ital hideg vizet adtak volna neki, mindjárt megszabadult volna az élet kínjaitól, de senki sem mert hozzá közelíteni, hogy megitassa.

Azon nap éjjel háromszor ütött le a villám a faluban s oly felhőszakadás támadt, hogy az utczáról a víz a házakba befolyt.

Másnap az asszonynak semmi baja sem volt; kinn járt összetöpörödve, reszketve, mankójára támaszkodva mint egyébkor.

Midőn az 1831-dik év tavasza elmult, mindenfelől rémséges előjelenetek kezdének jóslani azon nagyszerű csapásról, mely az emberiséget meglátogatandó volt; a népet a természet maga is nyugtalanítá: csillagok hullottak, véres eső esett, halálfejes pillangók repkedtek estenkint, farkasok jöttek be a faluba megszelídülve, mint az ebek s agyon hagyták magokat veretni a házak küszöbei előtt.

Mi fog történni? Senki sem tudá.

Sejtett, félt, érzé a gyászban közelgő jövendőt minden, minden.

A fák siettek virágozni, siettek mentül hamarább megérlelni gyümölcseiket. Az egész természet nem tudta mit tegyen, legkevésbbé az ember.

Ez időben, midőn egy igaz szó, egy világos gondolat életet ért, egyetlen prófétája a környéknek egy megtébolyodott nő volt, ki lelkének őrült, kínos ihlettségében gyakran vaktában oly dolgokat mondott, mikre a jövendő az igaz pecsétet nyomta rá, leggyakrabban száz értelmű jóslatokat, miket a hány ember, annyifelé magyarázhatott s mik, bármi történt, a jövendő titkait rejtélyül hordák magukban.

Midőn a nyár jött irtózatos meleg napjaival, a nő őrültsége a dühig látszott fokozódni; egész éjeken át sikoltozva járt-kelt a faluban, a kutyák kibujtak elé a kapuk alatt, s ő melléjök ült, átölelte fejöket s úgy üvöltöttek együtt irtózatos undok pár-éneket. Azután bement a házakba, sírva, nyöszörögve kért egy pohár vizet, megmosta kezeit, szemeit. Egyik helyütt ezt mondta: «miért nem füstölitek ki a szobát, nagy benne a halottszag?» másutt imádságos könyvet kért, s a haldokló imádságát behajtotta benne. Vagy a más világra izent fenjáró ép, egészséges emberektől. Kérte őket, hogy el ne felejtsék izenetét.

– Készíttess egy keresztet magadnak!

Ez volt legsűrűbben intő szava.

Jaj volt a családnak, melynek ablakán ezt kiáltá be:

– Készíttess két keresztet!

– Három keresztet!

– Magadnak, feleségednek, minden fiadnak, minden leányodnak egyet!

A nép kétségbeesés várakozásában élt; futott volna, ha lehetett volna, hová.

S mit tettek ekkor a bölcsek, az irástudók, kik jól tudták előre a közelgő halál-veszélyt, mert olvasták tetteit, látták lerajzolt arczát, tudták, hányat lép egy nap, merre jő, kiket bánt leginkább? mit tettek, hogy a népet megnyugtassák aggodalmai közt, s bizalmat öntsenek belé Isten irgalmában?

Külön temetőt árkoltattak ki azok számára, kik ez év folytán rakásra fognak halni.

II. A HÓHÉR CSALÁDJA.

Milyen lehet egy hóhér háza belül? Milyen lehet egy hóhér szíve belül?

Tudja-e őt szeretni valaki? azon szomorú embert, kinek keze arra van elátkozva, hogy gyilkoljon, bárha szíve a haláltól visszaborzadoz is.

Láthatja-e őt mosolyogni valaki? látta-e mosolyogni valaki az élő halált? azon arcz, mely annyiszor nézett szembe a haldokló kínvonagló tekintetével, kit talán szánt, talán szeretett, s kit meg kellett ölnie, mert a törvény úgy parancsolá – nem fagyott-e meg, nem maradt-e örökké mereven, mintha szüntelen véres főket és vértelen arczokat látna maga előtt?

Van-e, ki őt, a bűnök büntetését, örömest lássa maga mellett ülni? ki eléje menjen, ha jő, utána nézzen, ha távozik? Van-e, ki azon kezet meg tudja csókolni, mely mindig halált adott, kegyelmet soha, mely mindig átkozva, soha áldva nem volt?

Van-e, ki azon szomorú házat meg tudja vele osztani, mely az emberek lakaitól messze száműzetve, kitagadva a társaságból, világ ijesztésére épült?

Körüle magas kőfal, kapuja szegekkel kiverve, előtte elcsenevészett ákáczfák.

Még az élőfa sem szereti közellétét.

Ablakai nem látszanak a keritéstől. Tetején néha mintha fekete zászló lebbenne meg. Egy-egy fekete holló az, mely a háztetőre szállott. Semmi állat sem szereti őt. A kutyák utána vonítanak, a tulkok bőgve futnak el előle, csak a hollók ismerik meg benne gazdájokat. Ezek az ő madarai.

Késő este volt, a nap rég lenyugodott; kilencz, tíz óra felé lehetett az idő, s mégis szokatlan világos vala az ég. Mindenünnét visszaverődő viszfény kinzá az ember szemeit; nem látszott felhő, sem csillag az égen, hanem valami tartós homályos sárgaság fogta be az egészet, mint egy világító köd, mintha az éjszaka rendes szürke öltönye helyett most sárgát kezdene magára venni. Ha olykor hallatszának hangok, úgy tetszék, mintha azok igen végtelen távolból jönnének, tompán, enyészetesen…

A közel látkörön Hétfalu hegyes tornyai voltak kivehetők, fekete csúcsaik éles ellentétül rajzolák magukat a láthatár egére.

Puszta, elhagyott volt a vidék. Máskor nyári estéken a hazatérő földmíves nép vidám csoportjait látni, a mint napi munkáik végezte után tikkadtan sietnek falvaik felé. Az estharang szava hallik mindenfelől, a mezőkön jókedvű pórleányok édes-bús danái hangzanak, s a hazatérő nyájak aprózott kolomphangja és a gazdáik elé ugató ebek örömcsaholása… Most néma minden, a szántóföldek nagy része ugaron maradt, fölverve soha nem látott tövisek- és gyomoktól; másutt le van kaszálva a felgyomosodott zöld buzavetés. A zárvonalak miatt minden közlekedés megszünt; az országút kétfelől szélesen begyöpösödött, az emberek kendőt tartanak szájok elé s nem mernek lélekzeni, s a harangok nyelvét előre kiszedték, – minden falu végén ott áll körülárkolva egy jó darab négyszögű föld, benne imitt-amott jókor előre a sírok megásva.

– – E kietlen magányban hirtelen vad, ijedős kutyaordítás hangzik végig, melyre a távol falubeli ebek kezdenek felelgetni. A hóhér házának ajtaján két férfi zörgeti a kilincset, s benn a lánczos eb ordít az idegen szagra.

– Ki az? kérdi belülről egy éktelenül idétlen rekedt hang, csitítva a nagy ebet, mely szaglálva dugta ki orrát az ajtó és az eresz között, melyen egyszer-másszor lyukat harapdált.

– Nyisd ki Mekipiros, ne kiabálj! válaszol az egyik jövevény, nyugtalanul öklözve befelé az ajtót. Nem szükséges kicsuknod, a ki jön; ha nyitva hagynád, sem tévedne be más, mint édes körösztapád az ördög, meg magam la.

Ez ismerős hangra megszünt ordítni a komondor, s a mint kinyilt az ajtó, vigan kiszökött s a jövevény nyakába ugrált, nyüzsögve, vinnyogva.

– Vidd a tatárba ezt a piszkos medvefókát Mekipiros, még lecsókolja az orrom.

A megszólított sajátságos csodája volt a természetnek. Egy egészen női ruhába öltözött zömök alak a legdurvább férfiarczulattal, gömbölyű vastag fej, kurta, bozontos, fésületlen hajjal, széles vastag száj, tömpe butyok orr, kiülő homlok, mély durva ránczokkal, vastag tüskés szemöldök, s a cserepes bőrű arcz egyik felén idétlen szőrös barkó.

Ez az emberi állat női ruhát viselt; – a jövevényt látva, megkapta nagy csontos kezeivel a borjunagyságú vihogó ebet örvénél fogva, hanyatt rántotta azt, s a közben éktelenül vigyorgott, röhögött minden ok nélkül.

Nő-e ez, kit a természet így tett csúffá, vagy nem az, s ő akarja csúffá tenni a természetet?

– Na lépj be te is, ne nézz ott a semmibe, szólt a jövevény visszafordulva társához, ki mélán elbámulva állt ott a küszöbben, talpig egy nagy szűrbe bújva, fejében széles karimás kalappal.

A kutya a konyhaajtóig kisérte a betérőket, az utóbb menőnek sarkába szaglálva, mialatt Mekipiros vigyorogva kapaszkodott az örvébe; orra alatt vérrel vagy szederlével rémséges bajusz volt neki mázolva, mit ő szörnyű öntetszéssel iparkodott észrevétetni.

– Itthon van a gazda, meg az asszony, Mekipiros? kérdé az elsőbbik jövevény.

– A gazda énekel, a gazdasszony meg tánczol, felelé a félember állatian röhögve.

– Mondd meg nekik, hogy megjöttünk; no eredj, szaladj! s ezzel hátba ütötte és oldalba rúgta a monstrumot, ki egy ideig vigyorogva nézett rá, mintha azt várná, hogy még egyszer hátba üsse, azután ügyetlenül vihogva beugrott a konyhaajtón.

A két jövevény azalatt künn maradt az udvaron.

Az egyik talpig zsiros bőrbe öltözött magas szőke legény volt, elmosott, gömbölyű vonásokkal, ajkaiban sok megszokott nyugalom, tengerszinű szemeiben hideg egykedvüség volt festve. Az egész arczon feltünő volt az a hallgatózó, kémkedő természet, mely kívül dőreséget, szórakozottságot iparkodik mutatni, míg minden kiejtett szóra fülel, mint az a kigyó, mely ha megfogatik, holtnak tetteti, megmerevíti magát, s inkább ketté törik, mintsem megmozdulna.

A másik fiatal sápadt arczú férfi, vonásai végtelen csüggetegség által lehangolva, kis fekete bajuszának szálai mind szájába folynak, kalapja egészen lehúzva a szemére. Látszik rajta, hogy lelke és teste nem bujdosnak egy úton.

Ott álltak a bakó udvarában. Valami megragadó ellentét volt ez udvar tekintete azon kietlen eszmével, mely egy bakó nevével van összekötve. Szép zöld pázsit teríté be az egész udvart, a falak mellett fügefák, őszi baraczkrostélyok terültek, a tér hátulján szép szőlőlugas, a pázsitból szív-alakúra kivágott virágágyak, tele gazdag ibolyabokrokkal s a legsajátosabb erdei virágok minden nemeivel; odább dinnyefészkek szétfutó indákkal, piros ribiszkebokrok, egy-egy szomorú fűz, amott sárgarózsabokor, ezerszinű teljes pipacsfejek, s a pázsiton futó piros szemű fehér házi nyulak…

Mily fájdalmas gúny!

A szem piros virágokat lát, zöld pázsitos udvart, futó dinnyeindát, ingó pipacsfőket, szomorú fűzfákat, sárga virágokat, kis fehér nyulakat.

A lélek ezalatt lát véres kínpadot, jéghideg vasakat, s lelógó kötelet; lát lehullott véres főket, szomorú bitófát, sápadt holt arczokat, fekete hollókat…

Hisz itt a hóhér lakik.

– Bejöhettek! kiálta belülről egy erős, átható csengésű női hang, s egyszersmind Mekipiros lódult ki az ajtón, nagy bozontos fejével előre rohanva. Látszék, mintha belülről hatalmas tenyér adott volna fejének tetemes mozzanatot.

A bőrködmenes erre beterelé maga előtt szomorú társát, s a hóhér háza becsukódott utánuk.

A konyhába léptek. Semmivel sem különbözött az más ember tűzhelyétől; az edények ragyogtak a tisztaságtól, rendben volt minden, a tűz vigan égett a kémény alatt, s mégis – mégis a gondolat szünetlen talált minden tárgyon valamit, mi borzasztó eseményekre emlékezteté.

Az a bárd, mely a tűzhely előtt egy tőkébe van vágva…

Két év előtt a hóhér egy apagyilkost fejezett le… Talán épen e bárd…

Az a kötél, mely a vederre van kötve… az a görbe vas, mely a tűzben izzóvá vörösült… az a nehéz láncz, mely a kéményből alálóg… ki tudja minő átkos, iszonyatos esemény tanui lehettek valaha…? Talán semmié, talán nagyon is egyszerű czéljok volt eleitől fogva. – De itt a hóhér lakik.

A falon itt-ott sötét foltok vannak… Mik azok? Talán a vér? A szem nem bír letévedni rólok, szüntelen visszabotlik rájok, s a lélek nem bír e gondolatra jönni, hogy az állatvér is lehet, a leghitványabb hizlalt állat vére, mit az ember megöl, hogy megegye… Hisz itt a hóhér lakik.

A tűzhelynél egy nő sütött, főzött; magas, ideges termetű némber, izmos karjainak, domború keblének, piros, sugárzó arczának s égő szemeinek vad, boszorkányi tekintetet adott a lobogó tűz, szép fekete haja nagy kontyba volt csavarva feje hátulján, vastag szemöldei szinte összeértek, s dagadó piros ajka fölött barnult a férfias pehely.

– Üljetek le! kiáltá erős, dörgő hangon az érkezteknek, megéheztetek ugy-e? mindjárt. Ott az asztal. S tovább főzött s rakta a tüzet, hogy a kéményig lobogott, pokolbeli színt adva piros arczának. Ez volt a hóhér felesége.

A csüggeteg ifju öntudatlanul leült az asztal mellé, a másik oda ment a tűzhely mellé, s elkezde suttogni az asszonynyal, mi alatt sűrűen mutogattak az asztal mellett ülőre.

A férfi suttogását nem lehete hallani, de az asszonynak csaknem minden szavát érteni lehete, ki a legnagyobb erőltetéssel sem birta erős, dörgő hangját annyira lágyítani, hogy suttogássá váljék.

– Ismerem, mondá, majd megszoktatjuk itt… senki sem fogja keresni… elmenni? nincs mód reá…

Azután egy tál tarhonyás húst tett a jövevények elé. Az egyik szomorúan, nyámmogva evett belőle, a másik mohón látott hozzá s a közben hol hátra beszélt, hol társát kinálta, hol a kutyának hányt csontokat, s azután oldalba rúgta, ha elkapá.

– Nem beszélhetni az öreggel? kérdé a nőtől.

– Hagyjátok most abba, az öreget megint az ördögök gyötrik, nem halljátok, hogy énekel? úgy énekel, mint akármelyik tót diák Lucza napján.

És valóban a legtávolabb szobából mély, zúgó hangon zendültek át az ének szavai töredelmes, fájdalmas reszketegséggel:

– Uram, bűneink sokasága; Undoksága Érdemli haragodat. Méltók vagyunk: hogy ellenünk Szent Istenünk Felemeld ostorodat. –

Oly bús, oly szívfacsaró volt a bűnbánat, mit e férfias, harangszerűen zúgó hangok kifejeztek! Zsoltári ének egy hóhér házában!

A csüggeteg ifju zavartan rezzent fel e hangokra. Végig futott egy párszor homlokán kezével, mintha eszméletet akarna lelkében költeni, összefüggést találni annyi zavart, kietlen esemény között, azután lassankint ismét visszasülyedt előbbi méla csüggetegségébe.

Kis idő mulva azonban újra hallaték ugyanazon ének, de nem az előbbi harangzúgású férfihangon; menytiszta gyermeki hang kezde énekelni, bűbájosan csengve, mint az üvegharmonika hangja:

– De tudjuk: hogy ki megvallja És átalja Bűneit s hozzád megtér, Azt nem űzöd el előled, Sőt te tőled Bűnbocsánatot az nyér.

Angyalok nem énekelhetnek szebben a menyországban, mint minő e szózat zenéje volt! Ki lehet ő? Bűnbocsánatot hirdető angyal egy hóhér házában?

– Hát ezt a leányt még mindig üveg alatt tartja a vén fojtogató?

– Szentet akar belőle nevelni, mintha azzal is engemet akarna boszantani, tudja, hogy sohasem szívelhettem semmit, a mi szent.

– Az öreg úgy látszik, hogy tökéletesen megbolondult.

– Ördögök vannak vele; a mult héten három legény szökött meg tőle, mert nem állhatta a kegyességet tovább; ebéd előtt fél óráig olvasott nekik mindig a bibliából, s ha valamelyik nevetni talált, kidobta az ajtón, mint egy kölyökkutyát; képzelheted, milyen szép lehet egy hóhér, ki a más világról prédikál s ököllel hirdeti az Isten igéit.

– Talán már Mekipiros is tanult tőle valami imádságot?

– Hahaha! Hívd csak be! Te medvebocs! Mekipiros!

Mekipiros bejött.

– Gyere ide, hadd ütlek pofon. Nesze. Mégis vigyorogsz? Nesze még egy. Sirsz mindjárt! Csinálj savanyú képet. Úgy. Tedd össze a kezed. Hunyd be a szemedet.

– Már most kezdd rá.

A monstrum el kezdte mondani az imádságot. Az ember azt várta volna, hogy érthetetlenül fogja azt eldarálni. Nem. Érthető, komoly hangon mondta végig, szemei hunyva maradtak, arcza emberi alakot kezde elsajátítani, s szemeiből azon igéknél, melyek a bűnök kölcsönös bocsánatát hirdetik, két nehéz könycsepp gördült elő s végig folyt ránczos, durva arczán.

– Hahaha! kaczagott a hóhérné, s homlokon ütötte tenyérrel az imádkozót, hát a «kedves egészségére kivánom» hol maradt?

Mint lecsapó villám viszhangzó dörgése, szólalt meg az embertelen gúnykaczaj közepett a mellékszobából reszkettető hangon a dicséret verse.

– A villámos égben ki mennydörög ott fent? A földnek reszkető ingása kit jelent?…

Az üstből kifutott forró víz egy perczre eloltá a tüzet, minden sötétben maradt, minden megnémult, midőn hirtelen kicsapta a szél a félig betett ajtót, s a döbbenés némulatában hangok hallatszának, minők a halálmadár sikoltása, vagy mintha futó őrült vijjongna, önlelke elől szaladva.

– Halál! – véres halál! – Irtózatos halál!

Az utolsó hangok már a messzetávolban vesztek el. A lánczos eb rémülten vonított utána.

S midőn a meggyujtott kéngyertya némi világot derített a sötétben, három alak látszott térdre nyomva az ijedelemtől. A két hóhérlegény és a monstrum. A daczos, kevély nő megvetően fordult az egyik legényhez, s büszkén nézett le rá.

– Hát még te is!?

– Nem hallád, rebegé ez, a halálmadárt?…

– Mit félsz tőle? Hisz anyám az, a félbolond.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Éjente a padláson hálnak a hóhérlegények. Maga a bakó az udvarra nyíló szobában. Mekipiros pedig künn az akolban a lánczos kutya mellett.

Minden elcsendesült. Künn elállt a szél, falevél sem mozdult, az alvó sóhajtását meg lehete hallani.

Ilyenkor a legkisebb hang oly csodálatos félelemmel tölti el az álmatlanul virrasztót. Majd mintha az ágy alatt elrejtett ember fészkelődnék; – vagy mintha a kilincset fordítná valaki, – vagy az ajtót zörrenti meg a szél, mintha valaki rázná kívülről, – kopognak, suttognak az ember körül, – éjjeli bogarak valahol papirosra akadnak, s úgy megzörögnek vele, mintha irna valaki a sötétben; – künn az utczán az emberek futnak, halkan dörmögve egymás közt. A tornyok sorba három negyedet ütnek, nem tudni hányra? Az idő irtózatos hosszú, az éjszaka mélységes fekete.

Szénából vetett ágyon, durva takaró alatt egymás mellett alszik a két hóhérlegény. – Alszanak-e igazán? – Lehet-e ilyen helyen aludni? Szemeik hunyva vannak. Nem, az egyik nem alszik. A mint észreveszi, hogy társa nem mozdul, lassan félrehajtja magáról a takarót s négykézláb a padlás belsejére lopódzik, ott lehasal, a gerendák közti hasadékon lenéz. Azután fölkel, lábhegyen a kémény mellé suhan, a deszkafalon háromszor kopogtat, azután lemászik a hágcsón a padlásról, a hágcsót a nyílásról elveszi s füttyent a kutyának, az előjön; hallani a mint lánczos örvét megrázza nyakán s morogva, nyüzsögve a padlásajtó előtt lefekszik.

A másik legény pedig félig nyitott szemekkel amannak minden mozdulatát ügyelve kisérte. Ha feléje fordult, úgy tett, mintha aludnék, de mihelyt elvette róla tekintetét, felnyitá szemeit és utána nézett.