Part 9

A város körül ugyan voltak némely hirtelenében fölhányt sánczok, de mint az idő szűke és építőik tapasztalatlansága magával hozta, igen csekély tekintetűek, s ennél még csekélyebb az őket őrző nagybányai polgárok bátorsága. Régi ösmerőseink közül itt kevesekre akadunk, mert Piócza Kristóf chirurgus és borbély otthon volt minden készületekkel ellátva a netalán behozandó sebesek gyógyítására. A harangozó és egyházfi a toronyból lesték a csata folyamatját, hírt adhatni felőle a lakóknak; meg volt nekik parancsolva: ha a vész magát a várost fenyegetné, a harangokat, mint tűzlármára kondítsák meg, s ha a magyarok győznek, mint úrnapi búcsújáráskor, ünnepélyesen harangozzanak. A pénzverőházi szolga otthon maradt fölvigyázás végett. Csak Kordovánt, a csizmadiák becsületes czéhmesterét nem oldhatá föl semmi a hazavédés szent kötelességétől, sőt két békés mesterségét, a kaptát és politikát kénytelen volt elhagyni, hogy mint előljáró vitézi példájával bajnoki lelket öntsön egész czéhébe. És dicséretére meg kell vallani: ő vezérlé minden kézművesek közül a legszámosabb sereget; ámbár egy fenhéjázó kovács rágalmazón hangoztatá, hogy ő kalapácsával az egész czéhet puhábbá verné cserepes kordoványoknál. Maga a czéhmester elől ment, karddal az oldalán, ennek vasát, huzamos fekvés által hüvelyébe rozsdásodván, csak nagy erőszakkal lehetett kirántani, mely kínszenvedésnek közötte a sárgarezes bőr kettészakadt, ura egy csirizes bagariafolttal gyógyítá a sérvet, de ezen hirtelen orvoslás úgy kitekerte ősi helyheztetéséből, hogy új veszedelem nélkül a kardot ismét hüvelyébe dugni teljes lehetetlen vala; így kénytelen lévén azt szünet nélkül kezében forgatni, ezen pontban hasonlítható volt Sziget halhatatlan bajnokához Nagybánya oltalmazója. A kard maga talán még Ázsiából vándorolhatott be őseinkkel, mert szélessége és vastagsága akkori izmos karokat látszottak kivánni, s bizonyítá vénségét az is, hogy nem fitogtatá magát a fiatalság szokása szerint ragyogásával, hanem ősi érdemeit mély rozsdába borítá, alatta talán még a kiovi csatából rejtve vérfoltokat. A vitézzé vált csizmadia rókaprémes mentéjét öltötte föl, s inasa, mint fegyvernöke egy középkori lovagot kiséré egy agg puska terhe alatt görnyedezve; ezen fegyver is hosszú nyugalom jeleit mutatá, mert birtoka lévén az egész czéhnek, csak nagy ünnepeken szokott, s akkor is örömet durrogni, főleg a czéhmester-választáskor, de mivel a város védelme ezen ünnepnél kisebb fontosságúnak nem tartatott, halál eszközévé kellett a puskának változnia. Utána a csizmadia czéh ereklyéjét, a czéh zászlóját hurczolta a legizmosabb legény, mellette a két legfiatalabb mester, az egyik kardosan, a másik egy az éjjeli őrtől kölcsönözött alabárdot emelve, utánna vonultak a mesterség többi tagjai, számra vagy negyvenen, mindenik más század szokása szerint fegyverkezve, de mindnyájok arczán tökéletes egyezésben uralkodott azon kinyomás, melyet vágószékre hajtott juhokon láthatni. A többi czéhek nem igen különböztek csizmadia társaiktól, s így felőlök röviden csak azt említjük, hogy ők a sánczokban helyöket elfoglalák. Innen örömmel nézte a nagybányai polgárság Babocsay diadalmát, s ha már elő nem segíté, legalább ordításával akará dicsőíteni, mint mennydörgés a lecsapott mennykövet. Kordován bátorságát kitüntetni igyekezvén, midőn már Tunyoghy serege is eltűnt, kiléptete a sánczok közül, és magosra emelt karddal haladhatott vagy húsz lépést, midőn az oldalvást kitörő tatárok kurjongása rázta össze halló érzékeit és jéggé vált szemei egy egész pogány sereget pillantának meg a városnak vágtatva.

- A tatárok!--Rajta, a tatárok!--Kiálta, felejtve minden czéhmesteri méltóságot, és mint lábai engedék rohant,--de vissza a sánczok felé. Az inas, ki czéhbelinél több bátorsággal, de nem több észszel bírt, elsüté a czéh puskáját, s az ón keresztül süvölte futó mesterének kalpagán, ki épen a cső irányában szaladt. A többi őrizet minden védelemről felejtkezve, hatalmas ordítással rohant a város felé. Ezen zűrzavar előtt a harangozó már győzelmet harangozott társával együtt, s a támadó lármát diadal örömének tartván, ki sem nézve a toronyból, folytatá a győzelmeket hirdető kongást. Az otthon maradt hölgyek és gyermekek örömlázra gyuladva rohantak elő házaikból és szaladó férjeiket diadalmasokként akarták fogadni, de ezek az ölelés helyett földre dönték a szíveskedőket, megosztva velök félelmök súlyának egy részét, mely alatt magok is alig állhattak.--Nyakunkon a tatárok! - nyakunkon a tatárok!--harsogák szerte a városban bajnok védői, s az öröm perczek alatt mindenütt halálos ijedéssé vált, a nagy templom tornyát kivévén, hol a harangozó és egyházfi még folyvást diadalmakat zengettek.

Dobogott azonban még egy szív Nagybányán, melynek bátorságát a tatárfutás sem vala képes megrendíteni,--egy Amazon volt ez, és pedig nem más, mint Judit--Piócza Kristóf, a borbély, hites társa, és chirurgusné asszonyom. Ne gondoljuk ugyan, hogy mint hajdan Bethulia vívásánál szép és bajnoki név-véde, Holofernesz fejét levágta; ő is oly hősi szellemtől lelkesítve: kiment volna Gerai Mahmud Abdul khán herczegnek, vagy a khocimi basának előbb szívét, aztán fejét elrabolni. Nem, ő merészségét csak otthon és szegény férjén gyakorolta. Nem tudni mi okból, de erővel azon volt Pióczáné, hogy férjét a sánczok közé kergesse; ez mindazonáltal megátalkodva állítá, hogy helye neki otthon legyen, és hivatala csupán a sebesek bekötése; az eleinte tűrhető villongásból csata támadt, még pedig jóval keményebb a vitéz polgárságénál a sánczokban. Jutka pergett, pattogott, csipőibe nyomta karjait, csak akkor emelvén föl, midőn szava erősítése végett férjének orra alá akart hadarászni; ma történt házassági életükben először, hogy Kristóf makacsul merte ellenzeni háziasszonyának véleményét, s ma is csak azért, mert az asszony, mit eddig nem tett, tudományába keverte magát, megbocsátható tehát ezen női felségsértésért a csinos Judit haragja, annál inkább, mivel szomszédnéi állítások szerint, a már említett bányatiszt többször elment Piócza boltja előtt, vágyódva tekintve be annak üveges ajtaján, mindezen körülmények kivetkezteték Jutkát szelidségéből; s mint az izlam terjesztői, ha szavok sikeretlen maradt, fegyveréhez nyúlt; ez ugyan damaszki aczél nem vala, hanem egy ép tenyér, mely kétszer megcsattant Piócza Kristóf orczáján, a szikár borbélynak majd minden vérét oda kergetve.--Ezen pillanatban zengett az utczán kettőztetett erőszakkal:--A tatárok!--a tatárok!--De mi eléggé édes vagy rettenetes egy haragos nőt engesztelni vagy ijeszteni. Régen szeretik a költők hőseiket kölykeiktől megfosztott oroszlánokhoz hasonlítani: azonban nem kellene ezt férfiakra pazarolni, kik azt semmi esetre sem érdemlik meg, mert oroszláni indulat dühéhez csak egy férjével veszekedő asszony hasonlíthat; mivel mint az oktalan állatok országában rettentőbbet a kölykeitől megfosztott oroszlánnál nem ismerünk, úgy nem lehet emberi lény, ki képesebb lenne minden iszonyúnak elkövetésére, mint egy férjével amúgy lélekszakadtából czivakodó asszony, s ezen hasonlítást még a nemek egyenlősége is erősítené. Ily állapotban kell tehát képzelnünk Juczit, hogy bátorságát megfejthessük, ugyanis a kiabálásra nem hallván, még urával is elfelejteté a krimi félsziget minden nemzetségeit, s csak akkor eszmélt föl, midőn az utczát már

«Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták.»

A tatárok átugratván a város védetlen sánczait, eláraszták az utczákat, s néhányan már Piócza előtt iramlottak el.

- Lásd gyáva féreg!--kiálta a szelid nő remegő férjének, s azon tagnál fogva, mely bizonyos szürke állatoknál leghosszabb, húzta őt ki az ajtóba. Lásd gyáva féreg, nyomorult szappanhabaró! nyakunkon az ellenség, és csak azért, mert ti férfiak mind pulyák vagytok. - Szemrehányását alig végezé a bősz asszony, midőn egy csapat tatár közelge feléjök, az első egy szálas erős legény, tetszőleg legelteté apró szemeit Judit asszonyon, megállott kisérőivel együtt, s egy tatár fölkiáltás után, mely mosolygásából itélve, a menyecske dicséretére volt intézve, hirtelen lehajlott nyergéből, s minden epedés nélkül oda emelé új kedvesét, ki férje ellen mindig lángoló mérgében, meg sem gondolá, mily messze veti őt honától ezen egyetlen emelés, sőt örült talán az elrabláson, mert általa nyilván meggyőzheté férjét állítása igazságáról, hogy tudniillik az ő s polgártársai gyávaságok miatt a tatároké lesz a diadal. Judit nyelve épen nem szelidült a tatár karjai között, sőt ha lehet még élesebben pergett magos üléséből félig elmeredt férjére. Ez szegény habozva állott, nem tudván, búsuljon vagy örvendezzen-e? Félig kesergőn tekinte azonban neje után, midőn rablója kengyele hegyét lova oldalába nyomván elugratott. Kétes állapotján az oly hamar özvegygyé lett Piócza egy nagy sóhajtással könnyebbíte; mert azt tanulta orvosi életében, hogy szorult kebelnek legenyhítőbb egy mély fohászkodás, s még egyszer pillantott szívének elragadtatott kincse után, alig érthetőn suttogva valamit. Egy példa beszédünk, s két költőnk szerint ezen ismerős szavakat morogta-e: «szegény tatár», már eredetiségünk fentartása végett sem akarjuk állítani. A hátra maradt tatárok lovaikról leszállván, részint a szomszéd házakba, részint Piócza boltjába széledtek, a szegény borbélyt magok előtt taszítván műhelyébe.

- Na sárga kutya!--riaszta rá egy nyers tatár,--ide az aranynyal, különben sápadt arczádból olvasztom ki.

- Tatár uram, Bombastus Theophrastus Paracelsus, a chirurgiának nagy mestere, aranyat tudott csinálni, mégis szegény volt; hát én, ki csak egy ficzamult tagot bírok helyrehúzni, s legfeljebb is finomul borotválni, hol vehetném az aranyat?--mondá alázatosan Piócza,--bár egy esztendeig tanultam Bécsben Pare Ferencz chirurgiája szerint.

- Hát szakálkaparó vagy?--Jól van, ilyennek hasznát vehetjük. - Ragadjátok meg.

Piócza Kristóf hamar elveszté lába alól a földet, megmarkoltatván a tatárok által, s minden, a mit tulajdonából menthete, egy borotvatok, Pare Ferencz munkája a chirurgiáról és borbélymesterségről volt. A boltnak s lakásának egyéb bútorait rablói szedték fel, indulva a szegény borbély lakából, melyet, midőn Misztótfaluból Nagybányára utazott, oly óhajtva óhajtott elfoglalni, de felesége háborgásai által azóta majdnem gyűlöletessé lett előtte. Bár magában is igen kínos volt Kristófnak rabságra hurczoltatnia, de az leginkább gyötörte lelkét, hogy a tatár földön sem lehet nyugta édes hites társa miatt, vagy ha tőle menekednék is, látnia fog kelleni nejét egy tatár férjnek karjai között.

HUSZONKETTEDIK SZAKASZ.

Melyben a polgárok rettenetes bátorságának több példái fordulnak elő. -

A város megmentése.--Ki jutalmaztaték meg a kalpagért, s mily fényesen

győzött Kordovány véleménye a csapszékben.

A tatárok elszéledének Nagybányán, s lakói a házak legsötétebb zugaiba rejték magokat, az ajtókat hirtelen elzárván, vagy hol a félelem hódítóbb volt, nyitva hagyván, az őrsereg kora futása által már jó előre tudósítva lévén mindenki, ha vagyonát nem is, legalább ön becses személyét bátorságba hozni igyekezett; és csak a Piócza hites pár, vagyis inkább csupán ennek gyengébb fele bírt elegendő bátorsággal a tatárok szemébe nézni. Így ha a tatár üres kézzel odább állani nem akart, kénytelen vala a házakba törni, melyekbe többen is közülök, de mint látni fogjuk inkább károkra, mint hasznokra elszéledtek. A város előbbi zabolátlan lármája után mélyen elcsendesült, csak a tatárok kurjongása és lódobogása, mely közé folyvást a harangok diadal zúgása vegyült, zavarák meg síri némaságát.

Ezen leírt állapotban találta Szodoray a várost, lovasaival segítségére érkezvén; az utczákon elszórva kóborló vagy állongáló tatárok hamar halálba omoltak a magyarok súlyos csapásai alatt, ezen sorsra jutván azok is, kik a házakból zsákmánynyal rakottan kijöttek. Egyrész a lakokban veszté életét, Szodoray lovasai oda is berontván, s rövid idő mulva a száguldó csapat nagyobb része elveszett, csak a legtovább haladtak illanhatának el, a veszélyt korán észrevévén csekély prédájokkal, ezek között valának azok is, kik Piócza Kristófot és nejét elrabolták. A megszabadultak vakon rohantak ki a városból, mint e tájon ismeretlenek minden irány nélkül iramodva, alig kerülendők ki üldözőiket, ha szerencséjökre Pintye Gregorral, ki Bogdanu Gyurkától tért vissza, nem találkoznak: ez hirtelen barátságot köte új szövetségeseivel, s ismert utakon vezeté őket, a khánfi még veretlen seregéhez.

A város megmentése oly hirtelen történt, hogy a pinczékbe és hászjákra rejtezett lakosok észre sem vették, s azért dughelyeikből előbújni sem mertek; annál inkább, mivel a szemes harangozó véletlen a toronyból lenézvén, akkor pillanta meg néhány tatárt, mikor azokat már Szodoray lovasai kergeték, s azonnal kétségbeesve kezdé félre verni a harangokat. Síró gyermekek, kikről szüleik ijedésök első zavarában megfelejtkeztek, valának első üdvözlői Szodoray diadalmas hadának, visítások még nagyobb félelemmel hasogatván nemzőik bátor szívét, kik gyermekeiket legalább is a tatárok nyársain képzelék. Ily körülményekben majd nehezebb volt Szodoraynak a polgárokat rejtekeikből, mint a tatárokat a városból kiűzni. Végre mégis napfényre bukkanván, bámulva tekinték, hol egymást, hol megmentőiket, s reszketve a tatárok holttetemeit. A derék Kordovány is előlépett, őt inasa húzta ki saját padlásán a bőrök alól. A czéhmester diadaljelként emelte átlyukasztott kalpagát, melyet a bőrök alatt félelmében szorongatván, benne a keresztül repülő golyónak világos nyomaira talált, s valóban a haza védelmében nyert ily tetemes sérvvel a város polgárai közül senki sem dicsekedheték, bár ezt is magyar kar ejté, s csak két vagy három ujjnyival csapott volna lejebb az ón, el lehetne mondani honunk akkori siralmas esetéről:

«S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre.»

Csak lassanként tért vissza rémült lelkeikbe bátorságok, s ekkor mind a tatárok üldözésére akartak rohanni, alkalmasint mert sokkal tovább reménylék őket már lenni, mintsem elérhessék. Visszatért Babocsay is, tönkre tévén a tatár sereget,--több mint ezer halott fedte a csatatért, sokat, kik az erdőségbe vonták magokat, az oda rejtezett pórnép vert agyon, mások Erdélybe menekedtek, ott hasonló veszélyt találni. Csak kevesen érheték el a khánfi táborát, folyvást űzetve a fáradhatlan Karácson Tivadar által, Babocsay hadának egy csapatával.

A polgárok, mily hamar kiállották, oly hamar el is felejték a veszedelmet; s már este a csapszékben ült Kordovány a nap több bajnokaival Babocsay katonái, s a város polgárai közül, kiknek mindnyájoknak volt hasonlatosságok a homeri bajnokokkal: az elsőknek vitézségökre s az utóbbiaknak gyors lábaikra nézve.--Kordovány előtt jobbról borkancsó állott, balról kalpaga, bő alkalmat lelvén mindenki ennek halálos sebét kényére vizsgálni; s itt is teljesült a világfolyás igaztalansága; mert a szenvedés a kalpagé vala, s a dicsőség uráé. Majd hatalmas kortyokkal mosta le a becsületes czéhmester rettenetes bátorságát, mely most még inkább ki ki fakadt, mint a sánczok védelmében, s kalpaga tátogó sebével némítá el a fenhéjázó kovácsot, és kalapácsa erőszakát, mert Vulkán izmos növendéke még most is kormos volt a széntől, mely közé bújt a tatárok elől. Ismét előfordult a régi vita a kutyafejekről, a polgárság, s főleg Kordovány erősen a kutyafők mellett maradtak, és teheték is, mert a gyors futásban senki sem ért rá az ellenkezőről meggyőződni. Sőt a rézműves nyilván erősíté, midőn a pinczébe futott, egy tatár dugta be az ajtón a fejét, s ez természetes szőrös kutyafő volt, későbben ugyan kisült, hogy ezen kutyafő a rézműves házi ebének tulajdona vala, de ez sem árthatott sokat a dolog hitelességének. Kik a dolgon kételkedtek, azért erősíték, mert ezen rettenet által menthetőbbnek vélték futásokat, Babocsay katonái pedig részint saját vitézségöket inkább kitüntetni, részint a polgárokat bolondítani, rá hagyták a dolgot, s így emelt kancsóval kiáltá Kordovány:

- Az Isten éltesse azon vitézeket, kik a kutyafejű pogányokat dicsőségesen meggyőzték!--S utána kiáltott és ivott az egész gyülekezet.

- Csak kár--folytatá Kordovány kancsóját letevén,--hogy Piócza Kristóf borbélyunk nincsen itt, ő a kutyafőket mindig makacsul tagadta.

- Dejszen--mondá egy,--már bizonyos lehet felőlök, mert feleségestül elragadták a tatárok.

- Sajnálom szegényt,--sóhajta föl a czéhmester,--mert ezen dologbeli fejességét kivévén, áldott jó lélek volt. Így tehát igen jó, hogy kalpagom sebét szűcs gyógyíthatja be, mert chirurgusunk már nincsen.

- De czéhmester uram, azt be ne foldoztassa, örök emlékül e napra akaszszuk azt úgy lyukason gomb helyett a czéh zászlajára, melyet vivője ijedtében egy ház szegletbe akadván, letört.--Ezen javallattal emelkedék föl egy csizmadia mester, Kordovány nagy örömére.

- Úgy legyen e bölcs tanács,--mondá Kordovány,--a legközelebbi czéhgyűlésben ezt fogjuk elhatározni, s egyszersmind pénzt gyűjteni számomra egy új kalpagnak, a régi helyett, melyet a czéh dicsőségére örömmel áldozok.

- Éljen czéhmester úr!--kiálták mindnyájan és ittak késő éjjelig, hallgatva a katonák csudameséit mai és régibb csatáikról.

HUSZONHARMADIK SZAKASZ.

A tatárok pusztításai.--Mi módot választa a haramia a megboszúlásra. -

Nagy rettegés, halálos készület, és rabság, sok más ide tartozó dolgokkal együtt.

Babocsay diadalma után következő napon Bagosyhoz küldé serege kisebb részével Szodorayt, kit a csatában mutatott vitézségéért dicséretekkel halmozott az ősz bajnok. Maga Nagybányán maradt; mert félni lehetett, hogy Erdélyből új elmaradt tatár csapatok rontandanak elő, pusztítást terjesztőn a védetlen városon és vidékén. Fontos tanácsadással bocsájtá el magától az öreg vitéz az ifjút, véle küldvén a haszonvehetlen Türkenfrasz hollandi dragonyos kapitányt is, ki a tegnapi csata óta megszelidült kemény itéletében a felkelő seregek ellen, és csak az sajnálta, hogy számára nem akadt occasio egy szerencsés retirádában bravourját és valorát fényleni hagyni. Szodoray a legrövidebb úton indult Bagosy táborához, ki részéről már útnak eredt hamar alkotott hadával a tatárok ellen. Utjában Karácson Tivadar is Szodorayhoz csatolta magát, s együtt sok magyart mentének meg száguldó kisebb tatár csapatoktól.

Gerai Mahmud Abdul khán vezérlé a még ép tatár sereget, ez a nagybányai harczból szabadultakkal számra tizezeret fölmult, s pusztító özönben áradt el Szatmár vármegye keleti részén, főleg a Szamos jobb partján; több ezreket fűztek lánczra magok után hurczolván, a lakók legbecsesebb vagyonaikkal. A tüzes khánfi oly sebesen vezérlé seregét, hogy lehetetlenné vált a lakosok nagyobb részének magokat s vagyonokat előtte menteni; a kik megfutottak, Ugocsába vevék útjokat, ez Abdul khán tudtára esvén, utánok küldé serege egy részét s maga a nagyobbal Bagosy ellen indult.

Nem szándékozunk leírni a köz inséget, melyet a krimi csapatok minden felé terjesztének, csak azt akarván a gyász esetben érinteni, mi beszélyünk folyamához szükséges. Ez bennünket a Szirmay családhoz vezet vissza, mely Ugocsában tartózkodék Fertős-Almás helységben. Ezen falu a Túr partján fekszik, mély alacsony tájékon, mocsároktól körülfogatva, melyek a Túr áradásaitól neveltetve, bizonyos erősséget adtak a helységnek, házai többnyire agyagból és fából inkább fonva, mint építve valának, csak itt-ott emelkedvén egy tehetősebb gazdának vályog laka, kővel Szirmay takaros úri házát, s a templomot kivévén, egy épület sem dicsekedheték. Az egyház régi erős épület vala zsindelylyel fedve, csak tornya látszék ingadozó állapotban sínlődni, mit tág repedései, s nem épen egyenes állása árultak el. Ezen időben, melyben olvasóinkat ide vezetjük, az esthajnal első borúja kezde terjedni, s az áradt mocsárok keskeny düledező töltésén halkkal ballagtatá a csordás barmait haza felé, midőn lódobogást hallván maga után, hirtelen hátra nézvén, egy sebesen vágtató lovagot pillanta meg.

- Utat!--kiáltá ez már messziről,--tágíts a töltésen, mert hírem oly szomorú, hogy a pap zsákjába is alig férne be.

- Csak nem fullaszthatom vízbe a teheneket.--Viszonzá a csordás.

- Jobb oda, mint a tatárok gyomrába.--Vala a lovag válasza.

- A tatárok!--sóhajta elsápadva és meredten a csordás.

- Azok bizon,--rémíté őt tovább a lovag, ki a teheneket elérvén, kénytelen volt megállani az elzárt úton.--Már nyomomban vannak! Nem látod Nagypalád felett a füstöt, nemsokára magosan fog piroslani, ott már a tatárok gazdálkodnak.

- Az úr Isten s a pécsi boldogasszony segítsen tehát bennünket. - Kiáltá a csordás; de a lovag kirántá nyergéből csákányát, ütlegeket osztva mindenfelé, a nem nyájasan érintett tehenek futáshoz láttak, s a szűk töltésen egymást szorítván, kevés perczek alatt az egész csorda vad rohanásnak eredt végig a gáton kolompzúgás és sűrű bőgéssel, köztök a lovas vágtatott, s hátul a csordás ügetett, ostora csattogatásával még inkább nevelve a zavart. A szokatlan lármára több lakosok gyűltek a falu végére, és kik a mezőről haza mentek, megállottak fölvilágosítást várni; ennek megadásában épen nem késett a csordás, mert mihelyt hallhatónak vélte szavát, torok szakadtából ordított: «a tatárok!--a tatárok!--már lángba borult Nagypalád!» - Ez elég vala az egész népségbe ijedési lázt űzni, s őrülten futottak az uraság lakja felé, ott, hol mindig és minden inségökben segítséget találtak, most is menekvést keresőn. Vastagon tódult be a sokaság az ősi szokás szerint mindig tárt kapukon, s az udvar alig adhata helyt a tolongó és folyvást szaporodó népnek, ez legtarkább vegyületben rimánkodék, minden nem és kor hangváltozásain, s bár csak töredékekben, de még is elég körülményesen festék a még nem ösmert, s csak a csordás fölkiáltásából sejtett bajt. A falu utczáin uralkodó zűrzavarban gazdái példájára a csorda is el látszott veszteni eszét, mert a helyett, hogy a tehenek és bornyúk szokásokként haza tértek volna, a néptömeggel az udvarba tódultak, itt bőgések erőszakosan nevelé az egész zűrzavar hatását, Szirmaynak harsány ugatásra indított számos kutyáival együtt. Az idétlen zaj kihívá Szirmayt és családját is, a tornáczról kérdé a sokaságot: mi baj hozta légyen őket udvarába? Egy ön lármájában elfuló kiáltás lőn a felelet, míg végre az előbbi lovag a tornáczig magának pályát törvén, a szóláshoz helyet ugyan, de csendet nem nyert. Szirmay és cselédjei egyesült törekvéseire az embertömeg elnémult, s csak a barmok és kutyák zajával kellett a hirnöknek küzdeni, mire is így harsogá el gyászos zsoltárát.

- Én Nagypaládról jövök lóhalálában, jelenteni a tekintetes úrnak, hogy a tatárok már oda rontottak, sőt azóta már alkalmasint Batár és Csedreg is égnek, azért tehát szaladjon, a ki bír, s a ki nem bír, szánja meg bűneit, mert az holnap nehezen eszi tiszteletes uram kezéből az urvacsorát.

- Ember nem ijedséged hagymázában beszéllesz-e?--megfontoltad, mit tesz egész helységet csak amúgy bolondjában rémíteni?--Mondá bátor feddő hangon Szirmay.

- Higyjen az égnek tekintetes úr, ha nekem nem hisz,--nézzen föl: itt Batár,--ott Nagypalád, amott Csedreg égése pirosítja az eget; látja a füstgomolyt felettük? sok halálhörgés száll abban az Istenhez.--A mutatott tájékra fordítá mindenki szemeit, s a már homályosabb szürkületben tagadhatatlanul látható lőn az ég iszonyú verese, barna füsttömegekkel szegetve be, s az iszonyú látványban kiki halálitéletét tetszék olvasni, oly némán, oly meredten bámulának a gyászos tüneménybe, míg a hirnök szavai új rettegésbe nem olvaszták föl a régit.

- Ezzel az estét üdvözlik, majd az éjfélt Almással fogják világosítani.--Eddig mérséklettek voltak az idegen szavai, s épen semmi különöst sem mutatók; de most egy percz alatt elváltozott arcza, előbbi hidegségét egy majdnem határtalan dühnek jelei válták föl, és szörnyű káröröm és boszúvágy lőn uralkodóvá vonásaiban, a mit szántszándékkal nevelt. Borzasztó hahotára fakadva megtöré mérges indulatjának minden gátjait s e szavakban ordítá boszúját Szirmayra.