Part 12
_Sire_, Lavedan történeti színműve, a bemutatóját követő héten lekerült a Nemzeti Színház játékrendjéről. Ugyanarra a sorsra jutott, amelyre Lavedannak valamennyi Budapesten előadott darabja. Lavedan, ha véletlenül tudja, hogy mennyire nincs szerencséje Budapesten, némelyes vigasztalódást találhat abban, hogy Hervieunek, Lemaîtrenek, Donnaynak, Capusnek ugyanez a sorsa. Sorra megbuktak Budapesten ezeknek olyan darabjai is, amelyeket Párisban több százszor játszottak el. De nem volt szerencséje nálunk, akár francia társulatok előadásában, akár magyarul kerültek színre, Porto-Riche, Curel s a már régóta halott, de Párisban ma is sokat emlegetett Becque darabjainak sem. Nem szólva a bohózatírókról, Rostandon kívül, akinek különben csak _Cyrano_ja volt nálunk is tartós hatású és nem számítva Maeterlincket, aki itt legkétesebb értékű darabjával, _Monna Vanná_val tett szert sikerre, nagyobb hatást Budapesten a francia szerzők közül újabban csak Bataille és Bernstein értek el. Kívülük még csak a Flers-Caillavet-szövetségnek volt egy nagy sikere és Pierre Wolffnak egy-két darabja tetszett. Egy-két kivétel figyelmen kívül hagyásával el lehet mondani, hogy mostanában éppen azoknak a francia drámaíróknak van Budapesten a legcsekélyebb sikerük, akiket Párisban leginkább értékelnek. Ha az ember ennek a példáit sokáig gyűjtögeti, hajlandóvá válik elhinni, hogy a párisi közönségnek színdarabok dolgában nincsen jóízlése. Honnan a színdarabok megitélésének ez a divergenciája? – ez alkalommal nem keresgéljük. Csak azt akarjuk e helyütt megjegyezni, hogy a budapesti közönség mostanában szívesebben értékeli az angol és a német színdarabok közül még a közepesebbeket is, mint a francia drámaírók újabb produkcióját. Sőt talán még tovább lehet menni és el lehet mondani azt is, hogy a budapesti közönség mindinkább elfordul a francia drámairodalomtól. A nemrégen még nagy hatású francia darabok reprizének feltünő balsikere legalább erre vall. A változás annál jelentősebb, mert még nem nagy idő választ el bennünket attól a kortól, amikor nálunk igazi, mélyebb hatása csak francia színműveknek volt. Ebben a nagy fordulatban bizonyára része van annak is, hogy a francia drámairodalom más drámairodalmak fejlődésével elveszítette, ha a kiválóságát nem is, de legalább a hegemóniáját; de ez magában még nem magyarázhatja meg a nem is feltűnő, hanem szembeszökő változást. Hogy ezen kívül a budapesti közönséget az olvasmányai vagy más hatások térítették-e el a franciáktól? – vagy, ha ma szívesebben nézi még a gyöngébb német, angol vagy északi színműírókat is, mint a franciákat, s ezek közül éppen a jobbakat, főképpen annak tulajdonítható-e, mert megnagyobbodásával maga a közönség változott meg, erre most nem terjeszkedünk ki. Most csak azt a letagadhatatlan jelenséget említjük meg, hogy a budapesti közönség az újabb francia drámairodalomnak éppen a java részével szemben határozott antipátiát tanusít.
Ezen az antipátián kívül befolyással lehetett Lavedan darabjának sorsára az az idegenkedés is, amellyel mostanában minden történeti regénynek vagy színdarabnak találkoznia kell. Hogy van ilyen idegenkedés, senki se tagadja, de a szokásos magyarázat rá az, hogy az új történeti regények vagy színdarabok jóval gyöngébbek, mint a régiek. Nagy igazságtalanság nélkül bajos így ütni el a dolgot. Teremnek jó történeti regények és színdarabok ma is; ami például a Lavedan darabjában korkép, az ellen nem igen lehet kifogás. De vannak idők, amikor az emberek elfordulnak a multtól s csak a jövőbe néznek; a jelen és a jövő problémái olyan erősen foglalkoztatják őket, hogy értök elhanyagolják a multat, amely pedig a legjobb segítséget nyújtaná az új problémák megoldásához is. Ma ilyen időket élünk, sőt ma számolni kell még azzal a kérdéssel is, hogy egyáltalán szükséges-e a mult ismerete? A történelmi regény vagy színdarab írója tehát csak fél-figyelemre számíthat. Végre is ahhoz, hogy a közönség méltathassa a történelmi munkát, okvetetlenül szükséges némi érdeklődés a história iránt, valamelyes fogalom a kort jellemző alakokról, s ha egyéb nem, legalább a nagy események ismerete. S a februári forradalom alakjai a mai Budapestnek megannyi Hekuba.
Árthatott Lavedan darabjának más is. Csodálatosképpen találkoztak, még a kitünő ítéletűek között is, akik klerikális és reakciós szellemet fedeztek fel benne. Pedig ezt az irányzatot lehetetlen a darabra rábizonyítani. Mert az, hogy egy jólelkű abbé szerepel benne, meg az, hogy a hősnő, a rajongásának élő öreg grófkisasszony, vallásos érzésű – ez talán még csak nem klerikális szellem? Reakciós szelleműnek se lehet mondani, egyes-egyedül azért, mert Lavedan a forradalmár összeesküvőket néhány szelíden irónikus vonással is jellemzi. Hiszen ebből a csöndes iróniából kijut a darab royalista érzésű alakjainak is! Ellenkezőleg, Lavedan talán a nagy objektivitásával ártott a darabjának. Az osztályharcok kiélesedése idején a színdarabíró is csak úgy prosperálhat, ha határozott pártállást foglal s hevesen, akár igazságtalanul is, de szenvedelmesen védi a maga igazát, amely talán csupa egyoldalúság; mert így, ha más hatásra nem is számíthat, a maga pártjához tartozók lelkesedését könnyen a maga javára hódíthatja. Akkor, amikor mindenki akarva nem akarva pártember, a mérsékeltek pórul járnak, a pártok fölé akarva emelkedni, a pártok alá kerülnek. Igy járt Lavedan is. Ahol pártokkal találta magát szemben, felsőbbséges kritikájával eljátszotta mindegyik párt érdeklődését. Forradalmi időkben a mérsékelteknek, a született girondistáknak, az igazságot a pártokon kívül keresőknek nem lehet igazuk.
Lavedan darabjának mindenesetre van egy kardinális hibája, mondhatni: eredendő bűne. Regényből lett s megmaradt regénynek; színdarab formájában is szépen jelenetezett és dialogizált regény, de nem igazi dráma. Pedig a tárgyból nem hiányzik a drámaiság, de Lavedan nem tudott szakítani a regényírónak a drámaíróéval szinte ellentétes komponáló módszerével. Nagyon hosszan veszi igénybe a néző figyelmét, mielőtt hozzáfog a dráma kifejlesztéséhez. A színházi est nagy részét elpazarolja s két hosszú felvonást tölt meg a drámához szorosan nem tartozó dolgokkal. Csak azért, hogy kimagyarázza, miért vállalkozik a könnyűvérű, de jóravaló Roulette a szegény öreg grófkisasszony elbolondítására, Roulette életéből órákat lefoglaló epizódokat láttat, noha a nézőnek már tudnia kell, hogy a dráma középpontja tulajdonképpen az a sokáig mellőzött öreg grófkisasszony. A jellemzésnek ezt a módját nem bírja meg a drámai forma, akármilyen szórakoztatók is különben azok a henye jelenetek. Mi több, Lavedan még az előadási mód tempója dolgában is ragaszkodik az elbeszélő módszeréhez; el-elidőzik részleteknél, amelyek nem tartoznak a fődologra, s mondat a szereplőivel sok olyat, amit egyszerűen ki lehetne hagyni a darabból az egész kompoziciónak sérelme nélkül. Ez több helyütt fárasztóvá teszi a darabot, kivált az olyan nézőre nézve, aki figyelmének az odaadásával fösvénykedni szokott. Pedig azok az epizódok, részletek és mondások magukban is megérdemelnék a figyelmet, mert vagy az alakokat, vagy a kort érdekesen, elmésen jellemző apróságok. Hanem a színházi nézőt, akinek a figyelme úgyis könnyen szerteszóródik, azzal tenni próbára, hogy figyelmét maga a szerző is minduntalan eltéríti a fődologtól, mindennél veszedelmesebb dolog a színdarab sorsára nézve.
Azonkívül Lavedan darabja csupa finomság s a finomság a színházban ma már nem a legkapósabb portéka, sőt kissé diszkreditált valami, mert nem mindenki számára hozzáférhető. A színházban végre is a legvegyesebb elemek ítélnek holtakról és elevenekről; nagyon különböző gondolkodású és érzésű emberek, akiknek még az elmésségről is különbözők a fogalmaik és akik a tekintetben, hogy a kifejezésnek minő formáját találják tetszetősnek, a legkülönbözőbb igényeket és a legváltozatosabb ízlést tanusítják. Kinek ne tűnt volna fel, hogy ma akár a nyers tréfának, akár annak a száraz kifejezésnek, amelyben tömeg-szenvedelem nyilatkozik meg, nagyobb hatása van, kivált a színházban, mint akár a csillogó mezű elmésségnek, akár a csöndes, szelíd iróniának!?
Milyen különbözőképpen lehet látni ugyanazokat a dolgokat! A színházban még olyanok is ülnek, akik a megkínzott, szenvedő gyermektől is meg tudják tagadni a részvétüket, ha ez véletlenül királyi gyermek, s akik Simon vargát szimpátikusabb alaknak találják, mint XVI. Lajos szerencsétlen fiát, akinek a rövid élete a legritkább mártiromságok egyikében végződött. Az ilyenek, vagy a sokban hasonló gondolkozásúak Simon vargában olyan bosszúállónak az inkarnációját látják, aki a nép jogos ítéletét hajtja végre, a XVII. Lajosnak mondott szegény kis gyermek sorsában pedig nem akarnak észrevenni egyebet, csak az expiációt, a Lajosok bűneinek és hibáinak szükségszerű következését. Elfelejtik, hogy amikor így megállapítják a bűn és bűnhődés örökölhetőségét, ugyanannak a világfelfogásnak az álláspontjára helyezkednek, amelynek a jogosultságát egyebekben mindig és következetesen tagadják.
Hogy ez a felfogás Saint-Salbi grófnő sorsában kómikumot talál s ő benne magában eszelős személyt lát, annál természetesebb, mert a Naundorffok ügyének története nem mindenütt ismeretes. Pedig Lajos Fülöp korában még nem egy olyan öreg grófkisasszony élhetett, aki egyre várta XVII. Lajost. Lavedan Saint-Salbi grófnője gyermekkorában még látta a kis dauphint, egyszer együtt játszhatott vele, ezt a találkozást nem felejtette el, s a rémuralom idején növekedve fel, bár sokat hallott rokonsága s a királyi család szomorú sorsáról, nem tudta elhinni, hogy a kis dauphinnak is el kellett pusztulnia. Azután öregleányos magányosságában mindinkább foglalkoztatja az a gondolat, hogy az, akinek XVII. Lajos néven a trónon kellene ülnie, még bizonyára él valahol. Mért volna eszelősség ez a rögeszme? Azokban az időkben, amelyeket igen érthetően sohase tud felejteni, a rejtelmes eltűnések és a meglepő feltámadások úgyszólván napirenden voltak. És mért volna ellenszenves ez az öreg kisasszony, aki soha a légynek se vétett? Csak azért, mert nem nyomorog? Mégis, úgy látszik, vannak, akik Saint-Salbi grófnő alakjában csak kómikumot találtak, mert _Sire_nek budapesti bemutatóján sokan kacagtak olyan mondásokon, amelyek inkább csak mosolyt keltők volnának, sőt olyanokon is, amelyek inkább meghatóak, mint nevettetőek.
Az a kritika mindenesetre hozzáfér Lavedan darabjához, hogy az öreg grófkisasszony orvosa meg az abbé, akik a cselekvést megindítják, nagy hibát követnek el, mikor arra a kegyes csalásra szánják el magukat, hogy kerítenek egy embert, aki hajlandó egy negyedórára eljátszani XVII. Lajos szerepét és elhitetik az öreg kisasszonnyal, hogy fixa ideájának igazat ad a valóság. A színdarabból bajos megérteni, hogy az orvos, aki páciensének már az eszét kezdi félteni, ha szükségesnek tart is valami szuggeszciót, mért tartja jónak és célszerűnek ezt a veszedelmes kockázatot, amely, ha nem sikerül, könnyen előidézheti azt, amitől fél. Végre is tudhatná, hogy – ha már más megnyugtatást nem tud kieszelni – jobb, kevésbé veszedelmes, ha semmit se csinál s egyszerűen meghagyja betegét a képzelgésében, mint ezzel a kockázattal olyan kiábrándulásnak és olyan lelki izgalmaknak viszi elébe, amelyek sokkal könnyebben végzetessé válhatnak rá nézve, mintha sorsára bízza. Menti azonban Lavedant, hogy az ilyen megtévedéseket sokkal nagyobb számban produkálja az élet, semhogy a dráma vagy a regény sohase támaszkodhatnék rájok.
És ha tagadhatatlan, hogy _Sire_ben is megvannak azok a hibák, amelyek a regényből átformált színdarabok közös hibái, viszont Lavedan színművében sokkal több az érdekes s a költői erővel írt, derűs vagy megható jelenet, mint amennyit a hasonló származású színdarabokban szoktunk találni. Kár, hogy olyan hamar le kellett tűnnie a műsorról. (1911 április.)
XXVIII. LAVEDAN. Édes a bűn.
Ezen a nem éppen kifejező címen: _Édes a bűn_, Lavedannak talán legszebb darabját mutatta be a Nemzeti Színház: a _Le Goût du Vice_t, egy olyan – színműnek nevezett – ragyogóan elmés erkölcsrajzot, a mai társadalmi életnek olyan felsőbbséges, józan, mélyreható kritikáját, mely élénken emlékeztet a _Tudós nők_re és Pailleron _Unatkozó világ_ára. Korunknak azt a betegségét szedi fel itt a tolla hegyére, amely betegséget talán a bűnnel való tetszelgésnek lehetne nevezni. Fejlettebb civilizációk bajáról van szó – és meglehet, igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy ennek az abnormitásnak jelenségei nálunk még nem oly észrevehetőek, mint Párisban, bár a darabnak számtalan kis részlete a mi viszonyainkra is találó – olyan valamiről, ami alapjában véve csak fonákság, visszásság, őszinteség hiánya, konvencionális hazugság, ami azonban könnyen betegséggé (és súlyos betegséggé) is válhatik és erre figyelmeztet Lavedan nemcsak okosan, hanem egyszersmind mesteri módon.
Arról van szó, hogy a közönségességtől való félelem, a felsőbbség látszatának keresése, a nyárspolgáriasságtól való különbözőség áhítozása, annak a tüntetése, hogy fölébe kerekedtünk minden előítéletnek és – ha valami mentsége is van ennek a fonákságnak – a kicsinyességtől és a sablonosságtól való iszonyodás, a mindennapiasságból való kiszabadulni vágyásnak valamelyest menthető erőfeszítése, tehát valami szellemi ösztön is, arra bírja rá a valójában nem erkölcstelen gondolkozású és nem bűnre született emberek egész sokaságát, hogy úgy beszéljenek, viselkedjenek s olyan életmód látszatával pózoljanak, mintha amoralisztikus vagy éppen immorális volna a gondolkozásuk, mintha természetesnek tartanák a bűnt és mintha örömöt találnának a bűnben. Milyen badarság és micsoda ízléstelenség! – mondja Lavedan. – Mert azokról, akik csakugyan erkölcstelenek és csakugyan a bűnben élnek, ne essék itt szó. De játszani a bűnt! Akik voltaképpen romlatlanok, de a romlottságot affektálják! Micsoda esztelen hazugság! És egyszersmind milyen veszedelmes hazugság! Mert aki a bűnös életmód látszatával pózol, az nemcsak könnyebben belesodródik a bűnbe, mint aki természetesen él, hanem majdnem bizonyosan belekerül, a saját tüntetése következtében, olyan körülmények közé, amelyek közt fölötte nehéz meg nem tennie, amit eddig csak hazudozott. És így válik ez a visszásság igazi betegséggé. Pedig mennyire általános hiba ez az ostoba tüntetés, az erkölcstelenség fitogtatása, a bűnnel való kacérkodás! Nézzünk körül és mindenfelé találunk ilyen alakokat. Miért? A divat bolondítja meg az embereket; annak látása, hogy a bűn néha szemérmetlenül kevélykedhetik és naiv bámulókra talál, megkótyagosít más naivakat is; és az emberek szuggesztiv hatással vannak egymásra; ragadós betegség ez.
Két alakon mutatja meg ugyanezt a fonákságot; egy fiatal leányon, aki úgy öltözködik, viselkedik és beszél, mint a kokottok, mert mindenfelé azt látta, hogy ennek a „modor“-nak van legtöbb csodálója, és csak azért játssza a romlottat, noha tulajdonképpen Pál és Virginia idilljéről álmodozik, mert ennek az affektálásnak lépten-nyomon észreveheti a hódító hatását, meg egy fiatal emberen, aki alapjában véve csupa érzelmesség és tele van nyárspolgár-hajlandóságokkal, de a mindenen felülemelkedőt játssza, mert így érdekes alaknak tartják, és erősen pornografikus ízű regényeket ír, nagy kínlódással, mert ezek kapósak, s mert így nemcsak hogy észreveszik, ünneplik, hanem önmaga előtt is érdekes, eredeti, kiváló férfiúnak tűnik fel. Mind a két fiatal csak bolondítja magát, másokat és egymást is; mindegyik beleszeret a másik maszkjába és összekelnek. Ezen a két alakon demonstrálja Lavedan a szemügyre vett visszásság veszedelmességét. Azért kerültek össze, mert el voltak ragadtatva attól a szereptől, amelyet a másik játszott, s mert azzal áltatták magukat, hogy ilyen párnak az oldalán élhetnek nagyobb stilusú, „magasabbrendű“ életet; és, noha igazán szeretik egymást s csak a legközönségesebb boldogságról ábrándoznak, majdnem elveszítik egymást, mert hívek akarnak maradni szerepükhöz. A darab bonyolítása nagyon is egyszerű s nem valami új; annak az okos és nemeslelkű jóbarátnak szerepeltetése, aki visszavezeti őket egymás karjaiba s megmagyarázza nekik, hogy tulajdonképpen milyenek ők és mit akarnak valójában, erősen láttatja magát az írót, de mindig életet látunk a színpadon, az alakok nagyszerűen jellemzettek, a tartalom megvilágítása ragyogó, az egész jelentőségében kimélyített téma kifejtése klasszikusan művészi; és kezdettől végig keresetlenül elmés és fontoskodás nélkül bölcs, okos, tartalmas dialogusban gyönyörködhetünk, a legfinomabb és legszebb beszélgetésben, amelyet ma színpadról hallani.
Nem is valószínű, hogy csak annak volna tulajdonítható, ha ennek a nagyon értékes darabnak nálunk nem volt megfelelő hatása, mintha az a fonákság, amelyet Lavedan kigúnyol, erre mifelénk még ismeretlen valami volna. Nálunk is vannak, akik elragadtatással olvassák, ha egy-egy kertésznek sikerült büdös rózsát állítani elő. Ha ez a szép darab itt nem hatott eléggé, ennek főoka ugyanaz, ami a többi Lavedan-darab budapesti balsikeréé. A mi közönségünk egy részének kissé „magas“ az a tónus, amelyen Lavedan szól és az is, amit mond; de a világon mindenütt a legfinomabb holmi az, amelynek a legkevesebb a fogyasztója; a bazárokban mindenütt nagyobb a forgalom, mint az ékszeresboltokban.
Az akadémiában Lavedant azzal a kritikával fogadja Costa de Beauregard, hogy Lavedan túlságos előszeretettel foglalkozik azzal, amit ostoroz. Hogy hasonlít ahhoz a gyóntatóhoz, aki élénken érdeklődik a bűn részletei iránt. Ez a kritika nemcsak a _Nouveau jeu_höz, hanem talán még a _Le Goût du Vice_hez is hozzáférhet. – Lavedannak azonban bizonyára meg lehet bocsátani, ha moralizáló kedve olyan elmésségben nyilatkozik meg, amely néha-néha még most is el-elárulja, hogy első fiatalságában nem a szigorúsággal kezdte. A _Nouveau jeu_ben is megvolt az az elkomolyodás, mely már a javulás kezdete; a _Sire_ben és legkivált a _Le Goût du Vice_ben – ha Lavedannak a szavajárása itt-ott a régi Saulusra emlékeztet is – annyi és olyan őszinte a komolyság, hogy az akadémiai maliciának se lehet oka, továbbra is gyanakodva nézni a valaha kissé félénken fogadott kolléga úrra. (1911 november.)
XXIX. BRIEUX. A bölcső.
(Színmű 3 felvonásban, írta Eugène Brieux, fordította Gábor Ignác. Bemutató a Nemzeti Színházban 1900 november 16.-án.)
Azok közt az újabb francia drámaírók közt, akik a Dumas fils utain haladva nagyobb sikerekre tettek szert, Brieux a leginkább feltünő jelenségek egyike, talán: a legjelentékenyebb színműíró tehetség. Mintegy tíz esztendővel ezelőtt lépett először a nyilvánosság elé egy _Ménages d’artistes_ című darabbal, melyet azután a _Blanchette_ és _Monsieur de Réboval_ című darabok követtek. Ezek közül _Monsieur de Réboval_ már értékes, kimagasló alkotás; kényes, sőt kellemetlen témája ellenére is egyike az újabb francia dráma legkülönb termékeinek. Attól fogva, hogy e darabokkal figyelmet és respektust keltett, Brieuxnek az első nagy, eklatáns sikerig még esztendőkig kellett várakoznia. De ezt is elérte, előbb a _Berceau_, majd a _Robe rouge_ című színművekkel, amelyek közül az utóbbi olyan hatást tett, – aminőre e téren – az utolsó tíz évben nem volt példa. E darabból kitűnt, hogy Brieux méltó követője mesterének, akivel különben az összes Dumas-epigonok közül neki van a legtöbb lelkirokonsága. A mesterrel való hasonlatossága különösen két pontban feltünő. Az egyik az, hogy az erkölcsi világ és a társadalmi berendezkedés nagy kérdéseinek hasonlóképpen intranzigens fejtegetője; a másik pedig, hogy a morális nyugtalansággal és a dialektika erejével olyan drámaírói érzéket egyesít, amely még a francia drámairodalomban is a ritka kivételek közé tartozik.
_A bölcső_ első felvonásában Brieux oly helyzettel ismertet meg bennünket, mely amilyen érthető, éppen olyan erősen drámai. Marsanne Laurenceot két férfi szerette: az idősebb s komolyabb, szolíd Girieu és a fiatal Chantrez, aki egy kissé rendetlen életű. Laurence szülei azt szerették volna, ha Girieuhöz megy nőül, de Laurencenak a szíve Chantrezhez hajlott. A korkülönbségen nincs nagy súly: Girieu éppen olyan egész férfi, mint Chantrez Raymond; a kor és jellembeli különbség nem akar egyebet jelenteni, minthogy Girieu, több életbölcsesség, tapasztalás és jellemerő birtokában, nehezebben – vagy talán ügyesebben? – követte volna el azt a hibát, amelyet Chantrez egy kissé korán, egy kissé meggondolatlanul s egy kissé ügyetlenül követ el. Elég az hozzá, Laurence Raymondhoz megy, mert őt szereti s Raymond házasságának ötödik évében megcsalja gyermekének az anyját. Megcsalja, nem mintha már nem szeretné, hanem, mert ez a világ sora. Laurencenak igaza van, közös sorsa ez az asszonyoknak. Bizonyára vannak kivételek s talán Girieu ilyen kivétel volna, de a Raymondok, akik igazán, mélyen, „másképpen“ szeretik a feleségüket, mint a többi asszonyt s akik csak az elkövetett hiba után ébrednek annak tudatára, hogy micsoda csúnyaságot követtek el, a Raymondok többen vannak. Laurence megtudja, hogy mi történt s mert az egekből hull le, mert másnak képzelte férjét s az egész világot, nem tud megbocsátani. Elhagyja férjét s nem hallgat a bűnbánó esdekléseire. A szüleihez menekül, sír és csak a kis fiának akar élni. Azt képzeli, hogy már nem szereti a férjét. Nem akarja szeretni, nincs annak tudatában, hogy szereti akaratának, kiábrándultságának s mindennek ellenére. Előtte mindez olyan természetes, mint az, ha esik az eső.
Szóval elválnak s mert Raymond, ahogy illik, minden hibát magára vállal, amint hogy az első hiba csakugyan az övé is volt, a törvény a gyermeket az anyjának ítéli. Jegyezzük meg mindjárt, hogy szerzőnk gondolata ez: Raymond csak az első hibát követte el, de a nagy hiba Laurenceé. Ez a válás a darab kiinduló pontja s a Laurence tragikuma. Mert annak a hitvesnek, aki anya is, Brieux szerint nem szabad elválnia s Laurencenak, a darab folyamán annak belátásához kell eljutnia, hogy ő is vétkezett s ha szenved: bűnhődik. S miért nem szabad elválnia annak a hitvesnek, aki anya is? Nem „a gyermek nevelése érdekében“ stb., hanem mert: – így tanít Brieux – „a _csókjaitokból_ született gyermek _örökre_ összekapcsolta testeteket és lelketeket. Ez a kapocs mindig össze fog hozni benneteket; egymáshoz valók vagytok örökkön, mert az olyan asszony, mint te, Laurence, csak egyszer szerethet igazán s mindig szeretni fogja gyermekének az apját, ha néha nem is tudja, hogy szereti.“
Elváltak s akkor „közbejő“ Girieu, a hajdan visszautasított kérő, aki ó milyen más embernek látszik! Girieu még most is szereti Laurenceot s feleségül akarja venni az elvált asszonyt. Laurence szüleinek nagyon tetszik ez a terv s rajta vannak, hogy Girieu vágya teljesüljön. A darab végén Laurence szüleit okolja, hogy nem békítették ki férjével, hogy nem magyarázták meg neki, mi volna nemcsak a kötelessége, hanem a legokosabb, amit tehet, a leginkább hozzávaló s az okvetetlenül szükséges, hogy ehelyett rábeszélték a második házasságra. De jegyezzük meg, hogy a szerző, mikor a tényekből a szülőket illető részt rájuk hárítja, nem mentegeti Laurencet, főképpen Laurencet okolja s a Laurence tapasztalatlanságát és később, ugyanakkor, mikor okol, hogy mentegetődzék, így tesz maga Laurence is. Ha akkor is igazán szerette Raymondt, mi birhatta rá, hogy mégis hozzá menjen Girieuhöz? – kérdezheti a hétköznapi ellenvetés. Az öregek beszéde? Amivel olyan keveset törődött, mikor először ment férjhez? Ugy-e nem? Vagy talán az, hogy apát akart adni a gyermekének és Girieu nagyon ügyesen udvarolt a kis fiúnak? Eh, az emberek sohase házasodnak a gyerekük érdekében, mindig csak a maguk érdekében házasodnak! Vagy az, hogy egyedül lenni s elvált asszonynak lenni nem jó? Nos, mindez s talán főképpen az utóbb említett dolog, amiről a darabban a legkevesebbet beszélnek. Laurencet egy kicsit kapacitálták, azzal áltatta magát, hogy a gyermeke érdeke kivánja így s meglehet, gondolt rá, vagy legalább érezte, hogy elvált asszonynak lenni nem jó – valljuk meg mindez érthető, tökéletesen érthető.