Part 15

Ezt két, nem egészen tisztes oktalansággal akarja elérni. Véletlenül bizonyítékai vannak rá, hogy Rantz valaha, kezdő politikus korában, egy kis lóversenycsalást követett el. Meg akarja zsarolni tehát Rantzot; ha nem fogadja vissza a mamáját, akkor kíméletlenül leleplezi. A szerelmi bánatában szublimissé váló Liane ugyan elcseni fiától és Rantzhoz juttatja ezeket a kompromittáló iratokat, – minden egyébbel, amit mostanában tőle kapott, az ékszereivel és a félmilliós csekkel egyetemben! – de Maurice még idejében újra kezébe keríti érzelmességtől csepegő zsarolása eszközét és neki szegzi a revolvert Rantznak. A fenyegetőzés azonban nem hat. A viharedzett panamista bízik abban, hogy az ilyen csekélyebb szépségfolton már nem akad fenn a világ, kineveti a naív ifjút s Maurice kénytelen a másik revolveréhez folyamodni. Van Rantznak egy törvénytelen leánya (ebben a darabban a törvénytelen gyermekekből egész gyűjteményt kapunk, minden nevezetesebb megokolás, probléma-feszegetés stb. nélkül), akit most készül férjhez adni. Ezt a balga szűzet már korábban is érdekelte papája kedvesének a fia, de most már olyan olthatatlan, végzetes szerelmi vággyal ég Mauriceért, mint ennek az anyja az ő papájáért. Minden áron rá akarja kötni magát imádottja nyakára; közvetetlenül az esküvője előtt elmegy Mauricenak a lakására, hogy még narancsvirágostul kínálhassa fel neki magát. Azután addig ismételgeti Mauricenak, hogy: „Tehet velem, amit akar!“… amíg ennek eszébe jut, hogy a dühösen szerelmes leánykát is fel lehet használni papájának a megzsarolására. A cél szentesíti az eszközöket; mit ez a kis zsarolás, mikor a fiúi szeretet nagyszerű megnyilvánulásáról van szó!… Minthogy ő más leányért eped, nem él vissza a balga szűz ajándékozásával, hanem a leányt – aki előbb a kávéházban várakozott sokáig a fatális szerelemre s most a legénylakásban cselekszi ezt türelmesen – magánál fogja éjszakára, azután bezárja, magához veszi a lakás kulcsát, elmegy Rantzhoz, és azt mondja neki, hogy: vagy visszaveszi Liane mamát, vagy a leánya, mint leány, nem jön ki Maurice lakásából. A finom Rantz erre is vállat von, azután arcába vágja Mauricenak a származását, meg azt, hogy most is olyan ruha van rajta, amely az ő pénzéből került ki és kiutasítja a fiatal zsarolót. Erre Maurice térdre esik és zokogva kezd könyörögni neki, hogy ne hagyja el az anyját. Rantz pedig, aki szembeszállott a meghurcoltatással, s akit nem nagyon alterált a leánya sorsa sem, ezen annyira megindul, hogy azt mondja a szegény ifjúnak: „Jöjjön!…“ Kiderül, hogy az érző szívek versenyében ő a legérzőbb szívű, ha nem is néztük ki belőle. De – még utóbb – az is kiderült, hogy rendkívül alkalmatlannak találja a nemes érzésekben oly gazdag ifjút. Annyira elérzékenyedik, ha csak látja is, hogy kénytelen eltávolítani. Azért abban állapodik meg Lianenal, akit ismét keblére ölelt, hogy Mauricet elküldik egy braziliai bányába, igazgatónak, huszonnyolcezer frank évi fizetéssel. (Szép üzlet lehet, amelyet ilyen előképzettséggel igazgatnak!) Oda magával viheti a kedvesét is, hogy ne kelljen annyira szomorkodnia, a mamájától távol. Liane, akinek most már nincs szüksége a fiára, azon való örömében, hogy visszakapta a férfiját, szívesen beleegyezik abba, hogy a fiát, aki visszavezette hozzá a kedvesét, elhanyagolt s tisztességes keresetre nem képes gyermekét, akinek a megélhetéséről előbb csak úgy gondoskodott, hogy az utolsó gyűrűjét is visszadobta Rantznak – ezentúl nem fogja látni többé. Helyette, vígaszul, egy nyolc éves kis fiút kap ajándékba Rantztól, hogy a ház ne maradjon törvénytelen gyermek nélkül. Maurice pedig könnyű szívvel mond le forrón szeretett, imádott mamájáról, mert vele lesz a babája s végre is ez a fődolog és elfogadja a kegyelemkenyeret attól a kipróbált vén panamistától, aki őt olyan csunyán lefőzte, de azután mégis csak megkönyörült rajta. Nehéz volna hamarjában megmondani, hogy ebben a _Szerelem gyermeke_ című drámában mi több: az-e, ami utálatos is, vagy az, ami csak hazugság. Ne is keressük.

Két jelenete mutatja a színpadot jól ismerő, ügyes drámaírót: az a jelenet, amelyikben Rantz hajba kap Lianenal a barátaik jelenlétében, meg az, ahol Liane Rantznak a lakásán dühöng, tör-zúz, döngeti az ajtókat, sír, s tombol, ahogyan csak hiszterika tud. Ezt a két jelenetet igaznak lehet találni, de egyszersmind közönségesnek is. De a darab minden jelenete mutatja a ravasz színházi mesterembert, aki addig ugrándozik gyorsan a cselekvés egyik fordulatától a másikhoz, minduntalan apró meglepetésekkel traktálva a nézőt s addig beszél terjengősen, áradozva, de a szóáradat hatalmas gördülékenységével, a színpadi ékesszólás forró szavakat lihegő s fojtogatott indulatot mímelő színlelt tüzével, míg végre is belopja sablonosságainak ügyes keverékét a sokaság érdeklődésébe. (1911 december.)

XXXVI. ECHEGARAY. Őrült vagy szent.

(Dráma 3 felvonásban, spanyolból fordította dr. Szalai Emil. Bemutató a Vígszínházban 1898 október 11.-én.)

Az a könnyfacsaró színdarab, melynek Echegaray az _Őrült vagy szent_ címet adta, egy pokoli félreértésben tetőzik. Olyan félreértésben, amely bizonyára tőke volna a bohózatirónak, de a drámaírót csak nyugtalaníthatta. Hogy ezt a félreértést plauzibilissé tegye, José Echegaraynak egy meglehetősen komplikált s valószínűség dolgában kissé fogyatékos regényre, egy kivételesen jellemes, de egyszersmind kivételesen gyöngeélméjű hősre, végül igen sok színpadi ravaszkodásra volt szüksége, amely ravaszkodások közül még a világítási effektusok és a „jelképies“ színpadi csoportosulások sem hiányzanak.

Nézzük mindenekelőtt a regényt.

A gazdag Avendano úrnak nem volt gyermeke s úgy őt, mint feleségét igen bántotta az a gondolat, hogy kire is marad hát a kis ködmen? Annyira bántotta őket, hogy utoljára nem tudtak kitalálni okosabbat, mint azt, hogy: gyermeket csempésznek az Avendano-családba. Avendanoné magáénak színlelte egy Juana nevű dajka gyermekét s Avendano úr vállalta a dolgot. A gyermek felnőtt s ő a nagy vagyon ura; persze sejtelme sincs róla, hogy kétszeresen is kakukfiú. Ez nem is tudódnék ki soha, de Avendanonét furdalja az a gondolat, hogy a titok sírba szálljon vele s kevéssel a halála előtt levelet ír annak, aki őt anyjának véli, fölfedi ebben a levélben az igazat s ezt a kellemes meglepetést elrejti a médaillonjába. Az igazi anya, Juana, hatalmába keríti Avendanoné levelét, a célból, hogy halála órájában, először és utoljára, fiának nevezhesse azt, aki őt csak egy öreg cselédnek képzeli. A levél megszerzése abba a gyanúba keverte, hogy el akarta lopni a médaillont; be is csukták ezért, de Juana hallgatott s megelégedett azzal, hogy fia sohase tartotta őt bűnösnek. De íme, közeleg az utolsó óra; s Juana: vall, sőt bizonyít a levéllel. Teszi ezt abban a föltevésben, hogy az egész kettőjük, sőt egy pár óra mulva már egyedül a fia titka marad. Mert ha az egész világ előtt ismeretessé válnék a dolog, ez jókora csapás volna az ál-Avendanora; különösen most, amikor nagyobb szüksége van a vagyonára és a presztizsére, mint eddig bármikor. Mert férjhez akarja adni a leányát Almonze hercegné fiához s a hercegné bizony nem egyezik bele akárminő összeköttetésbe. Már pedig a kis leány belehal, de mindjárt, ha nem lehet azé, akit szeret. Tudja-e mindezt Juana vagy sem, mindegy; Juana egyáltalán nem gondol rá, hogy ha ő előáll a leleplezésével, fiának ez a kis „család elleni vétség“ aligha fog örömet szerezni. Szóval, Juana halálát közeledni érezvén, megmutatja fiának Avendanoné levelét s olyanformán szól „félre“, mint ahogy Nestroy hőse szólt, távozóban, a néphez: „Meinen Namen werdet Ihr nie erfahren!… Ich bin Kaiser Josef der Zweite!“ José Echegaray, Sardouval, azt tartja, hogy sohase árt, ha egy drámának valamely hosszadalmas regény a premisszuma. Amíg a cselekvést megelőző regény szép lassan, részletenkint kitudódik, a néző érdeklődésére bizton számíthatni; s azután a bonyodalmas, sötét mult olyan árnyékot vet máskülönben közömbös jelenetekre is, amely csak segítségére lehet a drámai hangulatnak. Sokkal inkább, legalább is sokkal korábban érezzük, hogy a helyzet komoly, ha az előttünk folyó szcénára bűnnel és veszedelemmel teli mult nehezedik, mint ha a végzet előttünk szövődik. S ebben van valami. De hasonló esetekben igen kívánatos, hogy a bonyodalmas premisszum elfogadható legyen s ne töltsön el bennünket eleve kételkedéssel. Az Echegaray regényében pedig igen kevés a valószínűség. Az a lelki szükség, amelynek Avendanoné enged, alig érthető; a Juana multját se tudja hihetővé tenni a szerző. Mindez nem fontos, de már jellemző. Ne felejtsük el továbbá, hogy Echegaray a többi antecendencia dolgában is követelőző. Ha nem hisszük el, hogy Inés okvetlenül belehal, ha nem adják Eduardohoz, nincs dráma. Ám jó.

De ha a mult kissé homályos, ami előttünk történik, az egyre hihetetlenebb. Echegaray így szól: Don Lorenzo Avendano a Don Quijote-ek nemes családjából való. Csupa igazság és becsület. Et si fractus illabatur orbis. Ez az ember, ha megtudja, hogy a nevét bitorolja, hogy a vagyona nem illeti meg, odadobja a vagyonát és a nevét s elmegy a bizonytalanságba, a nyomorúságba, dolgozni. Amiben még nincs semmi lehetetlenség. Vannak ilyen emberek. A legtöbb polgártársunk ugyan, a Don Lorenzo helyében, végső búcsút vesz haldokló anyjától, elégeti a famózus levelet s a temetés után hallgat, mintha semmi se történt volna, de vannak Don Quijote-ék is többen, mint képzeljük. Nem itt a hiba.

A Don Lorenzo cselekvése mégis hihetetlen, mert Don Lorenzo le van sujtva, kétségbe van esve s három felvonáson át folyvást a falba veri a fejét. Olyan pipotyának látjuk, hogy tőle csak azt találnók természetesnek, ha hallgat. Igen ám, de hisz nem olyan kis dolog ez! – magyarázza Echegaray. Ha a kötelességét teljesíti, nemcsak az említett javakról mond le, hanem feláldozza a gyermeke boldogságát, kiteszi magát annak, hogy anyját börtönbe juttatja (Juana ugyanis két felvonáson át haldoklik s a „család elleni vétség“ nem tréfa) stb. – Nos, ez rabulisztika. Ha Don Lorenzo nemcsak jellemes, de egyszersmind normális elméjű ember, nem olyan nehéz elszámolni a bajokkal, amelyek becsületes eljárásából következnek. Azt fogja mondani: A kis leány nem fog meghalni tüstént. Sőt bizonyosan túl fogja élni a csapást. Az ilyenekbe nem halnak bele a leányok, különösen, ha szerelmük éppenséggel nem reménytelen. Várjunk valamit a jövőtől is. S ha a párti összemegy, az is jobb a lelkiismeretfurdalásoknál. Kérdés, csakugyan olyan boldog lenne-e a kellemetlen Eduardoval? Némelyik leány jobban jár, ha pártában marad, mint ha férjhez megy. A haldoklót se fogják elzárni, ha véletlenül életben marad. És a többi. Szóval, ha lárma nélkül becsületes akar lenni, ez nem olyan nehéz. Azért nem kell a földhöz vágnia magát. De hol akkor a dráma, ha Don Lorenzo nem tompaelméjű s ha becsületessége nem csak arra való, hogy szónokoljon róla?

Elég az hozzá, Don Lorenzo két felvonáson át úgy viselkedik, hogy a távolabb állók méltán bolondnak nézik. Tessék még elképzelni, hogy megzavaró világítási effektusok közepett olyképpen ölelgette Juanát, hogy messziről úgy tetszett, mintha fojtogatta volna. Ez a kisebb stílű, kissé komikus félreértés preparálja a nagy félreértést. Család, jóbarátok, minden lében kanálok, azt hiszik, hogy Don Lorenzo megőrült; Don Lorenzo viszont azt hiszi, hogy családja be akarja záratni a bolondokházába, csakhogy ne kelljen visszaadniok a nevet és a vagyont. Ez a félreértés annyira szomorú, hogy szinte mulatságos. Mert ha Don Lorenzo normális elméjű ember, mikor észreveszi, hogy ápolókat küldtek hozzá az őrültekházából, nem kacag fel félig tébolyodottan, hanem megkérdezi a feleségét, hogy: ki volt az a túlontúl figyelmes férfiú, aki ennyire sietett gondoskodni orvosról és ápolóról? A felesége megmondta volna neki, hogy: Don Tomas. Erre Don Lorenzo egyszerűen azt tanácsolja Don Tomasnak, hogy jövőre ne avatkozzék a más dolgába, hanem töltse üres idejét otthon és a dolog rendben van. Ehelyett Don Lorenzo addig ágál, míg végül lefogják s elhurcolják az őrültek házába. Akárhogy szörnyűködjék szerzőnk, nem nagy igazságtalanság esik rajta.

Bohózatba illő csattanó, mely bosszant, ahelyett, hogy megrázna, szertelen tónus, hatásvadászó jelenetezés, lázat affektáló, de voltaképpen malomtaposáshoz hasonló mozgalmasság, lehetetlen vagy bábszerű alakok – ki várta volna mindezt José Echegaraytól? Bele kell nyugodnunk. Az _Őrült vagy szent_ben két-három szép mondaton kívül alig van valami, ami eszünkbe juttatná, hogy ezt a darabot a _Nagy Galeotto_ költője írta.

XXXVII. ECHEGARAY. Mariana.

(Dráma 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1896 december 18.-án.)

Mariana a spanyol _Idegen nő_. Anyját, aki férjes asszony volt, elcsábították; regényének a vége: elhagyatottság, nyomorúság, halál. Mariana imádta az anyját; s megesküdött, mint Mrs. Clarkson, hogy anyja balsorsáért bosszút fog állani az egész férfinemen. De nemcsak az anyját kell megbosszulnia, hanem önmagát is. Anyja halála után visszakerült apjához s ez a rideg ember férjhez adta őt valakihez, akit életében nem látott soha, csak egyetlenegyszer látott: a halálban. Vőlegényével tudniillik _per procura_ esküdött meg, s mikor először kellett volna találkozniok, férje már halott volt: megölték párbajban, egy ballerina miatt. Bizonyára érthető, hogy ezek után a tapasztalatok után Mariana egy cseppet se bízik a férfiakban, s érthető az is, hogy bosszúvágyában nagyon elgyötri a szegény Danielt, aki halálosan szerelmes belé.

Az efféle női bosszú sohase szokott sikerülni; mert: nem jó a tűzzel játszani, stb. Szóval Mariana maga is beleszeret Danielbe. Egy kis híjja, hogy feleségül nem megy hozzá; ekkor azonban, fölötte nehézkesen, két múmia segítségével kiderül, hogy Daniel Montoya fia, annak a Don Felix d’Alfaradonak, aki Mariana anyját tönkretette.

Mikor ez a titok kipattan, Mariana szakít Daniellel s férjhez megy Don Pablohoz.

Amit elmondtunk: az _Mariana_ első, második és harmadik felvonása.

A harmadik felvonás végén a néző azt kérdi magától:

– Az expozicióhoz tehát eljutottunk volna. De hol marad a dráma? A negyedik felvonásban? S ha igen, miért ez a példátlanul hosszadalmas cirkumspektus, óvatos expozició? Bizonyára Mariana rendkívüli dolgokat fog cselekedni, mert különben a szerző nem tartotta volna szükségesnek, hogy végső elhatározását ilyen hosszan magyarázza.

A dráma csakugyan a negyedik felvonásban rejtőzik, s tagadhatatlan, hogy ez a negyedik felvonás bővelkedik szép momentumokban. De akik a kivételesen óvatos preparáció után valami rendkívülit várnak, alighanem megcsalatkoznak. S végezetül így sóhajtanak fel:

– Tant de bruit pour une omelette! Hát ez a sok mesterkedés, ez a sok retorika, lázongás és mennydörgés mind csak arra való volt, hogy végre is be kellessen érnünk a házasságtöréses drámák egy hétköznapi sütetével? Azért kellett lélekzetvisszafojtva figyelnünk három felvonáson át, hogy ugyanazt kapjuk, amit a _Nagy Galeotto_ban s _Bernardo Montilla_ban már láttunk, majdnem így s minden megpróbáltatás nélkül?! Végre is, ez a férj, aki férfiúi büszkeségében megsértődve felmagasodik, ezek a vétkes szeretők, akik nem vétkesek, ez a szerelmes, aki lopja a szerelmet, de egész életét odaadná a lopott csókért, meg ez az asszony, aki szeret a halálban is, s meghal, hogy ne szeressen: voltaképpen régi ismerőseink, s ez a párbaj, Istenem, ezt a párbajt a harmadik kiadásban látjuk!

A negyedik felvonásban tudniillik a következő történik:

Mikor Mariana Don Pablonak nyújtotta a kezét, Daniel egyszerűen nem értette meg, hogy mi történik vele. Egy perccel előbb még arról beszéltek, hogy egymáséi lesznek s alig múlt el egy pár pillanat, íme, Mariana kijelenti, hogy az örök Derblayhez megy nőül! Tehát ez az asszony kegyetlen játékot űzött vele. Felháborodik, kifakad, s azzal rohan el, hogy Marianáék meg fogják emlegetni Daniel Montoyát. Ennek a jelenetnek persze párbaj a következése; a párbajban Daniel megsebesül, de mire a függöny felgördül, már ki is gyógyult sebéből.

Don Pablo és Mariana éppen most érkezett vissza az esküvőről. Mariana nyugalmat óhajt s a spanyol Derblay nem vágódik a földhöz, de legalább magyarázatot kér. „Tudom, hogy nem szeretsz; de hát miért jöttél hozzám feleségül?“ Mariana megadja a magyarázatot. „Mert gyönge vagyok. Azt akartam, hogy legyen kire támaszkodnom. Hogy legyen valakim, aki ne engedjen elbuknom“. Don Pablo megelégszik ezzel a magyarázattal s visszavonul. Jő Dániel; belopózott az új házasok lakásába, mindenre kész. Valentine és Raoul kettőse. Mariana megrendül; megbán mindent: hisz csak Danielt szereti. Amaz követeli, hogy szökjék meg vele. Mariana már erre is kész. De ahogy az öltözteti, sürgeti, zaklatja, feltámad a gyermekkori emléke; eszébe jut, mikor Don Felix megszöktette anyját. Nem, soha! Beszólítja a férjét, s oda kiált neki: „Tudd meg, hogy _ezt_ szeretem, s hogy mindig fogom szeretni…“ Don Pablo megtartja, amit igért, s megvédi jogait. És pedig fegyverrel. Marianának meg kell halnia, mert máskülönben a Danielé. A férfiak azután majd újra párbajoznak.

Ez a negyedik felvonás bizonyára érdekes, de hiába, az érdeklődés akkorára már kimerül, mire idáig jutunk. Igaz, hogy az első három felvonás se üres; a párbeszédek elmések, s mily megvesztegető az Echegaray retorikája! Mégis, ez a darab sokkal bágyadtabb mint édes testvérei, a _Nagy Galeotto_ és _Bernardo Montilla_, Nem is tett olyan rendívüli hatást, mint amazok.

XXXVIII. VERGA. A farkas.

(Népdráma 2 felvonásban, fordította Radó Antal. Első előadása a Vígszínházban 1900 november 3.-án.)

_A farkas_ szereplői bizonyára egy cseppet se szimpátikusak. Nanni, a primo amoroso, csupa önzés és földhözragadtság; a farkas, akinek a vérében van ez az egészséges legény, nem barátja a gyöngéd és légies érzéseknek; s Mara, a drámai hármas egyetlen büntetlen alakja, mikor választania kell férje és anyja között, minden habozás nélkül a férfit választja s szinte állatias gyűlölettel fordul az anyja ellen. A másodrendű szereplők is mind durvák, együgyűek, kérges szívűek; megannyi csupa gyöngédtelenség, állatiasság, testi és lelki szegénység. Az egész miliő sivár. Az istenáldotta ég alatt tisztátalan nyomorultak majszolnak, lármáznak, bőgnek, röhögnek és fenekednek egymásra; korlátolt elméjű, durva lelkű szegények, akik együtt élnek az állatjaikkal s baromi munkával, izzadva, verejtékezve kaparják ki a földből sovány ennivalójukat, miközben egész életök abban nyilvánul meg, hogy marakodásaik, verekedéseik közepett sűrűn hányják magukra a keresztet. A cselekvés szinte visszataszító. Egy már nem fiatal asszony ráköti magát egy fiatal legényre, még pedig úgy, hogy a leányát feleségül adja neki, csak azért, hogy közelebb férkőzzék hozzá; azután nem tud meglenni a legény nélkül s mikor ez, aki csak a holmiért házasodott meg s a holmiért járt kedvében a felesége anyjának, le akarja rázni nyakáról a kullancsot: amaz nem tágít. A legény hiába érteti meg vele, hogy már nem kell se testének, se lelkének, mert cinkostársa most már csak a bűntudatot és a szégyenérzést kelti föl benne: az, aki a tulajdon leányának a vetélytársa, még mindig remél s nem tud békén maradni. Úgy, hogy a legényben, akit a végsőkig elkeserít helyzetének kínossága, szégyene, utálatossága, végre is föltámad a vadállat, fölkap egy fejszét s levágja vele az asszonyt, mint ahogy egy tehenet vágnak le. Mindez borzalmas, visszatetsző. Visszatetsző még maga a szenvedély is, melynek a tragikuma lelket ad az egész műnek, mert hisz ez a szenvedély nem egy kiváló, érdekes emberé, csak egy nőstényfarkasé. Mégis Giovanni Verga drámája hatalmas, szép és megrázó hatású s a visszatetsző Lena asszonyban van valami, ami Phaedrára emlékeztet.

Hatalmas a darab, mert elejétől végig igaz. Igen, ezek parasztok, és olasz parasztok; az egész szóról-szóra megtörténhetett így, ahogy látjuk. Így mozognak, így beszélnek, így tülekednek! se egy szó, se egy mozdulat, motivum se, ami konvenciós volna, ami az író önkényéből eredne. Zola, mikor naturalizmust követelt a színpadon, azt álmodhatta, amit Verga ebben s darabban megírt. Valaki az mondta: szép, de mindez nem művészet, csak fotográfia. Dehogy is nem művészet, dehogy fotográfia!

Mindez nemcsak igaz, nemcsak valószerű, hanem egyszersmind rendkívül jellemzetes; csupa művészi elevenség, s szinte tökéletes a maga artisztikus részében. Mennyi levegőt éreztet s e mellett mily mélyre világít Verga néhány tömör sorban!… sehol egy henye részlet, sehol egy fölösleges sor. Minden mondat bővíti látókörünket vagy mélyíti a hatást, melyet a figurák ránk tesznek. Látjuk a környezetet, ahol élnek és meghalnak, megtudjuk, mivel töltötték egész életüket, megismerjük egész szűk lelkivilágukat, szinte azt is érezzük, miben nevelődtek s mily elődöktől lettek. Ez már magában intenzivvé tenné a hatást, de mindenekfölött ott az a hatalmas, mindeneket magával ragadó és mindennel kibékítő szenvedély, mely valami csodás foszforeszcenciát ad e dráma sötét hullámainak. És jegyezzük meg, hogy ez a szenvedély nem olyan természet ellen való, mint némelyeknek első pillanatra tetszett. Hogy vén asszony szenvedélyéről van szó? Miért volna Léna vénasszony? Mert felnőtt leánya van? Hisz Olaszországban a nők igen fiatalon anyák, s lehet, hogy Léna nem több harmincnégy évesnél. Nem, Lénát csak az élet súlya, a sanyarú kenyér, a terhes munka, a paraszti élet öregítette meg, s kiváltképpen a forró vér, amely ellen nem bír küzdeni.

S e szenvedély nyilvánulása éppen olyan nagyszerű a maga szinte biblikus egyszerűségében és elementáris voltában, mint amilyen megragadó a belőle szerteáradó erkölcsi tanulság. Amilyen ősi a végzet, mely ezt a lobogó vérű szegény olasz parasztasszonyt pusztulásba viszi, olyan örök tanulságot lehel minden sor, mely e lelki sötétségben botorkáló szerencsétlenek égbe vágyódását s földhöz ragadtságát oly komoran és egyszersmind példázatában annyi világossággal, formájában pedig azzal a tökéletességgel jellemzi, mely csak a latin faj íróinak a sajátsága s ezek közül is csak a legjobbaké.

XXXIX. IBSEN. Nora.

(Dráma 3 felvonásban, fordította Reviczky Gyula. Első előadása a Nemzeti Színházban 1889 október 4.-én.)

I.

_Norá_nak az eredetiben s a német fordításban van egy második címe is, melyet magyarul tán a _Babaszoba_ vagy a _Babavilág_ címmel lehetne megközelíteni. A _Babaszoba_ Helmer Róbertnek az otthonát jelenti. Három apró gyerek, meg egy nagy baba, a mamájok: ezek a Helmer baba szobájának lakói. A legnagyobb gyerek köztük a mama, Helmer kedves kis felesége, aki férjének, a pedáns, korrekt bankigazgatónak „pacsirtá“-ja, „mucuská“-ja, röviden: inkább kedves játékszere, mint felesége. Drága játékszer, mert Nora kissé sok pénzbe kerül.

Pedig Helmerék nemrégen még szűk időket láttak. A családfő azelőtt ügyvédkedett s bizony rosszul ment a mestersége. Mikor darabunk kezdődik, az a szerencse éri őket, hogy Helmert egy nagy részvénytársaság igazgatójává választja meg: a jólét és kényelem végre beköszönt a házba.

Éppen karácsony estéjén vagyunk. Nora a városból jön haza, ahol meglehetősen kiköltekezte magát az ünnepi meglepetésekre. Biztatja magát, hogy ezentúl úgyis telik: újévtől fogva járni fog a nagy fizetés és a nagy tantième. Helmer kissé dörmög, (nagyon szelíden és sok szeretettel) de megadja magát. Megtudjuk, hogy az adósságcsinálásról Helmer úgy gondolkozik, mint egy bankigazgató, Nora pedig úgy, mint egy baba.

Váratlan vendég érkezik: Lindenné, Nora leánykori barátnője. Éppen az ellenkezője annak, aminek Norát látjuk. Csupa komolyság, csupa öntudat, csupa önfeláldozás, szóval: valaki, aki igen erős morális egyéniség. Feláldozza magát anyjáért, testvéreiért, férjéért, aki az áldozatot legkevésbé sem érdemelte meg, egész élete munka és lemondás volt s most is, hogy özvegyen és egyedül maradt, csak azért találja üresnek és sivárnak az életét, mert nincs kiért dolgoznia, nincs kiért lemondania.

Nora bámulattal adózik barátnőjének, de tiltakozik az ellen, hogy amaz őt olyannyira gyereknek nézze. Ő is képes az effélére s hogy ezt bebizonyítsa, kikottyant Lindenné előtt egy titkot, melyet évek óta őrzött.