Part 1

SZINDBÁD UTAZÁSAI

IRTA

KRÚDY GYULA

BUDAPEST, 1912.

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Minden jog fentartva.

HUNGARIA KÖNYVNYOMDA BUDAPEST.

SZINDBÁD UTAZÁSAI

Ifju évek.

A podolini kolostorban, – gondolta magában egyszer egy őszes férfiu, éjszaka, őszfelé, odakint a háztetőkön ködből való kéményseprők jártak a nedves holdfényben, – volt, vagy van egy régi kép, a képen torzonborz ember, a bajusza boglyasan felfelé kunkorodó, mint a hősöké, a szakálla tömör és rozsdaszinü, mintha egy göndörhaju nő vöröslő hajából való volna, a szeme két karika, benne hosszukás, világoskék szemgolyó, az arca pedig piros, mint a bor fénye napos téli délen a fehér asztalon: ez volt herceg Lubomirski.

Ki volt, mi volt a herceg, mielőtt kopottas, aranyozott rámák között elfoglalta volna helyét a régi kolostorban? – ez szorosan nem tartozik e történethez. Elég az hozzá, hogy ott volt, a bolthajtás alatt a falon, amelynek lehullott vakolatán még itt-ott látszottak nyomai a falra föstött képeknek, amelyeken a régen megholt szentek játszadoznak egymás között. Szent Anna egy kis zsámolyon üldögélt, az arcát megérintette a régiség, csak két fakó szeme tekintgetett kérdőleg a diákokra, akik a folyosó kockakövein csizmában kopogtak. Mintha állandóan a leckék megtanulásáról tudakozódott volna a szent asszony. György sárkányát öldökölte, – a középen helyet foglalt Lubomirski ur.

A kolostorban sok ingyenes növendék volt és a derék papok állandóan a karikaszemü herceggel riasztgatták a növendékeket.

A herceg hajdanában szép kerekre faragott kockakövekkel járult az áhitat terjesztéséhez, midőn a kolostort épitették és ezen a réven a túlvilágról is beleszólása volt a hanyag diákok megintésébe. A szegény tót fiuk, akik az egyenesre nőtt fenyőerdők közül a kolostor vastag falai közé kerültek, tisztelettudóan emelték meg a sapkájukat a pirosbor-arcszinü Lubomirski előtt.

A podolini kisasszonyok, akik gyónni jártak a papokhoz, mezei virágot tűztek a herceg rámájába és az asszonyok, akik egy pár száz év előtt csupa vörösszakállu és torzonborz külsejü gyermekeket hoztak a világra, éppen ugy imádkoztak a herceg képe előtt, mint a többi szentek képeinél. (Bizonyára elfelejtették már, hogy jó pár száz esztendővel ezelőtt a herceg szivesen lehuzta kezéről a bivalybőr keztyűt, ha fehérnép térdepelt lábához. De most már soha többé nem huzza le a keztyűt.)

Ilyenformán még halottaiban is Lubomirski volt az első úr a városkában, a fiukat gyakorta Györgynek keresztelték és Urnapján a városháza előtti térségen nemcsak az öreg Isten, de Lubomirski György tiszteletére is elpukkantotta a hajdu mozsarát. (Igaz, hogy csak felényi puskaporral.)

Az őszes úr (aki egy estén visszaemlékezett iróasztala előtt a bolthajtásos folyosóra, ahol a növendékek csizmasarka kopogott, visszhangzott, hogy aztán végleg elhangozzék a messzi távolban), abban az időben diákfiu volt a kolostorban és a kolostor környékén és a neve Szindbád volt. (Kedves olvasmányából, az Ezeregyéjszaka tündérmeséiből választotta magának ezt a nevet, mert abban az időben még közel volt az a kor, midőn a lovagok, költők, szinészek és rajongó diákok nevet választottak maguknak. Egy pupos fiucska a Gergely pápa névre hallgatott, ki tudná, miért?)

Szindbád tisztelte Lubomirski urat, de a kalapját csak olyanformán emelte meg előtte, mint Müller papirkereskedő előtt, akinek egy sötét kapualjban volt a boltocskája és a boltocskában mindig sötét volt. És a sötétségben a természet eltévesztette a rendet, mert Müller bácsinak nem volt bajusza, de nagy, fekete, hamis leányának, Fánninak igenis volt bajusza. Fánni ezért sokáig szégyenkezett, de egyszer jött egy fiatal tanár a városba, aki Fánni bajuszát szépnek és hódítónak nevezte. És Fánni boldog lett és boldogságában a Poprádba ugrott a malomgátnál. (Szindbádért ugyanis szülei pontosan megfizették a tandijat a kolostornak, sőt egyszer-másszor hordó bort is küldöttek a szentmiséhez, amelynél Szindbád piros szoknyában ministrált, a Confiteort szélsebesen mondta és ünnepélyesen, tekintélyesen rázta meg a csöngettyüt, mintha tőle függött volna, hogy a hátulsó padsorokban üldögélő diákok most térdre ereszkedjenek. Ugyancsak a ministráló ruha piros palástjában hóditotta meg egyszer csak Kacskó Annát, midőn Anna vasárnap a szentmisére a barátokhoz jött.) Hogyan is volt ez a dolog teljes bizonyossággal?

*

A hercegnek már csak azért se köszönt valami nagyon alázatosan Szindbád, mert Kacskóéknál volt kosztosdiák. Kacskó bácsi szolgabiró volt, – azon régi szolgabirók fajtájából, akik hajdanában az eldugott kis hegyi városokban feltalálhatók voltak. Fiatal korában tán csak szolgabirósági hajdu volt, későbben irnok, midőn tekintélyes szakállt növesztett és gyakorlatból megtanulta a közigazgatást. A hasa is megnövekedett és igy szolgabiró lett. A felvidéki szolgabiróban semmi sincs alföldi kartásának hetykeségéből: derék és szolid emberek, nagy családot alapítanak, segítenek otthon a favágásnál és gyertyaöntésnél, és csak akkor haragusznak meg, ha kozmás lett a leves. Kacskó bácsi gömbölyü öklével az asztalra csapott.

– Én vagyok a szolgabiró! – kiáltotta.

Minka, szelidkés, szomorkás és lesimított haju felesége ilyenkor csendesen felelt:

– Igen, de nem itthon.

– A lányaim előtt mondod ezt nekem? – kérdezte Kacskó bácsi és a tenyeréből tölcsért formált a füléhez, mintha valami bepanaszolt tótot hallgatna ki az irodában.

– Azok az én leányaim, – felelte sóhajtva Minka néni. – A pán szolgabiró édeskeveset törődik azzal, hogy valamikor férjhez is menjenek.

Ezután már nem volt más tennivalója Kacskó Gyula szolgabirónak, mint gyorsan az irodába szökni. A kedves pipájáért a hajdut küldte haza.

A Kacskó-kisasszonyok férjhezmenésével valóban nem látszott törődni senki; hárman voltak, szépre, nagyra, egészségesre termett hajadonok és Szindbáddal együtt a ház emeleti részében laktak. Hetenkint felváltva egymást, főztek. Magda az ürühust, Anna a káposztát, mig Róza az édes tésztát gyakorolta művészettel és délutánonként, valamint esténként, midőn Szindbádnak valamely titokzatos okból el kellett hagyni a földszinten levő nagy családi szobát (hogy Kacskó bácsi és Minka néni kedvükre veszekedhessenek, midőn is a pán szolgabiró nem szökhetett el az irodába), a kisasszonyok felváltották egymást abban is, hogy az egyedüllétben félős, tanulni nem nagyon szerető Szindbádot az elhagyatott emeleti szobába felkisérjék, vele a tanulóasztalnál helyet foglaljanak és kézimunkájuk mellett a végnélküli regényeket elolvassák. Magda és Anna annyira elmerült a regényolvasásba, hogy Szindbád kényelmesen elaludhatott tanulókönyve felett. De Róza, aki éppen tizenhat esztendős volt és még nem nézte le túlságosan a kamaszkodó Szindbádot, gyakran kapott fehér kezével a diák sürü, fekete hajába és hol komolyan, hol tréfásan megrázogatta azt. A diák jajgatott. Rózának kipirosodott az arca és mind erősebben huzta a Szindbád haját.

– Tanulj, – kiáltotta csillogó tekintettel, – mert isten bizony megbuktat a Lubomirski.

Szindbád sürgősen hajolt könyvei fölé, mig egyszerre az elhagyott emeleten, ahol az üres szobákban a zabos-zsákok olyanformán hevertek, mint odadobott halottak, egyszerre zúgni-búgni kezdett a szél… Róza ijedten, lehunyt szemmel hallgatta egy darabig a szelet, aztán a félelem mindinkább erőt vett rajta és remegve, sápadtan simult a diákhoz, a fejét a vállára hajtotta, a karjával átkarolta a nyakát…

Szindbád ugyancsak annyira megijedt a visszhangzó széltől, hogy a lapot sem merte megfordítani a könyvben, pedig már egészen jól tudta azon az oldalon levő leckéjét.

*

Tehát akkoriban, amidőn Lubomirski György herceg vigyázott a podolini diákokra és bivalybőrkeztyűs kezében kardmarkolatot tartott, amely markolaton pontosan láthatók voltak az akkori szentek képmásai, – akkoriban, midőn Kacskó Róza jókedvvel, ambicióval és kis szerelemmel huzogatta Szindbád haját, valamint a vállára hajtotta a fejét, midőn e büntetést kiosztotta, volt egy fiu, aki a hittanban, ministrálásban és szentképek tiszteletében legelső volt, akit ezért, vagy másért Gergely pápának hivtak a régi kolostor növendékei. Gergely pápa pupos fiucska volt és olyan finom arca, feje volt, mint a szent ostyának, amelyet hetenkint magához vett. – Szindbád bár gyakran megverte Gergely pápát, mégis barátságot szőtt vele, sőt egyszer délután, midő éppen Róza ült a tanulóasztal mellett a Kacskó-házban, hogy Szindbád tanulmányaira felügyeljen, – a pupos fiut meghivta magához. Bizonyosan azért, hogy dicsekedjen előtte Róza barátságával, Róza szép szemével és fehér kezével.

Gergely pápa látogatása igy történt: Róza szótalan és komoly volt egész idő alatt, lenézőleg bánt a két fiuval és sehogysem akart Szindbád hajába kapni, amit azelőtt soha el nem mulasztott.

Majd ahelyett, hogy Szindbád vállára hajtotta volna a fejét, ahelyett, hogy átkarolta volna nyakát, szinte durván ráförmedt:

– Csodálom, hogy a Lubomirski megtür ilyen rossz diákot a kolostorban.

A pupos Gergely pápa tágra nyitotta fényes lázas szemét és szinte megbűvölve nézte Rózát fehér háziruhájában, hol meztelen karjain megfeszült az ujjas és domboru keblén a gyöngyházgombok csendesen emelkedtek.

De Róza csufolódva a hátára ütött:

– Nini, ennek a fiunak pupja van, mint a tevének.

Gergely pápa lesütötte a szemét, csendesen felpirult az arca, majd könnyes szemmel távozott az emeletről.

Azon az estén Szindbád valamely keserüséget érzett, amidőn Róza kedveskedve turkált a hajában, hamvas arcát vállára fektette és erősen a vállába kapaszkodva, hintázta magát a széken. Folyton a pupos fiu könybeborult tekintete látszott előtte és ugyanezért erősen a tanulásra adta magát, hogy Rózát ezzel is boszantsa.

– Ugyan, mit szeret azon a békán? – kérdezte Róza ingerülten, midőn Szindbád le sem vette szemét a könyvről.

Kinyujtózkodott, felállott és lustán az ablakhoz lépett. Az este – lágy, juniusi este, – egy kis hegynek kanyarodó utcának meghatározhatatlan, zümmögő hangjait lopta lentről a szobába, a távoli hegyek felől eltünedező csillagocskák bukkannak fel, mint bujósdit játszó gyermekek.

– Tanuljon ezentul a pupos békával, – mondta későbben egészen elkomolyodva, Róza. – Tanítsa latinra ő magát, ha annyira szereti.

Ez a fellegecske okozta, hogy Gergely pápával másnap délután fürödni ment a Poprádba Szindbád, mint akár a legjobb barátjával.

A Poprád ott kanyargott a régi kolostor alatt és a gerendákból összerótt gátak között mélyen, csendesen és feketén vonult meg, mint egy tó vize. Künn, a folyó közepén vigan, játékosan, szinte kacagva szaladtak a habok, mintha a hegyek között utazó fuvarosoktól tanulták volna a jókedvü kocsikázást, fütyörészve, dalolgatva, iszogatva megtenni az utat egyik országból a másikba.

A fiuk természetesen a mély, csendes vizben fürödtek, kezükkel megkapaszkodva a gerendák vaskapocsaiban, lóbálták magukat a fenéktelen vizben.

A kis pupos teljes biztonságban érezte magát a nagyszerü és bátor Szindbád társaságában, sőt egyszerre diadalmasan és vigan igy kiáltott fel:

– Hiszen a folyónak itt feneke van, – szólt és vékony lábait lefelé nyujtogatta. Tintás ujjaival elbocsátotta a vaskutyát és hangtalanul elmerült a vizben. Szindbád csak furcsa pupját látta egy másodpercig a folyó felszine alatt, aztán hosszadalmas csend lett a vizen, a tájon, a nagy hársfák alatt, mintha a kolostort bűvösvessző érintette volna és az is meghalt volna nyomban, mint az ezeregyéjszakában.

Szindbád a partra ugrott, mintha rák csipte volna meg a lábát, a mozdulatlan vizre bámult, egy letört faággal megkavarta a vizet, – aztán sebesen magára kapta ruháit. Szótlanul, összeszoritott szájjal futni kezdett a fahid irányába, amely mint egy nagy pók terpeszkedett hosszu lábaival a Poprád felett. Emberekkel találkozott utközben, akik fejcsóválva néztek a sápadtan futó kisfiu után és Szindbád szinte hallani vélte, amint a titokzatos Lubomirskit emlegetik.

A hidnál kötélen csónak ringott. A diák zsebkése éles volt, hisz szabad óráiban egyebet sem tett, mint a kését köszörülte. A kötél el volt metszve egy pillanat alatt és a csónakot már vitték lefelé a gyors habok, lefelé a folyón és Szindbád kimeresztett szemmel bámult előre a nagy hársfák felé… Hátha ott himbálódzik ismét a vaskutyán a pupos Gergely pápa és az egész dolog nem volt egyéb rossz tréfánál…

De a hely, ahol a folyó mintegy álmát alussza, most is olyan csendes volt, mint néhány perc előtt. A csónakot Szindbád óvatosan arra a helyre kormányozta, ahol Gergely pápa elmerült és az evezőt mélyen a vizbe nyujtotta. Majd a kezével nyult a vizbe, mintha ott volna a közelben Gergely pápa… Aztán csendesen evezni kezdett lefelé a folyón. Meg-megállott, az evező már régen a sekély Poprád kavicsos medrét kavarta, nagy kövek bukkantak fel a távolban a viz mélyén, egy pillanatig mind megannyi Gergely pápák, egy piros pisztráng ijedten suhant tova és a folyó ugy csillogott, habzott, mintha olvasztott ezüstöt szürne valaki egy nagy szitán.

A kolostor mellvédei lassan elmaradtak, sárga és piros szinben csillámló gyümölcsfák huzódtak tova, a zöldséges kertben Privánka tanár gyomlált csizmában és felgyürt reverendában, Szindbád ijedten hasalt a csónak fenekére.

Aztán tovább evezett és a kolostor messzire elmaradt. Bokrok hajoltak a viz fölé, de a bokrok alatt csupán egy korhadt fenyőgerendát talált.

Már késő délután volt, a nap elbujt a nagy hegyek mögött és a sovány földek árván, emberek nélkül nyujtózkodtak éjjeli pihenőre a folyó két partján. Majd a Poprád ezüstje sem csillogott többé fényesen, mintha egy nagy lilaszinü árnyék huzódnék lassan a folyó tükrére.

És ekkor messzire a folyó közepén megpillantotta a pupos Gergely pápát, amint felfelé fordított arccal uszott a habokon. A két karja kitárva, a szája nyitva, mint egy fekete lyuk. Két lába elmerült a vizbe.

Szindbád megtörölte verejtékező homlokát, mert ebben a percben érezte meg, hogy mi történt valójában. A pupos fiu a vizbe fuladt, érte majd őt okolják, Lubomirski végre csakugyan kiszáll a folyosóbeli képrámából és már közeleg is tömött, vörös szakállával. Nagy messzeségben valahol a tulsó part sötét bokrai alatt áll Róza hátrafont kézzel és komoran, haragosan néz, mint tegnap este a csillagokat nézte… A folyót mélynek, rejtelmesnek és ijesztőnek kezdte látni, amint a hulla után evezett. Végre elkapta a pupos Gergely lábát és erőlködve, nyöszörögve, sirva a csónakba emelte.

Háttal fordult feléje és lassan, fáradtan evezett vissza a folyón.

*

Egyszer felébredt Szindbád, otthon volt, az ágyban feküdt.

A Róza hamvas arcát világította meg a lámpa sárga fénye.

A leány rámeresztette csillogó, nagyranyilt, szürke szemét és az ajkával az arcába sugta:

– Te egy hős fiu vagy. És ezért most már örökké szeretni foglak.

Szindbád álma.

Szindbád egyszer azt álmodta, hogy király lett, fiatal király Ó-Anglia fénykorában, talán tizennyolc esztendős volt és könnyü, hegyesorru cipőben, selyem zubbonykában járt-kelt. A haja hosszu volt és fürtös. A szeme csillogott, nevetett, sárga, gyönyörü aranypénzeket eregetett ki az ujjai között és vig, csilingelő hangon beszélt. Könnyü, fiatal, boldog és pompás volt álmában, mint egy napkeleti lélek. Az urak VII. Henrik korabeli jelmezben jártak körülötte egy nagy terraszon, a nők uszályos selyemruhában, fehér, magas, füzős cipőik felett szoknyájukat felemelve hajlongtak előtte bodros fejükkel, amerre ment. Fehér harisnyáikat sokáig látta, még akkor is, midőn királyi álmából felébredve, fáradt tagjait sorban megmozgatta. Egy sor fehérharisnyás női láb maradott meg legtovább az álmából. És miközben fakó, búskomoly, halottszerü arcát reggel a tükörben megpillantotta, egy kissé elgondolkozott azon, hogy az éjjel fiatal király volt. Végül pedig az jutott eszébe, hogy miután már mindent megpróbált e világon, tehát nemsokára meg fog halni.

Azon a napon, szép koraőszi nap volt akkor, Szindbád háromszáz egynéhány éves ember létére gondosan öltözködött. Világos nyakkendőt kötött és fényes cipőt húzott lábára. A borbély a fejét a hóna alá vette, amikor borotválta, mint keleten szokás; aztán illatos olajjal dörzsölte be ősz fejét. Igy felkészűlve az öreg Szindbád elindult, hogy felkeresse azt a nőt, akinek valamikor fehér harisnya volt a lábán és mindig meghajtotta a fejét, amikor Szindbádot látta és azt mondta neki: «én csillagom, én királyom.» Szindbád pedig legyintett kezével: «ugyan ne bolondozzon már, kérem.» – Persze ez még abban az időben volt, amikor lépten-nyomon, a budai alaguton innen és túl, a Krisztinavárosban, a várban, de még a fővárost környező községekben is gyakran mondogatták Szindbádnak: én csillagom. Két-három nőnek volt a csillaga egyszerre a hosszú életen át. Addig sohasem hagyta békében a nőket, amig meg nem szerették. És így történt, hogy élete egytizedrészét ablakok alatt töltötte, amely ablakokra mohón vagy alázatosan, boldogtalanúl vagy fenyegetőzve nézegetett. A nőket meglesni, útjaikon titkon elkisérni és kitudni titkaikat, reményeiket, vágyaikat: ebben mindig mester vala. Órákig mozdulatlanúl figyelni egy kis budai házat, amely a hegyoldalban volt és benne varrógép zakatolt, – vagy kocsin követni egy vágtató kocsit, amelyben dáma ül nagy kalapban és illatok között, – éjjel, lopva, lessel világos ablakot figyelni, amelyet csipkefüggöny borít, – vagy a templom sötét oszlopai alatt megfigyelni az imádkozó asszonyt és kieszelve, hogy kiért és miért imádkozik: ezzel annyi időt töltött el Szindbád, hogy néha a gyümölcs leszakítására sem maradt érkezése. Belefáradt a dologba és már új kaland izgatta vérét, álmát, étvágyát, midőn a régi ügyet még le sem bonyolította. S ezért történt meg az, hogy az élet folyamán körülbelül tiz-tizenkét nő hiába várta Szindbádot a találkán, a lefüggönyözött kocsiban, az erdei uton a sétányon, vagy egy távoleső vasuti állomáson, ahol két vonat szokott találkozni. A vonat Szindbád nélkűl robogott tova, pedig a nő, az a bizonyos ott állott az ablakban és reménykedve, félve és ajkát nyelvével nedvesítve nézett a függöny mellől. S így ment el sok vonat… Közben az is, amely a fehérharisnyás nő vonatja volt, aki szóban és levélben mindig «én csillagom»-nak nevezte Szindbádot, amin akkoriban nem is nagyon lehetett csodálkozni.

Ez a nő özvegyasszony volt, akit Majmunkának hívtak azok, akik valaha szerették. Komoly, katonás és határozott nő volt, mert hiszen a nők többnyire felcserélik becézőnevüket udvarlóikkal együtt. De ő mindvégig megmaradott Majmunkának. Igen ritkán nevetett, sohasem kacsintott és elszánt megvetéssel nézett még akkoriban is a Szindbád szemébe, amikor miatta éppen a beretvával nyakát akarta elmetszeni. Meggyőződéssel és teljes hittel szerette Szindbádot, mint a fátumot. Nem tudta nem szeretni még akkor se, mikor Szindbád évekre magára hagyta. Tízéves koráig gyermekségében süket volt és vak volt. Azt hitte, hogy ez a régi betegsége okozta, hogy másképpen gondolkozik, mint a többi nők. «Szeretni fogom, amig élek, az én királyomat. Akár látom, akár nem látom», – mondta Szindbádnak, midőn néha-néha találkoztak. «Ugyan mit akarsz mindig azzal a bolond szerelemmel?» – felelt vállat vonva Szindbád. «Az életben egyéb dolga is van az embernek, mint a szerelem.»

Mégis, azon a napon, amikor Szindbádot közelgő halálának sejtelmei meglepték, nyomban Majmunka jutott eszébe azok közül a nők közül, akit még érdemesnek tart a megtekintésre, mielőtt búcsút mondana. A többi nők, a fehérek, barnák, fiatalok és érettek, a kövérek és soványak, akik halálos szerelmeket fakasztottak a szivében, akik után szaladt lihegve, búsan, töprenkedve és az életét sem sajnálta volna a fületlen pitykék ellen százszor és százszor feltenni – mind elmaradtak ezen a napon. Nem utálta őket, de már többé nem kergették meg a vérét a velük való gondolatok, a szájak emléke, amelyek szájához tapadtak, a kezek, a lábak, a szemek és a hangok emléke, amelyek még nem régen külön-külön arra buzdították, hogy élete második felében végigcsinálja fiatalkorát, újra megcsókolja az ajkakat és megtapogassa a kezeket, keresztűl-kasúl utazván a földkerekséget hetvenhétszer a régi kedvesek, régi ölelések után.

(Hisz a régi utcácskába is huszonnégy óráig utazott vasuton, ahol egyszer régen, az ablakban egy fiatal asszony könyökölt tavaszi reggelen és fehér pongyolában, a haja még kicsit kócos, a szemén az álom és a félarca piros a gyűrött párnától, midőn is Szindbád kedveskedve megszólította és az idegen városkában elszántan beosont az ismeretlen nőhöz. A rablókaland szerencsésen végződött és húsz év mulva, (midőn újra arra járt) az ablakban egy barna fiatalember tanulta leckéjét. «Mintha én volnék fiatal éveimben», – gondolta magában Szindbád.)

És most ők mind-mind eltüntek Szindbád elől e koraőszi napon, csupán a katonás, komoly Majmunka maradt meg, aki semmit sem akart sohasem, csak Szindbádot messziről és kitartóan szeretni.

Régente egy magányos házban lakott Majmunka, messzire, Budán, a vám felé, ahol úgy fut a villamos, mint a gyorsvonat és éjjel zúgva-dübörögve nyargal, hogy azzal is eltelik az idő, ha az álmatlan ember ezt hallgatja.

A házmester letette a csizmát, amelyet foltozott és a lakók könyvéből, sűrűn nyálazva a lapokat, a tévelygő okulárén át kinyomozta, hogy Majmunka más vidékre költözött.

– Itt tudta hagyni ezeket a vén ecetfákat? – kérdezte Szindbád.

– Itt, – felelt röviden a házmester és becsapta a könyvet.

*

Az ecetfák összesúgtak az őszi szélben: «nini, Szindbád úr», mondták, mert éjjelente néha sóhajtottak neki.

A házmester felvette a csizmát és a homlokára tolta az okulárét. «Nini, Szindbád úr!» – kiáltotta, mert éjjelente hozott neki bort vagy sört a kávéházból, amikor még Majmunka a házban lakott.

– Hát hogy történt ez? – kérdezte Szindbád.

– Igy. Egyszer csak nekem adta a macskáját. Azt mondta, unja. Aztán a régi befőttesüvegeit mind kihányta a szemétre. A régi bársonykalapját a földhöz vágta. Unta. Megunt itt, kérem mindent. Erre elköltözött.

A házmester beledöfte az árat a csizmába, hogy az nyekkent bele.

– Nem is nyitok éjjel senkinek se kaput, mióta Szindbád úr nem jár hozzánk.

Szindbád elgondolkozva ballagott el az egyemeletes városvégi házból, ahol a kút az udvar közepén állott és körülötte a jószagú ecetfák. A botjával megpiszkálta a lehullott őszi galyakat.

– Ejnye, hát Majmunka megváltozott volna? – kérdezte magában.

Elindult a Majmunka alacsonysarkú, fekete félcipőjének nyomát keresni.

*

Majmunka – akit Szindbád Budától Pestig mindenütt keresett – piros pongyolában könyökölt az ablakban és Paul de Cock regényét olvasta, mint akár húsz esztendő előtt. Miután Szindbádot a Macska-utcán bandukolni látta, tölcsért formált a tenyeréből és mint valami jókedvű fiakkeros, lekiáltott a negyedik emeletről:

– Hé – hopp!

Szindbád nyomban megismerte a Majmunka hangját, mert Magyarországon csak neki volt olyan hangja, amely félig a vadászkürt, félig meg a kereplő hangjához hasonlított.

Felfelé fordította a fejét és megvárta, amig Majmunka kegyesen intett neki. Szabad az út. Három lépcsőt ugrott egyszerre, amig lihegve és kimerűlten a negyedik emeletre ért.

Majmunka az előszoba ajtajában állott és szájából nem hiányzott a szivarka:

– Jó volna kicsit takarékosabban bánni azzal a két rossz lóval – mondta, Szindbád lábára célozva. – Mi az ördögöt keres maga a Macska-utcában?

– Kegyedet! – felelt Szindbád és az előszobában egy székre telepedett.

Majmunka szokás szerint nem hitte el, amit Szindbád mondott.

– Bizonyosan lakik erre felé valami hölgyecske. Majd megtudom, aztán a sarkára lépek. Nem szeretem, ha a szemem láttára csal meg, Szindbád.

Szindbád esküre emelte a kezét.

– Magát kerestem, Majmunka, mert már nagyon régen nem láttam. Tegnap vagy tegnapelőtt magával álmodtam, azóta keresem. Ugyan nem felejtett még el engemet?

Majmunka kivette a szájából a cigarettát.

– Nem, fiam, – mondta kissé borusan. – Én nem szoktam olyan könnyen felejteni. Habár most három éve nem volt már szerencsém és a Paul de Cock regényeket megint előlről olvasom. Én már csak olvasás közben vétkezek. De lépjen be, hadd nézzem meg közelebbről.