Part 1

AZ „ÉLET“ KÖNYVEI

AMBRUS ZOLTÁN

SZINHÁZI ESTÉK

BIBLIOTHECA VITAE

AZ ÉLET KÖNYVEI

SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“ ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG

AMBRUS ZOLTÁN

SZINHÁZI ESTÉK

KIADTA

AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZV. TÁRS.

BUDAPEST 1914

– MINDEN JOG FENTARTVA –

A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN KÉSZÍTETTE

„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.

I. SZOFOKLESZ. Oedipus király.

Szofoklesznek azok a tragédiái, melyeket a Nemzeti Színház igazgatósága ugyanegy este adatott elő az Operaház színpadán: _Oedipus király, Oedipus Kolonosban_ és _Antigone_ nem alkotnak valóságos trilógiát a szónak szokott értelmében. Egyik úgy, mint a másik, önálló egész; s hogy Szofoklesznek a drámai tárgy trilógikus földolgozása semmi esetre se volt a szándékában, annyival kevésbé tagadható, mert ismeretes, hogy e darabok közül a középső: _Oedipus Kolonosban_ Szofoklesznek egyik legutolsó munkája volt és jóval később keletkezett, mint _Antigone_, a drámai hármasnak utolsó része. Mindamellett ezt a három darabot szorosan egymáshoz fűzi az az egységes mese, melynek egyes harmadai, majd _Oedipus király_nak, majd az _Oedipus Kolonosban_ című tragédiának, majd végre _Antigone_nak szolgálnak alaptémául. A mai néző előtt, aki kevésbé tájékozódik e tragédiák mondavilágában, az első darab magyarázza a másodikat s a második magyarázza a harmadikat. Ez egymagában igazolja a Nemzeti Színháznak azt a vállalkozását, hogy a három darabot egymás után s egy lélekzetre adatta elő. Csak az a kár, hogy a három darab egyfolytában hosszú, mint a szentiváni ének; merész nyirbálások nélkül mind a hármat lehetetlen volt színre vinni, különösen, minthogy _Antigone_ előadását a Mendelssohn szép muzsikája is lassítja. Nem maradt tehát más választás, mint föláldozni a kolonosi _Oedipus_ zenéjét és másodszor: rövidíteni, húzni és kihagyni, a lehetőség legszélső határáig. Ugy, hogy a megkurtított _Oedipus király_ s a hasonlóképpen járt _Oedipus Kolonosban_ voltaképpen csak úgy kerültek szinre, mint _Antigone_ prológusai, zenei cifrázat nélkül, sőt szóhoz is alig jutva. Ami ékesenszóló bizonysága annak, hogy a Nemzeti Színháznál is olyanformán vélekedtek, mint Szofoklesz kortársai, akik a költőt _Antigone_ért hadvezérré tették, míg _Oedipus király_t, az akkori Karácsonyi-díjtól elütötték, s mint a kommentátorok vélekednek, akik _Antigone_t jobban megbecsülik, mint a kolonosi költő bármelyik munkáját.

Ezt a predilekciót kissé önkényesnek tartom és sajnálom, hogy _Oedipus király_ a rövidebbet húzta. De ha így történt is, ám örvendezzünk rajta, hogy megfogyva bár, elérkezett hozzánk.

Igyekezzünk beletalálni magunkat a huszonhárom század előtti néző hangulatába. Képzeljük el, hogy amott a tenger, hogy itt, az Isten szabad ege alatt, tízezer néző, akik közül akárhány ott volt a salamisi csatában, aggódva, szorongva figyel a színpadon mozgó roppant figurákra, kiknek sorsát az a rejtelmes hatalom intézi, melyre ez a tízezer is remegve gondol… s íme, a szinpadon egy hatalmas alak ragadja meg a figyelmünket, aki tehetetlenül vergődik, gyötrődik és átkozza önmagát egy szörnyű végzet súlya alatt, hogy utoljára, kétségbeesésében, kioltsa önmagának a szemevilágát…

De nem, nem tudjuk beletalálni magunkat ebbe a hangulatba. A mai néző, akinek fejében mindenféle reminiszcencia zsong, nem látja ezeket a klasszikus remekeket a maguk eredetiségében, hanem olyanokként, aminőknek a kommentátorok festették le előtte. Ezek a csodálatos munkák egészen megváltozottan kerültek ki a magyarázók keze közül, eléktelenedve, bibirccsel tele, mint azok a féregjárta szép gyümölcsök, melyek apró dudorodásain meglátszik a pákosztosok nyoma.

S azért hiába minden erőlködésünk, ebben a végzet-tragédiában is benne látjuk, mert beleolvassuk, azt a mótort, amely nélkül az esztétikai hipokrizis nem tűr meg drámai remeket. Keressük és megtaláljuk benne a tragikumot, nem az aristotelesi, hanem a modern értelemben vett tragikumot; keressük és megtaláljuk benne az embert, aki föltámad a világrend ellen, küzd és elbukik. Keressük és megtaláljuk Szofokleszben – a shaksperei hőst.

Az ember azt képzelné, hogy az aiszküloszi remekekkel szemben, de akár _Oedipus király_lyal szemben is, tehetetlen ez az erőlködés. Azok az alakok, akiket ezek a színdarabok szerepeltetnek, a végzet játékszerei. Oedipus királyról elvégeztetett, hogy megölje apját s nőül vegye anyját. Hiába fut sorsától, sorsát el nem kerülheti. S ha betelik a végzet, Oedipus olyan ártatlan benne, mint a ma született bárány. Bűnösnek mondja ugyan magát, de minthogy a vétek az akarattól s nem a materiális aktustól függ, a morális felelősség nem terheli. Ha vádolja magát, ha kínlódik, ha kétségbe esik, mindez a végzet kegyetlensége. De a kommentátorok mégis erősködnek, hogy az Oedipus kegyetlen sorsának kovácsa ő maga s hogy sorsa voltaképpen csak a saját szívébe volt írva. S e végből rásütnek Oedipusra egy sereg rossz tulajdonságot; bizalmatlanság, lobbanékonyság s még nem tudom mi, ezek az Oedipus tragikus bűnei.

Ez a tradició, mely sokkal többet tud az Oedipus szenvedélyeiről és bűneiről, mint Szofoklesz maga, olyan erős, hogy alig tűr ellenmondást. – Csiky Gergely, aki Szofoklesznek nemcsak kitünő fordítója, hanem kitünő magyarázója is, maga is tesz annyi engedményt a konvenciónak, hogy a felelősséget megosztja a végzet és a tragédia hőse közt, s úgy találja, hogy Oedipus szomorú sorsát nem egyedül a végzet rendelésének, hanem önmagának is, saját indulatának, jellemének, hibáinak tulajdoníthatja.

Pedig Szofoklesz aligha gondolt az Oedipus tragikus hibáira, mert különben nem felejtette volna el ezeket hangsúlyozni. A kérdéses indulatokat bele lehet ugyan olvasni Oedipusba (ha az ember maga nem impeccabilis, mért legyen az egy színpadi alak?), de kifejezetten nincsenek benne. Oedipus Szofoklesznél egyszerű áldozata a végzetnek, amint hogy Szofoklesz, alakjaival és közönségével egyetemben, hiszi is a Végzetet. Csiky Gergely, hogy szabadabbá tegye a szofokleszi alakok egyéniségét, Szofoklesz fordításaihoz írt előszavában azt mondja e tárgyról: „Szofoklesz nem zárja ki a végzetet, de mivel személyeinek cselekvése, mely végül mindig a végzet jelölte célhoz vezet, egyéniségöknek természetes kifejezése, sorsuk mégis saját szívökbe be van írva, nem kívülök álló vak hatalom intézi.“ Ez azonban már oly szubtilis magyarázat, mely magamagában hordja cáfolatát. Azok az alakok, akiknek sorsa saját szívökbe van írva, először Anaxagoras szkeptikus tanítványánál, a szomorú Euripidesnél lépnek fel; Szofoklesz még hívő, s Oedipusa egy vak hatalom szerencsétlen játékszere.

Hogy a Végzetnek ez a szerencsétlen áldozata, akit csak a materiális aktusban találunk bűnösnek, oly mélyen meg tudja indítani a mai nézőt is, az nem onnan van, mintha a mieinkkel közös hibákat (tragikus indulatokat) fedeznénk fel benne, hanem onnan, mert szenvedésében (s az egész darab csak szenvedéseiből áll) tökéletesen olyan, mint mi, mint a huszonhárom század előtti, vagy mint a mai ember. Oedipus a mind erősebb és erősebb szenvedések súlya alatt ugyanazokat a jajhangokat hallatja, amelyeket az örök ember, aki (bármely világban) mind mélyebbre és mélyebbre roskad az elementáris hatalmak csapásai alatt.

Olyan ember áll előttünk, aki szinte akarata ellenére s mind kétségbeesettebben keresi, kutatja, fürkészi azt, ami őt olyan kimondhatatlanul boldogtalanná fogja tenni. Olyan ember, aki fujja azt, ami még nem égeti; olyan, akit gyötör a bizonytalanság, s aki inkább a borzasztó valót akarja tudni, mint tovább szenvedni azt a sötét sejtelmet, mely boszorkány-nyomásként ül rajta. Olyan szerencsétlen férge a Végzetnek, aki folyton ott kering a gyilkos gyertyaláng körül; de morális lény, akinek lelke a miénkkel rokon, mert inkább választja a legkegyetlenebb expiációt, minthogy a hitvány életet akként mentse meg, amiképpen a strucc, amely bedugja a fejét a homokba, csakhogy ne lásson. Oedipus látni, tudni akar. Ez a morális aggódás az, mellyel szívünket mindig megragadja. S mily igaz, milyen nagyszerű pszichológiai találmány Oedipusnak a morális nyugtalanságával szemben a Jokaste racionálizmusa! Míg Oedipus minden áron szembe akar nézni a rémmel, hogy igyekszik e rémet elűzni Jokaste! Ahogy Oedipust tévútra vezeti okoskodása, Jokaste rögtön kész a megnyugtatással:

_Jokaste_.

Nem mondtam én ezt régtől fogva már neked?

_Oedipus_.

Mondtad, de engem megzavart a félelem.

_Jokaste_.

Ne engedj hát most ennek szívedben helyet. – – – – – – – – – – – – – – Mit féljen az, kit a véletlen sors vezet, De a jövőben nem lát semmit biztosan? _Legjobb vaktában élni, amint csak lehet._

Az ellentét már itt nagyszerű s a titok kipattanásakor csakugyan magasztossá fokozódik.

És itt van az az egyéni vonás, mellyel Oedipus imponál; itt az a tulajdonsága, mellyel szívünkhöz megtalálja az utat. A vétkei dajkamesék ránk nézve; de a szenvedése teljesen olyan, mint a miénk.

Ismeretes, hogy _Oedipus király_ egész cselekvénye csak e titok körül forog. Egy rejtélyről van szó benne, mint a mondavilág számos meséiben, mint a _Szép Meluziná_ban, vagy a _Kékszakállú herceg_ben. Egy rejtélyről, melyet jobb nem tudni, de amelyet akarva, nem akarva, önkéntelenül folyton kutatunk, éppen azért, mert emberek vagyunk. S éppen jobb részünk az, mely nem engedi, hogy a rejtély rejtély maradjon… íme, itt találhatjuk meg _Oedipus király_ tragikumát, ha már minden áron tragikumot keresünk benne, s nem elégszünk meg az egyszerű szofokleszi tanulsággal.

Mert hisz Szofoklesz főcélja az volt, hogy tanulságokat vonjon le a Végzet játékszereinek szomorú vergődéséből. És végső tanulsága az, amivel egy nagy egyházi szónok kezdte meg híres gyászbeszédét: „Csak az Isten nagy!“ Ime, nézzétek ezt a nagy embert! Ez az, aki a Sphynx rejtélyét megoldotta! Aki zsebében hordta a bölcsesség kövét! Nézzétek ezt a hatalmas lényt, aki előtt porig hajolt mindenki! Nyomorultabb, mint az utolsó koldus, és kétségbeesésében még meghalni sem tud! A Sphynx rejtélyeibe látó kivájt, üres szemgödrökkel rohan a pusztaságba, mint egy kivert, veszett eb!

Nem lelkesítő ez a megoldás, amint nem is vonzó. Amit Szofoklesz a mondából vett át, ma már kissé zavarja a nézőt, aki ezt a mondát nem tekinti szentírásnak, mint tekintette a görög néző. A mese kissé gyerekes; mert hisz Oedipusnak, hogy sorsát kikerülje, csak kettőt kellett volna szem előtt tartania: először, hogy ne öljön meg vén embereket; másodszor, hogy ne vegyen feleségül csak fiatal leányt. De a megoldás erőtlensége, és ez a mese csak napfoltok.

II. PLAUTUS. A hetvenkedő.

(Miles gloriosus.)

(Plautus vígjátéka 5 felvonásban, fordította Csiky Gergely. Első előadása a Nemzeti Színházban 1882 október 13.-án.)

A _Miles gloriosus_ kétségen kívül egyik legjellemzőbb kifejezése a plautusi komédiának. Nem lehet ugyan állítani, hogy az umbriai kómikusnak legértékesebb s legtökéletesebb alkotása volna. Ami az intrigua művészetét s a szerkezet technikáját illeti, jóval alacsonyabb fejlődési fokot mutat, mint _Amphitruo_, a jellemzésben meg éppen alatta áll az _Aululariá_nak; cselekvénye nem oly ügyes, mint az előbbié, alakjai közel sem járnak az utóbbinak _Euklio_jához. De kedv, vidámság, elmésség dolgában nem enged egyiknek sem; a kómikai felfogást, a dialógok élénkségét s az élcek bőségét tekintve pedig kiállja a versenyt bármelyikkel az említettek közül. Az a nyers, durva, de csupa gondtalan jókedvet lehelő, ellenállhatatlan kómikai erő, mely Maccius Plautus színműköltői babérait a maga frisseségében őrizte meg két ezredéven keresztül, egyik legteljesebb s legtisztább kifejezését a _Gloriosus_ban találta meg. Azután meg a hetvenkedő katona minden hibája mellett is talán legkevésbé trágár Plautus alakjai közt, s azért több joggal kivánhat belépési engedélyt a modern színpadra, mint a többi Plautus-darab, A comoedia tabernaria főzászlóvivőjén mindig érezhetni valamit a szatir bűzéből; mégis legkevesebbet akkor, mikor Pyrgopolinices felsülését érzékíti előttünk; az ügyes jelenetezésnek tehát legkönnyebben _Gloriosus_ból sikerül kiirtani azt, ami benne a faunra emlékeztet. De mindez előnyökön kívül még van e vígjátéknak egy jó tulajdona, mely teljesen igazolja, ha rá esik a választás: az, hogy míg a többi színre hozható plautusi komédia jobbára csak egy oldaláról jellemzi a költőt, a _Gloriosus_ a legtökéletesebb képet adja róla. Teljesen megismerhetjük belőle a modern vígjáték ősapját, akiről ma már nem lehet kétféle vélemény, mint az ókorban, mikor Horatius csak Epikharmosz utánzóját látta benne, míg Varro (Quintilianus szerint) azt hitte, hogy a múzsák az ő nyelvén szólalnának meg latinul. De egészen megismerhetni a _Gloriosus_ból a fejlődésnek azt a fázisát is, amelyet a római komédiában a Plautus neve fejez ki. Figyeljük meg először az intriguát, azután a jellemzést.

Bizony távol vagyunk attól az időtől, mikor Livius Andronicus, a római dráma Ádámja, ez a görög eredetű szabados, maga recitálja darabjait fuvola-kiséret mellett, hogy ne is említsük a csecsemőkort, mikor etruriai histriók minden drámai beszélgetés nélkül való pantomimekkel engesztelik az istenek haragját, mely dögvésszel sújtotta a várost. A naiv „ludi scenici,“ a pajkos fescenai versek, a megtisztult és már farce-szerű satura, az exodiumok műfajjá alakultak; a görög befolyásból új életnedvet szítt comoedia motoria már teljes virágjában van. Comoedia motoria, azaz rendes vígjáték cselekvénnyel és bonyodalommal. A közép görög vígjáték hatása nélkül még messze volna e fejlődési fok. A római szigorú állami viszonyok nem kedveztek a szép mesterségeknek; de nem maga a népfaj jelleme sem. A görög filozófusokat, akik énekre és táncra is oktattak, a szenátus elkergettette, hogy az ifjúságot el ne vonják a hadi mesterségektől; magának a népnek nem vált még életszükségletévé, hisz még századokkal később is akárhányszor félbeszakította a közönség a színielőadásokat s követelte gladiátorait. A kómikus költőket éppen nem becsülték meg, mint Görögországban, ami szintén nem szolgált előnyére a komédia haladásának. A természetes fejlődést azonban leginkább az akadályozta, hogy a latin nyelv híjával volt a görög bájának, hajlékonyságának, nemességének s a római észjárás sajnosan nélkülözte a görög leleményét, fordulatait, kellemét. Görög mesterektől tanulták el tehát a drámának cselekvényben nyilvánuló alakját, de még Menandrosz és Epikharmosz hatása után is akadtak példái a puszta dialógokból álló, bonyodalom nélkül való „comoedia stataria“-nak. De Plautusban ennek ellentéte, a haladottabb comoedia motoria megtalálta a mesterét. Az intrigua nála sem mindig gazdag, de hogy mennyi mozgalom, milyen élénkség van néha szegényes cselekvényében is, annak jó példája a _Gloriosus_.

Az intrigua két szálra bontható. Az egyik abból áll, hogy Palaestrio, a ravasz rabszolga mint szedi rá Periplectomenes segítségével az együgyű Sceledrust, hogy elősegítse két szerető találkozását, kik közül az egyik, egy Philocomasium nevű leány, a hetvenkedő rabszolgája, Sceledrus őrizetére van bízva. A bambával, aki a leányt kedvesével ölelkezve látta Periplectomenes házában, elhitetik, hogy Philocomasiumnak hozzá csodálatosan hasonló ikertestvére volt az, akit ő megcsodált, s rábírják, hogy ne merje a dolgot gazdájának elbeszélni. Látnivaló, hogy a cselekvény e részletében, mely a komédiának mintegy felét foglalja el, a hetvenkedő éppen nem vesz részt. Aktiv szereplése csak a cselekvény második felében kezdődik, mely az ő megszégyenítését tartalmazza. Az intrigua e másik szála úgy bonyolódik le, hogy egy jókedvű leány szerelmet színlel a magát ellenállhatatlannak hívő Pyrgopolinices iránt, aki Philocomasiumot, hogy új szerelmében gátul ne álljon, (persze a furfangos Palaestrio tanácsára) szabadon bocsátja. Azután kinevetik, megütlegelik ez utóbbit olyan fenyegetés közben, mely már a vadság határát érinti. Itt már a komikum elsötétedik, elveszti derűjét. Ez a széles szájú, teli torkú, vad hahota bennünket már elijeszt s nem hat nevető idegeinkre: Mandulcusra, a gyermekijesztő torzalakra emlékeztet, melynek halálszínű, felfújt arca, mozgatható vörös szeme, nyílt szája és hegyes fogai megkacagtatták a véneket s a hideglelésig rémítgették a gyermekeket. És bizony a modern közönség gyönge idegeivel valóságos gyermek a Plautus kétezer év előtti hallgatóihoz képest.

A cselekvénynek tehát nemcsak egy gyöngéje van. Egészében megszakított, első részében teljesen fölösleges, másik felében sértő hatású. De bármily ferde is e mű csontváza; ehhez a csontvázhoz valóságos élő hús tapad. Nem választhatjuk el tőle. A _Gloriosus_ húsát alakjai adják meg. Figyeljük meg tehát a _Gloriosus_ s ez által a plautusi komédia másik fő-elemét: a jellemzést. Az atellai játékokban a szereplő személyek Maccust, az egyedüli eredeti mimust kivéve, mind a görög szatirjátékok alakjainak utánzatai voltak; a régi együgyű Bakko, Dorsennus, Pappus s a szatirok családjából származott többi alak szerepelt bennök új maszk alatt. A comoedia palliata tehát, mely amint alakját egészen a görög vígjátéktól vette kölcsön, anyagát is a görög vígjátéktól s ezen kívül csak az atellai játékokból merítette, szükségképpen csak görög típusokat tartalmazhatott. A Plautus alakjai tehát nemcsak névleg görögök, mint a comoedia palliata alakjai egyáltalában, de származásukat illetőleg is görög karakterek. Ezekből állott ki a _Gloriosus_ egész személyzete is.

Magában a hazug, dicsekvő Pyrgopolinicesben, aki elhagyva kétezer éves sírját, egész parazita és rabszolga kiséretével jelent meg Nemzeti Színházunk deszkáin, a szájhős katonán is fedezhetünk föl egyes vonásokat, melyek közösek az irodalom-történet által a görög Dorsennus-típusról följegyzett adatokkal. Pedig a hetvenkedő maga a komédia leghatározottabban jellemzett alakja. Hazugsága, nagy szája, gyávasága, aljas szenvedélyei, képzelgő önhittsége élesen karakterizálják. Ha nem is törvényes fia Dorsennusnak, kétségen kívül ősapja Capitanonak, a Commedia dell’arte állandó hazug hetvenkedőjének, akit Arlecchino minden darab végén megütlegel.

De csaknem annyi rokonsága van Pantaloneval is; legalább Philocomasium őrizése, gyors szerelmi lobbanása, nevetségessé tétele (azáltal, hogy mindenki ellene esküszik, mint Pantalone ellen szokás), – mind a vén velencei kereskedőre emlékeztetnek. De amint Plautus magvetője volt az egész modern komédiának, Pyrgopolinices is ősévé vált egy egész irodalmi családnak. Ez mutatja életerejét. Királyi ivadékok: sir John Falstaff, sir Andrew Aguecheek stb. tőle származtak.

Pyrgopolinices mellett a parazita méltó különösebb figyelemre. Tudvalevőleg az élősdi állandó alakja volt a görög s a római színpadnak, úgy, hogy többféle fajúakat lehetett köztük megkülönböztetni. A _Gloriosus_ Artrogusa a gelotopoioszok közül való; mindenkit gúnyoló, s minden gúnyt tűrő mulatságos fickó, aki csak azért adta magát a parazita aljas szolgálataira, hogy gyomrának élhessen. Igen jó alakok még a rabszolgák is: az eszes, agyafúrt Palaestrio, őse a Zanniknak, Scapinonak, a Sganarelleknek s a clownok és graciosok egész gárdájának. A másik szolga, Sceledrus, a comedia dell’arte milanoi Beltramjának és Narcissimojának élőképe; együgyű bohóc, a kómikus alakok leggroteszkebb fajából. Ez a négy főszereplő mozgatja a darab elég gyorsan járó gépezetét, a szerelmes párok, a kedélyes öreg, a víg leányok stb. elmosódnak.

III. SHAKSPERE. A Velencei Kalmár.

(Shakspere S felvonásos komédiája, fordította Ács Zsigmond. Új betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1889 szeptember 6.-án.)

A _Velencei Kalmár_ Portiája, mikor találós meséjét sem a marokkói, sem az aragoni herceg nem tudja megfejteni, így fakad ki:

Oh bölcs bolondok! im itéletökben Oly eszesek, hogy a miatt veszítnek.

Ezzel a mondással Shakspere mintha kommentátorai nagy tömegét akarta volna előre jellemezni.

Hogy egy pillanatra még Portiánál maradjak: később ugyanolyan joggal nevezhetné bölcs bolondnak a „szívkirályt“, Bassaniot is, mint ahogy csúffá tette a két herceget. Mert Bassanionak az okoskodása, mellyel a rejtelem nyitjához jut, nem különb, mint a két szerencsétlen hercegé. Ugyanazzal a hétköznapi filozófiával nyer, amellyel amazok veszítenek. Az ő elméssége is a közmondások bölcseségében tetőzik: „Nem mind arany, a mi fénylik“ és „Legjobb az egyenes út“-féle reflexiókban. A szép Bassanionak nem a feje, csak az orra jobb, mint a két hercegé. Mindegy; a siker igazolja Bassaniot. És a mai Bassanioknak is előny, szemben a többi bölcs bolonddal, ha legalább a szimatjuk jobb, mint amazoknak.

A modern marokkói és aragoni hercegek (a kommentátorok nagy részét értem), annyi raffinériával, éleslátással és szőrszálhasogatással elemezték a _Velencei Kalmár_t, hogy fényesen bebizonyították a legképtelenebb ellenmondásokat. Az ember elámul: mi mindent tudtak kisütni ebből a kitünő komédiából. Shakspere maga álmélkodna rajta leginkább: mi mindent tudtak beleolvasni.

Hogy tisztán láthassuk: mi van igazán a _Velencei Kalmár_ban s mi az, amit csak beleképzelünk (hála a magyarázó litteraturának), próbáljuk meg elfelejteni mindazt, amit erről a darabról észrevétlenül a magunkévá tettünk. Nézzük mint újságot, s határozzuk el, hogy (legalább egy órára) a Rialtora se tekintsünk több áhítattal, mint a Duna-partra s a Lloyd kávéházra.

Mint azok a bűvös levélszekrények, melyek a legegyszerűbb mozdulatra egy egész sereg apró szekrénnyé bomlanak, a _Velencei Kalmár_ a legprimitivebb elemzésre három külön darabbá válik, aszerint a három különböző anyag szerint, melyekből Shakspere dolgozott. Az első darab magában foglalja a három szekrény históriáját; a második darab a velencei zsidóról szóló balladát dolgozza fel; végre a harmadik darab: az ismeretes renaissance-novella az eltévedt, de igaz kezekbe jutott gyűrűkről. Tudvalevő, hogy ez a három darab nem forrt egybe a _Velencei Kalmár_ban, csak együvé került; a szálak, melyek e három históriát összefűzik, az első érintésre szétfoszolnak; akármelyik darabot elő lehetne adni (pár szó változtatással) a másik kettő nélkül. Az első darab mintegy harmadát teszi a _Velencei Kalmár_ négy első felvonásának, a második két harmadát; az ötödik felvonásban van a harmadik darab.

Nem könnyű megérteni, hogy a kommentátorok miért hanyagolták el olyan egyértelműen a harmadik darabot. Míg a másodikban csodás aranybányára találtak, míg az elsőben leltek egy elragadó arcképet (a Portiáét), ezt a harmadik darabot sokáig s majdnem kivétel nélkül cafatnak, vagy szebben szólva, fölösleges uszálynak tekintették a _Velencei Kalmár_ fényes ruházatán. Az utolsó fölvonást jóformán csak kegyelettel nézték; sőt a legtöbb helyütt ki is hagyták Shylock darabja mellől. Sokáig divat volt a _Velencei Kalmár_t utolsó felvonása nélkül játszani. Csak újabban találkoztak egyszerű lelkek, akiknek az az ötletük támadt, hogy: „Ejnye, be kár volna nem is hederíteni erre a harmadik darabra!“… Amely ötlet pedig nem bolondság.