Part 11

Szodoray vezeté az elősereget, szárnyakat óhajtván embereinek s magának, mert mi könnyen elillanhatott egy gyors tatár, ragadva magával életének ez egész boldogságát. Most hazája már meg vala mentve, addig ezen szorgalom osztá föl a derék ifjúnak érzelmeit, s bár a magasabb gondok szerelme tüzét nem hűték, legalább eltakarák azt ön lelke előtt is, mely tettek után sovárgón talán a szerelem erejét is csatahévnek tartá s maga is csudálkozék, miként bírhatja ily veszedelmes időkben kedvesétől a távollétet eltűrni, szivének előre képzelt fájdalma nélkül. De az igaz szerelem hasonló a nap tüzéhez, melyet ideig elboríthatnak ugyan zivataros fellegek, gyengíteni azonban nem bírnak, ismét kitörnek sugárai s az egész földet vagy szende tavaszi meleggel, vagy sorvasztó nyári hőséggel hatják által. Ugy a szerelem olthatatlan szikrája nyugszik néha a szív legmélyebb redőjében homályosítva hatalmas szenvedelmek által, főleg magas lelkű férfiaknál, de a legkisebb inger erős lángokra lobbantja s tűzfolyamban villámolja által a lélek minden erejét. Ezen állapotban volt vitézünk s míg kedvese szerencsétlenségét nem tudá, szerelmes gondolatok épen nem látszának megosztani hadi bajait. A csata végén kapta hírét Ilka balesetének s tüstént az egy érzelem fogta el valóját, mely máskor oly édesen mulatott szívében s most a legmélyebb szenvedés, a legszaggatóbb kínok által lázítá föl érzését. Most tűnt szemébe, mily keveset emlékezett légyen eddig arról, kinek ő s ki neki örök hűséget esküdött, s bár ez férfiú lelkének hibául nem tulajdoníthaték s a véletlen veszélyt elhárítani hatalmában nem lehetett, mégis magát vádolá, mint okát mindazon szenvedéseknek, melyeket kedvese eltűrni kénytelen vala s melyek mind kettejeket életök örömétől talán örökre megfosztandják s mintha az időt, melyben néma és csendes volt, kipótolni akarná, sokszorozott erővel fogta el kebelét szerelme.

Lelkének ily háborgó állapotjában könnyen átláthatni, miért unszolta légyen katonáit szünet nélkül a legfárasztóbb sietésre s ezeknek egész szeretetök s tiszteletöket vezérök iránt össze kelle szedni, hogy néha igen is kemény parancsainak eleget tegyenek.

Midőn Rózsapallagról Szodoray a tatárok üldözésére kiindult, ezek már jó messze haladtak gyors futásokban s ezt Felsőfaluig folytaták, itt a megveretett sereg azon részszel csatolá magát össze, melyre a rabok kisérése bízva volt; így ezután a nyolcz ezer rab és zsákmányolt javak miatt lassabban ment a hátrálás, mint eddig, és nehéz lett az élelemszerzés is, mert ezen vidéket a tatárok már jöttökben elpusztították.

Abdul khán seregét három dandárba osztá, maga a zsákmánynyal közepén maradt, balra és jobbra küldvén egy-egy csapatot, az utánok nyomuló ellent eltéveszteni. Az éjszak felé vonuló osztálynak Pintye Gregor volt kalauza s a tanácsára elővett ügyes mozdulatok megcsalák Szodorayt, ki szerelme fellegborított látköréből úgy is alig vala képes tisztán látni a körülményeket, ő tehát elfordult a fő seregtől és több napig űzé az oldal csapatot éj-kelet felé, míg a fősereg egyenesen keletnek vonult. A harmadik osztály délkeletnek s így Nagybánya felé fordulván, hamar visszavetteték a főseregre, mert az újvárosi diadal hírére Babocsay, a várost többé félteni oka nem lévén, onnan kiindult s a tatárok csak megjelenésére is visszavonták magukat. Babocsaytól tudták e szerint meg Bagosy és Szodoray, hogy a tatárok dereka Gyulafalvánál akar által kelni Mára hegyi folyamon; ezen hír az alispánt Farkasréven jóval tova éjszak felé találta, hol ő Szodorayval egyesült és hol a fennevezett folyó az Izába ömlik. Ő legottan átkelt a Márán s a két folyócska között délnek nyomult, maga előtt űzvén a tatárokat, kik a borsai szorosutat, mint egyetlen rést szabadulásokra, választák hátrálások czéljául. Így leírván a hadi eseteket, forduljunk történetünk azon személyeihez, kik a tatárfogságban epedtek.

HUSZONHATODIK SZAKASZ.

A tatárok tábora.--Egy árnyék az éjszakában, melyben olvasóink egy régi jó

barátjokra fognak ismerni, s kire találkozott az.--Abdul khán szerelme.

Gyulafalva a Mára partján egy oláh falu, s csak regényes fekvése a zúgó szirtpatak felett fenyőkoszorúzott bérczek között egy keskeny, de kies völgyben teheti emlékezetessé, hasonlóan egy csúf asszonyhoz ízletes és pompás öltözetben. Itt ütött tábort egy este a tatárhad, vezérök a veszélyes napok után egy vidám hajnalt várván fölsugárzani, mert tudósíttaték, hogy segedelem érkezett hazájából s az Erdélyben maradott népeit s a nagybányai csatából szabadultakat magához vévén, mint egy hét ezer emberből állott, és már szerencsésen átvergődvén a havasakon másnapra lehetett várni megérkezését, ezekkel ismét tizenötezer fegyverest számlált Gerai Mahmud Abdul khán serege, s új remény éledt a diadalra a vezér szívében.

Tábortüzek pirosíták a völgy majdnem egész széltében az éjszakai eget, s mintegy viszhangja a komor világosságnak tündöklöttek a bércz hátáról Babocsay tanyatüzei, ki megtámadhatatlan állásából tartá szemmel a tatárokat, bajtársa érkezését várván. Lent tüzeik körül forgolódtak a tatárok, míg a szegény rabok kötözve s lánczolva istenadta földön pihenték ki hosszú fáradságokból óhajtva az álmot, mely csak keveset vigasztalt jótékony és mégis fájdalmas csalásával.

Egy sovány árnyék,--vagyis inkább kettő, mert az egyik maga a test volt, másikát ebből képezék a teli hold sugarai,--lépett ki Abdul sátorából, kezében fényes aczél villogott; de ne gondolják olvasóink, hogy ez a herczegnek testőre volt, kinek egyedül van joga aczélt villogtatni ily közel urához,--vagy épen ne gondolják ezen árnyékpárt valamely fejedelemgyilkosnak, ki azon jogot magának erőszakkal veszi, - a villogó eszköz nem volt élet-, hanem csak szakálirtó eszköz, s e szavakat sopánkodá, mint egy szerelmes a holdba:

- Egy egész esztendeig voltam Bécsben, de még soha sem kellett valakinek egész koponyáját, egy kis üsteköt kivévén, lekopasztani, még a szürke barátok is egész koszorút viselnek, sőt az ilyen operátióról a nagyon tudós Paré Ferencz sem emlékezik a chirurgiáról és borbélymesterségről írt derék munkáiban. De legalább az az egy bizonyos, hogy a tatároknak kutyafejük nincsen, kár, hogy ezt Kordován mester s a nagybányai többi vakhitüek nem láthatják.

Ezen bölcs okoskodásból kiki megismerheté Piócza Kristófot, előbb nagybányai, most krimi fejedelmi udvari borbélyt. Csak egyfelől tartozunk számot adni: miért neveztük légyen tudniillik a becsületes borbélyt árnyéknak?

Ha emlékezünk, mindjárt ezen történet elején testi állapotját soványnak neveztük, később Judith asszony túrós haluskái hatni kezdettek, és teste, ha épen nem hízott is, legalább tehetségeket árult el nagyobb szétterjedésre, de ennek csak hamar súlyiránt talált Judith asszony, nem legszelidebb leczkéivel a kellőn túl előmozdítván férje emésztését, s végre, mint utolsó csapás találta szegénynek husát a tatár rablás, és mivel lelkén úgy is kevés pusztítani való volt, egész dühét testére fordítva, azt mindentől, a mi csont és bőr nem volt, végképen megfosztá; ezért senki sem fog neheztelni, hogy Kristóf urat az árnyék névvel ruháztuk föl.

A két árnyék tehát, tudniillik az eredeti árnyék s ennek másolata a földön, jó darabnyira ballagott a táboron, míg egy tűz előtt álla, hol a másolat eltünt. Egy zömök tatár, ki egy piros magyar menyecske mellett ült, legottan megszólamlott.

- Holnap az én fejemet is megtisztítod borbély.--Hogy volt veled megelégedve a kán?

- Egy olyan borbélylyal, ki könyv nélkül tudja Paré Ferenczet, és egy egész esztendeig volt Bécsben, minden ember megelégedhetik--felele Piócza, de beszéde közben szakadhatlanul a piros menyecskére pisloga, ki félig bús, félig boszankodó ábrázatot mutatott. Ez alatt egy tatár érkezik, ki a menyecske szomszédját vezérökhez hivá, ez mentében Pióczához fordult, s nevetséges ijesztéssel szóla hozzá:

- Itt maradhatsz feleségednél, de ha meg mered csókolni, lehasítom ajkaidat!--Ezzel ment. Piócza képe még hosszabb és soványabb lőn, midőn a piros menyecskére tekintett, mert az nem más, mint elrablott neje volt, könnyei sűrűn potyogtak, s fogsága óta igen kellett neki bennök szenvedni, mert már egész csatornát képeztek arczán, melyekben búfolyamként ömlének a sírásra vonult szájnak tág öblébe. Sokáig nem lelt szóra szomorusága, s végre feleségét is sírásra fakasztá férjének mély szenvedése, sympathiából-e vagy talán más okokból, azt maga sem tudta. Végre hosszú kínlódás után kibírta Kristóf dadogni felesége nevét.

- Judith lelkem--Judith!--sóhajtá szívrepesztőn és epesztőn lelke mélyéből, s úgy érzé magát, mintha borotvával vágták volna ki tüdejéből ezen keserves szavakat. Ez már sok volt Judith gyenge lelkének, hangosan kezde zokogni, kötényébe takará arczát könyeit törleni-e, vagy a felett érzett szégyenkedését elrejteni, hogy most először életében szóra nem talált, szótalan siránkozásában több perczeket töltött, míg végre «gemitu permissa loqui», mint Lucanus mondja, vigasztalni kezdé élete párját.

- Ne remegj édes Kristófom! korántsem bánnak velem oly kegyetlenül a tatárok, mint képzeltük; Jeszid Murza derék ember, és épen nem kutyafejű; igazad volt édes férjem, midőn ezen buta állítást tagadtad; én csak az elhagyott édeseimet siratom és tégedet, mert talán nincs oly jó dolgod, mint nekem.

Ezen szavak azonban a czélzattal épen ellenkező foganatúak voltak Piócza Kristóf szakadozó szívében, mert sehogy sem szolgált vigasztalására a szelid bánásmód, melyben feleségét a tatárok részesíték, s most először kivánt volna vitatásai meggyalázásával is minden tatár nyakra kutyafejeket. Még is jó szíve nem engedé a viszontlátás ezen édes pillanatában feleségét boszantani, azért előbbi szomorú hangján folytatá beszédét, melybe már valamivel jobban belejött.

- Lelkem Juczim, én talán tehetek valamit javunkra a tatár herczegnél, kinek udvari borbélya lettem, hiszen én herczegekkel jól tudok bánni, mert Bécsben egy egész esztendeig -

- Hallgass ezen bolond beszéddel, késő mostan segíteni, vitézebbül kellett volna harczolnotok! bizonyosan tudom, ha mi asszonyok állottunk volna a résen, egy férfit sem raboltak volna el Nagybányáról a tatárok, neked is mondtam, menj a várost védelmezni, nem fogadtál szót.--Ezen beszéde közben már nem vala többé oly sűrű zokogása, mint az előbb, és a boszúság villámai által sugárzák a bú éjjelét arczán; de a következő szavait ismét mély szomorúság és zokogás között ejté: - Lásd azért vagyok most én szegény feleséged a tatárok rabszolgálója, azért kell inséget szenvednünk.

Ki tudja mire nem vezették volna a szerelmes házas párt bú és harag, ha épen Jeszid Murza nem érkezett volna vissza; a tatár Judith felé fordulván, mondá:

- Téged Abdul khán méltóztatott, mint szolgálót kedveséhez fogadni; s azért míg haza érkezünk, Szirmay Ilona mellett fogsz maradni, de gondold meg, hogy zsákmányom vagy, és a szerint viseld magadat. Most jer velem a herczeghez. Szóejtéséből látszaték, miképen nem volt inyére a Murzának herczege választása; de mindazonáltal karon fogta a menyecskét, és vezeté őt oda, hova az irgalmatlan sors hítta. Judith visszapillanta még férjére, kinek arczáit ijedtében egy gyenge veresség futa által, mint hóhérpallost az elitélt vére, hihetőleg, mert a sápadtság már nem fogott rajta.

Hagyjuk tehát el a szegény borbélyt mink is, mivel őt még a felesége is elhagyja, azon egyetlen személy, ki által ő szorosabb összeköttetésbe jött másokkal. Kérjük azonban olvasóinkat, ne gondoljanak rosszat felőlünk, midőn az elhagyottat elhagyjuk; mi kénytelenek vagyunk feleségével menni, mert Abdul khán sátorának egyik osztályában, melybe Jeszid Murza Pióczánét vezeté, ránk történetünk fontos személyei várnak.

Szirmay Ilona, anyja és bátyja Abdul khán fényes sátorának egy mellék osztályában tartattak, mert a herczeg meglátván Ilkát, az első pillanatban leghőbb szenvedelemre érzé iránta szívét gyuladni s az elrabolt leányt ezen pillanat óta úgy tekinté, mint hitvesét, mit is inkább parancsolat, mint ajánlás, vagy épen kérés módjában legott kijelentett. Nemzete szokásainál fogva ő eddig sehol is, főkép a szép nemnél nem tapasztalta kivánatinak ellenzését, ez a keleten vak engedelmességre neveltetvén; annál inkább ütődött meg, midőn a leány utálattal viszonozá az alacsonyító ajánlatot. Első pillanatban haragra lobbant, de a szép lányka könyei hamar elolták a hirtelen lángokat. Ezért, és nyomósabb hadi foglalatosságai miatt, fölhagyott további unszolásaival, az időre bízván imádottja szívének meglágyítását, ezen engedékenységben az is erősítvén őt, hogy haza értekor semmi sem fogja gátolhatni szándékát. A Szirmay család tehát mindig körüle volt, de ez ideig alig látta kétszer Ilkát a herczeg, s akkor is kevés időre; hanem szíves szorgalommal látszék felőlök gondoskodni, mert épen semmit sem nélkülöztek, a mit szükség vagy kényelem kiván. Most azonban, midőn Jeszid és Judith beléptek, Abdul khánt a Szirmay családdal együtt lelték.

HUSZONHETEDIK SZAKASZ.

Abdul khán szerelmének folytatása. Összejövetel sátorában s mily kimenetele lett annak.

Annak oka, hogy oly keveset alkalmatlankodék az ifjú herczeg Szirmayéknak, talán nemcsak gyengéd érzet, de a megveretéséből származott szégyen is lehetett, most, midőn az említett segítséget bizonyosnak tarthatá, és így méltán remélhete győzedelmet, foganatosnak tartá szerelmes ajánlásait megújítani.

Ezen szándékában leljük őt most kedvesénél, hol előkényszeríté minden gyengédségét meghódítani azon lényt, mely minden zsákmányánál becsesebb volt előtte. A leány, de főleg az anyja csak könyekkel feleltek. Szirmay István vala az egy, ki szavakat állíta ellen Abdul khán szavainak. Ez azonban igen boszantá a herczeget, mert Szirmay rendíthetlen bátorsággal felelt, s csak a legszükségesebb tiszteletet mutatá a herczeg személye iránt, hadát többször egy rabló csoportnak nevezve. Abdul khán türedelme többször határán állott, és Ilka könyei alig bírák haragja kitörését visszatartani. Látván azonban a khánfi, hogy minden eddigi ajánlásai és igéretei sikeretlenek, az utolsóhoz, és mint vélé legfoganatosabbhoz, folyamodott.

- Ti rabjaim vagytok, és így durvaság tőletek megvetni kegyelmemet, melyre az első tatár nemes büszke lenne, de meg akarom mutatni, hogy nagyobb jószívűségem hálátoknál. Halljad tehát Szirmay: te és Ilka anyja szabadon haza térhettek minden váltságdíj nélkül, csak Ilkát hagyjátok nekem.--Szép leány, ezen nagylelkűség csak meghódítja szivedet.--Szirmay némán, de kitetsző megvetéssel tekinte a herczegre, Szirmayné azonban, kit a leányától történhető elválás bús andalodásából fölijesztett, hirtelen szavakra akadt a baleset elhárítására.

- Nem,--nem!--én leányomtól el nem válok! mit ér szabadságom, mit ér életem, ha a legkedvesebb elragadtatik tőlem? Édes leányom, én el nem hagylak!--És szorosabban kulcsolá karjai közé a remegő Ilkát.

- Öreg, te szólj, én férfiakkal akarok beszélni.--Mondá boszúsan a herczeg, valamivel szelidebben hozzá tévén:--Visszaadom elrablott javaidat is, csak Ilka engem szeressen.

- Egy magyar nemes nem szokott huga szerelme felett alkudni, s egy magyar nemes leány büszke bár magát a török császár ágyát is rabnőitekkel megosztani.--Felelé méltósággal Szirmay.

- Így rohanjatok a veszélybe, nem én, de ön makacsságtok öl meg. - Riada föl Abdul khán már többé nem mérsékelhetve haragját.

Szirmay mindig nyugodt bátorságával, megfogá a herczeg kezét, s őt a sátor nyilásához vezetvén dél felé mutatott.

- Látod ott a hegytetőkön azon tüzeket lobogni? jól tudom én, ki rakta őket, ott Babocsay tanyázik, kinek fegyvere súlyát már egyszer érezték seregeid; nem sokára le fog onnan omlani, mint a sas szirtjai és Bagosy seregét talán már a jövő hajnal sugarai elődbe tüntetik.

- Jőjjenek a vakmerők!--kiálta haragjának szabad menetelt engedve Abdul khán.--Holnap hét ezer ember érkezik segítségemre, s ezekkel könnyű lesz megtorlanom gyalázatomat, és önvéretekkel fogom azt lemosni, s jaj azután Magyarországnak. Eddig kegyelmes valék irántatok, de tovább erőszak lépjen a nyájasság helyébe, többé nem koldul a krimi khán fia ott, hol parancsolhat.

- És akkor sem fog rettegni egy valódi magyar előtte, s a gyenge hölgy is megmutatja, hogy lelki ereje hatalmasabb egy rabló fejedelem erőszakánál.--Vága erős eltökélett hangon Szirmay beszédébe.

- Vén csevegő, némulj el magad, hogy én meg ne némíttassalak. Lásd, minden daczod ellenére e csókkal avatom húgodat háremem rabnőjévé. - Ezt mondván a herczeg szavait tettel erősíteni Ilka felé fordult, a leány azonban figyelmezett minden szavaira, s az illetlen elővét által méltó haragra ingerelve kivetkezve látszék egyszerre előbbi gyengéd szelidségéből; arczait magas pirosság borítá el, szeme pillái között nagy könycseppek ragyogtak, nem vala többé azon gyenge virág, mely a védő bokor sűrűjében rejti el kecseit az üldözők előtt, érzé, hogy azok megismertetvén csak ön bájok által könyörülést, vagy méltóságokkal tiszteletet gerjesztvén a durva szeretőkben, menthetők a leszakasztástól. Az esedezést alacsonyítónak tartá, és ezt tiszta lelkű leányka csak ott használja, hol bár titkolja is, édesebb érzelmek vonják őt ahhoz, kiben le akarja azokat csillapítani. Fölemelé tehát Ilka szép fejét, s a magasan pirosló arczok beárnyazva szabadon lógó fekete fürtjeitől élénk ellentételben valának a könnyező szemekkel, melyeknek azonban nedves sugarai megvető haragot lövellének. Ajka nem vala a szende rózsabimbó, mely csak varázs illatokat gőzöl; azok alkonyi biborban égtek, melynek pompás fellegei bájolók ugyan, de villámokat is rejthetnek keblökben. Szavába is hatni tetszék lelke emelkedése, mert nem folyt többé oly édes zengeményben, de a mennyire talán édességében vesztett, annyira szépíté azt az erő; néhány lépéssel a sátor mélyébe vonta magát, s merőn tekinte a herczegre, ki első hevében őt átkarolni, megcsökkenni látszott, de mind ezen nagy változás alig észrevehető hirtelenséggel történt Ilkán, és talán csak akkor lehetett ráismerni, midőn a leányka megszólamlék.

- Abdul khán! én magyar leány vagyok, s bennem tanuld megismerni, mit tart az becsülete felől; azon percz, melyben ajkad ajkamat érinti, lesz végső pillanatja életemnek. A kétségbeesés mindenütt fegyverre talál.--Alig mondá ezt s villámsebesen lehajlott, egy nagy sátorszeget a földből kiránta, s magasra emelvén folytatá beszédét.

- Lásd herczeg, ezen rosz vas örökre megmenthet tőled, és előbb szállok ifjúságom virágában a sírba, mint felesége legyek egy pogány rablónak.

Nem ijedt ugyan meg Abdul khán a fenyegetés történhető végrehajtása miatt, mert a hirtelen választott eszköz sokkal tompább, és a leányka kara talán gyengébb is vala, mintsem szándéka sikerüléséhez kivántaték, de meglepé őt Ilka eltökélett bátor lelke, melyet asszonyban eddig nem tapasztalt, sőt csak feltenni is képes nem vala. A leány haragjában szebbnek tetszett neki, mint akármikor azelőtt, s épen az, a mi vadabb férfiút dühbe hozható volna, fölébreszté jobb érzékét, sejté azon nagy különbséget, mely a szerelem kényszerített és önakaratból nyújtott kéjei között vagyon, s azonnal szelidebb pillanattal és hangon, de nem egészen harag nélkül szóla Ilkához.

- Kaczaghatnék ugyan gyenge dühösségeden, de meg akarom mutatni, hogy épen midőn semmi kimélést sem érdemelnél, vagyok engedékeny irántad. Abdul khán kedvese ne legyen azonban szolgálat nélkül; itt földieid közül egy asszony, ez mától fogva rabnőd.--Erre hirtelen elfordult, Pióczánét Ilka felé taszítva, és kiment a sátorból.

Ilka egy forró csókot nyomott a szegre, szorosan markolva azt, dűlt zokogó anyjának karjai közé. Bátyja csudálva tekinté őt, mert nem ismerte az asszonyi szívnek mélységét, mely legkisebb ingerlésre bámulandó erőt képes kifejteni vélt gyengesége alól. Juczi pedig örvendett, hogy még a jámbor kisasszony is ily könnyen bír egy hatalmas férfit megszelidíteni.

HUSZONNYOLCZADIK SZAKASZ.

Abdul khán érzeleg és tovább hátrál, segítséget nyer, készületei új csatára, miként

a magyarok rendeléseit megzavarják. Karácson Tivadar merész terve. Borsai csata.

Fényesen hasadt föl a hajnal azon éjszakára, melynek történeteit az előbbi szakaszban beszéltük el; de mindazonáltal Abdul khánra nézve nem volt oly örvendetes, mint lenni igért, mert Ilka ellenállása által szerelme még inkább nőtt, s lelke gyengédebb érzelmei véres küzdésben voltak sovárgó vágyaival a szerelem élvei után. Másrészről az oly bizonyosan várt segedelem megérkezni késett, és a távolabb táborszemek Bagosy közeledését jelenték. A herczeg ezt megértvén, tüstént parancsot adott a visszavonulásra Borsa felé, honnan a segedelem várandó vala. Átkelt tehát serege a Márán, és Dragomérfalva felé vonult, hol nyugodni kevéssé megállapodott.

Bagosy azonban sebesen nyomult elő, s egyesült Babocsayval, ki a tatárokat már üldözvén, kelet felé fordult, hogy ellenségeit a borsai szoros úttól elzárhassa, mely az egyedüli rés vala szabadulásukra; Babocsay délről vonult a tatárok bal szárnyát szorítván Erdélytől elszakasztani őket, s a két sereg összeköttetését eszközleni, Szodoray a tatárok derekával szemben űzte azokat, kinyújtott szárnyai balról Babocsayhoz csatolván magukat. Karácson Tivadar hajdúival szerte száguldozott, készen oda vetni magát, hol talán felekezetét veszedelem fenyegetné.

A magyar vezérek minden okos rendelésök és gyorsaságok mellett is a tatárok már igen nagyot haladtak volt, és így nehéz lett volna őket a borsai havasok nyilásától egészen elzárni, mert már Szacsalnál az Izán szerencsésen keresztül menvén alig vala gátja útjoknak, és Babocsay kétkedett a rabok megszabadítása felől, midőn nagy bámulására jelenti Karácson, hogy a tatárok Borsa előtt tábort ütöttek légyen, és minden mozdulatok erős szándékot árul el az ellennel itt szembe szállani. Bagosy csudálkozását hamar eloszlatá nehány tatár, kiket Szodoray huszárai és Tivadar hajdúi elfogtak. Ezek kivallák, hogy kevés órák előtt mintegy hét ezer főből álló segédsereg csatolta magát Abdul khánhoz. Ő tehát a rabokat számos kisérettel el fogja legott küldeni, és megerősödött hadával a magyarokra rohanni akar, mihelyest katonái egy kissé kipihenendik magukat.

Bagosy első gondja vala egy rövid hadi tanácsot tartani, melyben elhatároztaték megelőzni a tatárokat, és inkább megtámadni, mint megtámadtatni. Csak egy körülmény szerze aggodalmat a vezér lelkében, mert többé a győzedelemről nem is kétkedett, tudniillik a szegény rabok, kik a csata alatt könnyen áthurczoltatván a havasokon túl a haza határain, talán épen nem lesznek megmenthetők. Ezen egy okból a rendíthetlen Bagosy, sőt maga a tüzes Szodoray is készek lettek volna alkudozásba lépni az ellenséggel, hogy az utóbbit erre főkép Ilka sorsa határozá, felesleges megjegyezni. Ily habozás mily javára vált volna az ellenségnek, kiki átláthatja; de Karácson Tivadar bátorsága elháríta minden belőle származható károkat, ő csak harmincz válogatott hajdút kivánt, mert nagyobb számot az ellenség könnyen fölfedezhetne, ezeket titkos utakon a borsai szoros, legszűkebb torkába vezetni igéré, és képesnek állítá magát velök az ellenséget, akár egész más napig is föltartani, mi alatt Bagosy a tatár fősereget megvervén, segítségére jöhet. A merény veszedelmesnek mutatkozék, és csak azok előtt nem tökéletesen kivihetlennek, kik jól ismerték Karácson Tivadar vitézségét s csudálatos tetteit a szabadság háborúból, de ez egyetlen mód vala czélhoz jutni, s e fölött gyámolá nemzetünknek saját hajlandósága minden iránt, mi merésznek s talán vakmerőnek is mondathatik; azért Bagosy engedelmet adott Karácsonnak s ez örvendve sietett tervét végrehajtani.