Part 10

- Szirmay István kételkedjél, ha lehet szavamon, fájdalmas az igaztalan büntetés; de még fájdalmasabb a tatár rabság a kevély magyar nemesnek. Menekedjél meg ősz vitéz,--itt a boszú ideje, melyet én hőbben karolok át, mint Szodoray úrfi most, ha lehetne, szép hugodat ölelné; de arról már rég hegedült szent Dávid.

Most vizsgálta élesebben a lovagot Szirmay s a legmélyebb harag veresíté egyszerre arczait, azt megösmervén, s így szóla gyorsan, részint hozzá, részint a néphez intézve szavait:

- Gonosztévő, te mertél ide jönni.--Ragadjátok meg, ez Pintye Gregor, - a gyilkos haramia!

De a zsivány,--mert jól ismert reá Szirmay--el volt erre készülve, hirtelen pisztolyt ragada gubája alól, és jobbkezével éles baltát villogatva, lovára veté magát, kik hozzá közelebb állottak, rémülten vonultak az első pillanatban vissza, s talán nem annyira fegyvereitől, mint nevétől, a távolabbak nem is értheték Szirmay parancsát, s utat nyitának a sebesen elvágtatónak. Ez a kapu előtt kevés pillanatokig megállott, s előbbi hangján fölszólalt:

- Szirmay! még éjfél előtt számolunk. Jó, hogy megösmertél, magam jöttem a boldog hírrel, mert irígylem minden másnak ezen nagy szerencsét; évek óta forralám a boszút, de annál rettentőbbé főtt ki. - Még többet mondott volna a haramia; de a föleszmélt nép már zúgolódni kezde, megsarkantyúzá tehát lovát s elnyargalt, hangos kaczaj között e szavakat kiáltva vissza:

- Nemsokára ismét meglátjuk egymást!

Most a nép ijedése kétségbeeséssé vált; mert a szomszéd faluk több lakói, kik a veszély előtt elillanhatának, érkeztek az udvarba, s iszonyú színekkel festék földieik szerencsétlenségét. Szirmay törekvék ugyan, de hiába a nép félelmét józan okok által mérsékelni, mert míg igyekezetében sógornéja és huga, kik hozzá, mint védőjökhöz erősen ragadtak, hátráltaták, a nép sem vala képes valami okosabbat hallgatni, vagy azt fölfogni; e felett Szirmay szavai is csak puszta vigasztalásból s bizonytalan reményből állottak, mert a közel nagy veszedelemben maga is átlátá a szabadulás lehetlenségét, a nép ugyan a félelem első eszközére, a futásra vetemedett; de ennek hasztalanságát a minden oldalról lángoló faluk jelenték, mert a tatárok hihetőleg Pintye Gregor javallatára egy kört vontak Almás körül. Ugyanezt bizonyíták a szomszéd falusi szökevények is; de sokan Almás lakói közül nem akarák magokat az utolsó reménytől is megfosztatni, és szaladásnak eredtek, hanem a réteken száguldó tatárok hamar kiragadák őket csalódásokból.

Ez alatt mély sötét lett, az éjszaka holdatlan vala, csak az ég legmagosabb kúpjáról ragyogtak a csillagok, míg a láthatárra konyult oldalait a lángba borult faluk égése veresíté, s mint a homály nevelé a lakosok félelmét, a rettenet minden alakjának még borzasztóbb idomokat kölcsönözve, úgy a homályban mindig világosabban dühöngő tűz azt, a mit örök sötétben szerettek volna tudni, ragyogtatá ki. A félelem azon állapotja lelkünknek, mely legelőbb emlékeztet az Istenre, mert földi segedelmet nem remélve, tőle óhajtjuk csak s tőle várjuk a szabadulást; így a nép is a futás lehetlenségét megismervén, a templom felé tódult, a szent helyet elég erősnek vélvén daczolni vagy legalább szelidíteni a pogányok dühét, s hogy ott buzgó imádságok az Isten csodáit fogja levezetni segedelmökre, és mennyköveit a tatárok ellen. Hagyjuk el azonban a sokaságot, mely örömben, búban és minden indulatban örökké és mindenütt ugyanazon egy itélet és ész nélkül habozó tömeg; s forduljunk azokhoz, kiknek sorsok, mint elbeszélésünk fő tárgya, sokkal érdekelőbb. A Szirmay családot értjük.

Szirmay István bátornak mutatta magát a veszélynek ezen elkerülhetlen támadásában is, de bátorsága nem lehetett azon lélekébresztő és szabadulást igérő, mely máskor lenni szokott, hol, bár mily fáradsággal is, erejében állott a veszélyt elhárítani; bátorsága most inkább elszántság vala: erős lélekkel tűrni a sors csapásait, s az élet sokféle viszontagságaiban tapasztalás által megkeményült lelke az aggodalom semmi érzetét sem hagyta volna festeni rajta, ha csupán egyedül lenne kitéve a jövő szenvedéseknek; de egy pillanat szeretett testvérének özvegyére, s édes Ilkájára, kit élte gyönyörű virágában ennyi vihar fenyegetett erőszakos letöréssel, elcsüggesztheték a legerősebb szívet is, melyben gyengédebb érzetnek csak szikrája is pislogott.

Az anya keblére szorítá leányát, s csak búja és félelme, melyek leánya iránt gyötrék őt, tarták vissza az ájulástól, s a lányka sűrű könyhullatással és zokogással nyomá el vagy nevelé fájdalmát, míg magát csak szerelme tevé talán képessé a bajnak ellene állani. Így kevéssé meg lett törve Szirmay lélekereje, s ha ez épen nem lőn is láthatóvá rajta, de legalább észrevehető volt, hogy nem csekély erőködésbe került neki nyugodt elszánást mutatni.

Az udvar már puszta lett, s a közel templomból hangzott által a nép tompa zúgása, csak egy két hív cseléd álla még körülök. Szirmay sejté, hogy a magány még mélyebbé teendi gyötrelmöket, mert sokakkal megosztott fájdalomnak jelei lármásabbak ugyan; de a magányos benn a szívben uralkodik, azt marczangolva kínzásaival. Ezen okból a templomba vezeté rokonait Szirmay és azután mind maga, mind jobbágyai becsesebb vagyonát oda hordatá, minden található fegyverekkel együtt, az elsővel a tatároktól éltüket akará megvásárlani, az utóbbiakkal, ha mindjárt boldog foganatról álmodni sem lehetett, legalább tekintetet czélzott magoknak szerezni s minden talán előadandó fordulatára sorsoknak készen lenni.

Ezen foglalatosság alatt már az éjfél közeledék. Még eddig semmi sem háborítá a falu csendét, csak a templomban nyüzsgött a tolongó sokaság zaja gyermekek és asszonyok sírása vegyülve belé; de a veszély irtózatos jele, az égés, csillogó veresben mutatkozék a templom ablakain s az elzárkózottak sápadt arczait természetlen pirossággal festé. Épen midőn az ajtó belülről elrakaték, zendült meg még meglehetős távolból az ellenség nyers kurjongása s a künn maradt ebek harsányabb ugatása jelenté közeledését. Azon mértékben, melyben a zaj künn nőtt, csillapodott az a templomban, végre csak itt-ott ütött ki egy elfojtott zokogás, egy mély sóhaj--s a félelem még a lélegzést is visszatartani látszék.

A tatárok már valóban a faluba rontottak s a boszút lihegő Pintye Gregor vezeté őket zsákmányok felé. Kesergett ugyan a haramia, hogy azt, a mit, mint iszonyú lelke rég óhajtott ünnepét, csak egyedül magának akart föltartani, most másokkal megosztani kénytelen, de ezt annak tudása pótolá ki, hogy boszúja a legtökéletesebb leend, mert Szirmaynak mind ön, mind szeretett rokonai személyére egyszerre és elháríthatlanul fog lecsapni s e felett ha magát a dologba nem vegyíti, a tatárok könnyen akadhattak volna nála nélkül is Szirmayra, így pedig a bosszúban semmi részt sem vehetne. Ezért kereste ő föl a tatárokat, kik a haramiát, mint hasznos szövetségest, nagy örömmel fogadták, az ismeretlen vidéken kalauznak használhatván. Ő lett vezetőjök Almás felé is, hová a gazdag Szirmayék kincseivel kecsegteté őket,--Pintye Gregor tanácsára lepeték meg a falut oly hirtelen és minden oldalról. A tatárok szerte bolygának a helységben, de pusztán és kiürítve minden zsákmányra ingerlő portékáktól lelvén a házakat, már morgani kezdének kalauzok ellen s a vezér szemrehányásokkal illeté ezt; de a haramia nyugodtan mutatott a templomra e szavakkal:

- Az almásiak most földi számadásokat teszik az égiekkel, ott könyörögnek a gyávák mennyei életért, mert a földit védelmezni nem bírják.

Kettőztetett ordítással rohantak erre a tatárok a templomnak, de az erős és belülről elrakott ajtó daczolta a betörést, fejszéket hoztak azt bevágni, míg Pintye Gregor harsány szava érthetőleg a bentlevőknek zengé e fenyegetést:

- Nyissátok ki az ajtót, mert fejetekre perzseljük a templomot!

Szirmay átlátá, mily haszontalan légyen ellenzése ezen erőszakos kivánságnak, azért fölnyittatá az ajtót, csak kihallgatást kérvén előbb. A tatárok vezére, egy krimi murza (tatár nemes) nem volt minden emberi érzetből kivetkezve s mélyen hatott reá a templomba vonult népség félelme, kijelenté azért, hogy életét senkinek bántani nem fogja, ha vagyonokat önként kiadják, de a rabságból csak aggság és gyengeség menthet ki. Szirmayné és leánya magok veszedelmét felejtve, nyomultak elő rokonjok felé, midőn őt a tatárok közelében láták, legalább vele vágyván a szerencsétlen zsákmányává lenni, nehogy szokott gyámoktól megfosztatván, ne legyen paizsok a sors csapásai ellen. A murza alig pillantá meg Ilkát s elbájolva lőn szépségétől.

- A próféta koporsójára! ezen rózsát Abdul khán szakaszsza le! - Legények, vigyétek el a szép leányt, de annak fejét üttetem el, ki ferdén mer ránézni.--Szava teljesítteték, az anya átkarolá leányát, az egyért esedezvén, hogy gyermekétől el ne szakasztassék.--Az nem is történik: mert asszonyom, te is velünk jösz.--Monda a vezér.--A kitől váltságdíjt várhatunk, elragadjuk azt, ha Ábrahám szakállánál vénebb lenne is. S te öreg úr mutasd meg kincseidet s azután készülj velünk az útra, hallottam már én, hogy ti gazdag rokonnal dicsekedhettek.

- Uram! nem úgy alkudtunk,--mondá a közel álló Pintye Gregor,--ezen öreget én díjul kértem fáradozásaimért, kincseit megtarthatod.

- Hitetlen eb!--riada föl a murza.--Hogy mersz szólani?--Hitvány szolgálatodat megjutalmazom, de míg urad vagyok, magad tetteimbe ne keverd, mert egy égő ház szarufájára akasztatlak.

- Mi hát a váltságdíj ezen öregért?--kérdé daczosan a haramia,--én megfizetem, csak hatalmamba add őt.

- Az Istenért, ne tedd azt, rokonink sokkal többet fizetnek. - Esedezék Ilka, míg Szirmay némán állott és megvetőn tekinte a haramiára.

- Nem is szoktam haramiákkal alkudozni,--felelé a murza,--ettől megóvlak öreg, de most kincseidet add elő.

Szirmay a templom hátulsó részébe vezeté a tatárokat s által adá nekik pénzét, mely a drágaságokon kívül nagyobbrészt aranyban egy tetemes öszvélyt tett, mit a murza öröme is bizonyított. Ez alatt a tatárok a templomban lévő többi javakat szedék föl s rabszíjakra füzék a lakók színét mind a két nemből, kiknek reggelig, mert a tatárok az éj hátralevő részét nyugvásra szánták, idő engedteték búcsút venni honoktól és kirabolt telkeikben siránkozni gyászos sorsokon. A falu iránt szokatlanul kegyelmes volt az ellenség, talán a nevezetes prédáért, mert azt az otthagyott véneknek és kis gyermekeknek épen engedé által.

HUSZONNEGYEDIK SZAKASZ.

A khánfi leírása.--Ujvárosi csata. Kik és mikép harczoltak ottan.--A dragonyos

kapitánynak alkalom adatik kedves kivánságát teljesíteni és mikép használta azt.

Míg a mellékcsapat Ugocsában zsákmányolt, Gerai Mahmud Abdul khán Szatmár keleti oldalát tevé pusztításai láthelyévé. A tatár herczeg bátor tüzes ifjú vala, inkább vad, mint kegyetlen s ha tettei néha az utolsó indulatnak jeleit adták is, azt nevelésének és nemzete szokásainak lehetett tulajdonitani. Rablást, pusztítást ő keleti eszméi szerint a háború szükséges és talán dicsőséges részeinek tartott s tudván, hogy táborozásának híre s foganatja csak a hazahozott zsákmányból és rabokból itéltetik meg, épen nem mulasztá el ezeket, bármi módon is szaporítani, vad csapatjai a nélkül is készek lévén minden kegyetlenség elkövetésére, melyeket, ha nem parancsolt is fejedelmök, de nem is tilalmazott, mert ő minden fölgyújtott falu lángjában dicsőségét és minden keresztény templom égésében igaz hitét látta fényleni s e felett az izlám, melynek buzgó követője vala, parancsolá a keresztények üldözését és elei s a keletnek minden nagyjai, kiket az ifjú csudált, nem jutottak szelidebb módon dicsőségökhez. Így vallás, példa, szokás, nevelés, az emberi lélek leghatalmasabb ösztönei egyesültek a khánfi eredetileg talán szelidebb természetét vaddá változtatni; de ő mégis földieinek legnagyobb részét fölülmulta észre s vitézségének már több helyeken ragyogó jeleit adá.

Meghallván a herczeg Bagosy közelgését, legottan visszahívatá az Ugocsába küldött csapatot s ezzel egyesülvén, fölosztá seregét. Rabjai már vagy nyolcz ezerre mehettek s átlátá a vezér, mily alkalmatlan, sőt veszélyes legyen ily nagy számnak megőrzése közel az ellenséghez, a melytől szabadítást reménylett. Azért kétezer embert velök őrizetül külde, kik a szorosan kötözötteket Moldova felé hajtsák. A Túr jobb partján húzta össze seregeit Abdul khán s minekutána rabjaitól menekedék, készült a másik partra általkelni.

Bagosy seregei alig voltak két ezeren felül s a tatárok még mindig lehettek legalább tízezeren. Újváros a Túr bal partján fekszik, egy nevezetlen mezővároska; benne és körüle üté föl Bagosy táborát. A túl parton Rózsapallag helysége terül el, most a tatárok szállása. Ezen időben a két helységet egy fahíd köté össze, mely Ujvárosnak fő utczájára nyílt. Használva a hely ezen javát, az utczát fölsánczoltatá Bagosy s ágyúit vonatta belé, az egész hídon uralkodó állásba, a parti házakat puskásokkal rakatván meg, visszaűzni a hídra törekvő ellenséget, egy kétszáz embernyi német vonal gyalog csapatot a városba helyezett tartalékul s a mellettek levő dragonyosok közé Türkenfrasz is állott, ki jól fölpoharazván a csata előtt, esküvék: ha a dolog retirádára kerülend, jobban fog vitézkedni a tatárok, mint őse valaha a szent földön a szerecsenek ellen, hol iszonyú tettei miatt a Türkenfrasz nevet nyerte Fridrik Barbaroza császártól. A magyar lovasság kevés gyalogokkal, részint a mezőváros szélin, részint azonkívül állott.

A tatárok déltájban sebes rohanással támadák meg a hidat; hanem a magyarok kemény tüzelése épen oly gyorsan űzé őket vissza; nehányszor ismételt törekvések mindig hasonló sikerrel koronáztaték, sőt még este is tüzelének rosszul irányzott puskák és ágyúkból. Bagosyt azonban meg nem csalák az áltámadások, éles esze korán átlátá az ellenség szándékát. A Túr tudniillik annyira apadt, hogy Ujvároson alól több helyeken átlábolható vala s ezen tájon a folyó mentében sík rétek és mezők terjedtek el, éjszaknyugotra egy a folyóba nyúló mocsár által záratva. Nyugotra a folyammal szemben egy erdő terjedett, nem nagy ugyan, de sűrű, alsó széle s a mocsár között keskeny mezőség vonult el, míg felső vége a mezővárossal egy vastag csere által majdnem egyesült. Maga a mezőváros, mely a lapály délkeleti határa volt, egy domborodásra vala építve s a rétek felől elég meredeken egy ellenséges támadás akadályoztatására emelkedék földje, annál inkább, mivel több vízmosások, mély utak és csalitok által volt keresztül borozdálva. A rétség tehát minden oldalairól körül lévén fogva, kelepczébe vonhata minden ösmeretlen ellenséget és Bagosy ez okból a környék állapotjára építé jól gondolt tervét, mert tudta, ha ellenségei a hídon könnyen által nem törhetnek, más átmenetelt fognak keresni s ez csupán a fentebb kijelelt helyen vala található, itt ugyan nem lett volna nehéz a tatárokat, mivel csak csapatonkint mozoghatának, visszaverni s erre tökélette volna magát el sok nagy hírű és tapasztalású vezér; de a lelkes Bagosynak nem volt elég egy folyamtól az ellent elűzni, ő egy elhatározó diadallal akará hazáját tőle megmenteni s elrablott polgártársait kiszabadítani, azért választá a leírt vidéket csatatérül s hozzá illőleg tevé előre rendeléseit. A város lejtős oldala a rétek felé sánczokkal és árkokkal vétetett körül, a támadás minden természetes akadályai megnagyíttattak, sőt egészen újakat is alkotott a védő sereg. Hol a vész legcsekélyebb vala, a partok megett a német katonaság fogott helyet, innen az erdőig a védvonalt a felkelő nemesség gyalogsága foglalá el, közben helyt hagyva ágyúiknak, melyek, mihelyt a hídnál nélkülözhetők, ide hozatni rendeltettek. Az erdőben favágások mellé rejtezve hajdúk állottak, ezen csak védelemre rendelt seregek egy hátrább álló lovag csapat által valának erősítve, mely véletlen esetben vala használandó. Szodoray, kire az elhatározó mozdulat bízaték, az erdőcske megé vonult hét vagy nyolczszáz lovagaival készen, mihelyt az ellenség a Túron átkelvén, Ujvárosra rohanna, azt hátulról megtámadni. Karácson legmerészebb hajdúival a part fűzbokrozatába bújt, meglesni onnan a tatárok mozdulásait. Az ellenség, szándékát jobban eltitkolhatni, csak éjszaka fogott az átkeléshez, ez a szemes Karácson által tüstént tudtára esvén Bagosynak, seregeit a leírt csatarendbe állítá.

A csekély számú rendes katonaság tisztei mindenképen rá akarták venni Bagosyt, hogy az ellenséget a folyamon átjönni ne engedje. Türkenfrasz és Vanschloot egy németalföldi gyalog kapitány, kik hamar megbarátkoztak, mert valaha együtt szolgáltak a hollandi seregben, ismét egész taktikai pedanteriával víták az alispánt, ki hidegen hallgatá szavaikat; de végre megszakadt türelme, midőn azok az illendőségről felejtkezve, gorombább kitörésekre fakadtak s elhatározott hangon fordult hozzájok e szavakkal:

- Uraim, gróf Károlyi Sándor ő excellentiája, királyunk hadvezére nékem adta a kormányt s így az történik, a mit én akarok s ki még egyet szól ellenem, az éltében utolsót szólott.

- Mi katonák vagyunk!--kiálta Vanschloot.

- S halál a katonán, ki vezére iránt engedetlen, azt e pillanatban vasra veretem.--Dörgé az alispán.

Bagosynak ezen igéire mindenki elnémult; a seregek elfoglalák helyeiket s az éjszakát tábortüzek nélkül mély csendben tölték, csupán a városszélen valának táborszemek távolabb kirakva s hallatszék némi hadi nesz, oda akarván a magyarok elleneik figyelmét vonni. Az éj homályában minden háborgatás nélkül áttakarodék az egész tatár sereg s a nap első sugarai lándzsáik aczél hegyein csillogtak s egy légrázó kiáltás üdvezlé azokat a tatárok részéről, a magyarok viszonzák, de csupán Ujváros felől s a már sűrű csapatokra oszlott ellenség vágtatva iramlott a mezővárosnak, a magyarok jól irányzott lövésekkel feleltek, de a tatárok első hevekben a domborodás aljáig nyomultak, itt azonban megcsökkent futások s új, a csekély távolság miatt még foganatosabb, tüzelésnek lettek kitéve, kevés ideig kitarták a golyózáport, sokan bátrabbaik közül a domb magasára hatni törekedvén, de iparkodása csak egynehánynak sikerült, ezek fent mint vakmerőségök áldozatai hullottak el, mit pajtásaik látván, futásnak eredtek s az erdőből Karácson hajdúi köszönték őket, részint zavarodásokat nevelni, részint jelül Szodoraynak a kitörésre. A vitéz ifjú szokott tüzével rohana elő s kevés perczek alatt a mocsár hosszában a Túrig terjedett lovassága s rémült hátvéde a tatároknak majd védelem nélkül tódult a folyam felé, részök szerencsésen a vízbe jutott, de csak kevesen menekedhetének ki, mert néhány órák alatt, mint minden hegyi és csekélyebb folyamok, tetemesen földagadt a víz és erőszakos árjai elragadák a futó ellenséget s örvényeikbe temeték. A folyótól elvágott rész Ujváros felé fordítá futását, hol Abdul khán épen második futásra indítá seregeit, ezek zavarba jöttek a véletlen baj által s futó társaikra annál sebesebben vonultak vissza, mert az erdőből Karácson is jobb szárnyokra csapott, az alkalmas pillanatot használva, Bagosy is kitört sánczaiból, szemközt ragadván a félig már meggyőzött ellenséget. Itt végképen veszendő vala a tatárok serege, ha Abdul khán bátorsága rést nem nyitott volna. Az ifjú fejedelem legelőbb seregeit akará rendbe hozni, egy részét Szodoray ellen szándékozván vezetni; de midőn oldalt és előlről új veszélyek viharzának föl, minden rend megbomlott seregeiben, Abdul haragjától magánkívül ragadtaték s ön karától estek el több szaladó emberei, kiket szerencsétlen csillagzatok közelébe hozott. Vak dühbe látszott kiömleni minden józanabb eszmélete, midőn seregének másfelé tódulása, ha nem is győzelemre, legalább szabadulásra szerencsés gondolatot költe fejében; mint mondtuk, a magyarok csatarendében rendes katonák képezék a legkülsőbb jobbszárnyat s rájok volt a híd megőrzése bízva, ez vagy talán más okokból is, ők sánczaikból ki sem rohantak s állások fedve lévén, nem is igen láthaták a csata minden fordulásait, Türkenfrasz vezérök pedig inkább retirádára, mint harczra készíté őket. A megrémült tatárok minden úttól elzárva lévén, ezen tájat védtelennek gondolták s egy talán minden veszélyben közös ösztön arra fordíttatá futásokat. Ez vala, a mit Abdul khán észrevévén, tüstént használni elhatározott.

- Utánnam!--utánnam!--kiáltá,--a híd felé, ott senki sem áll ellenünk.--Kik közel hozzá szavait hallhaták, követék, ezeket ismét mások s a fordulás sebesen tudtára esék a távolabbaknak is s így hamar közönséges lőn. Csak azon elég számos csapatok, melyek a magyarok közé keményebben beszorultak, nem vehetének részt benne, mert irgalmatlan csapások alatt hullottak el.

Türkenfrasz és emberei, midőn a közeledő zajból az ellenség rohanását sejték, már fölkonczolva vélvén magyar bajtársaikat, hátat fordítának és eszeveszetten szaladtak a mezővároson végig, bár a vitéz kapitány retirádáját a taktika szabályai szerint akarta tenni, de alig lépett egynehányat s már egyedül látta magát s alkalmasint embereit megállítani utánnok szaladt. Így a tatárok akadály nélkül ugraták által az alacsony sánczokat és vágtattak keresztül a hídon. Hátul azonban nem tágíta rajtok a magyarok fegyvere, de mégis nagyobb részök megszabadulhatott.

Abdul khán, midőn mentve látá seregének nagyobb felét, hogy ezt tökéletesen bátorságba hozhassa, elhatározá a még hátralévőket föláldozni. Maga ragada egy fejszét és parancsára többen követék, a futók nyomása által már gyengített hídat lerontani. Szándékok hamar sikerült, mert a szélső hídlábakat átvágván, a hídnak jó darabja ledűlt. Abdul khán, mennyire lehetett, rendbe szedé seregeit és már többé nem oly reménytelen fölbomlásban folytatá hátrálását.

HUSZONÖTÖDIK SZAKASZ.

A csata következései s a diadal folytatása.--Egy szerelmes érzelmei

és szenvedései.--A tatárok hátrálása.

Ugyanazon ok, mely a tatárok futását hátráltatá, gátja lőn az üldözésnek is, tudniillik a Túr sebes dagadása s a híd is megrontva lévén, Bagosy nagy bosszúságára kénytelen vala békével tekinteni az ellenség szabadulását.

Bagosy első gondja a hidat ismét járatható állapotba helyezni, míg ezen serényen dolgoztatott, ideje volt a csata folyamatját vizsgálni. A tatárok szabadulások által csak a végső veszedelemből menekedtek ki, mert veszteségök oly tetemesnek mutatá magát, hogy többé nevezetesebb tettekre nem gondolhatának: több három ezernél feküdt halva és sebesen a csatatéren, nehány százat a Túr árjai ragadtak el s így egész veszteségöket lehetett négy ezerre tenni, mi hozzá járulván a megveretésből származott ijedés és fölbomlás, levonta rólok az előbb pusztításaikat előző félelmet. A magyarok vesztesége, mint föltehető, igen csekély vala, mert eleinte fedve ütköztek s később egy rémült s a veszedelemre nem is gondoló ellenséggel. Bagosy és társainak diadalmi örömöket egy aggodalom azonban nagyon elborítá, tudniillik azon sok ezerre menő foglyokból, kiket a tatárok honokból elhurczoltak, egy sem vala szabadítva; csak addig engedett tehát a vezér fáradt hadának nyugalmat, míg a híd elkészült s azonnal indult ellenségét üldözni.