Part 6

A lovacskák megindultak, egyet-kettőt nyikorogtak a kerekek és egyszerre csak azon vettük magunkat észre, hogy odakünn gurúlunk az országuton. A távolban rozsdavörös hegyek, mély és csöndes erdő a baloldalon, amelyből az ősznek sóhajtó és csöndes hangjai hallatszanak. Levélzörgés és a bujkáló szél hangja, amely olyanformán hangzik, mintha éjszaka egy nyitva felejtett ablakon át éjjeli madarak röpülését hallanánk. A mezőkről a varjukárogás már élesen hangzik a megritkult levegőben és a rozsdás hegyoldalban kopott gunyájában, amelyet szürke pókfonalak borítanak, csöndesen ballag a szőlőpásztor. Messzire, a szürke égboltozat alján egy falu fehér tornya világít, mint egy fehér ablak. Nagybátyám csöndesen morog:

– Az egész világ megismeri a kocsidat a kerekek nyikorgásáról, Kecskés. Mért nem kened a tengelyt, Kecskés?

A sárga, töpörődött fuvaros hátrafordult, a szemével sietve pislogott, amig megszólalt:

– Tekintetes úr is úgy van vele, mint az egyszeri katona… A háborúban ellőtték a lábát és azt kérdezték tőle, hogy miért sántikál?

Nagybátyám haragosan legyintett:

– Nem szeretem, hogyha valahová megyek, ott előre tudják az érkezésemet…

Kecskésnek erre is volt felelete:

– Éppen mint az egyszeri mester… A háta mögé dugta a nádpálcáját, hogy meg ne ismerjék.

– Bolond vagy, bolond vagy! – kiáltotta Csáki Pál és az uton először: lassan, meggondoltan, dörcögtetve nevetett. És ez a nevetés, amely lassan mulott el, mint a vén lovon nyargaló öreg lovasnak hangja az erdő mélyén, mintha megváltotta volna az öreg embert az eddigi világfájdalmas hallgatásból. Többé nem nézte összehuzott homlokkal és elkeseredetten az őszi tájat, hanem összeszorított kezét kivonta a rókabőrből és sapkáját hátratolva, nagyot szippantott az őszi levegőből.

– Azt hittem, – mondotta szinte felvidámodva – hogy már nem ismerem erre az utat… Igaz, igaz, hogy régen jártam erre. Túlságosan is régen ahhoz, hogy minden öreg fára emlékezzem, de ime már látom, hogy jó nyomon járunk. A legjobb nyomon. Jegyezd meg magadnak azt a bedőlt hidat ott jobbra a dülőuton. Mikor ezt a hidat látod, akkor tudd meg, hogy Törökfái közelében jársz, ahol a templom patrónája Simkó Gabriella úrnő és Fegyvernekinek hívják a papot. Anno dazumal: sarkantyus csizmát és piros huszárnadrágot hordott a reverenda alatt… Gabriella?… Nos, éppen az ő kedvéért rendeltem meg akkoriban Horseczkinél a Hymen-országába vivő kocsit… De te még gyerek vagy ehhez és a megrendelést is idejében visszavontam Horseczkinél. Jobbra, Kecskés, jobbra hajts, ha mondom! Gabriellához megyünk látogatóba.

A fuvaros közömbös arccal hátranézett:

– Tekintetes úr úgy beszél velem, mint az egyszeri borbély… A fogfájós parasztot a másvilággal vigasztalja. Hiszen már harminc esztendő előtt az apám is mindig jobbra fordult ezen az uton, amikor a tekintetes urat vitte.

– Igaz a’! – kiáltott fel Csáki Pál. – Az apád volt az az akasztófáravaló, aki egyszer kifordított…

– Csak azt cselekedte, amit az egyszeri fuvaros, – felelt nyugodtan Kecskés – zab helyett ostorral traktálta a lovait.

– Megsántultam, pedig éppen vőlegény voltam. Sántán, bénán, betört orral nem mertem többé a menyasszonyom elé kerülni – folytatta nekitüzesedve Csáki Pál.

Kecskés vállat vont.

– Az egyszeri asszony is otthagyta a kelő kenyeret, amikor szeplőmosó tavaszi permeteg hullott az égből!…

– Bolond vagy! – dörmögött a nagybátyám. – Azért vontam vissza Horseczkitől a Hymen-kocsijának a megrendelését. Éppen az apád miatt, az apád részegsége miatt. Kár, valóban nagy kár, hogy előbb fel nem kötötték!

A fuvaros felelni akart valamit, hátra is fordult, de mert hirtelen nem jutott eszébe semmi, hát csak újra a lovait nézte, elgondolkodva azon a régi mondáson, amely sehogyan sem akart most nyelvére jönni. A nagybátyám is hallgatott és figyelmesen vizsgálta a mindinkább közelgő fehér tornyot. Mintha aggodalmat okozott volna neki, hogy a torony olyan gyorsan közeledik a messziségből. Olykor-olykor ijedt pillantást vetett az árokra, mely az út mentén huzódott és a homloka gondterhes lett.

– Attól félek, – mondta végre csöndesen – hogy te is az árokba fordítod a kocsit, mint az apád… Nem vagy te részeg, Kecskés?

A fuvaros hirtelen hátrafordult és örömteli hangon felkiáltott:

– Most jutott eszembe… Az apám is úgy volt vele, mint az egyszeri cigány. Mikor akasztani vitték, hát folyton azon sopánkodott, hogy fáj a lyukas foga.

– Vajjon nem fordítasz-e az árokba, Kecskés? – kérdezte a nagybátyám szigoruan.

A fuvaros a vállát rázogatta.

– Mint az egyszeri…

– Arra felelj! – kiáltotta Csáki Pál – hogy nem fordítasz-e fel? De hiába is mondasz akármit, látom előre, bizonyosan tudom, hogy ott annál a cserjésnél, ahol az út balra kanyarodik, az árokba vezeted a kocsit. Olyan bizonyosan, minő a kétszerkettő. A szemedből látom ezt. Azért tehát csak fordítsd meg nyomban a szekér rudját és menjünk vissza, haza. Ebédre még otthon is lehetünk.

Kecskés, miután nem jutott eszébe semmi argumentum, szótlanul engedelmeskedett. Kocogtunk vissza, hazafelé!…

Csáki Pál hátra-hátranézett az eltünedező fehér torony felé. És midőn azt elfödte az erdő, megkönnyebbülve felsóhajtott.

– Mert vajjon mit mondhatnék neki a Horseczki elmaradott kocsijáról? – kérdezte tőlem.

Amire én még akkor nem tudtam felelni.

Ferenc császár éjszakája.

A Dunában abban az időben még Ferenc császár áztatgatta a lábát vasárnap délutánokon, mint ez a bécsi polgárok divatja volt és a császári kertek alatt messzirül virított az orgonabokrok közül az öreg Ferenc tarka napernyője, amelynek árnyékában a császár kolbászt evett, sört ivott, horgászott és a lábát áztatta. Az arra tévedő bécsiek kedélyesen emelték meg a köcsögkalapjukat, mintegy integettek neki, mint egy kedves söröscimborának szokás vasárnapi délután a Práterban.

A kedélyes Bécs talán azóta se volt vidámabb, mulatságosabb és «brüderlich»-ebb, mint ebben az időben, amikor messze nyugat felé villámokkal terhes sötét felhők huzódoztak fölfelé az égboltozatra és Párisból nap-nap után aggodalmas hireket hoztak azok a sötétarcu, bőköpenyeges, kalapjukat mélyen a szemükbe huzott utazók, akik rendesen estefelé, csaknem kapuzárás előtt döcögtek be nehézkes utikocsikon a Három oroszlán-vámon és szállást vettek a Jámbor utazó-nál vagy a Piros almá-nál. Mintha csak azt akarták volna megmutatni a bécsiek, hogy ők nem félnek a francia forradalmi széltől, a tornyosuló felhők nem érik el az István-torony keresztjét: már régen orgona nyílott a mödlingi kertekben, amikor Bécsben még egyre tartott a farsang. Az öreges császár akarta így, vagy óvatos tanácsosai? A sörös- és boros-pincéket akár éjfélig nyitva tarthatták a korcsmárosok és a hatósági gyámkodáshoz szokott Bécs gyerekes örömmel élt a kinálkozó alkalommal. A zenekarok késő éjszakáig zengedeztek a pincékben és Michl, a hires népénekes arról danolt a publikumnak, hogy forradalom azért nem lesz soha Bécsben, mert az asszonyok kiteregetik az alsószoknyájukat a Mariahilf-úton és ezek a bő alsószoknyák elnyelnek minden fekete jakobinust. Az öreg Ferenc császár egyszer gyümölcsárusnak öltözve, nagy kedvteléssel hallgatta végig Michlt egy mödlingi korcsmában, sőt még azért sem haragudott meg, midőn a népszerű énekes a császár lábairól énekelt, amelyek miatt a halak nem mernek Linz felől a Dunán leúszni.

– Átkozott kölyök! – dörmögött Ferenc császár és a könyei potyogtak a nevetéstől.

Gróf Saurau, a rendőrfőnök hiába rángatta hátulról a kabátját, a császárnak eszeágában sem volt elhagyni a sörházat. Pedig az idő már éjfélre hajlott és a táncoló fiákeresek és diákok között kezdetét vette a szokásos verekedés a mosónők miatt, akik ez időben még korlátlanul uralták a sziveket Mária Terézia rendelkezése folytán. «Szép mosónő» nélkül nem élhetett legényember a bécsi falak között, hiszen a nagy császárnő mintegy privilégiumal ruházta fel a mosónőket a szerelem terén. A kapucinusok őrizték a halottakat, a mosónők táncoltak és énekeltek. Az öreges császár is kedvtelve nézegette a pirosképű, fehérhomlokú és belisztezett nyakú leányokat, akiken repkedett a frissen vasalt szoknya. Saurau gróf hiába súgta a fülébe, hogy véleménye szerint néhányan már felismerték a mulatók közül. Egy barettos, sötétköpenyeges, pirosorrú és nevető arcú férfiú, aki eddig látszólag semmivel sem törődött, csak a kancsójával, most lekapta a fejéről a barettot és hangosan felkiáltott.

A barett alatt a császár saját szemével láthatta a hegyes jakobinus-sapkát. Hanem a félelmetes sapka csöppet sem volt ijesztő látvány a pirosorrú, kövérkés uracska fején.

Inkább komédiának látszott az egész dolog, amint a pirosorrú háromszor jókedvüen az asztal lapjához verte az ólomkupát.

– Hidegvér, Saurau! – mosolygott a császár. – Mi bécsiek szeretjük a tréfát. Hadd mulassanak a polgárok úgy, ahogy nekik tetszik.

De ebben a percben elhomályosodott a nagy pincehelyiség, alig egy-két lámpás maradt égve és a zenekar elhallgatván, a táncoló párok a falak mellé húzódtak. Mindenfelől jakobinus-sapkát viselő férfiak gyülekeztek a középre és Michlt, az énekest, feltolták az emelvényre.

– Az eipeldaui dalt halljuk! – kiáltozták a forradalmi sapkások és Michl habozás nélkül ütötte meg húros hangszerét.

És felhangzott az eipeldaui dal, amelynek különös zenéjében, vad szövegében már benne morajlott a közelgő forradalom zúgása.

Most nem kellett Sauraunak a gyümölcsárust biztatni. Az olasz kabátos, papucsos narancskalmár magától felemelkedett és ijedten tipegett az ajtó felé. Szinte sietve haladt az orgonavirágos kertek között, amelyekre szeliden borúlt a csillagos égboltozat.

Valahol fülemile énekelt és az éjszaka enyhe szelídséggel ölelte át az Istvántorony kivilágított óralapját.

A hűséges Saurau három lépés távolságból követte a császárt, amíg az kimerűlve megállott egy terebélyes fa alatt.

– A gyaloghintó a Vas-szűznél várakozik, felség – szólott tiszteletteljesen a rendőrfő.

A beteges császár keservesen felsóhajtott és szinte könybe lábbadt a szeme, mint egy gyermeknek, akit legkedvesebb játékszerétől fosztanak meg.

– Ó, Saurau, minek hoztál engem erre a helyre? Nincs nekem elég fájdalmam, bánatom, álmatlan éjszakám? Saurau, te már nem szeretsz engem. Ugyan mire való volt nekem megtudni, hogy az én hűséges bécsi népem mulatozás közben azt az utálatos dalt énekli? Hát már elfelejtették Augusztin régi nótáit? És még a Michl is, akinek ujesztendőkor húsz tallért küldtem?

– Még az éjjel elfogatom, felség! – felelt komoran a rendőr.

Az öreges Ferenc császár ijedt tiltakozással emelte fel a kezét:

– Azt nem szabad tenned, Saurau. Mit szólna hozzá a bécsi nép? Talán én énekeljek ezután nekik a sörházban? Nem, Saurau, nem szabad megrontani a nép mulatságát. Michl csak hadd énekelje tovább az eipeldaui dalt, de az újesztendei talléroktól örökre elbucsuzhat.

A rendőr szárazon jegyezte meg:

– Tehát engedjünk szabad utat a forradalomnak?

– Ó, te bolond, – kiáltott fel a császár – hát azt hiszed, hogy Bécsben lehet forradalom? Tartsd reggelig nyitva a sörházakat, ha félsz balgatagon és vasárnaponkint mulathasson ujra a nép a medvéknél, amelyet eddig eltiltottunk. Csak mulassanak. Jőjjenek vissza a taliánok a szinházaikkal és a Kolosszeumban bált rendezzenek a «szép mosónők».

– Ezt már mind megengedtük, – felelt konokul a rendőr – a forradalom mégis a levegőben van. Engedje meg, felség, hogy emlékeztessem arra a pirosorrú, kövér emberre, aki ólomkancsójával jelt adott az eipeldaui dalra. Az a Hebenstreit, aki midőn a sörözést abbanhagyja, hadigép feltalálásán töri a fejét. Már feltalált egy lándzsás szekeret, amelyet a lovasság támadása ellen akar felhasználni. Biztos tudomásom van róla, hogy a szekér tervét már közölte a francia konventtel. Délutánonként a Hackel boltjában a Grábenen titokzatos emberek szoktak összegyülekezni, akik a Moniteurt olvassák és átveszik a Franciaországból érkező leveleket, amelyeket rejtélyes utazók hoznak a forradalmi Parisból. Sőt a «barna Mici» révén, felség, akit mindnyájan ismerünk elragadó táncáról, énekéről és gyöngysor fogáról, azt is sikerült megtudni a rendőrségnek, hogy általános felkelés készül Bécsben. Egy reggelen jelvényes férfiak jelennek meg az utcákon és felfordítják a városban a rendet és nyugalmat. Diákok és polgárok, magyar nemesek és francia összeesküvők suttognak éjjelenkint rejtett tanyákon. Felség, vannak kézszorítások, kopogtatások és titkos jelek Bécsben, amelyeknek a jelentőségét még a rendőrség sem tudja.

A császár, aki eddig némán ballagott és látszólag egykedvűen hallgatta a Saurau izgalomtól remegő szavait, most fázósan burkolta nyakára a köpenyegét.

– Miféle rendőrség az, amely tűri a titokzatos dolgokat? – kérdezte ingerülten.

Saurau mélyen meghajolt:

– A rendőrség vigyáz felséged életére. És ime jól vigyázunk.

Egy sípot vett elő, amelybe halkan belefújt.

A síp-szóra a bokrok közül, kapuk mélyedéséből köpönyeges titkosrendőrök léptek elő és acélok villantak meg az éjszakában.

– Jól van, Saurau, látom, minden rendben van, – mormogta fogvacogva a császár. – Idáig azt hittem, hogy úgy járhatok-kelhetek a bécsi utcákon, mint bármelyik békés polgárom. Sohasem hittem volna, hogy titkos szemek kisérik lépteimet, midőn vasárnap délután a Práterben sétálgatok. Többé nem szólítom meg alattvalóimat, hiszen bizonyos, hogy csak titkosrendőr kerűl az utamba.

A csillagok már halványodtak az égboltozaton, amikor a Vas-szűznél váró gyaloghintót elérte a császár. Sóhajtozva, szinte búskomoran nézett a bécsi háztetők felé, amelyek szürke árnyakként emelkedtek ki az éjszakából. A régimódi hegyes háztetők felett könnyü hajnali felhők úsztak a messziség felé, a lilienthali országuton hosszú sorban döcögtek az álmos zöldségesszekerek a város felé. Szinte érzett a könnyü hajnali álom, amelyben Bécs szendereg és az öreges Ferenc sóhajtva fordult a rendőrhöz:

– Nem, sehogy sem tudom elhinni, hogy az én polgáraim a sörükön és feleségeiken kivül mással is álmodnának ama csöndes háztetők alatt? Hiszen senki sem bántja őket!

*

A Vas-szűz, amely tulajdonképpen egy félig rombadőlt épület volt, amelyben néhány száz esztendő előtt a templomos vitézek laktak és mulatoztak, még ebben az időben is telve volt földalatti rejtekhelyekkel, ahol könnyedén meghúzhatták magukat azok, akiknek ártalmas volt a napvilág. Saurau Ferenc gróf kitünő rendőrfőnök volt. A Vas-szűz kazamatáit és annak lakóit éppen úgy ismerte, mint a titokzatosságot kedvelő kor bármely bécsi rejtekhelyét. Számos titkos társaság volt ez időben Bécsben és a jakobinusok szépen elvegyültek a többi titkos társaságok közé, amelyek politikai céljaik helyett inkább az erkölcsi világ összeomlasztására törekedtek. Középkori orgiák elevenedtek meg az elhagyott házakban és az emberek gyermekes és naiv szertartások között istentagadást üztek.

Saurau kézenfogta a császárt és bevezette a Vas-szűz bokrokkal benőtt romjai közé. Valami mennyezet nélküli teremben leültette egy kőpadra, ahonnan az öreges Ferenc csupán a csillagokat látta, ő maga eltünt, de néhány perc mulva visszatért egy talpig fehér köpenyegbe burkolt női alakkal, aki törökös turbánt viselt kígyózó hajfürtei felett. A nőalak leborúlt az álmélkodó császár lábai elé.

– Pardon szegény fejemnek! – rebegte idegenes németséggel és megcsókolta a császár papucsát.

Az öreg Ferenc kényelmetlenül mozdult meg helyén:

– Mi ez, Saurau? – kérdezte haragosan.

A rendőr szárazon felelt:

– A policia kezei hosszúak. Ez a nő ismeri a jakobinusok főnökét. Nevezd meg őt, Borbála!

A nő zokogva turta a fejét a császár lábához:

– Pardon szegény fejemnek! – ismételte.

– Beszélj, Borbála, – szólt közbe fenyegető hangon Saurau.

– Akit én szerettem, aki engem egykor szeretett, aki engem elhagyott és akit én örökké szeretek: az a főnök, – zokogta a nő franciául és a fejét a földre sülyesztette.

A régies Ferenc nem tudott egészen jól franciául, csak egyes szavakat értett meg a nő beszédéből. Saurauhoz fordult.

– Mit akar? – kérdezte kényelmetlenül.

– Ez a hölgy egy francia leány és foglalkozására nézve szinésznő, – felelt a rendőr. – És ösmeri a legerősebbet, a leghatalmasabbat a jakobinusok között. Nevezd meg!

– Nem, nem, – zokogott a leány. – Amig meg nem igéri a felség, hogy kegyelmet ad neki.

A császár felállott helyéről és fáradtan tipegett a fal mellett. Idegesen intett a kezével és Saurau megragadta a leány vállát.

– Távozz! Holnap te is fogva leszel, ha nem beszélsz, – dörmögte a fülébe. – Ki a főnök?

A leány hangosan felzokogott:

– Democrite Lamontagne, – nyögte.

– Elmehetsz, – felelt Saurau és a fehérköpenyeges nő eltünt a Vas-szűz romjai között.

A császár nagy felindulással hagyta el a romokat. Nyugtalanul, fáradtan nézett maga elé. Majd figyelmesen megvizsgálta a gyaloghintó hordárait, mielőtt elfoglalta volna helyét a hintóban.

– Saurau, – mondta fáradtan a hintó belsejébül, – én nem szeretem a titkokat, rejtélyeket. Csinálj rendet Bécsben.

A rendőr levette süvegét és mélyen meghajolt az uralkodó előtt.

A gyaloghintó emberei megindultak terhükkel a város felé.

… Mire megvirradt volna, már a bécsi rendőrség foglya volt Martinovics Ignác József, a szászvári apát, akit jóismerősei Democrite Lamontagne néven is ösmertek.

A középkori város.

A városka kőfallal volt kerítve és két kapuja mellett zömök bástyák őrködtek. Észak felé az égbe nyúló Kárpát kékes-zöldes köntösén kúszott fel az országút, mint egy világos szalag, amig elveszett a hegység hófödte kebelén. Dél felé nyájas völgyek, kerek halmok mutatkoztak, ahol vadalmafák virágoztak és rózsaszinű bokrok között kolompoló nyájaikat terelgették a pásztorok. A városka közepén álló őrtoronyból a világ mind a négy tájéka felé vigyázott Herman, a toronyőr, mig a felesége, egy tagbaszakadt asszonyság, letette a főzőkanalat, ha arra kerűlt a sor, hogy a rezes tülköt megfújja a piros cserepes háztetők felett. A kémények békésen füstölögtek odalent és az ereszeken macskák nyujtózkodtak a napsugárban. A mély udvarokban vásznat fehérítettek a napon és a kapitányné éppen virághagymákat dugdosott cserepekbe. Béke és csend honolt a kis hegyi városkában, mintha a tavaszi napok a végtelen tél után elhozták volna a nyugodalmat onnan dél felől, a nyájas völgyekből, kerek halmokról. Csupán a Poprád zúgott még tavaszi árjával, de a zavaros habok már zöld, virágzó galyacskákat, friss leveleket sodortak a Kárpát hosszan elnyúló, kék köntöse felé. A zord tél süvöltő viharai, jeges zivatarai után a hegyi városka házikói szinte megifjodni látszottak. A fatáblákat leszedegették az ablakokról, az ablakközből eltávolították a fürészport és a vakolatot, amelyek a téli szelek, hidegek ellen védelmezték a ház lakóit. Itt-ott már az ablakot is kinyitogatták, habár az öreg emberek eleget morogtak ezen újmódi szokás ellen. Akkoriban kezdett divatba jönni a kinyitható ablak. Az ólomkarikás, szines üvegcserepek szinte megremegtek, amint a friss szél meghimbálta az ablaktáblát. A sárkányfejes esőcsatornák csöndesen csurgatták még a tetők vizét, de hó már csak az észak felé eső háztetőkön látszott. A nap mind közelebb jött a Kárpát ködbe, felhőbe borúlt fejéhez. A távoli szorosból már idáig látszott a fenyők élénk zöld szine. Herman, a toronyőr, husvét vasárnapján kihúzta fejét a medvebőrsüvegből, amelyet az első őszi szelek megérkeztével fülére húzott és hajadonfővel szólaltatta az áhítatos hangú husvéti harangot. Hermanné kinyitotta az eldugaszolt kürtőlyukat és alantról a városka polgárai gyönyörködve nézték, hogy ismét fehér füst kanyarog elő kedves öreg tornyuk tetején. Az öreg városkapitány udvarából jókedvűen integetett kezével Kéti felé a toronyba, amidőn az belefújt délben a kürtbe, mig Stoller János, a városka mechanikusa és műszerésze előszedte a zugolyból ócska táskáját és szerszámai tisztogatásához fogott. Nemsokára bekövetkezik ugyanis az idő, amidőn a toronyórát meg kell igazítania a téli havak, óramutatókat elsöprő viharok után. A kéményseprő, Klebák Pál, mindennap egy másik kéményből dugta elő kormos fejét, a kéményekben a hosszú tél után csupán korom maradt a sódarok helyén. A bástyák tájékán a városka vitézei rozsdás kardokat és dárdákat cipeltek elő a bástyapincékből, mig Horeczki, a sánta trombitás, teli tüdővel fújta trombitáját a sáncokon kivüli mezőn. A városka vitézei, akik megrokkantak, megöregedtek a háborukban, amelyekért egykor külső országokba is elmentek, kinyujtóztatták fáradt tagjaikat és arról beszélgettek, hogy harminc esztendő előtt ilyenkor kezdődött a háboru odaát, lengyelföldön. Akkor elmarsiroztak a városkából és csaknem harminc esztendeig mindig verekedtek. Szolgáltak olyan királyokat, akik azóta a másvilágra mentek a hadakozást folytatni. A pápák meghaltak és az akkori gyerekekből szakállas-bajuszos emberek lettek. Öregségükben még egy rendes csetepátéjuk sem akad itt a békés hegyi városka szolgálatában, hiába őrzik a rozsdás kapuzárakat és begyöpösödött sáncokat. Igazán nem érdemes elővenni se már a régi bivalybőr zekéket. Az asszonyok, leányok, akik hajdanában három országon keresztűl tapogatták az ujjaikkal a zsoldoskatona bőrkabátját, annyira megöregedtek, hogy már az imádságos könyvben is csak az öreg betűt látják. A polgárok erkölcsei megjavultak, nem kell többé beütögetni a fejüket a korcsmaasztalok mellett. Csupa unalom a városi katona élete.

És ezekben a szép tavaszi napokban történt, hogy egy délutánon egy cudar fekete felleg emelkedett fel a Kárpát csöndes völgyei közül. Szállt, szállt a felhő a hegyek felől és rövidesen megtelepedett a városka öreg tornya felett, hogy egyszerre sötétség lett tőle a városban.

Kéti asszony megszólaltatta a rézzel kivert tülköt, Herman ijedtében a fejébe húzta a medvebőr süveget a fekete felleg alatt és a polgárok rémülten futottak ki házaikból. Ott nyüzsögtek, futkostak az utcákon. A biblia-író szent barát régi kolostor pincéjében abbanhagyta az iniciálé festését és lengő fehér szakállával a nép közé elegyedett.

A felhő mind lejebb ereszkedett, már csaknem elérte a toronytetőt, amikor odalent a polgárok rémülten vették észre, hogy a felhő hátán egy fegyveres fekete vitéz ül. Tollbokréta van a süvege mellett és horgas orra alatt hegyes bajusz látszott. Ott gubbasztott a fekete fellegen és sarkantyús lábait lelógatta.

Az öreg városkapitány rémülten kiabált fel a toronyba, hogy a szent harangot, amelynek Péter volt a neve, húzná meg Herman, de a toronyőr a fülébe húzott süveg miatt mit sem hallott.

A sötét felleg pedig ott lógott a városka felett és mind sötétebb lett a városban. A horgas orrú vitéz már a háztetőkig nyujtotta le saruit és az asszonyok, leányok jajgatva, hajukat tépve futottak az utcán, amig összeroskadtak a templom bezárt kapuja előtt. Ott fetrengtek sikoltozva, félig megőrülve a rémülettől a kockaköveken, amelyek alatt békésen pihentek régi szepességi polgárok. A sötétségben fehér kendőjük, vászonruhájuk úgy röpködött, mint sirályok csapkodnak viharban a háborgó víz felett. Öreg reszkető polgárok futottak a kapuk felé és kincses ládájukat hónuk alatt szorongatták. Stoller János, a műszerész, egy középkori tudóshoz illő nyugodalommal ült boltjában és az órákat és másféle szerkezeteket igazította, mert egyszerre megállottak az órák a falakon és a következő másodpercben olyan dördülés hallatszott arról felől, ahol a sötét éjszakában a Kárpátnak kell állania, hogy az emberek a földre zuhantak, amely megvonaglott alattuk. Mintha ezer ágyu dördült volna el egy másodpercben, vagy mintha a Kárpát összeomlott volna hegyeivel, szikláival: fülsiketítő csend következett utána és egy kósza villámsugár tünt el észak felé az éjszakában.

Az asszonyok a templom előtt elhallgattak, most a férfiak kezdték tompa, mélyhangu üvöltésüket, amely úgy hangzott, mintha farkascsorda közeledne a város felé. A távolban ismét felhangzottak a mennydörgések és jeges szélvihar süvöltött el a városka felett.

– A világnak vége! – kiáltotta egy hang, amely már nem is volt emberi hangnak mondható.