Part 18

Igaz, a _Tenger asszonyá_nak hosszú párbeszédei minden színességük mellett is fárasztók. De már maga az is bámulatos, hogy e kevés cselekvés földíszítésével s az elbeszélések ravasz összefonásával oly hosszú időn át ébren tudja tartani ha nem is az érdeklődést, legalább a figyelmet. Még több színpadi művészet nyilatkozik abban, hogy nem találhat ki olyan abszurdumot, amelynek hangulatot ne tudna csinálni: a tonus igazságával s a háttér részleteinek realizmusával. Ha analizálni akarnók a fentebb vázolt drámát: a szüzsé szappanbuborékként oszlik el előttünk. A legnaivabb nézőnek is eszébe jutnak kérdések, melyekre ez a dráma nem felel meg. Ha az idegen szerette Ellidát és viszont, ha mind a ketten úgy eggyé váltak a tengerrel, miért nem vitte el az idegen Ellidát magával a hajójára, ki a végtelenbe? Ellida, ha lelke a tengerjáró emberé, miért adja oda magát Wangelnek, akit nem szeret; a végtelenség leányának hogy juthat eszébe, hogy: „élni csak kell!“, hogyan gondolhat a jövőre, a penzióra, az elhervadásra stb.? Wangel, ha egy kissé korcsmázó jellem is, hogy tudta elvenni ezt az asszonyt, akiről lerí, hogy csak rossz mostoha lehet belőle, akitől mindent várhatott, csak szerelmet nem? Ellida nem volt szabad előbb, hogy a dokumentált szabadság egyszerre eloltja a végtelenség után való minden szomjúhozását? És így tovább. A kérdések egész raja tolul elénk, s e kérdésekre a darab nem ad semminő feleletet; mintha le is nézné kérdéseinket. S az Ibsen-fanatikusok hasonlóképpen. Együgyű kérdezősködés! Hisz a három fő-alak apró magánkörülményei egyáltalán nem számítanak! Ők megannyian nagy emberi indulatokat szimbolizálnak: ezek a részletek olyan kicsinységek, amelyekkel a pretor nem törődik; a néző képzeletére bízza a mese hézagainak a kitöltését. Ellida, Wangel és az idegen története lezajlik sok polgári családban; a tenger, a borzalmas, az olthatatlan vágy, az álomkép, aki várat magára, az örök félreértések és csalódások, a férj és a második feleség, az örök antipátiák a gyermekek és mostohájok, a második feleség és a halott asszony között, lekötöttség és szabad szerelem… Hisz mindez: szimbolum, a mese nem realitás, hanem stílszerű díszlet.

De ezt a sok szimbolizálást, amitől a szórakozni vágyó néző ösztönszerűleg idegenkedik, Ibsen úgy adja be közönségének, hogy mikor a fantazmagóriák régióiban kalandozunk, a néző akkor is azt véli, hogy valami realitás van előtte, realitás, amelyet csak félig ért meg s amely csak félig érdekli. Ibsen ezt azzal éri el, hogy míg a nagy dolgokban szabadjára fantaszta, a staffázst valóban mesteri igazsággal festi meg. Hangulatot tehát akkor kelt, mikor megragadni nem tudja a nézőt.

XLII. HAUPTMANN. Crampton mester.

(Vígjáték 5 felvonásban, fordította Karczag Vilmos. Első előadása a Nemzeti Színházban 1897 október 8.-án.)

Régente a vidéki színpadokon nagyon sokszor adtak egy ócska francia drámát, amelynek a címe ez volt: _Harminc év egy játékos életéből_. Főszerepét, a játékost, még maga a nagy Frédérick-Lemaitre kreálta, aki a könnyfacsarásnak örök időkre legnagyobb művésze volt; de pompáztak s tapsorkánokat idéztek elő ebben a szerepben jóval kisebb talentumok is, Páristól Nisni-Novgorodig, mindenütt a világon, ahol színházak s jó emberek vannak.

A _College Crampton_ több tekintetben emlékeztet erre a francia ócskaságra. A darab fölépítése szakasztott olyan; főalakja a lelki haszontalanság és bravúros kirohanások dolgában édes testvére ama híres spillernek; a cselekvése is afféle, jobban mondva, a két darab abban is hasonlít, hogy egyikben sincs egységes akció. Se ez, se az nem dráma; hanem mintha egy nagyon hosszú s bonyodalmas regényből hallanánk egyes párbeszédeket. – A Hauptmann darabjának helyes címe ez volna: _Öt nap egy iszákos életéből_.

Öt nap, vagy öt kép, sőt képecske, mert ennyi az egész. Még jelenetekről se igen beszélhetünk, mert nagyobb szcéna is csak egy van a darabban, az, amelyben elhagyja műtermét s családját. A többi felvonás, Crampton három-négy különböző szituációban, rosszban és jóban, többször rosszban, mint jóban. Crampton, aki mindenféle szituációban haszontalan, de elég változatosan haszontalan. A többi szereplő csak _utilité_ (az újabb képekben új és új szereplők lépnek föl Cramptonnak statisztálni, mint a régimódi regényekben szokás); ami történik, az mellékes; ha szigorúan ítélünk, nem történik semmi.

Egy iszákos öreg piktort, aki tanár egy művészeti akadémián, elcsapnak az állásából s a vén korhely végképpen elzüllik. De elhagyatott, szegény kis leányába beleszeret egy jóravaló fiatalember, aki véletlenül jómódú is, s ez a derék amorózó felkutatja a vén tékozló fiút, kiemeli a nyomorúságából s visszaadja neki műtermét, amelyet egykor ellicitáltak, ez az egész regény. Minden egyebet ki lehetne hagyni a darabból, anélkül, hogy ez akármit változtatna a dolgon, mert minden egyéb csak esetleges, a tárgyhoz nem tartozó. Arra való, hogy túlságos gonddal részletezze az öreg iszákos mizériáit.

„Drámát“ hiába keresnénk ebben a darabban; még csak drámai anyag sincs benne. Mi van hát benne? Egy pompás figura, a Crampton hatalmas alakja. Ezért van az egész darab; nyilvánvaló, hogy a szerző nem is törekedett a szüzséjéből drámát kovácsolni, s jeleneteket konstruálni. Csak a főalakkal törődött; hatásos összeütközéseket, szcénákat nem keresett.

S a főalakja igazán kitünő. Jóval több ez egy színes bravúr-szerepnél. Crampton eleven, komplikált és mélyen igaz. Ha nem ismernők Delobellet, a Dickens Micawberjét, Dosztojevszkij Marmeladovját (Szónya apja a _Raszkolnikov_ban) csodálatraméltónak mondanók. Ezekkel való szemetszúró rokonsága azonban kissé lehűt bennünket.

Nem hűthet le annyira, hogy el ne ismerjük e karakter-kép igazságát s tónusainak gazdagságát. Ez a haszontalan, hazug, léha, vén munkakerülő a Hauptmann szófukar előadásában csudálatosan megelevenedik előttünk; feneketlen önzése, hamis bonómiája, jóhiszemű, de mégis csinált lelkesültsége a művészet iránt, szándékos és önkéntelen pózolásai, előkelősködése, nagyzolása és kishitűsége, fizikai és lelki elzüllöttsége, amelyet affektált melankóliával igyekszik szépítgetni; munkagyűlölete s a munkát magasztaló fecsegései, úri tempói és önérzet nélkül való lelki közönségessége, üldözési mániája és szívbeli üressége stb. szép harmoniában olvadnak össze. Az egész alak oly kompozit s oly sokfelől megvilágított, mintha Crampton az egész Bohéme kritikája volna.

Ha csakugyan erre gondolt Hauptmann: úgy kissé igazságtalan. A Bohéme jobb hírénél; bár ha a Crampton képét tartják eléje, sokban találva érezheti magát. Hauptmann egyet elhallgat: van-e, vagy volt-e talentum Cramptonban? Ha nem, ha Crampton csak közönséges mázoló, úgy nem érdemes ily részletező érdeklődésre. Viszont, ha Cramptonban egykor művészi lélek lakott: hová tudott ez elbújni ebben a csunya vén „Saufbruder“-ben?! Crampton lehet: típus, de a Bohémenek erényei is vannak s Crampton csak a bohémbetegségek gyűjteménye.

Igy, vagy úgy, az alak érdekes, megkapó s ha Hauptmann (mint a Strähler Adolffal való ellentétből látszik) a nyárspolgár nézőpontjából kritizálja is testvéreit Bohémiában, – amit rosszul tesz, mert a nyárspolgár nem méltathatja eléggé a bohémerényeket s nem lehet kellőképpen elnéző a bohémgyöngékkel szemben – ez nem változtat azon, hogy a Cramptonok amily fölöslegesek az életben, oly becsesek a színpadon. Színésznek és közönségnek egyformán öröme az ilyen figura s a Crampton alakjáért meg lehet bocsátani a Hauptmann darabjának úgy szándékos fogyatkozásait, mint szándék nélkül való gyöngeségeit.

Bennünket a művészeti iskolák kérdése sokkal kevésbé foglalkoztat, mint a németeket; ami a színdarabban szatíra, az nálunk kárba veszett, Crampton azonban hatott; s még hatni fog sokáig.

XLIII. SUDERMANN. Rejtett boldogság.

(Színmű 3 felvonásban, írta Sudermann Hermann. Első előadása a Nemzeti Színházban 1896 július 10.-én.)

Milyen hálás dolog volna ezt a darabot kifigurázni! Egy férj, aki megtudja, hogy a felesége meg akar tőle szökni – soha egy rossz szó se volt közöttük – s ahelyett, hogy büntetne, mint Odettenek a férje, vagy ölne, mint ahogy _Klaudiusz feleségé_ben cselekszik a férj, odaadja feleségének a kapukulcsot s azt mondja neki: „Urnő vagy a házadban; elmész, vagy itt maradsz, amint akarsz!…“ Egy férj, aki lehorgasztott fejjel hallgat, mikor a felesége elmondja neki, hogy nem tehet másképpen, kénytelen engedni egy idegen akaratnak, mely erősebb, mint az övé!… Egy vén bolond, aki ebben a szituációban nem tud egyebet mondani, mint hogy: „Ne menj el, maradj itt; majd meglátod, jobb lesz itt!…“ Egy férfi, akinek az imádott asszony azt mondja: „Engem tegnap megölelgettek; nem tehetek róla“ s aki erre ilyenformán felel: „Mikor elvettelek, azt hittem, hogy áldozata vagy valami gavallérnak; nem is reméltem, hogy ilyen kitünően állunk!…“

Csakugyan, néha igazán nehéz nem gúnyolódni. Ha az efféle témákról van szó, minden aktív szolgálatban álló színházi referensben feltámad a perszifláló hajlandóság, s ez a hajlandóság meglehet, csak háborog, de meglehet, kitör s elsöpör mindent, amit útjában talál. S valljuk meg, a csúfolódásnak volna némi mentsége. Csak egy tanár lehet annyira járatlan az élet nagy dolgaiban, hogy a lakodalma után is ilyen vastag tévedésben éljen a feleségét illetőleg; s viszont, csak egy vén német professzor lehet ennyire béketűrő, vagy ha vannak másféle emberek is, akiket hasonló béketűrésre kényszerít a vénség, a megszokás s a mellök kívánsága: csak egy vén német professzor tud béketűrő lenni ilyen felemelt homlokkal…

Szóval, ez a darab szinte csábít rá, hogy ha módunk van benne, kiparodizáljuk.

Mondjunk le erről az örömről. Másutt úgyis sok változatban olvashatjuk a darab persziflázsát és bármennyire csábít az alkalom, kissé fölöslegesnek tűnik fel ez a nagy nekibuzdulás, mert az egész darabból látni, hogy Sudermann előre látta csúfolódásainkat, s mindent megtett, ami egy íróművésztől telik, hogy meggyöngítse csúfondárosan kifejezett, de valójában komoly kifogásainkat.

Hogy a punctum saliensnél kezdjem, Sudermann nem akarja fenségesnek tüntetni fel az ő saját külön Bernardo Montilláját, aki megbocsát s nem mondja se azt, hogy: „Lám, milyen magasztos a bocsánat!“ se azt, hogy: „Lám, mire nem képes a határtalan szerelem!“, Sudermann csak azt mondja: „Lám, ilyen szegény, nyomorult emberek is exisztálnak, még pedig nem okvetetlenül a bűnös Babylonban, hanem a provincián, melyet boldognak mondunk!“

Nem akarja fölkelteni a csodálatunkat s lefegyverez a művészi becsületességével. Nem állít fel tételeket, nem szerepeltet egyszínű, egy dolgot kiáltó figurákat: a détailművészetével hat, elmond az alakjairól kis és nagy dolgot, amit egy jószemű, filozófálni szerető, a lelki válságokat kitünően ismerő, nagyon okos és előítéletek nélkül való német ember csak megláthat bennök. Talán sohase volt drámaíró (még Ibsen sem), aki ennyire hódolt volna a détailnak. S e tekintetben nagyon lelkiismeretes; a részletei majdnem kivétel nélkül igazak. Amivel nem akarom azt mondani, hogy mihelyt nagy vonással fest, azonnal szerencsétlen.

Röcknitz bárója, aki a szegény vidéki professzornéra ráerőszakolja az akaratát s aki a végső fordulatig valósággal hipnotizálja ezt a német Bovary Emmát, az újabb színműirodalomnak kétségenkívül egyik legjobb alakja. Erényeiben és bűneiben egyformán érdekes külsőségei s a hang, melyet használ, kivételesen szerencsések. Röcknitz báró apoteózisa és egyszersmind éles kritikája a porosz Junkernek, aki Sudermann szerint a rablólovagok ivadékának vallja magát, ama Ritterek ivadékának, akik mindent elvettek, amit akartak, de nyíltan, szemtől-szembe támadtak, kivált ha okvetetlenül szükség volt rá, hogy szemtől-szembe támadjanak. A nyíltság és a ravaszság, a nyers erő s a praktikus ész egy különös keveréke, mely mindenekelőtt: akarat, afféle kemény akarat, aminő a ragadozóké. Csupa tetterő és vállalkozás; folyton munkában van, de eközben ráér minden szoknyát megcsípni s éppen olyan szerencsés a munkájában, mint a szoknyák körül. Amellett kapzsi, s örökké kész mindenkit kizsákmányolni, legyen szó akár a zsidó erszényéről, akár valamelyik falusi hajadon erényéről. Nagy kupec s nagy asszony-bolondító; mind a kettőben a tiszta lelkiismeretlenség s a gyors elhatározások embere. Rusztikus és nyers, de eszes és ötletes: hatalmas és durva, de sok érzékkel a humor iránt; a fiatal Bismarck lehetett ilyen, vásott kamasz korában.

Ennek a Röcknitz bárónak egy kis málészájú felesége van, aki a báró szerint mindig alszik s akit férje mélységesen lenéz. Egy kis nulla, akinek Röcknitz a _mindene_.

Milyen más a tanárné! A másik ménageban az asszony az erősebb fél, aki szépségénél és észbeli felsőbbségénél fogva úrnője egész környezetének. A tanár boldog volt, hogy feleségül kaphatta s már tudjuk, minő kétségek között vette el. Ő nagysága viszont csak kényszerűségből mondott igent; nem volt maradása a házban, ahol nevelőnő volt, üldözték s becsületes akart maradni. A tanár véletlenül olyankor kérte meg, mikor a rossz órájában volt; a jó órájában nemet mondott volna. Öt év óta élnek, eltemetve a provincián, „boldogan“. Minő kétes boldogság! A férj özvegy ember, akinek három gyereke van, köztük egy vak leány; minden óráját elfoglalja a munka s már nem fiatal. Szegények, alig látnak embert s az asszony nevelőnő korában úri társasághoz szokott; szép volt, körülrajongták. Ah, az unalmas téli esték!… S a nyári esték, amikor rejtelmes vágyak támadnak az asszonyok kebelében!… Meg a messzi nagyváros!… Az elhagyott előkelő világ!… Mondom, egy német Bovary Emmáról van szó, aki szerencsésebb, mint a francia.

S a tanár is erősen hasonlít Bovary Károlyhoz. Milyen szegény, milyen alázatos s milyen félszeg!… Tessék még figyelembe venni, hogy az a fiatal ember, aki miatt az egykori nevelőnőnek nem volt maradása a nagyúri házban, éppen Röcknitz báró volt: s a dráma nyilvánvaló.

A báró _akarja_ egykori ideálját s ez mint érett gyümölcs hullanék a Röcknitz zöld vadászkalapjába, de… s itt van a dráma bökkenője.

A báró ahelyett, hogy mint máskor szokta, jönne, látna, győzne, azt mondja neki: „Holnap elvárlak“, s a függöny legördül. Mindenki érzi, hogy ez a részlet nem igaz; a „holnap“ nem a bárónak, hanem Sudermannak kellett, mert különben: nincsen harmadik felvonás. S mégis, ezen a kis hazugságon sarkallik a darab.

Az a jelenet viszont, mely olyan sok paródiára ad alkalmat, bravurral van megcsinálva; a szánnivaló vén ember szavai igazán megkapók. S az asszony is érthető, ha marad. De innen már nincs kivezető út; a szerző zsákutcába vitt bennünket. Az asszony ma még maradt; vajjon holnap nem fog-e mást gondolni? S ha Röcknitz letesz róla, nem jön-e más udvarló s harmadik, negyedik? Egy szép nap bizonyára el fog tűnni a fészekből, mert hisz, ha hajlott is a férje szavaira, a lelkében semmi se változott meg. Olyanformán beszél ugyan, hogy amint Nora balra át-ot, ő most jobbra át-ot csinált, de ezt a változást nem látjuk.

Mindamellett a darab a maga egészében érdekes s egyes részleteiben szép. Az alakok mind egy szálig jók; Röcknitz maga is megmenti a darabot s megbocsáttatja a dráma minden alkathibáját.

XLIV. HARTLEBEN. Farsang utólja.

(Dráma 5 felvonásban, fordította Beőthy László. Bemutatója a Nemzeti Színházban 1901 április 29.-én.)

Azok a finnyásak, akik sportszerűleg űzik a legkülönbözőbb fajtájú és értékű színdarabok egyforma szavakkal való lekritizálását, így vagy ilyenformán mondhatják el a _Farsang utólja_ meséjét – kettős öngyilkosságról szóló rendőri hírré devalválva Hartleben darabját – amint következik:

Egy katonatiszt, abban a hitben hogy a kedvese megcsalta, megfogadja becsületszavára, hogy örökre szakít a leánnyal. Kiderül azonban, hogy a leány nem csalta meg. Erre a katonatiszt újra nyájaskodni kezd vele, s minthogy ennek következtében a hadsereg kötelékében nem maradhat, másképpen pedig nem akar vagy nem tud megélni, öngyilkosságot követ el, magával vivén a halálba kedvesét is, mint a borbélylegények szokták.

Nincs a világirodalomnak olyan remeke, amely kibírná az efajta kivonatolást és „ismertetést“-t. Igy le lehet szólni akármit; olcsó mulatság ez, amelyhez nem kell különös elmeél. Ha azonban igazságosak akarunk lenni s ehhez képest nem hallgatunk a malicia és a kényelemszeretet csábításaira, hanem annyi figyelmességgel adózunk a színdarabnak, amennyire a szerző rászolgált: a _Farsang utólja_ című „Offizierstragödie“ meséje is egészen másképpen fog festeni, mint az a rendőri hír.

Ime tehát a részletek:

Hans Rudorff hadnagynak az apja is, a nagyapja is katona volt; nagyapja Mars-La-Tournál esett el, arcképe ott függ a tiszti kaszinó falán. A harmadik generációban a hős tábornok katonai erényei kissé megfakultak. Hans egy kicsit föllengős természetű; nagy zenebarát, aki a kaszárnyában harmóniumot tart; titokban verseket is ír, amiért – semmi se maradhatván titok – a társai lemosolyogják és kiviccelik.

De van Hansnak egy nagyobb hibája is. Az, hogy komolyan belébonyolódott egy liaisonba, melyet társai hozzá nem méltónak és veszedelmesnek ítélnek. Kedvesévé tette Reimann Gertrúdot, aki egy mesterember özvegyének a leánya. Kezdetben maga Hans se vette komolyan ezt a viszonyt, de azután látta, hogy Trautéja a Gretchenek fajtájából való, s igazán, egész lelkével, ragaszkodik hozzá. Ez nem imponál mindenkinek, de imponál azoknak, akik Wagnert és a szép, érzelmes verseket kedvelik. Szóval Hans is beleszeret a leányba, s abban a gondolatban él, hogy ha kedvesét nem is teheti feleségévé, nem fognak elválni soha. Természetes, hogy minél komolyabbá válik a „futó viszony“, Hans tiszttársai csak annál kevesebbre becsülik Gertrúdot, akit pajtásuk megrontójának tekintenek.

Még kevésbé tetszik az állapot Hans családjának s különösen nagyanyjának, a hős tábornok özvegyének, aki fő-fő mozgatója a történőknek s mint ahogy az istenség lebeg a vizek fölött, láthatatlanul uralkodik a dráma alakjain. A szerző leplezetlen iróniával mutat rá, hogy ámbátor egy egész kaszárnya „schneidig“ katona mozog és handabandázik előttünk, ezt a temérdek férfit, ezt a büszke, cifra népséget, mely különb helyzetet és nagyobb tiszteletet arrogál, mint más emberfia, véges-végig egy nyolcvannyolc esztendős öregasszonynak az akarata foglalkoztatja.

A vezényléshez nagyon is hozzászokott nagymamának, aki, hogy Hansot megházasíthassa, a szerelmeseket mindenáron el akarja választani egymástól, még két másik unokája is van az ezrednél: a két Ramberg fiú. Ezek, hogy a nagymamának kedvében járjanak, Hansnak pedig, akarata ellenére is, szolgálatot tegyenek, katonákhoz nem méltó intrikát eszelnek ki „a család érdekében“. Menti vagy legalább is magyarázza tettüket az, hogy: nem tudják, mit cselekszenek. Nem minden tiszt nagy lúmen, s valóban látni eféle Rambergeket.

Hansnak egy hónapra Erfurtba kellett mennie, szolgálati ügyben, a fegyvergyárba. Ahogy az „Ueber Land und Meer“-nek sok olvasója megtenné, kedvesét ez időre unokatestvéreinek oltalmába ajánlja. A két Ramberg fiú rútul visszaél ezzel a bizalommal. Körülfogják a Trautét, Hansról beszélnek vele és tőrbe ejtik a következőképpen: Rábirják, hogy Hansnak a születésnapját ünnepelje meg velük s apró hazugságokkal elcsalják egy tiszttársuknak: Grobitsch főhadnagynak a lakására. Ott előbb le akarják itatni, de mivel így nem érik el a kitűzött célt, azzal állanak elő, hogy Hans megbízta őket, tudassák vele, hogy Hansnak meg kell házasodnia s így szakítaniok kell. Gertrúd erre a hírre elájul, ájultan fekszik reggelig s mire magához tér és elrohan, már el van veszve, mert többen látták Grobitschnak a lakásán.

A premisszáknak, melyekből Hartleben kiindul, itt van a sebes pontja. Valóban a Traute naivitása túlságos; akármilyen Gretchen, gondolnia kell rá, hogy az ilyen kirándulást könnyen félreérthetik. És mi szüksége volt erre a születésnapi mulatságra? Csak nem képzelte, hogy ezzel örömet okoz a kedvesének? Az a hosszú ájulás is homályos és gyanús. Még kétségünk is marad. Az a makacs hallgatás, melyet Grobitsch egy félesztendő multán sem akar megtörni, egyébként is magyarázható, de előttünk arra vall, hogy a Ramberg fiúk a koronát is föltették intrikájukra s Traute maga se tudja, mi történt vele. Mindezt nem tudjuk meg tisztán; ami e jelenetről bizonyos, az egy kicsit hihetetlenül hangzik. De erre a szerző azt felelhetné, hogy: így vagy úgy, a leány mindenképpen áldozat, s nem bűnös; ami pedig a meggondolatlanságát illeti, ennyi meggondolatlansághoz egy naív Gretchennek, s ennyi föltevéshez egy katonahistória írójának mindenesetre jussa van, mert ha az emberek folyton-folyvást okosan cselekednének, egyáltalán nem történnének drámák, s ha a néző a szerzőnek már a premisszáiba is beleköt, akkor nincs drámaíró, aki megértethesse, amit mondani akar.

Mert még folyton a premisszáknál tartunk, s mint látni fogjuk, ez a darab egyik sajátsága. Hogy ez a sok előzmény nem fojtja-e meg magát a drámát? Nem; utóbb meggyőződünk róla.

De lássuk tovább a drámaelőtti idők történetét. Gertrúd, aki a fatális születésnap előtt hűségesen írt Hansnak, nem ad több életjelt. Megtörte ez a csapás és kiváltképpen: mélyen sértette a női lélek és a szerelmes szív jogos méltóságérzetét, hogy puszta üzenet útján kellett értesülnie arról, amit különben meg tud érteni. Viszont Hans azt hiszi, hogy Gertrúd gyalázatosan megcsalta. Sokan látták Grobitsch lakásán; úgy beszélnek róla, mint szemétnépről. Grobitsch hallgat s Hans kétségbe van esve. Látni se akarja többé kedvesét, pedig érthető volna, ha még egyszer, utóljára, szóba áll vele, E helyett ivásnak adja magát, kártyázik, adósságokat csinál, szolgálatát elhanyagolja s olyan életmódot folytat, hogy végre idegbajba esik. Mikor a legnagyobb bolondságokat csinálja, az ezredese, aki tud a botrányról, magához hivatja s ünnepiesen megfogadtatja vele, _tiszti becsületszavára_, hogy örökre szakít a leánnyal, aki e sok baj okozója s aki oly méltatlan hozzá. Hans, abban a hitben, hogy úgyis vége van mindennek; gondolkozás nélkül leköti szavát. Félesztendei szabadságot kap, kigyógyítják s hazamegy a nagymamájához.

A nagymamája azután végképpen megpuhítja. Megismerteti azzal a kisasszonnyal, akit feleségül szánt; a kisasszony, Schmitz kereskedelmi tanácsos leánya, csinos leány és kitünő parti. Hansnak tetszik is, nem is; de ez vagy az, neki már mindegy. Az „Ueber Land und Meer“ olvasója végre is meghajlik a nyolcvannyolc éves nagymama vasakarata előtt. Eljegyzi a kisasszonyt, mikor a szabadsága letelik, visszamegy az ezredéhez, magával vivén a menyasszonya arcképét. Úgy egyeztek meg, hogy nemsokára, farsang utólján, menyasszonya és ennek rokonsága meg fogják látogatni a tiszti kaszinóban. S a függöny felgördül.

Mert az első felvonás csak most kezdődik, amikor Hans visszatér ezredéhez. E naptól fogva, farsang utóljáig, az ötfelvonásos dráma rohamosan, pár nap alatt zajlik le. A darab első felében azt látjuk, hogyan tudja meg Hans lassankint, sok részletben az egész igazságot. Az ember azt képzelné, hogy ez több, hosszú elbeszéléssel járván, igen unalmas lehet. Szó sincs róla. Ez a szokatlan kompozíció amilyen sajátságos, olyan érdekes. És ha egyéb nem bizonyítaná, ez a különös, s nagy drámaírói érzékre való szerkezet, amellyel Hartleben igazán művészien, egyre nagyobb érdeklődést keltő jelenetekben bogozza ki előttünk a mult történetét, kétségtelenné teszi, hogy a „Rosenmontag“ szerzője nem közepes tehetségű drámaíró, hanem színpadon is az az erős valaki, akinek sok finomsággal írt, mély humorú novelláiban mutatkozott. Mozgalmas jelenetek, s szinte lázas párbeszédek kaparják ki az igazságot előttünk és mialatt Hans először néz farkasszemet Grobitschcsal, kit kedvese elcsábítójának tekint, mialatt jövendőbeli apósának fölfedi, hogy viszonya nem szimpla katona-szórakozás volt, mialatt a becsületes Harold, Hans barátja, a Rambergek fecsegéséből megtudva a valót, fölháborodásában önkéntelenül felnyitja Hans szemét, mialatt Hans az inkvizíciót megkezdi, folytatja és bevégzi, kérdőre vonva Grobitschot, és kivallatva Gertrúdot: pompás miliő-rajzot kapunk, a porosz tisztek kaszárnya-életének jellemző vonásokban gazdag, eleven, színes képét.