Part 10

Tehát, midőn ősszülőink az első testvérpár kezdetleges módon elintézett párharcán siránkoztak, Ádám Ábelt siratta, Éva pedig Káint. Nem kételkedünk benne, hogy egészen így történt; miért ne? Az első asszonynak imponálhatott az első struggleforlifeur – hogy a Daudet anglo-francia szavát használjuk, – aki bizonnyal a szebbik, erősebbik, elegánsabbik, s kevésbé szőke fia volt. Hugo Viktor és Daudet nem így magyarázzák a dolgot. Ők úgy értik ezt a lelki mozdulatot, hogy az Éva női, gyöngédebb szívében már inkább élt a bocsánat erénye, mint az Adám durvább s még egészen primitív lelkületében. Úgy találjuk, hogy ez nem olyan bizonyos. A bocsánat – legalább eddig minden morálista ebben a véleményben volt – nem éppen különleges asszonyi erény; kivált, ha arról a bocsánatról van szó, melynek magalegyőzés, lelki erőfeszítés s nem gyöngédség, nem megadás, nem a materiális viszonyokhoz való alkalmazkodás teszi az alapját. Tartunk tőle, hogy ha az első asszony (legyen áldott a neve) csakugyan a rosszabbik fiát siratta, nem azért cselekedte ezt, mintha jobban élt volna benne a megbocsátás erénye, mint a zord Ádámban, hanem mert gondolkozása talán materiálisabb s morális érzéke valamivel gyöngébb volt, mint aminő a zord Ádámé lehetett.

De ne profanizáljuk a Bibliát, egyszerűen jegyezzük meg, hogy Padovani hercegnőben már igazán él ez a ritka erény, s ez a kitünő tulajdonság őt egy igen szép lelki mozdulathoz segíti. Az ötven esztendős asszony megszeretett egy fiatal férfit egészen, először inkább talán az érzékeivel, de bizonyára a szívével is; nőknél az utóbbi talán hamarabb szólal meg, mint az érzékiség, s ha véletlenül emez jár elől, a szív rendesen „behozza“ a mulasztást. Megszerette tehát a fiatal férfit, s magához emelte a „sárból“. A sár itt talán túlzás, de legyünk igazságosak s ismerjük el, hogy az asszonyi szív szívesebben „emel fel magához“ valakit, mint a férfilélek, ami északról nézve talán inferioritás, de délről nézve, úgy tetszik, felsőbbség. Szóval, embert csinált a kis sárosból. A kis sáros azonban nagyon hálátlan kis féreg s rosszal fizeti meg a jótéteményt. A madám útjában áll, ergo meg akarja ölni. Csakhogy emez rájő a turpisságra. S ekkor az ötven esztendős asszony, aki előbb az érzékeivel szeretett s még most is szeret a szívével, átváltozik anyává, aki a szeretet kegyelmi paragrafusának alkalmazásával, egyszerűen megbocsát a kis hálátlannak. – „Én megbocsátok, de az _élet_ nem fog megbocsátani.“ Ugy hiszem, ezek a szép szavak fejezik ki a szerző alapgondolatát. Paul Astiernek az élet csakugyan nem bocsát meg, s ha a hercegnő azt mondja neki, hogy akasztasd fel magad másutt, ez valóban megtörténik. Lelövik, mint egy kutyát, s a néző nem kárhoztatja ezt az igazságszolgáltatást.

A téma szép, s az a jelenet, melyben Padovani hercegnő megismertet bennünket a darab moráljával, gyönyörű. Majdnem olyan gyönyörű, mint a darab egy epizódja, amelyet nagyon ki lehetne hagyni a drámából (igaz, hogy kár volna érte). De akármilyen szép is ez a két jelenet, elszigeteltségük és változatosságuk azt a gondolatot kelti fel bennünk: „Istenem, milyen szép regényt írt volna Daudet ebből a témából!“

Kár, hogy nem regényt, hanem drámát írt belőle. De még így is jobb, mintha egyáltalán nem írja meg.

Íme, a darab dióhéjban:

Paul Astier, akit Daudet olvasói a _Halhatatlan_ról írt szép könyvből már jól ismernek, csakugyan elvette az ott szintén szereplő Padovani hercegnőt, aki ötven esztendős és ötven milliomos. Az ötven milliónak azonban már körülbelül vége, míg az ötven esztendő megmaradt. Igazán csodálatos egy ilyen ügyes struggleforlifeurtól – magyarul strébernek mondanók, – de meg kell nyugodnunk benne, hogy Paul Astier úr az ötven milliót elspekulálta. Igaz ugyan, hogy a pénz segítségével már vitte valamire, – államtitkárrá emelkedik előttünk, ami Franciaországban elég kevés ötven millióért, – de ezt kevesli. Hatalmat akar s még több pénzt; mindent akar. E célból nagyon szeretne elvenni egy másik ötven milliót – Sélény kisasszonyt Bécsből, egy bankárnak a leánya, – de az ötven esztendő ötven millió nélkül nagyon útjában van. A hercegnő hallani se akar válásról; nem engedi a vallásos érzése; úgy tartja, hogy elég botrány volt nőül menni hozzá, nem akar egy másik botrányt azzal, hogy elváljon s végre szereti a kis ocsmányt. Meg egy kicsit bosszút is akar állni rajta. Tudja, hogy Paul megcsalja, ahol lehet, tudja például, hogy Paul elcsábította Lydiet, a felolvasónőjét; s a darab elején háborúban van a kis kapaszkodóval.

Ez az akasztófára predesztinált Napoleon azonban nagyon jól tudja, hogy a válás nélkül vége minden uraságnak. S azt a nagyravágyó tervet eszeli ki, hogy a hercegnő el fog tőle válni szerelemből. Ahogy Josephine vált el Napoleontól. Hozzá fog a dologhoz, elmegy Mousseauxba, a feleségéhez s kibékíti, elbolondítja azzal, hogy még most is szereti. Rábírja, hogy térjen vissza vele Párisba, de ezen a csapáson egyéb nem történik.

A Sélény kisasszonnyal való házasságnak egy másik akadálya is van, a szintén régebben ismeretes pápai testőr uniformisa. Paul Astiert az a veszedelem környékezi, hogy ez a rikító uniformis elüti kezéről a gazdag zsidó leányt, s hogy az uniformis végzetes hatásának útját állja, provokálja a testőrt.

Ezen a csapáson volnánk, midőn Paul Astier – mást gondol. Egy méreggel teli üveg kerül a kezébe s eszébe jut, hogy ez mennyire gyorsíthatná ügyei lebonyolítását. Megkínálja feleségét egy pohár vízzel, melyet előbb megfűszerezett, de felesége keresztüllát rajta. És megbocsát, amint már mondottuk. Az élet azonban, amelyet e darabban az elcsábított felolvasónő apja perszonifikál, nem bocsát meg, hanem igazságot szolgáltat.

Íme, mindaz, ami drámánkban szorosan a tárgyhoz tartozik. Látnivaló, hogy ebből csak vékonyka dráma telhetik ki. Az egész mindössze két jelenetre szolgáltat alkalmat. Az egyik az, mikor Paul kibékíti a feleségét, s a másik, mikor meg akarja mérgezni. Ismételjük, az utóbbi szcéna igen szép; a másik jelentéktelen. A hercegnőnek gyönge órája van; enged, mert szeret. Paul igen közepesen komédiázik, s a hercegnő olyan keveset mond, hogy a lelkéből ugyan nem sokat olvashatunk ki. Maradna tehát egyetlenegy igen szép jelenet. Egy jelenet egy drámára bizonyára kevés.

Ebből is világos, hogy a „dráma“ ügye ugyancsak gyenge lábon áll a darabunkban. Még világosabbá teszi ezt, hogy mindaz, amit elbeszéltünk, a darabnak a felét sem teszi. Az egyik főalakot, a hercegnőt, tulajdonképpen csak ebben a két jelenetben látjuk.

Daudet úgy írta meg ezt a színdarabot, mint ahogy regényt szokás írni. S ha regényt mondunk, a régi stílű regényre gondolunk, arra, melynek őse a lovag-epika, s amelyben a szerző így szokott más nótára gyújtani: „Hagyjuk most hőseinket s keressük fel az öreg Vaillant, az ő sápadt leányát, meg a szegény hebegő fiút, aki olyan reménytelenül szereti ezt a sápadt leányt.“

A darab nagyobbik s szebbik része epizódokból áll. De ezekben az epizódokban annyi a szín, a jellemzetes vonás, hogy voltaképpen ezek az epizódok teszik a darab érdekességét. Így gyönyörű az elcsábított Lydie, s szerencsétlen szerelmesének nagy jelenete. Lydie „hosszú útra készül“, meg akarja mérgezni magát; a szegény hebegő pedig azt hiszi, hogy szökni akar Astierral, akit szeret, s előbb le akarja beszélni szándékáról, azután megadással ajánlja fel, hogy Lydiet legalább a vasútig hadd kisérje el az ő (a hebegő) szegény, édesanyja, aki annyi nyomorúságot látott már, hogy mindent megért és mindent megbocsát!

Ebben a jelenetben annyi a bensőség és a keresetlen ékesszólás, hogy vetekszik _Sapho_ és _Jack_ legfényesebb lapjaival. Kár, hogy az egész – akármilyen érdekes s akármilyen gazdag pittoreszk részletekben – nem harmonikus, hanem fölötte egyenetlen, félsikerű munka.

XXV. DAUDET. Sapho.

_Sapho_ budapesti bemutatója alkalmával többen azt hangoztatták, hogy: ez a bemutató nagyon elkésett, mert Daudet _Sapho_ja, mely ifjúságunkban mindnyájunknak tetszett, azóta már elavult. Azoknak, akiket a budapesti _Sapho_ untatott, inkább azt kellett volna mondaniok: nem volt hiba, ha 1885-ben, amikor a párisi Gymnase-színház először adatta elő Daudet és Belot _Sapho_ját, a Nemzeti Színház nem sietett ezt a színdarabot elhódítani; de ha új korában nem kellett, most, amikor a párisi felújítás újra rá irányozta a figyelmet, egészen fölösleges volt Budapesten is eljátszani. Mert ez a színdarab már elavultnak született s _Sapho_, a regény, meg az ebből kinyirbált színdarab: ég és föld.

_Sapho_, a regény se tökéletes alkotás, de gyönyörű, élettel teli, színes, az irodalom minden érzéki varázsával teljes kifejezése egy – ha nem is éppen alantjáró, de – nem valami magasra szárnyaló gondolatnak, amely Daudet-t sokszor és több munkájában foglalkoztatta. Ez a zseniális író, aki különben sohase volt nagy filozófus, élete végéig nem tudta elfelejteni egy ifjú- és bohémkori megfigyelését: azt, hogy hány, jobb sorsra érdemes fiatalembernek az életét rontotta meg a „collage“. A collage, mely Daudet húszéveskori küzdelmeinek idején nagyon divatos dolog volt a Quartier Latin bohém-világában, de azóta (s ebben része lehet _Sapho_ hatásának is) már a Quartier Latin területén sem divat… vagyis az a rossz szokás, hogy a Párisba kerülő naiv, vidéki diákgyerek, érzékeinek a legelső lázában, közös háztartásra lépett egy nála rendesen öregebb, viharos multú s minden hájjal megkent nőszeméllyel, aki azután az egész életére _rátehénkedett_, akit hiába akart lerázni a nyakáról, mert beléje ragadt, mint a bogáncs, s akitől, miután majdnem kezdettől fogva folyton csak küzködött, veszekedett vele, végül vagy egyáltalán nem vagy csak súlyos sebekkel tudott megszabadulni. Daudet _Sapho_t a fiainak ajánlotta, akkorra, „ha majd húszévesek lesznek“ s ez a nevelő szándék sok helyütt meglátszik a regényen.

Hogy Fanny Legrand, aki egy kocsis leánya s modellkedéssel kezdte, hogy azután egyik fiatalembernek a karjából a másikéba kerüljön, hogyan rontja meg érzéki szerelmével a tapasztalatlan Jean Gaussin életét. – mekkora szégyenkezést és megalázást állat ki vele, valahányszor szóba kerül a multja, melyet mindenki ismer, – micsoda pokollá teszi az életét, mikor ki-kitör belőle az utcai leány, meg a párisi csirkefogó-vér, – hogyan vonja el a munkától, az ambiciójától, azoktól a komoly dolgoktól, amelyek a férfinak életszükségek, mert a szerelmeskedés és érzékiség csak egy nőnek az életét tölthetik be, – hogyan őrli meg lassankint minden energiáját, – hogyan vonja el mindentől, ami neki kedves s amit szépnek talál, – minő lelkifurdalásokkal és önutálattal ismerteti meg, mikor az áldozat kénytelen észrevenni, hogy hiába minden erőlködése és szabadulni törekvése, mert az érzékisége minduntalan visszasülyeszti abba a mocsárba, melyet megszokott, mint a disznó, – s végül milyen fájdalmat okoz neki még akkor is, amikor felülkerekedve, ő csapja el magától áldozatát, aki már beletörődött abba, hogy egész életére disznaja lesz a Kirkéjének, – milyen sajgó, égető, szégyenletes pofonnal vet véget a sokáig gyötrelmes szerelemnek, már akár azért, hogy egy régi, jobban hozzávaló szeretőjéhez visszatérjen, akár azért, hogy Gautier Margit nagylelkűségét parodizáló mozdulattal adja vissza a kifacsart citromot régóta várakozó menyasszonyának: mindez a szándékosságot olyan erősen éreztető példázat, aminőket Schmidt Kristóf írt, amikor hosszú történetekben adja elő, hogyan bűnhődik meg az, aki vétkezik.

Mindenkinek észre kell vennie, hogy Daudet a Fanny Legrandokkal szemben éppen olyan igazságtalan, mint a művészek élettársairól írt elbeszéléseiben, mert a nő rovására írja azt is, ami már csak a férfi idegessége és energiátlansága, vagy a művész férfiatlansága és erotomaniákus gyöngesége. Mindenkinek észre kell vennie, hogy _Sapho_ líráját voltaképpen ugyanaz a – kétségtelenül keleti eredetű – öntudatlan férfiönzés inspirálta, mely azon a címen, hogy a férfimunka mindig valami isteni dolog volna, a Krizantémum asszonyságoktól, meg a Fanny Legrandoktól még ma is valami megadással teli rabszolgaságot követel és minden jogot megtagad tőlük, még azt a jogot is, hogy úgy igyekezzenek élni a rendeltetésüknek, ahogyan tudnak… amely felfogás csak olyan írónál érthető, aki mint Daudet, a legcsekélyebb filozófiai elmélyedésre se mutat hajlandóságot. Mindenkinek észre kell vennie, milyen kicsinyesnek láttatja _Sapho_ alapgondolatát az a tapasztalat, hogy az az – úgyszólván – népszokás, melyet Daudet ebben a legszebb regényében olyan vehemensen támad, nem sokkal élte túl a miatta való lamentálás megjelenését. Észre kell vennie végül, hogy még a regény élvezetét is csökkenti itt-ott a didaktikus szándéknak a meséből való minduntalan ki-kiütközése. De ez a regény annyira gazdag szépségben, hogy mindez már csak igen kevéssé csorbíthatja a hatását. Mert amilyen gyönge Daudet filozófusnak, olyan elsőrangú művésznek. Ellentétben azokkal az írókkal, akik a lét legnagyobb problémáit akarják megoldani a dadogásukkal, hebegésükkel, makogásukkal: amit mond, az jelentéktelen, de ahogyan mondja, az az élet-jelenítés, amellyel tanítását példázza, – csodálatos, nagyszerű. Ha az az életbölcseség, amelyet hirdet, nem sokkal magasabb színvonalú, mint bármelyik jó nagybácsi intelme, azok az élettel teli képek, amelyekkel oktatását illusztrálja, nagy erővel, felejthetetlenül, a képzeletet gyönyörködtetve és a gondolkozást is megtermékenyítően vésődnek bele emlékezetünkbe. Művészösztöne és hatalmas intuiciója az alakok megelevenítésében és ezek lelki indítékainak feltüntetésében, a természeti és társadalmi környezet impressziókat sugárzó, színekben gazdag, ragyogó érzékeltetésében, a meseszövés és bonyolítás természetességében, az előadás érdekességében és a világító vagy gyujtó szavakkal való kifejezés erejében, szóval mindabban, ami a művészi megalkotáshoz tartozik, olyan megkapó, elbájoló finomságok megvillantatására teszi képessé, amelyek varázsa alól csak az az olvasó vonhatja ki magát, aki nem most tette le kezéből _Sapho_t, hanem közel harminc esztendővel ezelőtt és már nem bízik a régi impresszióiban.

Milyen finom érzékkel találta meg Daudet Jean Gaussin egyetlen mentségét Caoudal és Déchelette alakjának a regénybe beállításával! Minden magyarázgatás nélkül, milyen művészi erővel érteti meg olvasójával, hogy nem csak éppen az érzékiség teszi Jean Gaussint energiátlanná, hanem az is, hogy minduntalan hallja az öregedő Caoudalok „Ohé, la jeunesse!…“-ét, mely arra emlékezteti, hogy a szerelmeskedés ideje hamar eljár, meg az, hogy a Décheletteek, akiknek a példáját szívesen követné, néha megjárják a „Pas de lendemain!…“-jökkel. A Fanny Legrandok öngyilkossággal való fenyegetőzésének, Daudet szerint, azért van olyan nagy hatása a Jean Gaussinekre, mert néha csakugyan találkozik egy-egy kis grizett, aki leugrik a harmadik emeletről, amikor elhagyják. Ha ez a Déchelette-Alice-epizód nagyon is romantikusnak tűnik fel, – kivált annál a Daudetnál, akit a naturalisták mindig maguk közé számítottak, akármennyi romantikával állott is elő, – mindenesetre fényesen illusztrálja az író gondolatát. Vagy milyen művészi formában világítja meg azt a tételét, hogy a Fanny Legrandok nem a száraz lelkű tucatemberek, hanem a nemesszívű, gyöngéd érzésű, részvétre hajlamos, megérteni, megbocsátani tudó s éppen ezért energiátlan fiatalemberek veszedelme, tehát azoké, akik a legértékesebbek s a legkevésbé érdemlik meg a végzetöket, akikért a leginkább kár! És minő intuicióval mélyíti el példázatának a perspektíváját az, hogy Fanny Legrand semmivel se rosszabb, mint általában azok a nők, akiket reprezentál, sőt gyöngédebb érzésekre is képes, a gyerekével, apjával, Flamantnal szemben, de Gaussinnel szemben is! Azután – és ez a fődolog – milyen eleven, milyen kedves, érdekes és színben pompázó a regénynek úgyszólván valamennyi alakja s milyen költői erőre valló, bájos és ragyogóan művészi az előadása!

_Sapho_ban, a regényben, tehát tanköltészetének és naiv filozófiájának ellenére is sokkal több az egyáltalán nem, vagy csak lassan változó irodalmi érték, semhogy már elavultnak volna mondható, ami csupán azt jelenthetné, hogy a mai olvasó már nem lelhet benne akkora gyönyörűséget, aminőt a már élemedettek találtak benne harminc évvel ezelőtt. Ha ma talán kevesebben olvassák, mint akkor, ez még nem az elavultságot jelenti; az irodalomban az új mindig háttérbe szorítja a régibbet a sokaság elől, mert hamar megérthető, de csak hosszasan determinálható okoknál fogva az olvasók új generációja mindig az egyívásúak irodalmi produkciója iránt érdeklődik a legjobban, akkor is, ha ez nyilván kevésbé becses, mint a régibb nemzedékek munkássága. Annak pedig, hogy a mai olvasóközönség színe-java már nem tudná úgy élvezni Daudet regényeit és elbeszéléseit, mint ahogy élvezték Daudet kortársai, egyelőre semmi jelét nem látni. Ez nem is volna könnyen megérthető; annál kevésbé, mert a francia regényirodalom Daudet és Guy de Maupassant halála óta nem állott elő olyan alkotásokkal, amelyek fényességei elhomályosíthatnák a _Sapho_éhoz hasonló kötetek dicsőségét. Mennyivel erőtlenebb feldolgozása Camille Lemonnier _L’homme en amour_ja ugyanannak a témának, amelyiké _Sapho!_ Pedig ezt a belga Lemonniert a franciák s kivált a francia írók ugyancsak nagyrabecsülik.

Hanem _Sapho_t, a regényt, vétek összetéveszteni a belőle ácsolt színdarabbal. Belot ugyan nagy ügyességgel ültetett át a regényből a színműbe egyes jeleneteket s a főalakok a színpadon sem veszítették el minden érdekességüket; de azt, ami a regényben elsőrangú jelentőségű, ami itt csupa élet, szín és ragyogás: a legügyesebb dramatizálás sem emelhette ki a regényből. Azt lehetne mondani: a hús, a vér, a bőr tejfehérsége s az élet piros színe elveszett, csak a csontváz maradt meg. Ez a regény és a dráma alkat-különbözőségének megfelelő, természetes következés s nem hibája a dramatizálónak; de nem változtat azon, hogy _Sapho_, a színdarab, éppen olyan élettelen és értéktelen valami, amilyen élettel teli és becses a regény. Hogy csak egyetlen példa mutassa meg a nagy különbözőséget: minthogy a színpadról a néző csak azt fogadja el megokolásnak, amit jelenetekben lát és a regényből jóformán semmi se volt átvihető a színdarabba annak a művészi festéséből, hogy mi igázza le, keseríti el és töri össze Gaussint, ez, aki a színdarabban látható, érzékelhető ok nélkül felel utálkozással Fannynak a sok kedveskedésére s ott, ahol az érzés a legnagyobb erővel tör ki belőle, egy gyerek ellen tombol, szinte kellemetlen alaknak tűnik fel a néző előtt s vele ellentétben Fanny valósággal szimpátikusnak. A dramatizáló tehát szinte az ellenkező hatást érné el – ba ugyan igazán hatni tudna a néző képzeletére s gondolkozására – és teljességgel nem azt a hatást, amelyre a regényíró törekedett s amelyet a regény el is ér. Ha a néző ismeri a regényt s ennek még emlékezetében lévő szépségeivel ki tudja tölteni a színdarab hézagait, úgy a színdarabban is megtalálhatja legalább azt a gyönyörűséget, amelyet a szép emlékek varázslatának köszönünk; de ilyen közönségre nálunk nem lehetett számítani, inkább olyanra, amelyet a darabnak három felvonáson át erősen novellisztikus szerkezete untat és idegessé tesz. Azután ebben a darabban alig van egyéb, mint sok hálás szerep; ilyenek, Fannyn kívül: Déchelette, Caoudal, Oncle Césaire, Jean is. Ezeket Párisban megannyi kiváló művész a regény szépségeitől inspirált jellemző erővel személyesíti; nálunk e parádés szerepek előadói közül Fanny alakítóján kívül senki se volt helyén. (1913 január.)

XXVI. ROSTAND. Cyrano de Bergerac.

I.

_Cyrano de Bergerac_[1] az utolsó félszázad legnagyobb színházi sikere; mi több: emberemlékezet óta nem történt, hogy verses munka hasonló szenzációt keltett volna. _Cyrano de Bergerac_ot 1897 december 28.-án adták először a párisi Porte-Saint-Martin-színházban; azután folyvást teli házak előtt játszották s mert vasár- és ünnepnapokon kétszer is színre került, már 1898-ban megérte kétszázadik előadását. Ez a kétszázadik előadás a premiér után való napon már előrelátható volt; a premier közönsége tompoló tetszés hangjai közepett, ujjongva, szinte mámorosan hallgatta végig a darabot; a szerzőt és Coquelint, Cyrano személyesítőjét, nem győzték eléggé ünnepelni; s másnap a párisi sajtó temérdek harsonája majdnem egyértelműen zengette, hogy _Cyrano_val a francia színműírásnak egy új s bizonyára dicsőséges korszaka kezdődik. A színházi kritika korifeusai (az igazán jelesek) között találkoztak ugyan, akik tartózkodással szóltak az új darabról, de ezek maguk is színműírók s noha udvarias dicséreteikből ki lehetett olvasni, hogy csak azért kiabálnak a farkasokkal, mert nem akarják kitenni magukat az irígység vádjának, ezek tartózkodása és mérséklete nem igen számított. (Az egy Jules Lemaitreben volt elég önérzet és erkölcsi bátorság, megkérdezni a gyönyörűségében ájuldozó Faguettól, hogy mi az ördög az, ami _Cyrano_ban korszakot nyit?) És a siker nőttön-nőtt; amint ezen senkise csodálkozhatik, aki ismeri a párisi emberben lakó sok gyerekességet és azt az általános nagyvárosi hajlandóságot, mely oly hálás minden szemfényvesztéssel, _blague_gal és _fanfaronnade_dal szemben. A századik előadás után Edmond Rostand, aki időközben meggazdagodott darabjának a tantiémejeiből, vendégségre hívta színészeit, kritikusait, a színház barátjait, úgyszólván az egész közönséget; s a kétszázadik után, mint egy Derbynyerő úr, pénzt osztott ki Páris szegényei között. Ami kétségtelenül szép biztatásul szolgálhat a meg nem értett verselőknek és sokszor bukott színműíróknak. Rostand 1896-ban még kollégájuk volt és íme! 1898-ban ötven francia város színháza hirdette és játszotta egyhuzamban a híres _Cyrano_t.[2]

Távol attól, hogy új medret ásna a francia színműírásnak, _Cyrano de Bergerac_ elkésett darab. Tisztára romantikus dráma, amelyen első pillantásra – ha a fölépítés raffinériája nem oly feltünő benne – a harmincas vagy a negyvenes évek vignettáját keresnők. De az, hogy „vieux jeu“, nem gyöngéje, hanem egyik erőssége. Közvetlenül a romanticizmus elvirágzása után, Adolphe D’Ennery ácsolt össze ily stílű darabokat, a közönség második és harmadik osztálya számára, igaz, hogy nem versben, hanem prózában, de szintén igen ügyesen. Rostand – D’Ennery versben, azzal a nagy különbséggel, hogy inspirációjának forrása: nem Hugo Viktor, hanem: Dumas père. Ahogy a D’Ennery _Don César de Bazan_ja viszonylik _Ruy Blas_hoz, amelyből főalakja, vezér-motívuma, tárgya és stílusa eredett, úgy viszonylik _Cyrano de Bergerac_ a Dumas père regényeihez _(Három testőr, Párisi mohikánok)_ és főképpen drámáihoz _(Henri III., Charles VII. chez ses grands vassaux, La Dame de Montsoreau)_. Edmond Rostand Cyrano de Bergeracja félig D’Artagnan, félig a _Párisi mohikánok_ Salvatora; kalandjai azok, amelyeket a Dumas père mesevilágából ismerünk, allürjei, érzelmessége, par force ötletes hangja szintén _de genere_ Dumas, csak a Saint-Mégrin, Guise herceg, Antony és Yacoub szenvedélye hiányzik belőle. Érdekes, hogy azok, akiket talán másodlagos romantikusoknak lehetne nevezni, kivétel nélkül elejtették a romanticizmus egyik fő vallási tételét: a halálos szenvedélyek kultuszát, ellenben rendre megőrízték a romantikusok külsőségeit. A „kis ködmen“, a köpenyeg, a kard és a tollforgó itt is túlélte az ősöket. Ime, a mi darabunk is a festői szituációk, a meglepetések, a teatrális villámlások egymásra halmozása; ha a technika nem oly raffinált, ha a korfestés nem oly lelkiismeretes, ha a verselés nem oly keresetten gondos s ha végre a cselekvés fejlesztésében nem oly feltünő a józanság, minduntalan azt képzelhetnők, hogy Dumas pèret hallgatjuk. Ugyanez a józanság, amelyet legutóbb említettünk, választja el Edmond Rostand-t a parnassienektől, akiktől a verselés mesterségét tanulta; a parnassienek sok álmodozással helyettesítették elődeik szenvedélyét; Rostand csak _cum grano salis_ álmodozó, néha a szárazságig józan. Enélkül legtöbb jelenete azt a hatást tenné, hogy a _Trois mousquetaires_t látjuk, amelyet D’Ennery dramatizált s Théodore de Banville öntött versekbe.