Part 8

Ma a társas biró legalább négy napon át ülésben van. De délutánonként s a többi napon is éjjel-nappal az ügyeket és irásokat bujja, forgatja, tanulja s készül az előadásra. Szeme romlik, gondolkozása fárad, agya soha nem pihenhet igazán, termete görnyed, istennek szabad napvilágát s tiszta levegőjét alig élvezheti, családjának s a lélek nemes örömeinek alig szentelhet időt és nyugalmat. S mi a jutalma? Nyomorult fizetés, csekély nyugdij, lassu előbbre haladás.

Ez a jó biró sorsa. A rossz biróról nem beszélek.

Régóta pengetem ezt az eszmét. Paulerben nem volt kezdeményező képesség. Ő az osztrák rendszerben nőtt fel különben is. Perczel a szolgabiró gondolkozásán és miveltségén túl nem látott semmit s nem is törődött semmivel. Csak tisztességes jó ember és jó pajtás volt. Szilágyitól méltán vártam a nagy ujitást. Talán el is szánta volna magát rá, ha válság válság után nem következik, ha tünődése és fontolgatása véget érhet, ha az egyházpolitika ránk nem szakad s ha a politikai vezérség nemes nagyravágyása meg nem üli lelkét.

De azért a biróságok határozottan javultak vezetése alatt. Az embereket jobban megválogatta mint elődei s mint közvetlen utóda. Közel hat évi kormányzása nem mult el nyomtalanul. A táblák szétosztása, az esküdtszéki intézmény előkészitése, választási ügyekben a kuriai biráskodás s részben az egyházpolitikai javitások is az ő nevéhez kapcsolódnak.

Az egyházpolitikának ő nem volt se kezdője, se alkotó hőse. Erre nézve az országos közvélemény nagyobb szerepet tulajdonit neki, mint a mekkorát valósággal játszott. Nem hiszem, hogy eljött volna már az ideje: elfogulatlanul megirni az egyházpolitika történetét. Hiszen ez még most is az érzékeny politikai kérdések közé tartozik. De ha egyszer megirják: Szilágyinak szép és tartalmas fejezetet szánnak ugyan abban a történetben, de az a történet valósággal mégis Wekerle Sándor, Hieronymi, gróf Csáky, báró Bánffy Dezső, báró Fejérváry s rajtuk kivül még egy-két államférfi története lesz. Mikor az egyházpolitikát csináltuk, Szilágyinak nagy hasznát vettük ugyan, de merevsége, makacssága sok bajt is idézett elő. Kevesen tudják ezt.

Wekerle kormányát a közvélemény nagy kormánynak nevezte el. Méltán Kiváló férfiak voltak benne s köztük Szilágyi a kiválóbbak egyike. De a nagy nevet még se tagjainak egyénisége miatt érdemli meg. Hanem a miatt, mert csodálatosan nagy és nehéz feladatot végzett sulyos bonyodalmak közt öntudatosan és nagy elszántsággal. Hajszálon függött az alkotmány a magyarság vezető hatalma s a szabadelvü haladás minden nagy érdeke. Ezek megmentéseért folyt az a harcz, melyben nekem is s barátaimnak is oly nehéz munkát kellett végeznünk.

Mikor a Wekerle-kormány alakulófélben volt: Szilágyi már akkor elvesztette a korona föltétlen bizalmát. Egykoru biztos értesités alapján állitom ezt. Röviden el is kell mondanom e kérdés történetét. Csak azért is, hogy ha valamely részletben tévednék, maguk az illetékes férfiak deritsék föl s esetleg igazitsák helyre a tévedést. Az én értesülésem biztos forrásból, noha természetesen nem közvetlen forrásból ered.

Ő felsége a szakminiszterek kinevezésére erős alkotmányos érzékkel a miniszterelnök véleményét szokta elfogadni ugyszólván kivétel nélkül. Igy történt volna a Wekerle-kormány alakitásakor is. Wekerlének eszébe se jutott mást ajánlani igazságügyminiszternek, mint Szilágyit. Hiszen őt a király már Tisza Kálmán és gróf Szapáry Gyula javaslatára ismételve szó nélkül kinevezte.

Most azonban a király a leggyöngédebb és legudvariasabb módon tudatta Wekerlével, hogy őt ugyan a szakminiszterek személyi kérdéseiben korlátozni nem óhajtja, de azt mégis szeretné, ha lehető volna, hogy Szilágyi ne legyen miniszter.

Nagy szó volt ez. A király óhajtása személyi kérdésben nagy sulyu körülmény. Okos miniszterelnök, kivált kormányalakitás idején, de máskor is czélszerünek, sőt szükségesnek látja az ily óhajtás teljesitését. Wekerle Szilágyi nélkül jött haza Bécsből, a hol akkor a királylyal tárgyalt.

Itthon közölte ezt pártja főbb embereivel. Közölnie is kellett mulhatlanul, minthogy Szilágyi egyszerü mellőzése legalább is feltünő lett volna s bizonyára bonyodalmak támadnak belőle. Szilágyi nem az az ember, a ki ilyesmit szó nélkül zsebre tegyen.

Tisza Kálmán abban a véleményben volt, hogy Szilágyi mellőzése lehetetlen. A mely kormány szerinte a kötelező polgári házasságot, az állami anyakönyvvezetést s a többi gyökeres egyházügyi javitást tüzi ki elvül, de alakulásakor épen Szilágyi Dezsőt mellőzi: az a kormány azt a gyanut támasztja maga ellen, hogy szándéka nem komoly, akarata nem elszánt. Szilágyi mellőzése s e gyanu feltámadása már veszélyeztetné a kormányt s a nagy egyházügyi javaslatok győzelmét, mert azonnal életre keltené a reakcziót s bátrabbá tenné a klerikális ellenzéket.

Tiszának igaza volt. Érvei meggyőzték Wekerlét. Wekerle azonnal sietett vissza Bécsbe a király elé terjeszteni ezt a felfogást s ez előtt meghajolt nyomban a király is.

Igy lett Szilágyi a nagy kormány igazságügyminisztere.

Még sokan emlékeznek részletesen a Wekerle-kormány első bukására, mely a leghevesebb egyházpolitikai harczok közt Kossuth temetése után negyedévre az 1894-ik év nyarán következett be.

Nem beszélem el apróra e bukás történetét. Hosszura nyulnék e művem. Elvégre Wekerle ujból megbizást nyert a koronától. A király Budapestre jött a válságot megoldani. Egész héten át folytak a tárgyalások. Wekerle Szilágyi nélkül nem akart uj kormányt alkotni, ő felsége pedig Szilágyit elfogadni épen nem akarta. A hosszas tárgyalások vége az lett, hogy ő felsége utóbb mégis csak elfogadta Szilágyit.

Csodálatos eset volt ez s 1867 óta nem is volt ilyenre példa. De nagyon ritka az ily példa más nagy államban is.

Ő felsége gróf Csáky Albin vallásügyi miniszter ellen is táplált kifogásokat. Gróf Csáky tünődés nélkül elfogadta a helyzetet olyannak, a minővé rá nézve a király óhajtása által alakult s rögtön és föltétlenül lemondott állásáról. Ő felsége óhajtása ellenére egy pillanatig se maradt meg helyén.

Vajjon Szilágyi ismerte-e a király óhajtását 1892-ik évi novemberben, mikor a Wekerle-kormány először alakult s 1894-ik évi juliusban, mikor ugyanaz másodszor alakult?

Ismerte. Hiszen előtte se maradhatott titok az, a mit oly sokan tudtak. De egyébként is, mint tőle tudom, Wekerle mindent közölt vele.

Itt merül fel most már az a kérdés: vajjon Szilágyi miért nem cselekedett akként, a hogy’ gróf Csáky?

Előre kijelentem, hogy én helyeslem gróf Csáky elhatározását s annak indokát, mert az ő politikai egyéniségének az felelt meg. De határozottan helyeslem Szilágyi Dezső elhatározását is s ennek az elhatározásnak nagy indokait.

Bármint kárhoztatta az udvari emberek eszejárása Szilágyit, ő a maga konok elhatározásával nagy államférfiui cselekményt hajtott végre. S e cselekmény nagyságán és nemességén még az se változtat, hogy követői alig akadnak s a Habsburgok államaiban alig is akadhatnak.

Szilágyinak a miniszteri álláshoz való konok ragaszkodása azt jelentette s Szilágyi tudatosan akarta is, hogy azt jelentse, hogy az ország törvényhozásában s kormányzásában az ország általános érdeke előtt a csupán személyi kérdésekre vonatkozó királyi óhajtásnak meg kell hajolni. S ha általános érdek az, hogy most az egyházügyi harczok közepén a nagy javaslatokat ő képviselje s ne más: akkor neki helyén kell maradnia, a meddig csak lehet, még ha ez a király kedvetlenségével járna is.

Sok adomaszerü történet él az egykoruak emlékezetében arról, minő nyiltan és őszintén, sőt minő nyersen szokott Szilágyi Dezső a király előtt beszélni s előterjesztéseinek indokolásában s a királylyal való vitázó értekezésben minő szilárdan szokta a helyzetet feltárni s javaslatának okait minő meztelen valóságukban előadni.

Sok tulzás, sok valótlanság is van ez elbeszélésekben.

A király például egyik értekezés alkalmável elejtette irónját s Szilágyi nem vette föl, nem hajolt le érte, nem adta a király kezébe, hanem csak nézte a padlón fekvő irónt. Szolgát kellett a királynak becsöngetni: vegye föl az irónt.

Ez az adoma valótlan is, izetlen is. A király nem igen szokott négyszemközti értekezés alkalmával irónt tartani kezében, hadonázni pedig épen nem szokott vele, hogy esetleg kiejtse kezéből. A király ily alkalommal nem mozgékony; – minden tagjának minden mozgása lassu, kimért, katonás. Izgatott lenni nem szokott s annyira gyöngéd és udvarias, hogy egy leesett vagy elgurult irónt fölvenni miniszterének egyáltalán meg sem engedné.

Szilágyi igenis nyilt, egyenes, őszinte volt mind előerjesztéseiben, mind érvelésében, a mikor a királylyal értekezett. Ritkán történt ez; miniszterségének utolsó két évében alig is került a sor erre egyszer is; – érintkezésük ez idő alatt az uralkodó családot érdeklő alig egy-két személyi ügyre szoritkozott s mindenkor a legszorosabb hivatalos határok közt mozgott.

Korábban se sokszor, de korábban néhányszor mégis értekezett vele a király. De ez esetekben se volt Szilágyi őszintébb és szókimondóbb, mint például Andrássy, Bittó, Szlávy, Kerkapoly vagy Wekerle. Általában a király nemcsak teljes nyugodtsággal fogadja, de meg is várja, hogy a miniszter, a mikor előterjeszt vagy indokol valamit, teljes nyiltsággal beszéljen még akkor is, ha nézete az övével ellenkezik. Tisza Kálmán például nem szeretett, nem is akart a királylyal vitatkozni, el is kerülte, a mikor csak lehetett, de több miniszter, s ezek közt Szilágyi is, bizony nem tért ki a vita elől.

Szilágyinak például az 1891-ik év elején volt érdekes vitája a királylyal.

Arról volt szó, mit csináljanak a papokkal, a kik se a törvénynek, se a kormány elkeresztelési rendeleteinek nem fogadnak szót, sőt megsértik mind a kettőt s folyton zavarják a törvényes rendet s a társadalom nyugalmát.

A kormány szemet nem hunyhat: ez bizonyos. Hova lesz az állam tekintélye s a törvények szentsége?

A papokat vég nélkül sorra büntetni oly dolog, melyet lehetőleg el kell kerülni. Nem szabad a papoknak alkalmat adni arra, hogy könnyü szerrel jussanak az olcsó vértanuság koszorujához.

Kivenni a kezükből a házassági és anyakönyvi hatáskört: nagy sor lesz. Rögtön nyakig esünk bele az állam és egyház közt kitörő harczba.

Efféle tünődések közt kérdezte meg a király Szilágyit: mi a véleménye.

Szilágyi a Szapáry-kormány nézetén volt. Szemet nem hunyni, a gyökeres egyházpolitikai változtatásokat elodázni s e helyett a vétkező papokat megfelelő szigorral büntetni: ez volt véleménye akkor. Véleményét kifejtette s bőven indokolta a király előtt. Az volt a nézete, hogy az egyház előbb-utóbb megunja majd az ujjhuzást, megnyugszik s a törvény és alkotmány tiszteletére tanitja papjait. Csak gyöngék ne legyünk s a megfelelő szigortól ne féljünk.

A király az értekezés végén ezt felelte:

– Nem győzött meg, kedves Szilágyi. Bismarck kezében nagyobb hatalom volt, mikor az egyházzal összeveszett, mint a mi kezünkben s utóbb mégis neki kellett meghátrálnia.

Szilágyi egész komolysággal igy felelt vissza:

– Elvégre is az a kérdés, fölséged kormányoz-e vagy a görbe bot. Én, mint igazságügyminiszter, fölséged jogát és hatalmát védem.

A »görbe bot« alatt Szilágyi a püspökök pásztorbotját értette természetesen.

Ennél például erősebb szót sohse használt Szilágyi a király előtt. De ilyen erőset bizony más miniszter is használt már korábban. Sőt erősebbet is.

Emlitettem már, hogy a Wekerle-kormány első válsága alkalmával a király nem óhajtotta, hogy Szilágyi tovább is igazságügyminiszter maradjon. Ezután nemsokára valami családi egyezmény vagy lemondás történt az uralkodócsaládban egy házassági szerződés alkalmából s itt Szilágyinak, mint magyar igazságügyminiszternek hivatalos dolga volt. Találkoznia kellett tehát a királylyal.

A dolog természete hozta magával, hogy Szilágyi fölötte hideg és tartózkodó volt, hiszen királyával állt szemben, a kinek nyiltan kifejezett óhajtását, hogy ő ne legyen tagja a kormánynak, jól ismerte. Észrevette ezt a király is, a ki egyébként szokott udvariasságát változatlanul megőrizte vele szemben.

De tett egy elmés megjegyzést a balassa-gyarmati hadgyakorlatok idején egyik tábori udvari ebéden. Szóba jött az ebéden a király előtt Szilágyinak Bécsben megfordulta s a királynál való tisztelgése. Vajjon minő kedve volt Szilágyinak? A király kedélyes mosolylyal jegyezte meg:

– Képzeljék csak – Szilágyi még csak nem is zsémbeskedett velem!

Az efféle udvari dolgok kiszivárgása nyomán keletkezett az a vélemény, mintha Szilágyi a maga érdes modoráról még a királylyal szemben se tudott volna lemondani. E vélemény tulzó, sőt alaptalan.

Emlitik azt a beszédet is, melyet Szilágyi, mint a képviselőház elnöke, az ezredév nemzeti ünnepe alkalmából a királyhoz intézett.

Ebben nincs semmi érdesség, semmi ridegség. Ez a beszéd mind alakjára, mind tartalmára nézve Szilágyinak talán legjobb, legremekebb beszéde. Valamelyes birálatot ez a beszéd is eltür. Talán hosszabb, mint kellene. Talán ugyanazon eszme egyes részleteit szükség nélkül ismételgeti. Ennek daczára nagyon szép beszéd az, méltó a nemzethez és a királyhoz s az alkalomhoz, a mely őt szülte. Hanem valami szokatlan van ebben a beszédben, a mely azonban csak jobbá, tartalmasabbá teszi.

E beszédben nem ugy szól a magyar nemzet az ő uralkodójához, mint jobbágy az urához. Nem az 1848 előtti országgyülések felirati hangján beszél föltétlen hódolással, tüntető alázatossággal és csupán csak az alattvalók hűségével. Hanem a nemzetet ugy állitja a király elé, mint minden jognak, hatalomnak és dicsőségnek forrását, a ki nagy fenségjogokkal ruházta fel az uralkodót, mert igy akarta s igy látta czélszerünek s a ki hódolattal és hűséggel övezi körül királyát, mert attól az ország jogainak s alkotmányának s a nemzet méltóságának s jóllétének megőrzését várja meg.

Az ilyen hang nem mindennapi a habsburgi uralkodók előtt. Szilágyi e beszédben az ezer év óta dicsőségben élő és uralkodó nemzet nevében beszélt, a ki tulélt már öt-hat uralkodócsaládot s a kinek fejedelmei csak akkor erősek és hatalmasak, a mikor a nemzet megelégedése és bizalma adja nekik az erőt és hatalmat. Önmaguktól semmik.

Szilágyi Dezső akkor foglalta el az elnöki széket, a mikor a Bánffy-kormány megalakult. Tehát ennek a kormánynak s többségének bizalmából. Negyedfél éven keresztül, tehát még az 1896-iki országgyülés első harmadában is Bánffy és Szilágyi közt elég jó volt a viszony, de később, az 1898-ik év közepén erős meghasonlás tört ki köztük s Szilágyi egész gyülölséggel inditotta meg keserü harczát Bánffy ellen.

Melyiknek volt igaza: e kérdés szellőztetésébe most nem bocsátkozom. A harcznak sok belső részletét, sok titkát nem is ismerem, minthogy erre nézve se Bánffyval, se Szilágyival soha nem beszéltem. De ezek a részletek és titkok engem nem is érdekelnek. Följegyzésre méltóknak nem tartom ezeket.

Szilágyival nagyon sok dologban és nagyon fontos dolgokban nem értettem egyet 1898 óta. Nem terjeszkedem ki az utolsó három év történetére. Mert ez a három év még nem is történet, hanem csak egy folyamatban most levő történetnek kezdete. Csupán csak futólag akarok rámutatni arra a pontra, a hol utaink eltértek egymástól.

Sehogy se tudtam kibékülni azzal, hogy ő elnöki székét arra használta föl, hogy a képviselőház belső rendje és nyugalma megbomoljon. És azzal se, hogy a legnagyobb zavar és fejetlenség idején otthagyta az elnöki széket. Vannak politikai alakok, a kik megtehetnek mindent. De Szilágyi azok közé nem tartozott. A hattyu soha se mehet bukdácsolni – sárba.

A szabadelvü és nemzeti haladás hivei tiz év óta már egy tábort alkottak, habár különböző pártok szövetségében állottak is. Ha egyénenként nem találkoztak is egymással, de irányuk és rokonszenveik közel hozták őket egymáshoz. Szilágyi indulata s közreműködése is oka lett annak, hogy ama nagy tábor összetörjön s csapatjai közé szó nélkül vagy álnok jelszavakkal idegen elemek besurranjanak s maguk körül mindent megfertőztessenek.

Látta-e azt Szilágyi előre, hol tör ki s hol terjed szét az az áradat, melyet minden zsilip felhuzásával az osztrák és hazánkbeli reakcziós elemek ránk zuditottak? Vajjon az ugynevezett uj korszak emberei elég erősek lesznek-e alkotmányunkat a megnyirbálástól, társadalmunkat az elszegényedéstől, nemzeti önérzetünket a megaláztatástól s faji erőnket az elzsibbadástól megvédelmezni?

Aggódom. Aggódtam akkor is, a mikor Szilágyit olyan politikai társaságban láttam, a mely ellen fél életén át minden csöpp vére szakadatlanul tiltakozott.

De vele találkozni nem siettem. Nem hittem, hogy eszmecserénknek sikere lehessen. Volt egy közös barátunk: Miklós Gyula; ő is a legrosszabb politikai elemek támadásának áldozata, a ki által azt az óhajtását közölte velem, hogy találkozzunk egymással s cseréljük ki nézeteinket. Nem álltam rá. Azt feleltem:

– Mondd meg Szilágyinak, ne óhajtsuk mi még sokáig a találkozást; – a helyett, hogy megértenők egymást: összeveszünk.

Viszálykodni vele nem akartam. Hiszen majdnem harmincz éves barátság és rokonszenv kötött össze bennünket. S a mily erősen hittem, hogy én jobban átok előre, mint ő: oly biztosan tudtam, hogy ő szentül meg van a maga eljárásának helyességéről győződve s az én felfogásomat tartja tévesnek.

Csak a jövő tud igazat adni valamelyikünknek.

De ő azt a jövőt már nem fogja látni.

XI.

(Utolsó együttlétünk. – Korán észrevettem halálos betegségét. – Halálának külső körülményei.)

Nemzetünk számára nagy veszteség az ő halála. Hibázott-e vagy nem: én nem dönthetem el. Jól vagy rosszul fejlődnek-e nemzetünk ügyei: biztosan nem tudhatjuk. De ha hibázott: az ő nagy tehetsége, vasakarata, tekintélyének hatalma s erős és tiszta magyarsága jóvá tett volna minden hibát. S a veszélyt, mely fenyeget, könnyebben le tudtuk volna birni az ő segitségével.

Régóta beteg volt már.

Mikor az igazságügyet kormányozta: már akkor láttam idegeinek pusztulását. Gyakran fékezhetetlen indulat tört ki rajta pillanat alatt oly semmiség miatt is, melyet más észre se vett volna, vagy egy mosolylyal intézett volna el. Nehéz munkával törte agyát szakadatlanul, az agy szokatlan megterhelésének tulajdonitottam az idegek ingerlékenységét.

Az 1898-ik év nyarán azt izente Tátrafüredről, hogy ott óhajtana velem pár napot társalogni. Tárjuk ki lelkünket egymás előtt.

Odamentem. Fölkerestem. Gyöngéd figyelemmel társalogtunk egymással, de néhány nagy kérdésben nem ismertünk egymásra.

Hanem betegségét, a mely sirba vitte, már akkor biztosan fölismertem. S erről nem egy barátom tehet tanuságot, a ki előtt közelálló halálának szomoru sejtelmét nem titkoltam.

A sirt, a hol örök pihenőjét tartja, a nemzetnek kell megjelölni. Észből és jellemből, tudásból és magyar érzésből, vasakaratból és nagyratörekvésből készült a gondviselés keze által az a történeti alak, a kit, a mig élt, Szilágyi Dezsőnek neveztünk. Emléke fennáll sokáig. S a mig fennáll: ott lesz mellette nemzetünk igaz tisztelete.

* * *

Betegségéről és haláláról is el kell mondanom, a mit magam figyeltem meg.

Hatalmas csontjai s erős és edzett izmai voltak. Széles váll, vastag nyak, hátraszegett erős fej, mély hajlásu magyar gerincz, telt karok és lábszárak. Tökéletes tüdő, biztos, gyors és könnyü járás. Hizodalmas természet s kissé el is hizott, de se ételben, se italban, se szerelmi barátkozásban, se testgyakorlatban semmi tulzás, semmi kicsapongás. Erejét és egészségét gondosan ápolta. Alvásra, felejtkezésre, vidámságra elég időt forditott.

Sohase jutott eszembe, hogy életkora nem terjed túl hatvan éven.

Azonban megkapta a veszélyesebb fajta szivbajt. Ezt az orv és gyógyithatatlan betegséget, mely az elmulásnak rendes és gyakori módja. A halálnak ez a neme pusztitotta el Deák Ferencz életét is.

A szivbajhoz gyakran egyéb baj is csatlakozik a tüdőben, a nagyobb véredényekben, a gyomorban, a vesékben. Ha csakugyan csatlakozik: akkor a szivbaj lefolyásának módja és ideje biztosan ki nem számitható. A halál gyorsan és véletlenül bekövetkezhetik. De minden komoly jelenség azt bizonyitotta, hogy Szilágyinál egyéb csatlakozó baj föl nem lépett. Még a vizi betegségnek sem volt semmi nyoma. Étvágya, kedve, izmainak ereje teljes, mozgása gyors. Az élet néhány évéhez tehát még a szivbaj daczára is joga volt.

Az én tapasztalásom szerint a szivbajt igen sok orvos és igen sok beteg rosszul kezeli. Ezt láttam Szilágyinál is.

A szivbajos embernek, ugy vettem észre, se sokat járkálni, se erősebb mozdulatot tenni, se izomerőfeszitéssel járó munkát végezni, se fürödni, se nagyobb indulatokba keveredni nem szabad. Vivás, uszás, hegynek járás, gyors lehajlás, sulyemelés különösen veszedelmes. Szilágyi ezt vagy nem tudta, vagy nem vette figyelembe. A szivbajos egyék-igyék kedve szerint okosan s habár naponkint gyakran is, de ne sokat. Üljön kényelmes karos székben a napon vagy tiszta levegőn s gyöngéd és vidám társasággal vegye magát körül. Minden ember ugyan ezt nem teheti szigoru rendszerességgel, de Szilágyi megtehette.

Ő azonban nem türhette azt a gondolatot, hogy őt elgyöngülni, elhervadni, elfogyni lássa a világ. Irtózott attól, hogy fölötte sajnálkozzanak. Rettenetes indulatba hozta volna, ha azt látja, hogy szavának már nincs meg a régi sulya, tekintélye csökken, a törvényhozás és kormányzás férfiai nem sietnek ugy mint előbb, tanácsát és jóindulatát megnyerni s azok többé nem félnek tőle, a kiket maga körül félni látott mindenkor.

Ugy vélte ösztönszerüleg is, hogy szellemének és izmainak erejét és ügyességét vissza tudja vivni erővel és erőszakkal még a szivbajtól is.

Kik voltak az orvosai: nem tudom. Azt se tudom, mikor figyelmeztették először szivbajára. 1898. évi augusztusban már megvolt ez a baj. Ekkor látogattam meg – mint emlitettem – Tátra-Füreden. Talán ez volt nála utolsó látogatásom. Nyilván észrevettem rajta a szivbaj sok külső tünetét. Megkérdeztem tőle: folytatja-e még reggelenkénti testgyakorlatait? Sulyemelést, karfeszitést, marokszoritást. Folytatta, de csak budapesti lakásán. Folytatta még a vivást is, noha ritkábban. De a Tátrában óriási hegyi sétákat tett naponkint s fölhevült testtel nyolcz-tiz fokos kegyetlen hideg vizben megfürdött.

A szivbajos embernek halálos művelete volt már mindez. Megmondtam neki, hogy mindezt én nem cselekedném. Nem mondtam, hogy szivbajjal igy élni nem szabad, de azt mondtam, hogy ötvennyolcz éves kövér ember ily életmóddal szivbajra tehet szert s abból aztán nincs menekvés. Fölizgatta e beszédem. Közös barátunk volt gróf Károlyi Gábor. Az is szivbajban halt meg hirtelen. Kérdezősködött viszonyairól s utolsó napjairól. A mikor a szivbajt emlitettem, megint ingerült lett s nyomban másra terelte a beszédet.

Ebből következtettem, hogy vagy érzi már vagy tudja is nagy betegségét, de hallani se akar róla.

Még három évig élt nagy politikai tevékenységben.

Időnkint közel volt az utolsó válsághoz. Volt idő, a mikor arczán ott volt már hetekig a halál fakó szine. De testnek és léleknek pattogó erélyéből akkor se engedett.

Végzetes volt rá nézve az utolsó időben a karlsbadi fürdő. Hires fürdő. A tudomány emberei sok betegségben nagyon jónak tartják. Tudományukba belekontárkodni nem is akarok, de még se hallgathatom el, hogy ez sok jó barátomnak és ismerősömnek lett már vesztőhelye, a kikről szentül hittem, hogy haláluk nincs oly közel.

Szilágyinak nem kellett volna megengedni, hogy Karlsbadba menjen gyógyulni. Más dolog, hogy engedelmeskedett-e orvosának? Ott ép ugy elérhette volna a halál, mint az utban. De onnan már magával hozta s itthon huszonnégy óráig se tudott már vele birkózni.

Mily termet! Mekkora erő! Mily hatalmas szellem! S mindez semmivé lett egy gondolat elröppenésének, egy villám villanásának ideje alatt!

Összeomlását, végső vonaglását nem látta senki. Az elszálló élet hörgő bucsuszavát nem hallotta senki. Kemény arcza utolsó eltorzulásának tanuja nem lehetett senki. Magára zárta szobájának minden ajtaját s ugy halt meg észrevétlen.

Ha néha gondolt a halálra: ilyet óhajtott magának. A párducz is, ha sejti elmulását, hozzáférhetlen sötét oduba vonul örökre elaludni. Ne lássa senki azt az utolsó pillanatot, a melyben gyönge volt.

KÁLDY GYULA.

ELŐSZÓ.