Part 7

Aztán a torony körül egy kósza szövétnek lángja csapott fel és a rémülettől alig élő polgárok látták Hermant, a toronyőrt, őrült tekintettel rohanni a torony pincéje felé, mögötte a város megrokkant öreg vitézei, akik a kapukat otthagyva, nyomban a város kirabolásához fogtak. A lengőhajú zsoldosok hosszúnyelű fejszékkel estek a pinceajtónak. A vasak zörögtek, zúzódtak, – az ajtó nagy roppanással beszakadt.

Néhány másodperc múlott el és a földön fekvők érezték, hogy szagos borhullámok ömlenek arcuk felé: a zsoldosok feltörték a város boroshordóit és a polgárokra, asszonyokra, leányokra zúdították a gondosan őrzött hegyaljai borokat. A hordók feneke egymásután szakadozott be és a sötétségben zuhogva közeledett a kiömlő bor a kockaköveken. A borok illata megtöltötte a levegőt és az ajkak megnedvesedtek mámorító itallal. Most egy óriási hordót gurítottak a pinceajtóhoz a megvadult vitézek és az egyik elordította magát:

– Igy volt ez Magdeburgban is. Igyanak az asszonyok.

A hordó beszakadt és a bor zuhogva futott ki fogságából az asszonyok csoportjára. Már mély tócsák voltak mindenfelé és részeg, vad üvöltözés hangzott fel tántorgó emberek szájából. A föld ujra megrendült és valamennyien a földre buktak a szünet nélkül csurgó borba.

– Hol vannak az asszonyok? – kiáltotta egy fuldokló hang. Talán éppen a Stoller János hangja.

A sötétségben vad férfiak csapatja rohant rá visító asszonyokra és letépték ruháikat. Sohasem látott fehér asszonyvállak villantak meg a sötétségben és a szövétnek lángja sisteregve hunyt egy félig telt boroshordóban.

Azután már csak tompa üvöltés, állatias bőgés, őrjöngő női visítás hangzott a nappal még szelid és napsugáros hegyi városka piacán, a borral és vérrel meglocsolt kockaköveken.

A hajnali szél, amely ismét világosságot hozott a földrengés borzalmai után, egy mámorban alvó, túlvilági sáppadtságú arculatú emberek feje felől kergette el a sötét fellegeket.

Fru-fru.

A kóborlási vágy néha elűz Pestről. Azelőtt meg sem állottam a gránicig, manapság elegendő, ha Budáig megyek. A villamos kocsin lehunyom a szemem és szeretném elhitetni magammal, hogy lóvasuton utazom a Krisztinába, a lovacskák vigan poroszkálnak és mindjárt megszólal a kocsis tülökje, – mint hajdanán, mikor Budán szebb volt még minden, mint Pesten.

Ismerek egy régi cukrászdát Budán. Soha se járok cukrászdába, csak ebbe a budai cukrászdába. Mikor ide belépek, visszatér hozzám az első ifjuság. Diák vagyok ismét a fölvidéki városkában, boglyas hajam van és a billiárdgolyók zörgése a nagyvilági, tündöklő és pompázatos életet jelképezi. A falon egy bécsi képes ujságon merész tekintetü nők láthatók szines ruhában vagy trikóban, cigaretta füstölög a szájukban és a legutolsó divat szerint öltözvék. – Igen, ez az élet, a nagyvilág, ami után a fölvidéki városka kisdiákja vágyakozik. Néha, midőn veszedelem nincs a látóhatáron, titkon egy papirszivarkát füstöl el az ember a fru-frus cukrászkisasszony elbűvölése céljából. A kékes füstkarikák álmodozva szálldosnának a magasba, de mégis tanácsosabb ezen bünjeleket az ujságlap legyezésével idejekorán eloszlatni. A sétatéren Vasvári tanár úr szürke kalapja bukkan föl és az égő cigaretta villámgyorsan tünik el a zsebben. A hátulsó ajtón szabad az út a Flórián-utca felé.

Tehát, Budán azon régi kis cukrászdában még nagyon divatos dolog a krémes-béles és a fru-fru. Talán már nincsenek is másfelé fru-frus hölgyek, csak itt, ebben a kis budai boltocskában. Mintha valamely titkos jelvény volna a fru-fru az itten megforduló nők között, fiatalja, öregje homlokába hulló hajdíszt visel. Egy régi arckép-albumban lapozgatok vidéki ház szalonasztalán, amikor a kis cukrászdában körülnézek. Nini, ezeket a nőket én már mind láttam valamikor a nagynéném szalonjában, alattuk a helybeli fotográfus neve. A fotográfus régen meghalt, de képei megelevenedtek itt a kis budai cukrászboltban. Fru-fru! Csak jól körül kell néznem, bizonyára megtalálom itt első ideálomat, a szomszéd nevelőkisasszonyt is.

Lássuk csak.

Most lép be az ajtón és az öreg cukrász bácsi barátságosan köszönti bársonysapkájával. (Az öreg cukrász bácsival is találkoztam már valahol. Regényben vagy az életben? Mosolygott és olaszul köszönt, habár olaszul már rég elfelejtett.) De már itt van az első ideálom és illendőség, lovagiasság és minden férfierény azt diktálja, hogy neki szenteljem csapongó gondolataimat.

Pepita gallérka van rajta, amelynek piros a hajtókája és bár gyakori vendég az ódon cukrászdában, olyan félénken lép be, mint egy őz. A tekintete, borongós, ijedt és nedves tekintete, (mint azoké a fiatal hölgyeké, akik még nem igen ismerik az életet és tőle félnek), gyorsan fut végig a kis bolt vendégein. Mintha csak azt mondaná a szemével, hogy ő valóban nem oka annak, hogy a nyugalmazott ezredesnek az ablak mellett ma ismét rosszabb kedve van, mint bármikor. És nem tehet az őszi délután bánatos ködéről sem, amely köd ide a máskor vidám boltocskába is beférkőzött. Azt mondja a tekintete, hogy csak egy ici-pici kis helyet kér a tejszínes kávéjához, mert most egy üres órája van. Ötkor már úgy is a Krisztinában kell lennie és francia leckét adnia. Uraim, hölgyeim, kérem ne haragudjanak.

Ez a bejövetel. Sokáig nem igen meri fölvetni a tekintetét, amig az asztalkánál elhelyezkedik, a könyveit rakosgatja, meg a táskáját, csipkezsebkendővel megtörli az arcát, aztán megint csak a táskát babrálja a mellette levő széken, végre az öreg olasz közelg a kávéval és a kuglóffal. Jó alkalom ez arra, hogy egy lopott és gyors pillantást vessen maga körül, vajjon igazán nem bántott-e meg valakit magaviseletével.

Nem. Az ezredes csak az utca fölött lógó ködfelhőket nézi véres elkeseredéssel, az anya és leánya divatlapot mustrálnak, a pápaszemes ember mohón olvassa az esti lapot, mig én úgy üldögélek, mintha csupán azért járnék e helyre, hogy az öreg olasz bevételét ellenőrizzem és máshoz semmi közöm. A kuglóf lágyan omlik a csésze felett és a kanál nesztelenül merít a kávéból. A keskeny szájacska picinykét fölnyílik… Csönd van. Öreg szivem körül, mint halk szellőcske lágyan borong el a gondolat, hogy ő is, az első, akit szerettem, így evett kávét a szomszéd bérlőnél és az ujjai éppen ilyen tiszták, de mégis vörösesek voltak, mert éjjel szerette maga kimosni némely fehérnemüjét. Vajjon mikor kerül a sor a barna fru-frura?

Nemsokára, hiszen midőn az ember egy csöndes kis budai cukrászboltba jár már mulatni, akkor a kivánságai nem sokáig váratnak magukra. A fekete rigó is akkor fütyöl a kalitkában, amikor véletlenül arra gondolok, hogy miért nem fütyöl ez a hallgatag madár?

Amint a kávézásnak vége és a kuglóf morzsái szinte észrevétlenül tünnek el a tálcáról és az asztalról, csakhamar kezdetét veszi a munkálkodás. A kis nő most már megszokottabb e helyen és bátrabban néz körül a kis boltban. A tekintetét nem kapja le rögvest a gyilkos ezredes köcsögkalapjáról, amely szokás szerint előtte fekszik az asztalon. Megfigyeli az anyát és lányát, amint sóhajtozva és boldogtalanul lapozzák előlről hátra és hátulról előre a divatvilágot. (A bécsi élclap, a merész tekintetü trikós hölgyekkel most mozdulatlanul függ helyén, ahhoz csak az ezredes mer hozzányúlni, de most neki sincs kedve a rossz idő miatt.) A pápaszemes ember életre-halálra olvassa az esti lapot és a tetszetős részeknél helyeslően bólint fejével, ami szintén nem kerüli el a kis nő figyelmét. Most tehát elő a táskával, amely ártatlanul hevert eddig a széken.

A sárga bőrtáska olyan nesztelenül kerül az asztalra, mintha egy madár röpült volna oda. Alig hallhatóan csattan a zárja és a táska oldala leválik. Ott bizonyosan tükör van, mert a kis ismeretlen nő még egyszer körül néz, aztán hosszadalmas, meleg tekintetet vet a táska oldalára. A jobb kezét alig észrevehetőleg fölemeli és fürge, gyors ujjacskái már ott tapogatnak a fru-fru szálai között. Szép, nagy, de csak gyöngén fodorított fru-fruja van a kis nőnek. Kissé hátrahajlik, majd előre dől és a fru-fru igazodik, simul az ujjai között… Az ujjára csavarint egy hajtincset, meg elbocsájtja.

És e műveletben annyira elmerül, hogy észre sem veszi, hogy a gyilkos fölállott helyéről és a bécsi élclapot nagy zörgéssel veszi le a szögről. De most köhint egyet az ezredes.

És a sárga bőrtáska villámgyorsan összecsukódik.

A kis nő ijedt, őz-szemével meglepetten körülnéz. Az órára pillant és összerendül. Mindjárt öt óra. Kis pepita gallérját sietve összekapcsolja nyakán, már fölállott, odakünn fizet és vékonyka, szomoru alakja a következő percben az utca tulsó oldalán látható, amint fürge, gyors léptekkel siet a kötelesség után. A habos kávé, a tükör és a fru-fru: az élet gyönyörűséges örömei mind ott maradtak a mályvaszinű kis cukrászdában.

Régi kép.

Valamikor régen – mintha csak álmodtam volna, mint valami gyermekkori csókot – a szomszédunkban lakott Vezéri Pál. A háza előtt kis kert volt és a kerten olyan kapu, amely várkapunak is beillett volna. A kapun vasból kovácsolt zászlótartó, az egyetlen az egész városban. Ide dugták a zászló nyelét követválasztáskor és március tizenötödikén. Vezéri mindig kitette a zászlót, ha erre alkalom kinálkozott.

Vezéri Pál maga is olyan volt, mintha örökösen választásra ment volna. Vannak emberek, akik ünnepélyességre születtek. Mintha arra teremtődtek volna, hogy mindig a menet élén haladjanak, zászlóval, forgóval sapkájukon és az Éljen kiáltás ott látszik lebegni a kifent bajusz alatt. Régi királyok, gazdag grófok idejében, amikor a kalendárium minden napját megünnepelték, Vezéri megfizethetetlen ember lett volna. Manapság már ugyancsak résen kell lennie, hogy egy kis ünnepélyt találjon. És akkor a menet élére állott… Szép nagy szakálla volt, nagy fekete bajusza, Bubenik, a sánta borbély csigákba fodorította haját. Bár nyakas kálvinista volt, úrnapján résztvett a pápisták körmenetében és nyomban a főur után haladt, miközben kalapját olyanformán tartotta kezében, mintha csak a meleg miatt vette volna le fejéről. Mert, mondom, kálvinista volt. Szerette a szarvasaggancsot a sétapálcán, szerette a piros nyakkendőt, szerette azokat az embereket, akik szépen, tiszteletteljesen köszöntötték az utcán. Egy szép köszönésért elment a város másik végére. Egy kis görbe foltozó-varga kalapált az alvégen egy szenes tuskón, követválasztásoknál nagy harcos, aki hőssé lett a választás izgalmaiban, különben néma, szótalan emberke, aki sűrűn kikapott feleségétől. Vezéri elsétált az alvégre és a kis varga felállott a szenestuskó mellől. Már messziről meghajolt és a sapkájával félköröket írt le a levegőben. Mindez addig tartott, amig Vezéri a közelbe érkezett. Ekkor tekintetet váltottak. A varga néma panasszal, mély sóhajjal és fejbólingatással jelezte mostoha sorsát. Vezéri homlokára vonta a szemöldökét és arca igéretet, biztatást fejezett ki. Mintha csak azt mondta volna, hogy közelg az idő, amidőn megtörik a gonosz varázslat és egyenranguak lesznek ismét a követválasztás rendezésében. A varga megnyugodva, földerűlve hajlongott, amig Vezéri pompázatos léptekkel tovaballagott.

Máskor a Morgó temetőbeli sírásót kereste fel Vezéri Pál. A vén sírásó valamely oknál fogva szerfölött tisztelte Vezérit és sapkáját mélyen levette a temető kapujában, mintha maga a főúr jött volna teljes ornátusban, kántorral, ministránsgyerekekkel.

Lehet, könnyen lehet, hogy a vén sírásó a város elhunyt előkelőségeinek elmult temetéseire gondolt, mikor borravalót kapott és Vezéri Pál a menet élén haladt.

Jogosan lehet tehát elmondani, hogy Vezéri Pál, egykori szomszédunk számon tartotta a szép köszönéseket. Elment értük és behajtotta őket. (Csak Udvarhelyi, az adás-vételi iroda tulajdonosa nem köszönt már többé, miután egy ócska vizipuskát szerencsésen eladott Vezéri uramnak, bár neki arra semmi szüksége nem volt.)

Igy élt, éldegélt Vezéri Pál szomszédunk, családjában éppen úgy élvezte a tekintélyt, mint a külvilágban. A sors egy hallgatag és sáppadt képű asszonykát jelölt ki számára, bizonyos Kárász Zsuzsannát. Ziza, miután csak egy kovácsnak volt a lánya, módfelett tisztelte férjét. A többi Kárászok elmentek, elszármaztak és Vezéri Pál gyakran mondta a feleségének, hogy most már szerfölött kell vigyázni, mert az elszármazott Kárászok helyett is az ő családjának kell fenntartani a tekintélyt a városban.

Két gyermeke volt, akiket kis földbirtokából nevelgetett. A fiának azt mondogatta, hogy egykor földes úr lesz belőle, mig leánya, Katalin már a bölcsőben jegyet váltott egy bizonyos gőzmalomtulajdonos fiával. A malom régen leégett, a molnár más vidékre költözött és voltaképpen tudni sem lehetett teljes bizonyossággal, hogy élnek-e még valahol, valamerre a molnárék. Katalinnak azonban sűrűn emlegette atyja Simonyi Róbertet, aki egykor eljövend. Természetesen azon a hintón, amelyen egykor itt járt az öreg Simonyi.

Jól emlékszem a napra, amikor egy lompos, csapzott, fekete emberke jelentkezett szomszédunknál, Vezéri Pálnál. Alkonyattal jött és miután sokáig ácsorgott a várkapu előtt, amelyen nemzetiszinű lobogó lengett (tanító-gyülés volt a városban), hosszas habozás után beosont a házba. Beosont és ott maradt, bár Vezéri Pál kiáltozása sokáig hallatszott.

Nagyapám, aki vénséges-vén ember létére éppen úgy szerette az eseményeket, mint a fiatal lány a bálokat, estefelé magához intett görbe botjával.

– Gyerünk egy kicsit nevetni a félbolond Vezérkéhez, – dörmögte. – Vajjon miféle futóbolondot szedett fel megint?

Máskor is jártunk a szomszédhoz «nevetni» amikor Vezéri Pál katonai rendben tartotta családját és megmutatta tíz pár csizmáját és ugyanannyi sétapálcáját. A csizmáknak nevük volt. Az egyiket Fabinyi Teofilnak hívta Vezéri. Mert éppen ő volt a követ városunkban. Volt ott gyászcsizma, lakodalmas csizma. A Kakonyai nevű csizma a végrehajtóról volt elnevezve. Állítólag ennek a csizmának dupla-talpa volt, benne a nagy bankók és drága papirok.

Nagyapám, bár vénséges-vén ember volt, szerfölött mulatott ezeken a dolgokon.

– Kár, – mondta hazafelé menet, – hogy én már csak papucsban járok.

Hát átmentünk a szomszédba.

A szomszédék az udvaron ültek, a csillagok alatt és a vén diófa szokás szerint nyögött, sóhajtozott az udvar sarkában. («Odazárom az ellenségeimet, a faoduba» – mondta egyszer Vezéri.) Az asztalnál ketten ültek. A lompos ember – de már csizmában, (nagyapám egész este a csizmát fürkészte, vajjon melyiket húzta rá Vezéri) – és a házigazda. Asszony és gyermekek tiszteletteljes távolban.

A házigazda felállott és a legnagyobb ünnepélyességgel bemutatta nagyapámnak a rongyos embert:

– Vezéri.

– Hm, – mondta a nagyapám. – Valóban. Hisz kitalálhattam volna a csizmájáról.

– Nos, igen, – folytatja elkomolyodva a házigazda. – Öcsém nagy utazásból jött, jogosan kopott el saruja.

Egérszemű, törpebajuszú, kékzubbonyos emberke volt Vezéri öccse, aki láthatólag nehezen fékezte mozgékonyságát. De a szemén és a bajuszán sem tudott uralkodni. A szeme a nagyapámon tetőtől-talpig végig ugrált, majd engem vizsgált meg. Aztán megint a nagyapámra ugrott a tekintete. A bajusza mintha valami láthatatlan cérnával volna a szeméhez kötve. Izgett-mozgott a törpe bajusz. Csoda, hogy megmaradott a helyén.

Nagyapám, valamikor királyi ügyész volt, ezért szerette az ismeretlen embereket fogas kérdéseknek alávetni.

– Merről jött, tisztelt öcsémuram? Délről vagy északról?

A kis ember sunyin nevetett.

– Északról, ha megengedi.

– Hm, – mormogta nagyapám és gyanakodva szimatolt.

– Hm, – ismételte rövid idő mulva. – Ügyészkoromban arrafelé az országuton kirabolták a postakocsit. (Felemelte a hangját és bozontos fehér szemöldöke alatt vészjóslóan villant meg szelid szeme.) Pisztollyal lőtték le a kocsist. És a tettesek eddig nem kerültek kézre.

– Huh! – kiáltott fel tréfás komolysággal a kis ember. – Pisztollyal lőtték le a kocsist – utánozta szakasztott hiven a nagyapámat.

Majd, mintha egy nem régen abbahagyott mondókát folytatna, előrehajolt az asztalnál és a borospoharakat megtöltötte.

– Tehát, kedves Pál bátyám, látom, tapasztalom, kezemmel tapintom és torkomban érzem, hogy a jóisten megáldotta szorgalmadat. Látom, hogy eszed, tehetséged és szived megérdemelt gyümölcsökhöz juttatott. És igérem neked, hogy ezután másképpen lesz. Vezéri Ignác mondja neked, akinek hamis szó még nem hagyta el az ajkát, hogy Vezéri Pál többé nem lesz választó, hanem ő lesz a választott. Te leszel a követ ebben a városban, ha van még erő ebben a két karban. (Pedig van!) A te dicső neved leng a magasan lengő zászlón… Éljen Vezéri Pál!

A poharát nagy zajjal a többihez kocintotta és fenékig kihajtotta.

Ezután nemsokára Vezéri Pál emelkedett szólásra. Felállott és a két kezét az asztal lapjára helyezte, miután befelé fordította a pecsétgyűrűjét, amely a szavak megindításánál már sokszor jó babonának bizonyult.

Némely gyermekkori emlékeken megkezdve, hosszadalmasan magyarázta meg öccsének, hogy milyen kiváló férfiú lett belőle. «Csak azt sajnálom, hogy nem voltál osztályostársa küzdelmeimnek», – mondta többek között.

(Az ifjabb Vezéri esküre emelte kezét. Ezután az lesz.)

A poharak megint csörögtek.

Éjfélre járt, amikor nagyapám megunta a nevetést és hazafelé kocogott. Az utcán az akácok alatt megállott és görbe botjával számtalan vonalat húzott a porba.

– Ha tíz-tizenöt esztendővel öregebb volna ez a bizonyos Vezéri – mondta mély meggyőződéssel – bizonyosra venném, hogy ő a postarabló. Nyomban vasraveretném a csendbiztossal.

A kapunál még megállott és toppantott:

– Vasra veretném.

Még sokáig hallottuk szobáinkban a csendes csillagsugaras éjből a két Vezéri pohárköszöntőit. Behúnytam a szemem, de mindig az egérszemű embert láttam, szemben vele a kipirult és felhevült nagyszakállú bátyját, a háttérben, a diófa alatt szótlanul lapul meg a család, a szép Katinka anyja ölébe hajtja fáradt fejét.

Korán reggel felköltött nagyapám.

– Azt hiszem, még se ő volt a postarabló – mondta. – Ahoz több bátorság kell, mint amennyit ebben az emberben észleltem.

Az uton csakhamar találkoztunk Vezéri öccsével. Egy fűzfagalyat faragott a bicskájával és a csizma nagyon fényes volt a lábán. Sunyin köszönt a nagyapámnak. A kész fűzfasíppal pedig engem ajándékozott meg. Amikor tovább mentünk, egy utcasarokról láttuk, hogy a Vezéri öccse az utca közepén áll és csizmájában gyönyörködik.

Téli út.

Az esti és éjjeli órákban, midőn Szindbád a fejét az ágy párnáján elhelyezte és a gondolatok mint búcsuzó vándormadarak mind ritkábban, mind messzebbre szállongtak körülötte; vagy a reggeli heverészéseknél, midőn az éj kedves, meleg, csókos álma még félig ott volt az ágy takarója alatt, a puha párnán, a szőnyeg bolyhos lágyságában és mintha még a küszöbön állana a feketeselyemruhás, pirosálcás uridáma, az álmok dámája, kis lakk-topánkájában és finom selyemharisnyájában, amilyent az udvarhölgyek hordanak hercegnőik tudta nélkül, – ebben az időben Szindbádot, a hajóst magányos szobájában gyakorta felkereste egy kis fekete szinésznő, fekete ruhában, fekete selyemharisnyában, sastollas kis kalapban és a haja a füle mögött lágy volt, omlatag volt, de frissen fésült, mint ahogyan Szindbád a kis szinésznőt egyszer, utoljára látta.

Addig járogatott Szindbádhoz az ábrándok és félig sejtett, félig átélt kéjek óráiban a szinésznő, amig Szindbád, a csodahajós egy napon elhatározta, hogy utánanéz a kis hölgynek, aki álmodozásaiban jelentkezik.

Elmult éveiből, búbánatos, kalandos ifjuságából ugyanis emlékezett arra, hogy vannak rejtélyes álmok, álmodások, amelyek egyszerre két szivet keltenek fel, mint egy fészekből való fecske-testvérek, amelyek egymástól messzire röpdösnek.

Egy napon lehetségesnek látszott előtte, hogy valahol, valamerre a kis szinésznő – akit pedig már egyszer elfelejtett – éppen olyan furcsán, titkon, csak az ágytakaró alatt bujkáló gerjedelmekkel gondol rája, mint Szindbád, amidőn a kedves szívalakú arcocskát csaknem egy hüvelyknyire látja a párnán maga mellett.

Lehetséges, hogy a kis szinésznő valamerre óhajtja őt, mert a szive üres, szabad és az elmult dolgokkal édeskedik; messzitünt férfiú feje körül borong, mert a jelenben egyetlen bajusz, sem szakál nem látszik a kis szív tükörén.

Miután ezen dolgokat egynéhányszor elgondolta Szindbád, felkerekedett, útnak indúlt, – bár a haja már szürke volt, mint a zajló Duna felett csapongó jégsirály szárnya.

A nyomok a nagy téli időben Eperjesig vezették.

A városkát öles hó sáncolta körül és a hófuvásban a régi házak olyanformán zárkóztak be, mintha ellenség közeledne a város felé. Az emberek a mellényük zsebébe dugták az orrukat, hosszúszőrű lovacskáik mellett bandukoltak a fa-szállító tótok, mintha Andersen meséiből megindúlnának egyszerre a hóemberek. Szindbád csak nehezen talált egy értelmes szemű, rablóképű korcsmárosra, aki pontosan tudta, hogy vándorszinészek csapata (amellyel Paula pályázott) Eperjesről hová és merre vette útját. Túlmentek a nagy hegyeken, amelyekre egy kis vonat kapaszkodik. De most hófúvás van a hegyek között és a kis vonat talán már nem is kapaszkodik.

Valahol, valamerre a Verhovinán, vagy talán még messzebb is menének a szinészek, akik egy királyi palástot és két pár lovagcsizmát hagytak zálogban a fogadósnál.

Szindbádnak szinte jólesett, hogy nem találta meg nyomban Paulát, amint utána indúlt. Igy szinte becsesebbnek látszott előtte a kis szinésznőcske, mint a szinestollas madár, amely az erdő mélye felé menekűl a közelgő lépésekre.

– Utánamegyek! – mondogatta magában, amint a hófúvásos városkában bolyongott és benézegetett az ablakokon, ismeretlen nők után szaglászódva.

A hóval vastagon fedett pohos torony környékén, ahol láthatatlanúl károgtak az elrejtőzött varjak és csókák, a havak közé ásott gyaloguton végre egy orosz-sapkás, rövidbundás urihölgyet látott közelegni. A dámának formás cipője volt, divatos, szűk szoknyája, de amint Szindbád őt megközelítette, kiderűlt, hogy arca hervatag és fáradt. A hajdan finom orrocskát pirosra marta most a hideg és régente a festék; a száj körül keskeny, kedvetlen ránc vonúlt el. Csak a nefelejts-kék szempár tekintett üdén és fiatalosan Szindbádra, aki kalapját megemelte. (Idegen városokban Szindbád mindig köszönt a papoknak és az urihölgyeknek, mert szerette, ha ismeretlenűl is udvarias és vallásos embernek vélik.)

A dáma továbblépkedett, Szindbád utánanézett. Ruháját, cipőjét, hosszú lovag-keztyűjét még egyszer megvizsgálta és magában azt gondolta:

– Valami öreg bárókisasszony… Ha Paula nem volna, most utánamennék és Eperjesen maradnék!

Később nagy ostobaságnak minősítette Szindbád véleményét, mert ebédutáni feketekávéját azon trónus mellett fogyasztotta el, amely trónusból a bárókisasszony uralkodott a kávéház felett.

A kávés felesége volt ő; egykor kaszirosdáma Pesten, de most figyelmesen olvasgatta a képeslapokat, karpereceit csörgette kövér csuklóján és az idegen úrra rideg előkelőséggel nézett, mint férjezett hölgy, aki már nem kiváncsi az idegen urak mondanivalóira.

Később a cigányok jöttek, furcsa, világosszinű keménykalapjaikban és gavalléroktól levetett kabátjaikban. A festett bajuszú primás kezet csókolt az asszonynak és a sarokba rakott hangszereket kérte valamely délutáni lakodalomhoz.

– Jól van. De ne igyák le magukat, Zsiga, – mondta komoly, anyáskodó hangon a kávésné.

Szindbád később francia konyakot rendelt és emígy magára híva a kávésné figyelmét, sikerült nemsokára bizonyos egyetértő, meleg és jelképes pillantást váltania a szigorú dámával. Egymásra néztek, majd az asszony titkon, csendesen megrázta a fejét: «Nem, nem lehet… legalább is itt nem lehet…» «Pedig maga tetszik nekem és máris szerelmes vagyok» – felelt Szindbád a szemével. «Igazán?» – kérdezte az asszony. «Igazán, – mondta Szindbád dióbarna szeme, – de kérem ne haragudjon ezért reám.»

A kávésné egy darabig a cukortartóban babrált. Majd felvetette csendesen a tekintetét. «Nem haragszom!» – mondta neki nefelejts-kék szeme sugáraival. Később titkon megigazította a fésüt hajában, a hátamögötti tükörbe pillantva.

A nagy hegyekre kapaszkodó kis vonat indulásának órája elkövetkezett, Szindbád tehát, anélkül, hogy az asszonyra többet ránézett volna, elment, mint aki dolgát jól végezte.