Part 9

Völgyi észrevette a rózsaszinű dobozt, benne a szépítő szerszámokat. Nyomban kiszedegette a jószagú fésüket.

– Ne bántsd, az anyámé, – mondta Zoltán.

Völgyi csodálkozó arccal fordult Patakihoz, mintha valami rendkivüli dolgot hallana:

– Az anyjáé? Hallottad? Talán azt akarod mondani, Zoltán, hogy Horvát tanárné asszonyé ez a finom csecsebecse… Hm, az asszonyság nem sajnálja magától a festéket. Van belőle elegendő.

– Kérlek, tedd a helyére, – ismételte Zoltán és elpirúlt.

Völgyi a jóllakott ember kedélyességével nevetett:

– Jól van. Hiszen szeretem én is Juliát, bizonyisten szeretem, csak olyankor haragszom reá, amikor köhögni hallak egész éjszaka a debreceni Péterfián, a kis szobánkban, Zoltán. Olyankor azt gondolom, hogy küldhetne neked egy meleg kabátot. Különben mindig nagyon szeretem a tekintetes asszonyt.

Zoltán lehangoltan, búskomoran hallgatta a szinészt. Felállott és a rózsaszinű dobozt haragosan a szekrény mélyére vetette.

– Inkább egyen, aki még éhes, igyon aki még szomjas, – kiáltotta borus hangon. – Elég baj az nekem, hogy olyan árva vagyok. Se apám, se anyám, senkim. No igyatok fiúk.

– Itt vagyunk mi, a barátaid, – felelt Völgyi. – A jóbarát mindent pótol, igaz, Pataki?

A poharak összekoccantak.

Pataki, aki már többet ivott a kelleténél, bozontos fejét lehorgasztotta és szeméből vad tekinteteket lövelt szerte-széjjel.

– Ezernyolcszázötvenben, – horkant fel és az asztalra csapott, – a Zoltán anyja Kolozsvárott a Biasini-fogadóban lakott. Állítólag a férje nyomait kereste, de az öreg Mályvai súgó mást mond. Egészen mást. A jurátusokkal, valamint az osztrák katonatisztekkel udvaroltatott magának. Egész éjjel jártak-keltek az ablak alatt, meg a folyosón az udvarlók, a gavallérok. Hát ez nem volt szép dolog tőle. Mert még csak alig egy esztendeje veszítette el férjét.

Völgyi a homlokába sodorta fürteit.

– Asszonyhűség – röpke álom. Hiszen már a forradalomban is, miközben Zoltán apja a harcmezőn járt, azt mondják, Pesten mulatozott… Nagy költők sorsa, csupa tragédia. A csillag az égen jár, de a nőből sohse lehet csillag, hogy párja nyomában járhasson. Az csak a gyarló földön marad.

– Igyunk, fiúk, hagyjuk a multat, – kiáltott fel Pataki. – Zoltán barátunk kedve úgyis zord már, mint a süvöltő éjszaki szél. Daloljunk inkább egyet.

De senki sem dalolt, hanem némán, komoran ittak tovább. Még néhány butélia akadt a kamrában, azt gyorsan elfogyasztották. Már indulóban voltak, midőn Völgyi egy kulacs pálinkát fedezett fel egy polcon.

– Ezt bizony nem hagyjuk itt a tanárnak, elég neki a szép asszony, – dadogta alig forgó nyelvvel.

Visszamentek a szobába és értelmetlenül, zagyván kiabálva megitták a pálinkát.

– Hol a tanár ágya? Hadd köpjek bele, – kiáltott fel Pataki.

Az ötlet tetszett, Pataki ráköpött a felvetett ágyra, aztán lefeküdt sáros csizmájával a selyem paplanra.

– Juliskám, – kiáltotta. – Hol vagy Juliskám?

Völgyi mámorosan röhögött és nyomban másik ágyba ugrott… Sipogó hangon felelt:

– Itt vagyok, drága uracskám. Gyere, csókolj meg!

Hancuroztak, ugrándoztak az ágyakban. Pataki egyszerre lehajtotta a fejét a párnára:

– Jaj, állj meg szoba, állj meg világ…

Lehunyta a szemét és mélyen elaludt.

Völgyi szintén elnyujtózott:

– Egy negyedórácskát én is pihenek, – dörmögte mintegy önmagának és belebújt a puha ágyba.

Zoltán ott támolygott körülöttük, a lábuknál fogva ráncigálta őket.

– Keljetek fel, mert kikaptok a tanártól.

De azok úgy feküdtek, mint a halottak.

– Istenem, mi lesz most? – kérdezte Zoltán a falaktól. Aztán töprengve, mámorosan járt fel s alá. A butorokba belebotlott, a székeket megrugdosta.

Az ágy mellett a földön észrevette az anyjának levetett ingét. Felvette és az arcához szorította.

– Édesanyám, édes, szép asszony-anyám, – rebegte.

Elfújta az utolsó gyertyát és a kanapéra lefeküdt, miután az anyja ingét a feje alá tette.

Régi pesti fametszet.

Farsang volt akkor Pesten és az Arany Sasnak, valamint a Griffnek minden szobájába jutott vendég. A bálak egymást kergették, még csak most zajlott le a juristabál, immár készülődhetünk a pestmegyei bálra. És a vasuti állomásról a társaskocsi mindennap hozott friss podgyászokat. Maguk az utasok inkább a lóvonatot választották, vagy a fiákert. A fogadói bérszolgák nagy kiabálással fogadták a döngő kapualjba begördülő omnibuszt és nagyvilági gyorsasággal kapkodták széjjel a podgyászokat. Mintha egész Magyarország Pestre jött volna farsangolni ebben az esztendőben. Hogy valamire való leányok nem maradtak odahaza, arról nem lehet még csak vitatkozni sem. Itt voltak mind, Hevesből, Szabolcsból, Borsodból, Abaujból. És a kisasszonykák délutánonkint a mamájuk felügyelete alatt elsétáltak a Dominique cukrász boltjába. Addig is, de meg azután is mennyi mindent lehetett látni ezen a furcsa városon. Való igaz, hogy Pesten egészen más formájuak az emberek, mint odahaza Hevesen. A férfiak mily büszkén viselik a cilinder kalapjukat és mily méltóságteljesen röpülnek a delnők abroncs-szoknyáikban. A cipők, amelyek alig láthatók, nem érik a havat. A hevesi kisasszonyok bármennyire vigyáznak, térdig sárosan, havasan kerülnek haza Dominique ur cukrászboltjából. A kis kerek kalapokat az állnál széles szalag bokrétája tartja és ez a szalagcsokor bájossá, kedvessé alakit minden arcot. És mily nagyok, karcsuak a nők. A szemüket bátran nyitva tartják és az urak mily finoman emelik meg nagy cilinder kalapjukat… A kirakatok üveglapja ragyog, a lámpásokat zörgeti a szél. Mosolyogva, kezét dörzsölgetve áll a kistermetü borbély boltja ajtajában és a keztyüs nyájasan bólint műhelyéből, pedig még nem is vásároltak nála. Mindenki kedves, szeretetreméltó ebben a városban. Jean, a stuccer szobapincér napjában tán tizszer is kezet csókol. Az elegáns fogatokról a kocsisok tiszteletteljesen köszöntgetnek, a piros sapkás hordár bizalmasan emelinti meg sapkáját, mintha már otthonról, Hevesről ismerné a kisasszonyokat. A lovak a kocsikban vigan emelintik lábaikat, az aranysapkás portás fütyül a fogadó előtt a hintóért és reggeltől estvélig a kisasszonyoknak köszönget. Jó sörházillat van a földszinten, amilyen szaga a tekintetes urnak szokott lenni, midőn háromnapos kirándulás után Hevesre hazamegy. A pincérek frissen megfésülve és a tányérok olyan kedélyesen zörögnek, mintha fizetni sem kellene a városban. Estére a szinházban tündöklő lámpafény és a zenekar végtelen bájjal, gyönyörüséggel játszik. A szinpadon tarkaruhás népek, egy selyemruhás dáma olyan szeretetreméltóan mosolyog bele a nézőtérbe, hogy szinte meg lehetne csókolni. Ez igy van Pesten.

Egy napon ismét Dominique cukrászboltjában üldögéltek kisasszonyaink, akik, mint mondám, mamájukkal a farsangra Pestre érkezének és miután a szomszédjukban senki sem foglalt helyet, egymás között arról beszélgettek, hogy odahaza Hevesen mégis csak jobb a tej, mint Pesten. A mama a sokszor látott bécsi divatlapot tanulmányozta, amelyet ingyen mutattak meg a cukrászboltban. (Tudniillik, ruhakészítés is tervbe volt véve titokban.) Egy fiatal tiszt lépkedett a havas gyalogjárón és az ablakon át hódolatteljesen szalutált. A kisasszonyok gyöngéden egymásra néztek és elpirultak, mert anya engedelme nélkül ismerkedtek meg az elmult bálon a tiszturral.

Az ifju tiszt szürke köpenyege eltünt a hóesésben, dámák érkeztek a cukrászdába rókaprémes bundákban, a cukrászkisasszony nyájasan mosolyog rájuk, Dominique ur leveszi sapkáját és pörkölt kávé illata szálldos be a konyhából.

Az egyik dáma nyájasan biccent a társaság felé. Gabriella és Julia vetélkedve kiáltják.

– Kezét csókolom, néni.

A mama is elmosolyodik és finomkodva fogadja az üdvözlést. Bizonyos pesti háziasszony e dáma, akivel már néhány szót váltottak a cukrásznál. A háza a Kalap-utcában van, de az apja csak órás volt. Férje hivatalnok a városnál. Ezzel szemben a hevesi asszonyság a kisasszonyok nagy bámulatára azt mondta a dámának, hogy ők kastélyban laknak Hevesen és három szobalányt tartanak.

Nemsokára azután egy nagyon előkelő külsejü dáma egy sárgaképü fiatalember kiséretében megérkezik. Feketehaju, szépszemü és büszkearcu delnő, aki nem néz sem jobbra, sem balra. És divatos öltönyénél különb tán nem is található Pesten. Igen kis keze van, csöpp lába, a halántéka mellett egy hamvasodó fürt… Dominique ur a piros plüssel bevont székeket huzogatja, a cukrászkisasszony boldogan mosolyog, a kalaputcai háziasszony félhalkan, kezét szája elé emelve, átszól a hevesi asszonyságnak.

– A gazdag Szendreynek a lánya, meg a fia.

A hevesi mama elismerő, sőt barátságos pillantást vet az előkelő dáma felé, mintha csak azt akarná mondani, hogy: «mi gazdagok tartsunk össze.» A kalaputcai háziasszony szintén szeretne a gazdagok társaságához tartozni, ezért közelebb huzza székét, keskeny szájáról letörli a kuglófot és halkan, gyorsan igy beszél:

– Azelőtt a Petőfi költő neje volt. Elszökött vele a jó és gazdag szülőktől. Persze az ilyen dologból sohasem lehet rendes, tisztességes ügy. Korán özvegy lett, másodszor is férjhez ment, de az a beteg fiu még az első házasságából maradt. Az öreg Szendrey többet bir százezer forintnál is.

A hevesi mama most már büszkébb, mint valaha, mert ime nagyszerü mondanivalója akadt:

– Ismertem azt a Petőfit. Egyszer kastélyunkban ebédelt és irt az emlékkönyvembe. Lányok, ti olvastátok, hogy mit irt Petőfi az emlékkönyvembe!

– Igenis, mi olvastuk, – feleltek egymást megelőzni óhajtván a kisasszonyok.

Gabriella később kuncogva mondja:

– Julis tudja könyv nélkül is a verset!

De a mama szigoruan pillant és a kisasszonyok ijedten elhallgatnak. Istenem, csak nem követtek el valami neveletlenséget itt a cukrászdában?

Az előkelő dáma, a gazdag Szendrey leánya bár tudja, hogy az asszonyok most ő róla beszélnek, nem néz sem jobbra, sem balra. Megszokta már, hogy észrevegyék, bárhová menjen. A sárgaarcu, boglyasfejü fiatalember melankolikusan és bizonyos dacossággal ül helyén, mint azok a gyermekek, akik lehetőleg nem szeretnek engedelmeskedni. A kávéja érintetlen és vértelen ajkát olyan erősen szorítja egymásra, mintha arra is el volna készülve, hogy még az erőszaknak sem enged. Nem, nem issza meg a kávét. De egyszerre megenyhül buskomor, elszánt tekintete, mert azt kénytelen tapasztalni, hogy a hevesi kisasszonyok közül az egyik, az ábrándosabb, a barna Julis odaadással, csöndes mélázással figyeli az öreg Szendrey unokáját.

Petőfi Zoltán először is büszkén elkapta a tekintetét a leány arcáról, mert nem tartotta magához méltónak, hogy ő egy falusi kisasszonyt figyelmére méltasson. A nyájasképü és nagyon fehérarcu cukrászleányra vetett egy alattomos pillantást, de a fehérképü maga is azzal volt elfoglalva, hogy egy nagybajuszu jogász pillantásait viszonozza a cukrászbolt ablakán át, amelyet csak félig takart el a bizonytalan szinü függöny.

A jogásznak nagy cilinderkalap volt a fején, a kezében hatalmas fokos és Zrinyijén bőséges zsinór. A csizmáján sarkantyu, amelyet, hogy a rátapadt hótól megtisztithasson, féllábon állott, de szemét még sem vette le a Dominique cukrászda belsejéről.

A fehérképü leány pedig kitágult szemmel bámult ezalatt…

Zoltán tehát, kelletlenül ugyan, ismét csak a vidéki kisasszonyt vette szemügyre. Madárképü, vékonyka, szomorkás teremtés volt Julis, aki bizonyosan nem tudott egyebet, mint áhitatosan, kitartóan, szent odaadással nézni.

Nézték tehát egymást, mert a kalaputcai háziasszony most már egészen közelhajolt, amint a gazdag Szendrey lányáról beszélt. Gabriellának ugyancsak ügyelnie kellett, hogy egy-egy szót elkaphasson a suttogva mondott szavakból.

– A teremtésit! – mondta egyszer a hevesi asszonyság olyan őszinteséggel, mint odahaza szokta, midőn a cseléddel veszekszik.

Az előkelő dáma talán azt is meghallotta, mert megvető, gőgös pillantással mérte végig a két sugdosódó asszonyt.

Zoltán és Julis ezalatt tehát kedvükre nézegették egymást. Azon már túl voltak, hogy elelkapkodják a tekintetüket egymásról. A madárképü kisasszony szinte visszafojtotta a lélekzetét, Zoltán a hajához, serkedő bajuszához nyult igen gyakran… Künn nagy pelyhekben hullott a hó és a jogász az ablak előtt már javában hasonlított a behavazott katonához a laktanya előtt.

Az óra négyet ütött és halkan egy bécsi keringő zendült fel Dominique cukrászdájában.

*

– Tehát ugy volt, – mesélte egyszer anyai nagynéném, Julianna néni, midőn már a haja fehér volt, – hogy Petőfi Zoltán halálosan szerelmes lett belém, midőn mamáékkal Pesten farsangoltunk. Lehet, hogy nekem is tetszett volna, ha rákerül a sor, mert hiszen elég jó családból való ifju volt és az öreg Szendrey sem volt szegény ember. Több háza volt Pesten, vidéken birtoka, készpénze a takarékban. Szegény fiu, szegény Zoltán majd meghalt értem… Kár, hogy sohasem beszélhettünk egymással.

Tartalom.

Ifju évek 5 Szindbád álma 17 Duna mentén 47 Szindbád és a szinésznő 55 Szent Jusztina estéje 65 Nagyapám jó táncos volt 77 A katona 87 Régi kocsikon 101 Ferenc császár éjszakája 111 A középkori város 121 Fru-fru 129 Régi kép 135 Téli ut 145 Pesti farsang 161 Régi pesti fametszet 179

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

17 |Szinbád álma |Szindbád álma

21 |zúgva-dübörögbe |zúgva-dübörögve

112 |kupuzárás előtt |kapuzárás előtt

117 |Es ime |És ime

117 |a bécs utcákon |a bécsi utcákon

120 |feállott helyéről |felállott helyéről

121 |Eszak felé |Észak felé

134 |Es a sárga |És a sárga

155 |m jd az álla |majd az álla]