Part 8

A hófuvásos éjben, a jéghideg vasuti kocsiban, miközben a beláthatatlan, sűrű éjszakában alatta csikorogtak, nyögtek, visongtak, mint megannyi kölyökkisértetek, a kis vasut felfelé kapaszkodó kerekei, a láncok csörgése és a mozdony fulladt pöfögése elandalították a bundában Szindbádot. Megnézte az óráját. Tízre járt. A kávés már feltette fekete sapkáját az eperjesi kávéházban és a kávésné most fekszik le magányos ágyába. Most húzza a harisnyáját és a vaskályhából a parázs úgy villog, mint valamely állatnak a szeme. Most a dunna alá dobja kövérkés testét, a gyertyát elfújja és mig kinyujtózik, egy másodpercig – vagy talán tovább is – keresztüllibben a gondolatain a délutáni idegen úr, amint szerelmes odaadással nézett reá a kávéházban.

Vajjon elutazott már az az úr?

A kis vaskályha felől nesztelen lépéssel jön közelebb a köpönyeges, strucctollas kalapú vitéz, akinek gondja a női szobák álma. A fehér asszonykar csendesen, dédelegve átöleli a párnát, mintha a Szindbád nyaka volna.

A vonat jéghideg, szeles fensíkon gurúlt olyan lassúdan, mintha szerte a hó alatt halottak feküdnének, akiket nem jó felébreszteni. Gurúltak a kerekek talán már órák hosszáig, amidőn Szindbád végre halkan elnevette magát és elbúcsuzott az első álmát aluvó kávésnétól.

Az állomáson egy darabig megállottak.

A hó úgy röpködött az ablakok mögött, hogy bizonyosan lehetett tudni, hogy valahol nem messzire, az országuton farkasok kullognak lehajtott fejjel és egymás háta mögött a falu felé.

Egy lámpást vittek végig a sötétségben, a vasutasok messziről olyan tompán beszélgettek, mintha összeesküvést szőnének.

A láncok végre megzörrentek, a fagyos kerekek nagyot visítottak, a kis vonat döcögve megindúlt.

Szindbád a soványkás kis fekete Paulára gondolt, miután a vonat elhaladt az út közepét jelentő állomás előtt.

Vajjon hol és merre találja? Milyen állapotban van egykor nagyon kedves kis félcipője, benne a friss szalagbokrétával?

A haja üde és jószagú a füle mellett?

*

A téli délután, mintha tudomásul vette volna, hogy pirosbetűs napot jelentenek a kalendáriumok, aranypiros sugarakkal fényesítette be a kis határszéli várost, amelynek havas háztetői alatt, a fagytól kopogó fahidakon és kuckóikból kipillantgató kőszentek között Szindbád egy Paula nevű kis szinésznőt keresett. Igen, itt tanyáz a vándorszinész-trupp és esténkint a Nagy Bercsényihez cimezett fogadóban vidítják vagy búsítják a kedélyeket. Paula a társulat szendéje, hősnője, drámai anyája és szerepét most egy napfényes kertben sétálgatva tanulja, a város végén, ahol valamikor a vártemplom állott és a kastélyból nyergeslábú dámák, elszánt arcú főurak sétáltak alá a városkába. Ez Paula kedves tartózkodási helye délben, mert ő nem szokott a korcsmában ebédelni – jelentette Pápai, a sugó, akit Szindbád körülbelül háromszáz esztendő óta ismert, midőn ifjú gavallér korában a vidéki szintársulatok után gyakran utazgatott és az első páholyt megvásárolta az előadáshoz. Pápai köhögött, selypített, nagy baboskendőbe fujta az orrát, felire vágott szivart nyomott az agyarára és egy régen használt gyufaskatulya oldalán idegen gyufát próbált meggyujtani, de többet nem mondott Pauláról.

Csak a beszélgetés végén jegyzett meg ennyit:

– Igazán benőhetett volna már a fejelágya az úrnak. Mit akar mindig azokkal a szinésznőkkel?

Aztán megmutatta az utat a kert felé:

– Három korcsmát számoljon odáig. A negyediknél forduljon be a gyalogútra.

Egy domboldalon valóban ott volt a régi kert, most fehér a hótól, mintha hajdani szüzességével kacérkodna hervadt dáma. A fák fösvénykedve rejtik a hó alá megritkult galyaikat, a bokrok kopaszok, koravének, áhítatosan tiszták és a behavazott utakon sűrűn látni a rókák, nyulak és más ártatlan látogatók lábnyomait. Mintha itt sohasem lett volna nyár és pázsit, rejtőzködő bokrok és eltakaró lombos fák! Mintha mindig csak a nyulak vándoroltak volna a kanyargós sétautakon, az ódon kastélyból sohasem jártak volna ide a szarvasbokáju delnők rózsaszinű arcu lovagjaik karján, sem az alant fekvő városkából a varróleánykák izgatott lépésű diákokkal és a tilosban járó menyecskék rejtve, félve, de boldogan, mig a vártemplom árkádja alatt bajuszát pödörgeti a várakozó férfiu.

Minden csendes, tiszta, szüzies volt, egy öreg varju lomha, fekete szárnyaival barna árnyként repült el a hó felett.

Szindbád csendesen nézdelődött jobbra és balra, a kert néptelen volt, a rombadőlt kastély a hó alatt úgy terűlt el, mint az örök enyészet.

Majd egy fekete árnyék bukkant fel a kastély mögött. Hosszúkabátos hölgy volt, fején kis sastollas kalap és valamit evett, eszegetett egy barna papiroszsákból. Amint Szindbádot megpillantotta, a papiroszsákot nyomban a táskájába rejtette.

– Ez Paula – gondolta Szindbád és gyorsan megindult a hölgy felé, aki fázósan, ijedten, mozdulatlanul állott meg az út közepén. A szívalakú arcocskán komoly aggodalom tükröződött, a barna szempár kegyelemkérő tekintettel szegeződött Szindbádra, hogy szinte könnyesnek látszott a szem. Aztán egyszerre gyáva, reménykedő mosoly csillant végig az arcocskán, a szemben szentjánosbogarak emelgették meg szárnyacskájukat és egy lépést előretett a hosszúkabátos dáma.

– Uristen, hogy kerűlt ide? – kiáltott fel és tetőtől-talpig végignézett a férfin.

Szindbád elkapta a kezét, megszorongatta, a keztyű megett megcsókolgatta, majd az álla alá nyult félkézzel és hosszasan nézett a szenvedő, gyöngéden hervadó arcocskába, amelynek szine olyan volt, mint az emlékkönyvbe préselt virágnak a szine.

– Hát nem várt? – kérdezte Szindbád. – Nem álmodott velem?

– Egyszer álmodtam, a mult héten vagy tegnap. De én sok bolondot összeálmodok. Most már emlékszem: együtt játszottunk valamit a szinpadon, kegyed frakkban volt, a frakk baloldalán egy nagy csillag. Hogy kerűlt ide?

– Azt álmodtam, hogy maga álmodik velem, hát útrakeltem.

– Mindig udvarias ember volt – felelt halk, gördicsélő nevetéssel a szinésznő.

– Kiváncsi lettem, hogy mit csinál, hogyan él, mióta nem láttam. Egy éve már. Emlékszik? Hajón utaztunk a Dunán, a csillagok ragyogtak és a partokon a mélységes baranyai erdők. A rác hajóskapitány szerelmes volt magába.

– A Gyokó.

– Remélem, nem hiába?…

– Kérem… Sohasem láttam többé. Hisz akkor a magáé voltam.

– Nagyon szerettem.

Paula kissé meghajtotta a fejét és a hóra nézett.

– Boldog ember, milyen könnyen mondja. Ha mi, szegény nők így tudnánk gondolkozni!

– Hát nem elég, hogy itt vagyok? Eljöttem magához, mert a kezét akartam megcsókolni!… Lássam. Forduljon meg. Hadd nézzem meg tetőtől-talpig. Hm. Semmit sem változott.

– Pedig beteges vagyok néha.

– Alakja a régi, kedves és finom… Hadd szagoljam meg a haját! Mutassa a cipőjét, a harisnyáját. Keztyűt jobbat kell hordani. Ez a kis szalag nagyon bájos a nyakán.

– Nincs senki, aki törődne velem.

– A szivecskéje üres volna?

A szinésznő félig lehunyta a szemét, aztán anyáskodva megcirógatta a Szindbád karját.

– Bolondos fiu. Hát lehet magát olyan könnyen felejteni?

«Kígyó, kígyó! – kiáltott magában Szindbád. – Hazug kígyó! Ó hányszor felejtettél el azóta!» – De azért mégis jól esett neki a Paula érintése, valamint igen kellemes megelégedést érzett a szivében, midőn félcipőben, friss szalagcsokorral és könnyü harisnyában látta a nőt, akinek kedvéért egykor a Dunán Pancsováig utazott. Hajának üde illata olyan volt, mint a fehérnemü között őrzött sarjué és finoman hervadó, apró madárkörmöcskék kusza, alig látható nyomaival megjelzett arca elbúsította, egyben felmelegítette a szivét. Mintha álmatlan, ábrándozással töltött éjszakák csöndes emlékei gyanánt maradtak volna a szem körül a halovány gyürődések és az ajk körül hervadó bársonyon Szindbád csókjainak nyoma látszik, mint szerelmes aratóleány testének körvonala a rét virágai között, a pázsit gyüremlésein. A fehér nyak, amely olyan kiváncsian nyúlott ki a fekete ruhácskából, mint egy kis madár nyaka, a fekete bársonyszalag alatt tündökölni látszott, a kabát zsebe macskabőrrel volt bélelve és meleg volt, mint egy fészek, midőn Szindbád a kezecske után oda benyulott.

– Nagyszerü tervem van délutánra, – mondta a szinésznő, mialatt vállával könnyen megérintette Szindbád mellét – jőjjön el velünk a pincébe. Kápolnai – egy itteni öreg tanár – a társulat tagjait pincéjébe invitálta délutánra. Ott jó borok vannak és itt nagyon divatos dolog a pincézés. Majd gondoskodom, hogy az öreg tanár meghívja.

– Délután a cukrásznál leszek.

– Helyes, majd ott felkeressük, – most pedig kisérjen haza, nem messzire lakom.

*

A cukrászbolt mályvaszinű függönyei mögött még javában elgondolkozva üldögélt Szindbád, midőn az őszhajú, pirosképű és recsegőhangú tanár nagy lármával jelentkezett, megölelte Szindbádot, legjobb barátjának nevezte és biztosította, hogy külön pipája van a pincében.

– Nacsak, bicsak! – mondta víg életörömmel. – Induljunk, mert nagy hó van a pincéig.

A szintársulat a cukrászbolt előtt táborozott, jókedvű, kopottas fiatal szinészek, két szinésznő: Paula és az énekesnő, egy kövérkés szőke, aki nyomban hosszadalmas, vizsgálódó pillantást vetett Szindbádra, mint aki már úgyis tudja, hogy az idegen férfiu miért tartózkodik a városkában.

Hátul Pápai sugó pipázott és a szinészujságot olvasgatta, mint akinek semmi köze sincs az egész dologhoz.

– Menjünk gyermekeim, – kiáltotta a jókedvű tanár és a kabátja belső zsebére ütött, ahol a pincekulcsok csörögtek.

Paula titkon, melegen szorította meg a Szindbád kezét.

– De örülök, hogy ismét együtt vagyunk.

Amint a városból kiértek és egy kis kanyargós uton a hegyoldalba fordultak, hirtelen öles hóval találták magukat szemközt.

De a hegyoldalból idáig látszott a pince fekete, kormos bejárója és a fiatal szinészfiuk hangos kiáltozással vágtak neki a hómezőnek.

– Nacsak, bicsak! – biztatta őket az öreg tanár.

Paula a Szindbád karjába kapaszkodott és boldogan, büszkén simult a vállához.

– Segítsen, Szindbád – mondta csendesen.

Hátul jött Pápai és recsegős hangon a szinésznőre kiáltott:

– Ugyan nem várhatsz addig, amig besötétedik! Nincsen puhább pamlag a hónál!

– A szemtelen – mondta halk, duruzsoló nevetéssel Paula.

Szindbád a magas, puha, szüzies hómezőre nézett és magában igazat adott a vén sugónak.

Pesti farsang.

Júlia anya a Belvárosban lakott, a Váci-utcában, Zoltán tehát Debrecenből megjőve, barátaival Völgyivel és Patakival estefelé a Váci-utcának vette útját, hogy az édesanyját megkeresse.

Zoltán akkoriban Debrecenben szinészkedett. De farsang lett, nagyszerű bálakról lehetett olvasni az ujságokban és Zoltán, bár nem volt táncosember, vágyat érzett, hogy a debreceni disznótorok, szemérmetes civislányok és az anyáskodó, kerek polgárasszonyok után körűlnézzen a pesti szállákban, ahol selyemben, bársonyban táncol az úrinép és a lányoknak bűvös, észvesztő fényesség látszik a szemükben. Az asszonyok szerelemrevágyók és szenvedélyesek, mint Stuárt Mária.

Bige Sámuelné, a debreceni asszony, aki vendégszerető házában gyakorta megtraktálta Zoltánt és szinészpajtásait töltött káposztával és hurkával, (bár Zoltán a kerekded asszonyka nyakát, amely rózsaszinű volt, mint a kismalac bőre, többre becsülte a töltött káposztánál) szivesen marasztalta Zoltánt Debrecenben:

– Nézze fiam, mit keres maga Pesten? Csak alkalmatlanságára lészen a mamájának. Ha itt marad, nem bánom, ha megfogja a lábomat. De csak akkor, ha itt marad.

Nemrégiben még Zoltán mindenét odaadta volna, ha a derék Bigéné lábát megfoghatja, de az asszony csak a nagybajuszú és szélesvállú férjét szerette. Talán maradt is volna a gömbölyű lábakért, – karját és mellét már előbb megtapogathatta – de Völgyi és Pataki szinészek, akiket botrányos részegség miatt szélnek bocsátott az igazgató, Pestre készűltek szerződés után s nem hagyták Zoltánt a lábak varázsának.

– Pesten vannak csak igazán szép kövér asszonyok. És milyen szivesek, nyájasak! Nem darabonként adják oda magukat, hanem egyszerre. A te neveddel, a te fiatal arcoddal és költői hírességeddel megbolondítod a pesti bálakon az asszonyokat, – mondta Völgyi és Pataki.

Bigéné gömbölyű lábát tehát soha többé nem fogta meg Zoltán. Kolozsvár felől délben megjött Biasini úr gyorskocsija és ők hárman Pestre pályáztak.

Zoltán csak a Józsefvárosban volt ismerős, ahol nagyapja házában gyerekeskedett, a Váci-utca, a girbe-gurba Belváros mindig olyanformán tünt fel előtte, mint szűk, ravasz kis utcácskáknak a labirintusa. Egyszer a nagyapjával kalapot mentek venni – régen. Az öregember dacosan fogta kis unokája kezét és konokul ragaszkodott hozzá, hogy megtalálja Kuhina kalaposmester üzletét, mert tíz év előtt már vett egyszer kalapot Kuhinánál.

– Hacsak el nem költözött, – mondta habozva két órai keresgélés után.

Haragosan és bizonytalankodva tértek vissza a Belvárosból és Zoltán csak egy hét mulva jutott kalaphoz.

– A teremtésit, – mondta a nagyapa, – ott ácsorogtunk a minap is a műhely előtt. Csakhogy a műhely az első emeleten van. Ki hallott már kalaposról, aki az emeletre vigye a kalapjait!

És mérgesen a Zoltán fejébe nyomta a kerek, pántlikás kis kalapot, amilyent akkoriban a pesti gyerekek hordtak.

… De ott volt a mindentudó és élelmes Völgyi, aki Zoltán restelkedése dacára sűrűn szólongatta meg az embereket, akikkel a havas, sötétedő utcákon találkoztak:

– Nem tudná megmondani, kérem, merre van a Váci-utca?

A pesti emberek korántsem voltak olyan barátságosak, mint a debreceniek. A lerongyolódott külsejű, komédiásforma fiatalembernek immel-ámmal felelgettek; egy frakkos polgár kaffogva kiáltotta: «nix ungris»; egy vikleres öreg asszonyság megrettenve lapult a falhoz a Völgyi megszólítására és siránkozva kérdezte, hogy vajjon hol van ilyenkor a policáj?

– Ha tudnák, hogy ki vagy, – dörmögte Pataki szinész a Zoltán fülébe, – bezzeg majd leesne az álluk.

– Hagyjad, Völgyi! – kiáltotta Zoltán, midőn a szinész utánairamodott a menekülő öreg asszonyságnak és magából kikelve ordította:

– A Váci-utcát keresem, boszorkány, nem a policájt!

Az est már leszállott Pest városára, csendesen havazni kezdett a girbe-gurba utcák felett és a kis boltokból haloványan szűrődött kifelé a lámpások fénye a hóesésbe. És a hóban, sötétben tovabandukoló három debreceni szinész most már valóban nem látszott barátságos figurának. Meghökkenve, nyakukat gallérukba húzva siettek el mellettük korcsmáikba igyekvő polgárok, egy pápaszemes, ferdevállú keztyűs gyorsan megfordította a kulcsot az üvegajtó zárában, midőn a három fiatalembert boltja előtt látta ácsorogni; egy aranygombos sétapálcát viselő úriember hevesen intett botjával a közelgő Völgyi felé.

– Még este is koldul! – mordult rá, mielőtt a szinész kinyithatta volna a száját.

Pataki és Völgyi hangosan felkacagtak és csúfondáros szavakat kiáltottak a menekülő lépésű kövér úr után, de Zoltánnak forró vérhullám borította el a homlokát.

– Bár inkább Debrecenben maradtam volna, – sóhajtotta.

– Eh, mit, – kiáltott föl Völgyi, – Pest már az édesapád idejében is komisz német fészek volt. Sohase voltak hálásak, hogy megcsinálta nekik a márciust. Hé, bácsi, ne szaladjon!

És elkapta egy csizmadiaformájú ember százgalléros köpenyegét a Csigához címzett korcsma előtt.

– Horvát tanárékat keressük. Valahol a Váci-utcában laknak. Nem vezetne el a házhoz?

A polgár egy percig ingadozott.

– A fia van itt a tanárnénak, a Zoltán, Debrecenből, – folytatta a szinész.

– No, jőjjenek, – mondta végre a polgár nagy elhatározással. – A fia kedvéért megteszem.

Megindúlt sebesen a vastag hóban és a százgallérost meg-megrázta útközben, hogy a szakadó hó lehulljon róla. Völgyi, mintha szökéstől tartana, a polgár nyomában bandukolt, mig Pataki és Zoltán kissé hátrább maradtak.

Egy kétemeletes régi ház előtt végre megállott a polgár:

– Itt lakik, az első stokkon. Ott a sárga függönyök mögött. Hát már most melyik a fia a tanárné tekintetes asszonynak?

Völgyi Zoltánra mutatott.

A polgár kerek kalapja alól tetőtől-talpig végigmérte Zoltánt.

– Hasonlít valamicskét az anyjához, – dörmögte és gyorsan elsietett, mintha valami veszedelemtől tartana.

Zoltán a sárga függönyökre függesztette a tekintetét, amelyek mögött barátságos lámpafény látszott. Egy-két cserép virág minden ablakban és kívül az ablakokon a lámpafénytől megvilágított hóprém. Völgyi a Zoltán vállára tette a kezét.

– No, menj fel tisztelt barátunk és üres kézzel ne jőjj vissza. Majd elmegyünk estére az Aranysasba, ahová a szinészek és írók járnak, Berkes vonja a muzsikát, de pénz nélkül nem mozoghatunk Pesten, mint például Debrecenben. Mi majd megvárunk itt az utcán. Csak bátran Zoltán.

A két szinész meghúzódott a kapu alatt, Zoltán pedig bizonytalankodva bandukolt felfelé a girbe-gurba kőlépcsőkön. Egy ajtón találomra meghúzta a csengő karikáját. Éles csengetés, amely után hevesen felnyilott az ajtó és egy vén cseléd arca jelent meg.

– Hol az ördögbe maradt eddig avval a cipővel? – kiáltott rá a fiatalemberre.

Zoltán hátralépett:

– A tekintetes asszonyt keresem.

– No lám, – méltatlankodott a vén cseléd, – én szamár, még azt hittem, hogy a suszter hozta el a cipőket. Egy óra mulva kezdődik a bál és a cipő még nincs itthon. Magának pedig nem lehet a tekintetes asszonnyal most beszélni, öltözik a bálra.

– Én a fia vagyok, Zoltán, Debrecenből jöttem, – felelt nem minden indulatosság nélkül a fiatalember.

Az ajtó becsapódott és pár perc mulott el, amig újra felnyillott.

– Tessék bejönni, – mondta száraz, kedvetlen hangon a vén cseléd.

Zoltán belépett az előszobába, aztán egy másik szobába, amely rózsaszinű gyertyáktól volt fényes. Egy nagy tükör állott a szoba közepén, a sárga függönyök az ablakon itt rózsaszínben játszottak, hajkenőcs és rozmaring szaga szálldosott a szoba levegőjében, oldalvást mályvaszinű krinolinban, aranypaszományos, zöld derékban és lecsüngő hajfonatokkal állott Julia. Fehér harisnya volt a lábán és a kezén sárga keztyű. Az arca nagyon fehér, mozdulatlan és ellenséges volt. A két fekete szeme, amely e percben már úgy révedezett, mintha ivott volna, holott csak a beléje csöppentett izgatószer tette mámorossá, bizonytalanul szegeződött Zoltánra.

– Hát te mit keresel Pesten? – kérdezte kemény, kopogó hangon.

Zoltán az anyja felé lépett, de nyomban megállott, amint a hangját meghallotta.

– No, köszönöm szépen, hát így fogadják az embert Pesten? Köszönöm, hogy beeresztettél a lakásodba, de más mondanivalóm most már nincs is. Isten áldjon.

Megfordult az ajtó felé, de az anyja utána kiáltott.

– Hóbortos gyerek. Azt akarod, hogy bepanaszoljalak a nagyapádnál? Tudod, hogy az öregúr kemény legény, vele nem lehet tréfálni.

Zoltán legyintett.

– Eh, mik vagytok ti nekem? Idegenek vagytok már mind, mióta az apám meghalt. Nem becsültök meg sem engem, sem az apám nevét. Pedig költő vagyok én is. Nevem majd együtt emlegetik az apám nevével.

– Ostoba! – felelt haragosan Julia anya. – Mégis csak szólani kell a nagyapádnak, hogy verje ki belőled ezeket a hóbortokat. Mondd, miért jöttél?

– Kiváncsi voltam a báli ruhádra, – felelt Zoltán. – Látom, hogy a sütővas és a szabónő még mindig szivesen látott vendég házadnál. Ráncok sincsenek arcodon, ügyesebben kendőzöd magad a szinésznőknél.

Julia anyának szenvedélyesen villant meg a szeme, de hirtelen leküzdte felindulását. A fiához lépett és keztyűs kezével megsimogatta annak beteg, szomorú arcát.

– Megint rossz társaságba kerültél? – mondta gyöngéd hangon. – Nem is tudom, miért hanyagol el annyira a nagyapád. Hisz még gyermek vagy. Nem volna szabad magadra hagynia. Az öregúrnak is folyton a vagyonszerzésen jár az esze. Reggeltől-estig koptatja a lábát, nem kiméli az egészségét, hogy öt forinttal gyarapíthassa a vagyonát. Mialatt az én egyetlen fiam, az én drága Zoltánom elhagyatva kóborol és rossz dolgokat tanul vidéki komédiásoktól akik a világ legutolsó emberei.

– Az apám is szinész volt, – szólt közbe a fiú.

– Az apád! – sóhajtott Julia. – Talán neki is jobb lett volna, ha nem szinész. Többet dolgozhatott volna és nem bántja meg vala özvegyi emlékeimet a különböző szinésznékhez írott versekkel. Nem mondom senkinek, de gyakran fáj, midőn összegyűjtött költeményeit forgatom, hogy együtt szerepelek mindenféle Kornéliákkal és másokkal. Nem, Zoltán fiam, a szinészet nem az a pálya, amely a csillagok felé visz. De itt van a cipőm, amelyet este óta hiába várok.

A vén cseléd e percben két pici topánkával lépett a szobába. Az asszony gyönyörködve vette a kezébe a csinos holmikat, jobbról-balról megforgatta és örömében szinte megfeledkezni látszott fia jelenlétéről: az abroncs-szoknyát térdenfelül felhajtotta, miközben nekifogott a cipő felhúzásának. Finom idomú lábszára volt, amelyet egymásra vetett. A hosszú fehér harisnya a pompás formákat korántsem rejtegette. És ilyenformán történhetett, hogy egyszerre megérezte a fia tekintetét.

– Fordulj el, Zoltán, – mondta hirtelen. – Nem illik anyádat nézni, mikor öltözik.

– De mikor olyan szép anyám van, – felelt a fiú és anyjához lépve csókot nyomott annak kezére, szagos hajára és meztelen nyakára.

– Elrontod a frizurámat, – kiáltotta nevetve Julia. – Te bolond gyermek, te. Nagyon megsértettél az imént.

– Bocsáss meg, te vagy a világon a legszebb édesanya. Ilyen szép nő tán egész Pesten nincsen.

A cipő fel volt húzva és Julia most már a tükör elé állott, hogy haját megsimogassa.

– Azt gondolod, hogy még mindig szép vagyok? – kérdezte negédesen.

– Gyönyörű vagy.

Egy rózsafa-dobozból még egyszer előkerültek a szépítő szerszámok. Kefék, fésük, amelyeknek jó szaguk volt. Egy kis velencei tükör, amely rózsaszinűnek mutatta az arcot, sokáig szerepelt Julia anya kezében.

– Itt van a fiáker, – szólt be a vén cseléd.

– Itt elalhatsz ma éjjel Zoltán, amig holnap helyet csinálok neked a nagyatyád házánál. Férjemmel, a bálból úgyis csak reggel felé jövünk haza. Itt van a kamara kulcsa. Egyél-igyál, aztán pihenj le a kanapéra.

Hattyúprémes bundát kerített a vállára és a tükörbe belenézett:

– Nos, rendben van minden?

– Gyönyörű vagy. Te leszel a legszebb a bálban, – felelte Zoltán.

– Csókolj meg. Ha engedelmes, jó fiú leszel, jövő héten eljöhetsz velem egy nagyon szép bálba.

Anya és a fiú hosszú, forró csókot váltottak.

– Milyen jó szagú a szád, – mondta a fiú.

– A tied is, – felelte Julia. – És most jól viseld magad nálunk, mert egyedűl maradsz a házban. A cselédem elkisér és megvár a redout előcsarnokában, mert az úridámáknál most ez divat Pesten. Fel ne gyújtsd a házat.

Julia anya aztán kisietett az ajtón. A hintó kerekei tompán dübörögtek a Váci-utca mély havában. Zoltán a görbe grádicson a kapuhoz sietett.

Odalent az utcán, mint két behavazott kőszent álldogált a két komédiás.

– Nos! – kérdezte Völgyi. – Mennyit adott?

– Semmit. De gyertek fel. Van vacsora.

– Semmit? – ismételte elkeseredve Pataki. – És hintón megy a bálba. Mások gyalog mennek.

– De van vacsora, – felelt Zoltán.

Völgyi élcelődve bökte meg Pataki hátát:

– Te is avval álmodol, mivel a cigány gyereke. Most már volna vacsora, de neked pénz kéne. Az Isten se tudna kielégíteni.

Pataki, tragikus szinész lévén, búskomoran mormogta.

– Az éj hosszú, a vacsora pedig nem örök.

Zoltán bevezette az üresen maradott lakásba két szinészpajtását. Völgyi, mint élelmes ember nyomban megbecsülte a lakásberendezés értékét, mig Pataki karos-gyertyatartókkal ödöngött egyik szobából a másikba.

– Az apád képét nem látom sehol, Zoltán, pedig volna itt elegendő kép.

– Milyen puha ágyak! – vette át a szót Völgyi. – Mi sohasem aludtunk ilyenben.

– De még a könyvek között sem találom az ő költeményeit, – folytatta Pataki.

– Hiába, jó dolog gazdag embernek lenni. Nézzétek ezt a pompás karosszéket. Nem bánom akármi történik, én ebben a székben költöm el a vacsorámat.

Igy szólt Völgyi és nyomban az asztalhoz tolta a karosszéket.

Az asztalt ezalatt Zoltán megrakta a kamarában talált holmikkal. Borospalackok, sonkák, füstölt husok, befőttek és hideg szárnyasok kerültek az asztalra.

– Bezzeg a mostohaapád nem éhezik, – mormogta sötéten Pataki.

– Láttam az előszobában két pár csizmát, – csemcsegett Völgyi. – Hát az olyan csizma… olyan csizma, amilyenben Debrecenben Hajdu Nagy Péter, a milliomos jár.

Hatalmasan ettek és hatalmasan ittak.