Part 4

Nem tudom teljes bizonyossággal, él-e még Farbaki, az utolsó eleven kalendárium, aki majdnem olyan biztossággal tudta a magyarországbeli névnapokat, mint akár a cigányok és ennek folytán sohasem hiányzott a kenőcs sem csizmájáról, sem kocsijáról, – mondom, Farbaki helyett is közlöm önnel, hogy szent Jusztina napja a naptár azon részében foglaltatik, ahol a régi természet a hónap cimében taposókádban táncoló embert és muzsikáló legényeket mutat. Régen láttam már azokat a falusi kalendáriumokat, amelyek hajdanán még nem végrehajtási levelek társaságában függtek az apák házaiban a szegen; talán nincsenek is már olyan kalendáriumok, amelyeknek lapozgatása valósággal gusztust csinált az esztendő végigéléséhez, mint a konyhából kiáradó ételillat az ebédhez. Azokban a falusi kalendáriumokban a pirosbetüs ünnepnapokon kivül minden hónapnak meg volt rajzolva a kellemetessége. A fametsző szánkázó házaspárral nyitja az évet, a képecske hátterében kis falusi torony integet és nem hiányzik a havas országut mentéről a hókalapos kőszent sem. Mindjárt vége lesz az utnak és ott, ahol a kis torony mutatkozik, bizonyosan van egy meleg ház is, ahol barátságos vendégeskedés várja a szánkázó házaspárt. A halak havában természetesen krinolinos asszonyságok táncolnak daliás magyarokkal egy nagy szálában, mig szeptemberben emberfejnagyságu almákat szednek kötényükbe a meztelentérdü menyecskék. Betegen és szomoruan hányszor gyönyörködtem a kalendárium-csináló bácsi jókedvében, étvágyában és vadászkutyájában, amely az utolsóelőtti hónapban vadat szimatolva baktat a télies avaron! – Szent Jusztina hónapjában tehát a pirosnadrágos zenészek vonják a nótát a képecske sarkában.

Azon a vidéken, ahol én gyerekeskedtem, közel és távol csak egyetlen Jusztina volt, akinek kedvéért e név a naptárban helyet foglalt és ez Csillai Jusztina volt.

Csillai Jusztina életének nagyrészét messzi a fővárosban töltötte. Háztulajdonosnő volt, mint a mindentudó Farbaki mondta, de nyáron és ősszel falusi asszonyság lett, aki maga hajtotta a lovakat és a pisztollyal kilőtt az ablakon, ha a falusi korhelyek nagyon kurjongattak. Megtermett, hatalmas nő volt, aki éppen a kövérsége miatt botra támaszkodott, de ez a bot is görcsös furkósbot volt, amellyel kutyát lehetett volna ütni. Tollas vadászkalapot hordott és rövidszáru csizmát. A bérlői féltek tőle, mint a tűztől, mert az árendában nem ismerte a tréfát, viszont arra is vigyázott, hogy a földjeit ne nagyon használják ki. Bogárfekete szeme komoly szigorusággal tapadt az emberekre. Kis bajuszkája, mint a nagyon fekete asszonyok bajusza, nem volt rossz hatással minden férfira. Minden esztendőben megvolt a maga egy-két kérője, minden esztendőben szó volt arról, hogy férjhez megy ehhez vagy amahhoz, midőn is eljött a szent Jusztina napja és megbolondult. A cimbalmot hozzávágta a megunt vőlegényhez.

Bizonyosan volt annak valami oka, hogy Csillai Jusztina házát a környékbeli uriasszonyságok nem igen szokták felkeresni. Hajh, miért nem ment férjhez. «Majd az ő kedvükért kötöm le magam valami rongyos férfihoz» – pattogott vissza Jusztina. A mindentudó Farbaki szerint az uriasszonyságok elmaradásának még más oka is volt. Jusztina igen viharos ifjuságot élt át, állítólag az ablakon át szökött meg egy lengyel hadnaggyal a nagyapja házából, amely Papfalun még korántsem volt vaskosaras ablakokkal ellátva, mint manapság, amikor pedig már régen nem állomásozik az ulánus-kirendeltség a környéken. A nagyapó falusi orvos volt és bizony bánatában meghalt; de talán megvigasztalódott azóta, mert Jusztina egy akkora sirkövet épített reája, mint egy falusi ház. A rossz nyelvek szerint – mondja Farbaki – még virágot is árult Pesten Jusztina, de még szinésznő is volt, a férfiak pedig úgy bomlottak utána, hogy az már nem is volt természetes. És így jött létre a pesti ház, a nagyszülők falusi lakán pedig a reperatura, a duplafedél és kényelmes szobák, ahol a vőlegények Jusztin napja előtt még úgy sétálgattak, mintha már minden az övék lett volna.

Miután mi, sem anyai nagybátyám, Csáki Pál, sem én nem voltunk uriasszonyságok, egyszer elindultunk Papfalura, hogy Jusztina napján a hires hölgynél tisztelegjünk.

– Hadd lásson a gyerek egy kis világot – mondta nagybátyám, miközben a kocsira emelt.

Az anyám, szegény, szomorúan integetett utánunk és amint eltünt a látóhatárról, nagybátyám nyomban megigazította vörhenyeges, őszes bajuszát a kerek katonatükörben. Még a kocsisunk is, akiről pedig nyilvánvaló volt, hogy bivalybornyú, pántlikás rózsát illesztett az országuton a kalapja mellé és kedves káromkodásán kivül még egy kis szónoklatot is tartott a lovakhoz.

– A szép Jusztinkához megyünk, úgy emeljétek a lábatokat!

Nagybátyám helyeslően bólintott.

Gurúlt, gurúlt a kerék, mint már ilyenkor szokott. Elmaradt a kőszent a kálomista Mogyoród határában és nem mutatott rossz időt, pedig a mogyoródiak csak az időjárás megjövendölése miatt tartották. Egyszer csak ott voltunk Papfaluban és anyai nagybátyám, Csáki Pál, hatalmasan megcsókolta Csillai Jusztina mindkét kezét.

– Az Isten éltesse, drága leányasszony, ha megengedi. Úgy-e bár, nem lesz alkalmatlanságra itt a kis öcsém?

Az asszonyság fekete szemét felém fordította, kemény ujjaival megtapogatta a fejem.

– Nem, – mondta – majd el lesz az asszonyokkal, mert a bágyi tanítóné, meg a helybeli tanítóné is eljöttek, habár az ördög sem hívta őket. Azt mondták, hogy egy kis finom maniert jöttek tanulni a házamhoz. Hát hadd tanuljanak az árvák. Kár, hogy ez a fiú nem öregebb néhány esztendőcskével. Igen jól elmulattathatná a bágyi tanítónét. Pedig asszonybolondító ember lesz belőle. Nézze csak, Csáki, kacsafarok formájára göndörödik itt a haja.

– Az a pajkosságtól van – legyintett nagybátyám és panaszkodva füzte hozzá. – Nem akarja tanulni a latint. Igazán nem tudom már, hogy mi lesz belőle. De hát merre is van az a tanítóné! Fiatalka lehet a szentem, farsangon esküdött, ha jól tudom.

– Hohó, lassabban, Csáki uram. Hát aztán engem ki fog mulattatni, ha már mindenki a tanítóné ruháját szaglássza? Én se maradhatok gavallér nélkül. Kegyed itt a legkülönb férfi a társaságban. Illendő, hogy a háziasszonynak udvaroljon.

– Igaz, igaz – bólintott nagybátyám beleegyezőleg, de pirosas szeme fürkészve futkározott végig a háztájon, amig a nyitott verandán felfedezte az asztalnál borozó férfitársaságot. De itt csak egy pillanatra pihent meg a tekintete, tovább kutatott volna, ha Csillai Jusztina jókedvüen hátba nem vágja.

– Maga lesz a házigazda, Csáki, mert a mostani vőlegényem még arra se alkalmatos. Hiába, Pesten nincsenek férfiak.

(A mindentudó Farbaki már régebben jelentette, hogy Jusztina most az egyszer már kész, meglevő vőlegénnyel kezdte meg falusi tartózkodását. Egy hegyesszakállú, búsképű festőt hozott magával, aki egész nap piros kakasokat festett, mindig csak kakasokat.)

Engem, mint afféle kis fiut, a tágas falusi ház belsejébe kormányzott Jusztina, ahol egy elzárt szobában (amelyet csak hosszabb kopogtatás után nyitottak ki bévülről) két asszony tartózkodott és nyomban hizelkedve vették körül a megtermett Jusztinát.

Az idősebb, egy elkeseredett, sovány vadgalamb-szürke ruhás asszonyság álmélkodva csapta össze a kezét.

– Hogyan tud annyi embernek főzni, nagysád? – kérdezte.

A másik, egy kis fiatal szőke és buzavirágszemü, egy darab szappant tartott a kezében, amelyet a szobában talált.

– Úgy-e bár, nagysád, ez az a szappan, amely oly finommá teszi az arcbőrt?

A háziasszony erre a kérdésre nem felelt.

– Hoztam maguknak egy kis gavallért – mondta, és gyors mozdulattal lehuzta a kulcsot az ajtó belső zárjából.

– Majd én vigyázok a kulcsra, nálam jobb helyen van, mert a férfiak már kezdenek részegek lenni – mondta vidáman és engesztelőleg nézett az asszonyokra, mialatt a kulcsot a zárba illesztette.

– Jaj az uram – kiáltotta a sovány asszony. – Be csunya részeg szokott lenni. Istenem, vigyázzon rá, nagysád!

– Majd vigyázok – mondta komolyan Jusztina.

– Az enyém meg a szolgálót ölelgeti – sóhajtotta a másik, a buzavirágszemü. – Kérem, tiltsa meg neki.

– Nálam csak vénasszonyok szolgálnak – felelt megnyugtalólag a háziasszony és a következő percben már fordult is a kulcs kivül a zárban.

Az asszonyok leültek és egy darabig egymásra néztek, később a férjeik részegségére panaszkodtak és egyhanguan dicsérték Jusztinát, aki majd vigyázni fog az uraikra. Midőn ezt a témát megunták, engem vettek elő és kikérdeztek mindenféle dolgokról. Mit szokott főzni az anyám? Hány szobánk van? Télen szoktunk-e disznót ölni? És hányat? Igaz, hogy a nagybátyám festi a bajuszát? És mért nem házasodik meg soha, pedig még nem is olyan nagyon öreg ember?

Tőlem telhetőleg felelgettem ezekre a kérdésekre, amig az idősebb asszony újra kezébe vette azt a himzett diványpárnát, amelyet belépésemkor az ölében tartott és jobbról-balról, előlről figyelmesen, hosszadalmasan nézegette a himzést.

– Borzasztó drága dolog lehet – mondta.

A buzavirágszemü kis szőke asszony szinte lábujjhegyen állva kutatott a nagy porcellán mosdóasztal rejtelmei között és csaknem felkiáltott, amikor véletlenül megérintette a vízcsapot és a víz a mosdótálba csurrant. Egy darabig csendesen, hátrafont kézzel állott a toalett-szerek felett, későbben észrevettem, hogy megint a vízcsaphoz nyult, miután reám és társnőjére kémlelő pillantást vetett. A víz halkan csurogni kezdett a tálba és a finom szappannal olyan csendesen mosta a kezét a fiatal asszony, mint ahogyan a macska mosakodik. A mosdás után a leeresztett zsalugáteres ablakhoz lépett és hosszasan nézte rózsaszinüvé válott kezét, valamint többször megszagolta azt.

– Milyen finom szappan – mondta.

– Ezeknek a nőknek – szólalt meg hirtelen haraggal a sovány asszony – szükségük van a gyakori mosakodásra. Nem úgy van az, mint a magunkfajta rendes asszonyoknál, lelkem. Nem nyulnék ahhoz a mosdóhoz ezért az egész házért.

A kis szőke a füléig elpirosodott és a háta mögé rejtette a kezét.

A sovány asszony arcán mérges ráncok jelentkeztek.

– Én nem irigyelek tőle semmit. Nehezen szerezte. Nézze ezt a sok férfiarcképet a falon. Pfuj, de utálatos ez a sok bajuszos, szakállas ember. Szégyelnék aludni ebben a szobában. Nem veszi észre, hogy milyen furcsán néznek ezek a férfiak a falakról? Mintha a szemükkel is vétkeznének. Nem is tudom, hogyan tud meglenni ő ezek között a képek között.

A buzavirágszemü félénken körülhordozta a tekintetét, aztán gyorsan lesütötte, mert a sovány asszony mérgesen akaszkodott a tekintetére.

– Nem tudom, hogy maga hogy volt vele, mert hiszen maga mindig falun lakott, de én a városon jártam az iskolába és a felsőleányba. Hát csak annyit mondhatok magának, hogy nekem is lehetne ilyen mosdóm, meg tán finomabb szappanom is, ha akartam volna. Értse meg, teljesen éntőlem függött. A gazdag Benedek úr – hallotta hirét? – mindig üzengetett az anyámnak, hogy küldjön már el hozzá, nem bánja meg. De az anyám nem küldött.

– Engem is hivott az esperes – mondotta felvillanó tekintettel a kis szőke, hogy ő se maradjon hátrább.

A sovány asszony legyintett a kezével és megvetőleg fintorította az arcát:

– Micsoda az esperes Benedek úrhoz mérten! Annak az öregembernek három háza volt a városon. Az övé volt a legjobb füszerüzlet. De ő csak este ment be a boltba. A pénzt megolvasni. Napközben a leányiskola körül őgyelgett és bizony Isten, engem várt. Ezt még az uramnak sem mondtam meg soha. Amilyen bolond, agyonütne érte.

A buzavirágszemü e bizalmas vallomások hallatára bátrabb lett, közelebb lépett a falhoz, ahol azok a rettenetes képek voltak és csaknem olyan hangon, mintha az esperes őreá is várt volna valahol, elszántan a falon függő képre mutatott:

– Nézze, itt van ő is lóháton, még pedig…

– Láttam – felelt a sovány asszony epésen. – Az ilyenek még a lóra is felülnek. Könnyü nekik. Se férjük, se gyerekük. Egész nap moshatják a testüket. De kell is, hogy mindennap mossák – tette hozzá haragos megvetéssel.

Majd elhallgattak. A sovány asszonynak megint a diványpárnára esett a tekintete. Végigsimította a kezével.

– Hanem ez szép kézimunka. Nem bánnám, ha az enyém volna.

Ültünk, üldögéltünk. Egyszerre cigánymuzsika hangzott fel a házban és nyomban utána egy rekedt férfihang kiáltása.

– Jaj, az uram – kiáltott fel a buzavirágszemü asszony.

A másik egy darabig hallgatózott.

– Az a, Tóvölgyi, ismerem a hangját, nálunk is így kiabált, hogy száradna el a torka – mondta a sovány asszony.

A buzavirágszemü félénk, de gyülölködő pillantást vetett társnőjére, majd mikor a rekedt üvöltés odakint elhallgatott, hirtelen a sovány asszony felé fordult:

– Mondja, Irma néni, mi volt magának az anyja? Azt mondják, hogy egy suszterné volt!

A sovány nagyot nyelt.

– Az igaz, hogy iparosember volt az apám, de az anyám nem volt bábaasszony Bágyon.

– Az enyém se – mondta minden meggyőződés nélkül a szőke.

A muzsika vigan hangzott a verandáról. Csörögtek a poharak, hangos férfiszó hangzott fel, majd egy tányér tört el erősen csörrenve a kövön. Aztán egy pofon csattanása hallatszott. Valaki dühösen kiabálta.

– Zsiványok, rablók!

A szőke asszonyka kuncogva kezdett nevetgélni, mikor ezt a hangot meghallotta. A sovány vérvörös arccal ült helyén és az öklét összeszorította.

– Majd megtanítom otthon a gazembert – sziszegte.

Aztán megint rikoltott a klarinét és a nagybőgő búgásába szinte megreszkettek a falak. Félhomály, alkonyat lett odakünn… Hosszasan elnyujtva a hangot és reszelős torokhangon énekelt most valaki… Nem szóltam, de megismertem a Csáki Pál hangját.

Később ezután nemsokára, mintha földrengés támadt volna hirtelen, a cimbalom csengve, bongva, recsegve, ropogva zuhant le valahová.

A nagybőgő még morgott a távolból, aztán lassan csendesedett odakint az időjárás.

Nemsokára azután Csillai Jusztin nevetve nyitotta fel az ajtót. A haja kissé kócos volt és a szeme furcsán kancsalított.

– Asszonyok, – mondta teli szájjal – az uratok haza akar már menni.

Két ázott, szomorkás és tépett férfi nyomakodott a szobába. Mögöttük benyult Csáki Pál is értem és addig el sem eresztette a kezem, amig kint a kocsin nem ültünk.

A házból még egy pofon csattanása hallatszott. Ki adta, ki kapta? Ezt talán csak a mindentudó Farbaki tudná. A kocsi sietve gurúlt hazafelé és nagybátyám egész uton hintázta a fejét, mintha rosszat álmodott volna.

Nagyapám jó táncos volt…

Hajdanában a nagyapám volt a leghiresebb táncos (a harmincas években, Magyarországon) és erre gyakran nagyon büszke voltam életemben.

Nagyapám sovány, karcsú és hosszúlábú fiatalember volt, aki még késő öregségében is élénken villogtatta szurokszínű szemét hófehér, bozontos szemöldöke alól. Aztán: a bajusza sem fehéredett meg véglegesen soha, a szakállát gyakran borotválta, a haja rövid volt és tüskés. Pedig már kilencven esztendős is elmulott. Csak a nőkről változott meg a véleménye… Furcsa, hogy tíz-tizenöt esztendő alatt hogyan változik némely ember véleménye! Mert hiszen még nem is olyan régen a térdkalácsát törte el egy kis varrókisasszonyért, aki után Budapesten, az Üllői-úton egy sikos téli reggelen sietett. A leányka a villamos kocsira ugrott, a nagyapám utána, ámde a lépcső fagyos volt és a nagyapám megcsúszott, midőn is térdkalácsát kettérepesztette.

De a harmincas és negyvenes években még a térdét sem törte. És az öreg asszonyságok, akikkel nagyon szerettem a nagyapámról beszélgetni, mindig olyanformán emlékeztek meg róla, mint a legjobb táncosról.

Sajátságos, hogy mennyit hallottam a nagyapámról az öreg asszonyságoktól! Mintha ő lett volna az egyetlen valamirevaló férfiú Magyarországon akkor, akkoriban… Az apámról sohasem beszéltek nekem a nők. Pedig szép, komoly és gazdag férfiú volt, akinek nagy, gömbölyű szeme volt, amellyel bizonyára nemcsak a férfiakat tudta megigézni, hanem a nőket is. Fiatalember koromban gyakran udvaroltam azoknak a nőknek, akiknek biztos tudomásom szerint az apám is udvarolt egykoron. Mathilde, a kis tanítónő, akinek fodros szoknyája után eleget járkáltam a vidéki kisvároska utcáin, anyám előadása szerint régen nagy felfordulást idézett elő családi életünkben. Egykor atyámat is megigézte bodros fürteivel, énekes hangjával és anyám bizonyos elégtétellel látta, hogy kamaszkoromban sikerült meghódítanom Mathilde kisasszonyt, a kis tanítónőt.

– Mathilde – mondta egy estén, amikor egy szerelmes levelet elcsipett – jóravaló nő, megérdemli, hogy finoman és udvariasan bánjál vele… Atyáddal szemben szépen viselte magát, bebizonyította, hogy nemesen érző nő: lemondott róla, midőn én ezt kivántam.

Mathilde, pedig elég gyakran vallattam a hosszú kisvárosi délutánok folyamán, midőn a kertek alatt sétálgattunk (késő ősszel), sohasem beszélt atyámról. Elpirúlt és nagyot hallgatott. Sóhajtva tépett le egy falevelet valamely utbaeső fáról és a szájába vette a falevelet. Nem, sehogy sem akarta elmondani, hogy mi volt közötte és atyám között a multban, hogyan udvarolt neki atyám és mit mondott udvarlás közben? És ezért aztán nemsokára abban is maradtak a kertek alatti séták, bár anyám, okos nő létére, pártolta ezt az ügyet. Szivesen látta, hogy az unalmas és egyhangú kisvárosi életben a korcsma és korhely cimborák helyett egy komoly és érett nővel foglalkozom, aki «már egyszer letette a vizsgát», – mint mondani szokta. Sajnos, Mathilde nem tudott sokáig érdekelni, és lassan nem tudtam már méltányolni nemes jóságát sem, amellyel szüleim iránti engedelmességre és tiszteletre oktatott. Atyám, a gömbölyű szemű, komoly és gazdag férfiú tehát sohasem érkezett hozzám olyan közelségbe, hogy a nők szájából hallottam volna magasztalni nagyságát, vagy komolyságát, vagy egyéb tulajdonságait… Ellenben abban az időben, amíg egészen fiatal ember voltam, még lépten-nyomon hallottam öreg hölgyektől, hogy nagyapám, aki szegény volt, komolytalan volt és az ügyvédi vizsgával egész életében adós maradt, hogy nagyapám milyen nagyszerűen táncolt a harmincas és negyvenes években… És általában milyen pompás és kitűnő férfiú volt! Akire állandóan büszke lehetek és igyekezzek nyomdokaiba lépni. – Ezt mondták az öreg hölgyek és halkan, lassan, elmerengve sóhajtottak. Mintha csak azt sajnálták volna, hogy nagyapám többé nem táncol úgy, mint a harmincas és negyvenes években táncolt.

… Mondtam, hogy abban az időben a kisvárosban laktunk, ahol félig-meddig rokonságban voltunk csaknem az egész várossal? Mondtam, hogy nyárvége volt és én Pestre készülődtem az iskolába és a folyón, amely a kertek alatt suttogva szaladt, a füzesek alatt hosszasan, a lapátot letéve ringatóztam a csónakomon? És tizenhat éves szememmel elgondolkozva néztem minden falevél után, amelyet a folyó habja elsodort csónakom mellett! Messzire a tájon aranyos ruhába öltözött nyárfák állottak egymástól nagy távolságban, mint megannyi középkori királyok a történelmi időben, és a folyón túl, egy dombon csinos úri ház emelkedett, ahol bizonyára Anyegin Eugen, akkoriban kedves hősöm lakott… Ebben az időben, az ábrándok és a valósággá váló álmok idejében, végre megismerkedtem Siroki Máriával, aki zongoratanítónő volt a kisvárosban és azonkivül divatos szoknyát és kalapot hordott. Kövér és egyenes termetű, nevetgélő és dallamos beszédű leány volt Siroki Mária. Persze, már nem fiatal és nem a legszebb, de hát hogyan is imponálhatott volna másképpen a kis leányoknak, valamint nekem, a serkedő bajuszú diáknak? És míg a csónakomat lágyan ringatta az alig hullámzó folyó, nagyon sokat gondoltam Siroki Máriára és vele táncos és nagyszerű nagyapámra. Mert abban az időben egyszerre udvaroltunk a fehérkezű és vörösbarna hajú zongoratanítónőnek!

Délelőttönkint, amig nagyapám aludt, én kisérgettem Siroki Máriát a zongoraórákra a kisváros girbe-gurba kövezetén. Még ma is emlékezem az utcákra, ahová órákra jártunk és ahol Siroki Máriára hosszadalmasan várakoztam. A Három Péter-utcából mentünk a Rozmaring-utcába, ahol a szemüveges német mérnök leánykáját tanította az elefántcsontok fogására szivem hölgye! A Rozmaring-utcából ismét a Három Péter-utcába tértünk vissza, de nem a rendes úton, hanem egy keskeny gyalogösvényen, amely a kertek között vezetett. Jobbról és balról nyárvégi, elhagyott, csöndes kertek huzódtak, ahol őszi némaságba merűlt madarak üldögéltek a fákon. Siroki Mária, aki a girbe-gurba utcákon, az ezerszemű ablakok alatt, kandi tekintetek előtt mindig olyanforma sietséggel haladt, mintha terhére volna az, hogy én, a fiatal tanuló kisérgetem, a kerti úthoz érve meglassította lépteit és az én szivem is már hevesebben kezdett dobogni…

Manapság egy kacér és szentimentális vén kisasszonynak látnám Siroki Máriát, aki élveteg ajkai mögött alattomosan mosolygott a vergődő ifjú-tanuló szerelmén. Az a hátrahajló kézmozdulat, amellyel kezemet megszorítani szokta, titkos és mindent sejtető kézmozdulat volt, ahogyan a kacér szinésznők szoktak kezet fogni. A mosolygása, kiszámított lassú hangja, öntudatos kacagása és vállának vállamhoz való érintése ma már talán nem tudna megigézni, de akkor, akkoriban, midőn csónakomat a lassú folyón ringattam az uszó falevelek között, Siroki Mária hevesen megdobogatta szivemet, amikor végre a gyalogösvényhez érkeztünk a kertek közé, amely percért egész délelőttön várakoztam kapumélyedésekben és az ócska templom eresze alatt…

Itt senki sem látott bennünket, tehát ő ment elől a keskeny gyalogösvényen és divatos szoknyáját kissé megemelintette magassarkú cipője felett.

Kalapjának structolla néha megérintette az arcom és a ruhájából kiáradó erős parfümöt teli tüdővel szívtam magamba. Feltolta arcáról fátyolát és hirtelen megállott, hogy válla mellemet érintette.

– Igazán szeret? – kérdezte és a szemét hirtelen lesütötte, miután előbb figyelmesen arcomba nézett.

– Sohasem felejt el? – kérdezte később.

A kezét nyujtotta, amelyet megcsókoltam… Néha, ritkán puderes arcát is engedte megcsókolni… (Régen volt! Ugyan ki emlékeznék minden csóknak az izére?)

Kipirulva és felhevülten értünk ki a kertek közül a girbe-gurba utcácskára, a Három Péter-utcára, ahol kandi pillantással lesték már az ablakok mögül a zongoratanítónőt.

– Isten vele! – mondta suttogva a fátyola alatt. – Most már nem kisérhet tovább. Lesnek reánk… És, tudja, a hírnevem. Maga még nem vehet engem feleségül.

– De, igen, feleségül veszem! – feleltem nagy elhatározással.

Csöndesen, szeliden, szinte megadással rám mosolygott.

– Isten vele! – ismételte. – Engem mindig meg fog találni. Mert én sohasem felejtem el magát.

Kezét nyujtotta és titokzatosan, forrón megszorította a kezem.

És délután, midőn Siroki Mária utrakelt a zongoraóráira, már a nagyapám várta őt az utcasarkon és harmónikás nadrágjában, amelyet acélgomb tartott a cipősarkon, ruganyosan lépegetett a tollaskalap mellett.

A lovaglóvesszőjével a térdét ütögette és puha kalapját félrecsapta fején.

Vigan és könnyedén mendegéltek egymás mellett.

A kis girbe-gurba utcák szinte hangosak lettek egyszerre, amint ők beléptek az utcába.

A kisasszony teli tüdőből kacagott azokon a dolgokon, amelyeket a nagyapám félig feléje fordulva, félig elfordulva mesélgetett neki.

Ah, mit adtam volna azért, ha tudom a tréfákat, amelyeket nagyatyám tudott, hogy megnevettettem volna Siroki Máriát, mint ő megnevettette!

«Nem csoda, – gondoltam elkeseredve – hisz már a harmincas és negyvenes években is a legjobb táncos volt Magyarországon.»

A csónak halkan ringott a folyón, a falevelek között és megint csak azt gondoltam, hogy a nagyapám a legjobb táncos volt és én semmi sem vagyok, csak egy fiatal tanuló…

S egyszer meglestem őket a gyalogösvényen, a kertek között, ahol az én életemnek a boldogsága szokott lejátszódni és összeszoruló szívvel láttam, hogy a nagyapám ugyancsak csókot nyom a Siroki Mária arcára. Talán ugyanarra a helyre, ahol délelőtt én csókoltam meg szent áhitattal… Hisz ő volt a legjobb táncos valamikor.

… Az anyám, szegény jó anyám vette észre legelőször a változást, ami fiatal szivemben történt. A bús szomoruságom, a kedvem, a bánatom nem maradhatott előtte titokban.

– Mathilde-dal van valami baj? – kérdezte egyszer titkon és csöndesen.

Megráztam a fejem.

– Már nem ismerem.

– Nos? Tehát Mária miatt busulsz? – kérdezte jóságosan.