Part 7

Az ellenzék elvesztette már türelmét. Tisza mind a politikai, mind a társadalmi téren a boldogulás minden utját ridegen elzárta az ellenzék tagjai elől. A közigazgatás sok helyütt gonoszul és szenvedélyesen üldözte még igazságkereső dolgaikban is azokat, a kikről azt gondolta, hogy Tiszának kellemetlenek. S az üldözöttek hiába kerestek igazságot a kormánynál. Az 1887-iki választás hihetetlen visszaéléseket hozott felszinre. A kaposvári választásnál kitünt, hogy a büntetőtörvénybe ütköző legsulyosabb büntetteket is szabadon el lehet követni az ellenzék ellen s a kormánynak javára. S orvoslást nem lehet találni sehol. Se a kormánynál, se a biróságnál, se a parlamenti többségnél.

Az ellenzék elkeseredett s elhatározta, hogy addig nem nyugszik, mig Tiszát az ország kormányának éléről el nem zavarja.

Alkalmat, sőt jogot is adott neki erre a véderőjavaslat, melynek hires 14-ik szakasza a nemzet ujonczmegajánlási jogát korlátozta, 25-ik szakasza pedig a magyar ifjuságot az elnémetesedésre eddig soha nem ismert erőszakossággal kényszeritette.

Élet-halálharcz tört ki a parlamentben. Maga Tisza mindjárt kezdetben belátta, hogy ő és kormánya ezt a harczot ki nem birja. A trónörökös halála alig egy hétre tudott csendet előidézni s beavatottak széltében beszélték, hogy Tisza egyéni óhajtása igen élénkké vált a lemondásra.

Csakhogy az egyéni óhajtás erre nem volt elég. A koronát fedezni kellett s e miatt a harcz elől nem volt szabad megfutamodni. Tisza benső barátai azt hitték, hogy ha Szilágyit megnyerik az igazságügyi tárczára: akkor a harcz se lesz olyan mérges s talán még a kormányt meg is menthetik.

Az igazságügyminiszter Fabinyi Teofil volt. Régi ember volt, legfőbb itélőszéki biró, sőt tanácselnök s jó biró hirében állt. De ő szolgált az ötvenes években is mint biró, tehát egyik embere volt az önkényuralomnak. Voltak jeles függetlenségi férfiak, a kik azt hitték, noha alaptalanul, hogy Fabinyi menthetetlen bűnt követett el a Bach-rendszer alatt a nemzet ellen s hogy erre nézve bizonyitékokkal is rendelkeznek. E férfiak közé tartozott gróf Károlyi Gábor barátom is. Ezek a harczi tűz élesztésére Fabinyi multját akarták ujabb robbantó szer gyanánt a vitába belelökni.

Én nem örültem volna ennek s hogy ezt valahogy kikerüljük, magam is felhivtam erre Fabinyi figyelmét, noha vele bizalmas lábon nem állottam. Én nagyrabecsültem Zádor Györgyöt, Deák és Vörösmarty egykori benső barátját és Zsoldos Ignáczot, a magyar jogi és közigazgatási nyelv megteremtőjét. Ők is a legmagasabb biróság tagjai voltak a Bach-rendszer alatt. Érdemes férfiak, jeles irók és tudósok s jó hazafiak voltak mind a ketten, Zádor már nem is élt, nem szerettem volna, hogy szenvedélyes politikai harczok közt hurczolják meg nevüket és emlékezetüket.

Fabinyi sietett lemondani s igy az igazságügyi tárcza megürült.

Szilágyi hatalmas ellenzéki beszédet tartott a hires 14-ik szakasz ellen. Óriási hatása lett a beszédnek. A kormány nemsokára kénytelen is volt ezt a szakaszt elejteni. Még gróf Andrássy Gyula is kilépett nyugalmából s közbenjárt a koronánál. Sohase volt népszerübb Szilágyi, mint épen ekkor.

S ekkor kinálta meg őt Tisza Kálmán az igazságügyi tárcza átvételével.

Nem könnyedén határozta el magát Szilágyi. Bizonyára több barátjával tanácskozott e komoly kérdésben, a mely a viszonyoknál fogva nehéz kérdéssé vált.

Vajjon megmentheti-e ő a Tisza-kormányt? De ha megmenthetné is: vajjon épen ő vállalkozzék-e erre a szerepre?

Ha pedig meg nem mentheti: vajjon a szenvedélyes harcz nem morzsolja-e őt széjjel ép ugy, mint magát Tiszát?

Fölkeresett engem is. Egyenesen intézte hozzám azt a kérdést: mit csinálnék én az ő helyzetében?

Én minden habozás nélkül azt tanácsoltam neki: lépjen be a kormányba.

– Maholnap belépsz az ötvenéves életkorba. Eddig tanár voltál, a gyakorlati kormányzás munkáját nem végezhetted. Alkotni csak kormányzó férfiu állásában tudsz, de hogy erre mikor nyilik ujabb és kedvező alkalom, senki se tudja. Minél később lépsz be a kormányba: annál nehezebben és lassabban szerezheted meg a jó kormányzáshoz való gyakorlati képességeket. Az én óhajtásom pedig az, hogy elvégre magad is, de a nemzet is meg legyen műveiddel elégedve.

Ezzel indokoltam véleményemet.

És azzal, hogy én és függetlenségi barátaim a harczot ezentul se folytatjuk ő ellene, hanem a kormány feje ellen s ha küzdelmünk sikerrel jár is, a siker őt semmi esetre se morzsolja szét. Tárczájának természete se teszi szükségessé, hogy Tisza gesztenyéjét ő kapargassa ki a parázsból.

Az igaz, hogy nem is kapargatta.

Attól kezdve, hogy Tisza kezéből átvette a miniszteri tárczát, még majdnem egész esztendeig tartott Tisza kétségbeesett harcza a parlamentben, de Szilágyi az ő szakminiszteri tárczája körébe vonult vissza s az ellenzéki támadások zuhataga elé Tisza Kálmánt megmenteni soha nem állott. Vajjon pedig várták-e ezt Tisza és barátai? – Nem tudom. Ha várták: akkor csalódniok kellett.

De hálátlansággal vádolni Szilágyit ezért nem lehet. Nem is lenne okos dolog. A politikai erkölcsről való felfogással minden esetre ellenkeznék.

Bármit tesz vagy nem tesz Szilágyi: a Tisza-kabinetet meg nem mentheti.

Ez a kormány a korona és a többség minden támogatása daczára se állhatott már sokáig fenn. Alig virradt föl rá olyan nap, melyen a legádázabb támadásoktól ment lett volna. Csakhamar belátta a korona is, hogy ennek a kormánynak fontos kérdésekben többé hasznát nem veheti. Ha pedig nem veheti: nem is tartja már sokáig.

Azt se tudom: vajjon Szilágyi biztatta-e Tisza Kálmánt a kellő időben való visszavonulásra? Nekem ugy látszik, Tisza a legutolsó napig megmaradott helyén, a meddig csak megmaradhatott. Nagy hiba volt ez.

Mikor szülessék az ember: nem tőle függ. Mikor hunyja be szemét örökre: rendszerint az se tőle függ. Száz meg ezer emberről mondják és irják: jókor vagy rosszkor született, jókor vagy rosszkor halt meg. Ez a beszéd mindig szellemesnek látszik, de mindig oktalan.

Hanem én ugy látom, a hatalomról lemondani is igen nehéz dolog. Csaknem azt kell hinnem, hogy a legtöbb ember, a legtöbb államférfi képtelen fölismerni azt az időpontot, a mikor lemondása czélszerü, minden irányban jótékony hatásu és szükséges.

Sok oka van ennek. Ez okok minden államférfinál nem egyenlők, még csak nem is egynemüek. Van azonban egy ok, mely mindegyiknél a főok. Ez az önszeretet, a hiuság. Vajjon ki hinné azt önmagáról, hogy ő nem oly méltó a hatalom birtokára, mint ellenfele? Gróf Andrássy Gyula visszavonulása ritka tünet. Bismarck herczeg erre nem volt képes.

Mig a Tisza-kormány fennállott: addig Szilágyi igazságügyünk rendezésében keveset dolgozhatott. De sokat dolgozott a Szapáry-kormánynak közel három évig tartó fennállása alatt. Ez időben üditette fel a biróságokat, osztotta szét a királyi táblákat s készitett nagy csomó törvényjavaslatot.

Fáradhatatlanul munkálkodott.

Meg kell ezt mondanom azért, mert szinte közkeletüvé lett az a mondás, hogy Szilágyi röst és dologtalan; hogy csak dobzódik evésben, ivásban; hogy csak sétál, vitatkozik vagy üldögél, a kormányzással keveset törődik, henyél és hizik. Az élczlapok torzképei ugy ábrázolják őt, a mint elhizottan, nagy poczakkal, szétterpeszkedve ül vagy fekszik, kezében sódar, előtte sült pulykák és boros palaczkok s óriási szájjal és fogakkal fölfalni készül mindent, a mi ennivaló.

Ez a torzkép semmiképen se felel meg az igazságnak. Én az országnak 1848-tól fogva maig minden igazságügyminiszterét személyesen ismertem, mindegyiknek munkálkodását 1867-től kezdve közvetlenül megfigyeltem s egyet se találtam, a ki munkásabb és fáradhatatlanabb lett volna, mint Szilágyi. A szakadatlan munkásságban talán csakis a mai miniszter közeliti meg.

De hát mit dolgozott?

Nem sorolom föl munkáit egyenként. E művem egész alkata kizárja a statisztikát. De munkálkodásának természetéről egyet s mást el kell mondanom.

Az a jó igazságügyi kormányzat, melynek vezetése mellett gyors, biztos és alapos a törvények alkalmazása. Ezt pedig csak jó birákkal lehet elérni. A jó biró pedig a gondos ellenőrzés mellett csak ott terem, a hol csak alkalmas ember nyer birói állást; a hol a kéz alatti pártfogás semmit se ér; a hol a jó birót megbecsülik, a rosszat pedig szemmel tartják; a hol a felső biróságokat jól alakitják s a felső biróságokhoz nem szamárlépcsőn s nem ludjárás sorjában kerül a biró. A hol tehát érdeme, munkája, sikere, buzgósága, elmeereje s jellemtisztasága szerint méltatják a birót.

Szilágyi föltette magába, hogy a birák alkalmazásánál, előléptetésénél szigoru és igazságos lesz. Tehát az emberi elme határán belül minden birót tökéletesen megismerni törekszik. Semmi hivatlan értesitést el nem fogad, minden külső ajánlást és pártfogást kereken visszautasit.

Rettenetes munka ez.

Éjjeleket, nappalokat forditott kivált a királyi táblák szétosztásánál e munkára. De máskor is és mindig. Száz oldalról szerezte az értesitést. Száz jegyzést csinált. Különböző alaku és beosztásu rovatos ivekben készittette a kimutatásokat s ezeken eltünődött napok számra. Egyszer azt mondta nekem ilyen ivhalmazra könyökölve.

– Tudod-e, hogy én az ország minden biráját a hivatalos adatok szerint teljesen ismerem?

Kérdezősködött tőlem egyes birákról. Tudta, hogy csak azokról adok feleletet, a kiket tökéletesen ismerek. De mindig elkérdezte: mióta és honnan ismerem azt a birót? Mely iskolában tanult? Van-e jól termett nagy feje? Egyes itéletét megjegyeztem-e?

A fehérvári törvényszékhez kinevezett egy ügyvédet. Csak azután kérdezte tőlem: ismerem-e s jónak tartom-e kinevezését? Mondtam neki: ismerem; jó biró lesz az az ügyvéd. – Eljött hozzá az a volt ügyvéd, megköszönni a kinevezést. Megnézte jól. S akkor nekem esett és jól összeszidott, miért tartom jónak azt a kinevezést?

– Ha előbb látom, ugymond, nem nevezem ki. Nincs nagy feje, esetlen az állása, akadozó a beszéde, parasztos a képe!

Kinevettem.

Csak egyetlen példa ez a sok közül s nem is a legnyersebb példa. Sokat hozhatnék föl, majdnem hihetetlen eseteket is arra nézve, gyakran mily kicsinyes, mily szeszélyes volt, mig felfogása az emberről s elhatározása a kinevezés iránt véglegesen megalakult. De e példával is magyarázni akartam, mily gondos volt ő a birák alkalmazásában. Gondossága gyakran szőrszálhasogatássá fajult. De ez inkább idegeinek gyöngesége s nem elméjének tévelygése volt.

Voltak oly eszméi is igazságszolgáltatásunk javitása körül, a melyeket nem helyeseltem.

Az itélkezés egységének elérése vagy megközelitése egyik nagy eszméje volt. Ugy látom, ennek fontosságát a német felfogás emelte ki. Legmagasabb biróságunk köreiben is sokan voltak és sokan vannak ez eszmének hivei. Sok erős birói elme törte fejét a fölött, miként lehetne az itélkezés egységét elérni. Ismételten erős eszmecserébe bocsátkoztam e fölött Szilágyival.

Nekem különös nézetem van e kérdésben.

Én elvileg az itélkezés egységét jónak tartanám ugyan, de az arra való törekvést, a különös és szándékos törekvést rossznak tartom.

Tökéletes birói elme minden népnél s minden időben kevés. Az ugynevezett nagy birák ép oly ritkán születnek, mint a nagy irók. A nagy biró törekedhetik az itélkezés egységére, mert az ő kezében a minden egyes ügyben külön-külön jelentkező igazság nem csonkul meg az egység kedvéért, de a birák legnagyobb részének kezében igen is megcsonkul. Ez pedig már nagy baj. Minden külön ügy külön egyéniség. Az egységre törekvés a mesebeli Prokrusztesz-ágy. Nem az ágyat tágitják a ráfektetett igazság mértéke szerint, hanem az igazság kezét-lábát vagdalják el az ágy mértéke szerint.

Hosszas megfigyeléseim erre a tapasztalatra birtak engem. A váltó és kereskedelmi jog mezején még türhető az itélkezés egysége, de az öröklési és kötelmi jog terén már sok veszélylyel jár, a büntető igazságszolgáltatásban pedig egyenesen vétkes dolog s gyakran borzasztó is. Még azt se helyeseltem soha, hogy nálunk, a mi gazdálkodó népünk erkölcsei és szokásai mellett a kereskedelmi jog terén az itélkezés egységére a német legfőbb biróság itélkezésében keressék az irányt s az alkalmazkodás módjait. Néhány nagy elméjü s nagy tudásu biránk hozta ezt a Kuriánál divatba, de bizony helytelenül. Ideje már vele végleg szakitani.

E nézeteket fejtegettem Szilágyi előtt.

Nem igen tudtam meggyőzni őt. Ő ugyan az angol birósági rendszert magasabbnak tartotta, mint a németet, de azért az angol birák felfogásában is az egységre törekvést látta fődolognak. Abban a felfogásban, mely oly nagy sulyt fektet az előzetes és analóg esetek tanulságaira. Pedig mégis nagy a különbség az angol és a német gyakorlat között, mivelhogy az angol nemzet jogélete csak esetenkénti törvényeken, a német nemzeté pedig rendszeres törvényeken nyugszik. A miénk is csak esetenkénti törvényeken nyugodott a legujabb időkig. Az angol és a magyar rendszert én többre becsülöm. E rendszerben jobban képződik a birói elme. Erősebbé és mélyebbé válik. A jó igazságszolgáltatást pedig inkább a jó biró teremti meg, mint a jó törvény.

Valami haszna mégis lett eszmecserénknek. A táblák szétosztásakor sok kalandos terv merült fel az itélkezés egységének biztositására. E tervek legnagyobb része legalább dugába dült még kellő időben, mert Szilágyi azután nem erőltette nagyon a dolgot.

Másik különös eszméje volt, hogy a közvádlók az igazságszolgáltatásban csak a szigort és mindig csak a szigort képviseljék; a tünetek és bizonyitékok közül csak a terhelőket tartsák szemük előtt s az enyhitést és mentést bizzák a védelemre.

Határozottan elleneztem ezt. Ezzel megtagadjuk a megyei és a magyar és a helyes felfogást. Magam is azt gyakoroltam, de mindig megköveteltem is, hogy a közvádló az egész igazságot tartsa szeme előtt s ne csak egyes részecskéit. Ezer és ezer nagy ok van erre.

Szilágyi szigorusága határtalan volt. A tanszék rideg elveitől a kormányzó padján se szabadulhatott. Az állam büntető hatalma szentség volt előtte. A kegyelmezési jog gyakorlásáról a legtöbb esetben tudni se akart. Azt hitte, a birói tekintélynek árt a kegyelem.

Előhoztam neki még 1894-ben, hogy nemzetünk ezeréves állami fennállásának ünnepét nagy kegyelmi ténynyel is meg kell szentelni. Szinte dühbe jött a nézetem miatt.

– Majd én az ügyészekre bizom ám a kegyelmezési jog gyakorlását!

Még erősebb hangon feleltem szavaira én.

– Ha a király koronázásakor megkegyelmezhettünk néhány száz szerencsétlennek, a honalapitás emlékére még inkább meg kell tennünk azt. Aztán mit beszélsz te az ügyészek kegyelmezési jogáról?

Felvilágositott, hogy a király csak az ő javaslatára ad kegyelmet, ő pedig csak a királyi ügyészek véleményére készithet javaslatot; se a király, se ő az irásokat át nem nézheti, tehát elvégre az ügyészektől függ a kegyelmezés. Ebbe pedig ő bele nem megy.

Nagy tévedés volt e felfogása, de azért megmaradt mellette.

Egykor előhoztam neki Trandafir esetét s javasoltam, hogy az állam adjon a szerencsétlennek holtig kenyeret.

Hihetetlen eset ez. Egész részletességgel nem is irhatom meg ezuttal, csak röviden emlékezem meg róla.

1856-ban a Bánátban rablógyilkosság történt. A gyanu Trandafirra esett s bár váltig tagadott mindent, 1859-ben mégis elitélték 18 évi fegyházra, kis vagyonát elárverezték, feleségét, három gyermekét szélnek eresztették, ezek el is pusztultak mind. Uton-utfélen koldulva, nyomorogva, éhen-szomjan, rongyosan meghalt valamennyi.

A Rháday-biztosság 1871-ben kideritette az igazságot; a valódi tetteseket elfogták s azokat a szegedi törvényszék 1872-ben el is itélte, Trandafirt pedig és társait ártatlanoknak nyilvánitotta. Erről azonban a törvényszék nem értesitette se Trandafirt, se a fegyház igazgatóját, se a kormányt s a királyi ügyész se értesitette Kozma Sándor királyi főügyészt.

Trandafir és két társa szenvedett tovább.

Az uj itélet fölebbezés utján fölkerült a pesti királyi táblára, itt az itéletet feloldották s valami pótlást rendeltek. Megint eltelt egy-két év, mig végre a kuria is elitélte a valódi tetteseket, a kik különben már 1871 óta a szegedi vár börtöneiben ültek. De se a királyi táblának, se a kuriának nem volt annyi esze, hogy Trandafirt vagy a kormányt értesitette volna az itéletről.

Trandafir tovább szenvedett. Társai időközben a fegyház oduiban el is haltak.

Végre kitelt a 18 esztendő s Trandafir 1877-ben kiszabadult. Épen 21 esztendeig szenvedett ártatlanul.

Roskadt, öreg, erőtlen, elsorvadt testével haza vánszorgott, alig emlékeztek már nevére is, de azért valaki tudatta vele, hogy a valódi bűnösök már 1871 óta bünhődnek s őt már 1872-ben ártatlannak mondta ki a biróság.

De hát miért szenvedett ő 21 esztendeig! De hát miért kellett szenvednie legalább az utolsó öt éven át? Hol van házacskája? Hol van felesége? Hol van három apró gyermeke? Ki adja ezeket neki vissza? De ki ad neki most már csak mindennapi kenyeret is?

Egy képviselőtársam folyamodott Fabinyi igazságügyminiszterhez valami kárpótlásért, valami biztos kenyérért, habár kolduskenyérért. Kérelmét elutasitották.

Nincs az államnak ilyesmire pénze!

Az a képviselőtársam aztán pár év mulva engem kért meg: szóljak Szilágyinak. Hiszen égre kiált szegény Trandafir szenvedése!

Szóltam. Hiába szóltam. Keserü szóváltás lett az egészből, semmi más.

– Nincs alap!

Ez volt Szilágyi felelete. És az, hogy a kormány egyszer már elutasitotta Trandafirt.

Nem nyugodtam meg az esetben. Sokáig törtem a fejem, mit csináljak. Szilágyi ellenzése mellett sikerhez ugy se juthattunk. Végre is tünődésem közben meghalt a szegény Trandafir. S megszünt a kérdés.

Mi volt ez Szilágyitól?

Nem embertelenség. Hiszen neki csak ugy fájt az eset, mint nekem. Hanem a mikor szive bezárult az egyes ember szenvedései előtt: ugyanakkor lelke a legmagasabb állami érdek előtt nyilt meg.

Nem akarok gunyolódni a szavakkal. Én nem is ugy cselekedtem volna, mint Szilágyi. Hiszen maga Jézus is arra intett: »ne légy felettébb igaz«. A mit Szilágyi tett: az a summum jus. De egyuttal a summa injuria is. Igazság, de kegyetlen igazság.

Mert hát igaz, hogy az államnak nincs erre külön pénze. Ámbár e bajon egy ötsoros törvényjavaslattal nyomban lehet segiteni.

Hanem hát Szilágyi előtt az állott: mit csináljon ő azokkal a birákkal, a kik 1859-ben az alaptalan itéletet hozták? Hol vannak azok már? Vagy elhunytak vagy magas állásokban vannak. – És mit csináljon ő azokkal a birákkal, a kik 1871 óta a szegedi törvényszéken, a királyi táblán s a kurián azt a hihetetlen könnyelmüséget, azt a borzasztó mulasztást elkövették, a mely miatt Trandafirnak tovább kellett szenvedni? Hiszen e birák is vagy elhaltak vagy nyugdijban és közbecsülésben élnek vagy a legmagasabb birói székeket töltik be!

Most ő ezeket fegyelmi pörrel üldözze?

Ő hirdesse hivatalosan szerte az országban, de országunk határain kivül is, hogy nálunk mind a biráskodás, mind az igazságügyi igazgatás ily botrányosan hanyag és megbizhatlan?

A társadalomnak szüksége van arra, hogy a biróság tekintélye szent legyen és sérthetetlen. A biróság tekintélyének egyik legfőbb őre épen ő. De hát épen ő szaggassa meg ezt a tekintélyt e borzasztó eset föltárásával?

Trandafir szenvedése egy embernek szenvedése. De ha a biróságot megalázzák: az a legmagasabb állami érdekek sérelmét idézi elő s az már minden jó hazafi erkölcsi szenvedése lenne.

Fiat justitia: pereat mundus. Ez nagy szó. De a korszerü állam ezt nem követheti. Legyen igazság igenis, de ugy, hogy sérelem a világban ne essék. A közérdek a legmagasabb törvény.

Ime Szilágyi eszejárása.

Ő a korszerü, az uj szabadelvü felfogás embere. Mindent a közért. Az állam ereje és tekintélye a legmagasztosabb közjó. S ez nála nemcsak szerep, nemcsak politikai meggyőződés és kormányzó férfi kötelességérzete. Ez ő nála bölcseleti igazság is, a tudománynak vitathatlan elve s egész lelkének alkata, érzése és gondolkozása, ösztöne, büszkesége és szenvedélye.

Mily szép volna Trandafirnak vagyont adni, esetét kiszinezve a közönség elé terjeszteni s egyuttal neki is a közönség elé állani: ime egy államférfi, a ki jó sziv, nemes lélek, érező kebel; maga a gondviselés, a ki letörli a könyeket s egy egész életnek irtóztató szenvedéseit kész enyhiteni!

Mennyi dicséret, mennyi dicsőség!

E helyett fagyos sziv, rideg lélek, sivatag gondolkozás, mikor az ember szenvedését látja, de szilárd és még önnön szivével se alkudozó, mikor arról van szó, hogy a közjót, az állam érdekét, a biróság tekintélyét kell megvédeni.

Szivtelen ember volt, de derék államférfi volt Szilágyi még Trandafir esetében is. Elfordulunk tőle, de kalapot emelünk előtte.

X.

(A birók helyzete. – E helyzet javitása. – Más legyen az előadó s más az itéletmondó biró. – Az egyházpolitika. – Szilágyi szerepe. – A király kedvetlenül fogadja el miniszterének. – Miként szokta előterjesztéseit a király előtt megtenni? – Elnöki beszéde a királyhoz az ezredéves ünnepen. – Nem helyeseltem, hogy Bánffy ellen a személyes üldözés és az erkölcstelen pártszövetség élére állt.)

A biróság helyzetének javitása fölött sokat tanakodtunk. Ez a helyzet régóta szomoru, sőt még kinos is.

Kevés a biró, sok a munka, kicsiny a fizetés: ime ez az a szomoru, sőt kinos helyzet.

Sok dologgal találkoztam már az életben, a melyet sohase tudtam megérteni. Az érthetetlen dolgok közé tartozik az is, hogy a biró munkájának értékét az elintézett számok statisztikája szerint itélik meg.

Ez tökéletes hülyeség.

Mikor a vármegye tisztviselője voltam, megesett velem, hogy egy óra alatt elintéztem ötven ügyszámot. De megesett velem az is, hogy egyetlen ügyön öt hétig s naponként tiz-tizenkét órán át dolgoztam. Az egyik esetben alig két percz, a másik esetben négyszáz óra esik egy ügyre.

Már most ha a hülye felfogás szerint itélik meg birói képességemet: az első esetben én vagyok a legderekabb biró, noha voltaképen alig dolgoztam valamit; – a második esetben pedig én vagyok a leghanyagabb biró, mivelhogy heteket, hónapokat pazaroltam el egy ügyre. Pedig munkámra testem és lelkem minden erejét ráforditottam.

Egy-két tudatlan miniszteri tanácsos s néhány bolházó elnök és tanácselnök vezette félre a minisztereket és a józan észt: ugy honosult meg nálunk, megint német példa után, ez a rossz felfogás.

De hát meghonosult.

Következése az lett, hogy a birák, kivált a táblákon és az egyes biróságoknál, de még a Kurián is, elkezdtek a statisztika és a minősitési tábla számára dolgozni, elkezdték erejüket kimeriteni, éjjelüket-nappalukat elrontani, szemüket és agyukat és életkedvüket pusztitani, hogy a divatos hetenkénti ügyszámot elérhessék. Ezzel a birói kar, a tanultságnak, az értelmiségnek és a jellemnek e kiváló tábora olyan sorsra jutott, mint az ólombányák kőfejtő rabszolga népe.

Mivelt és szabad embereknek rosszabb sorsuk már nem lehet. Az életnek örömei egy pályán se hervadnak oly gyorsan el, mint a magyar birói pályán. Vasizom és bivalyideg legyen az, mely e pályán idő előtt meg nem romlik. Természetesen csak a jó és gondos biróra áll ez a szabály, a ki az ügyek mélységébe bele akar tekinteni. A felületes biró könnyedén átugrik sok birói kötelességen. De épen ez oknál fogva az ügyek nagy része is a felületes, a tessék-lássék elintézés sorsára jut.

Sokat tünődtem a javitáson.

Vég nélkül a birák számát szaporitani nem lehet.

A fizetést se lehet az angol biró javadalmának magasságára fölemelni. De ez maga nem is igen segitene a főbajon, a birói elme tulterhelésén.

Csak egy biztos mód van, visszatérni a magyar észhez, a megyei észhez, az embert és a birói elmét az ő méltósága szerint megillető munkához.

S ez abból áll: a biró ne terjessze elő az ügyet, ne tanulmányozza azt előre, még csak ne is lássa előre az irásokat. Alkossunk fiatalokból egy birósági segitő személyzetet, a minő hajdan a juratusok, megyei jegyzők és fiskusok személyzete volt. Ez készitsen az iratokból kivonatot, ez terjessze a tanács elé az ügyet s a biró ne tehessen egyebet, csak figyeljen, tanácskozzék és döntsön. Mint hajdan a vármegyénél s a szeptemvirális táblánál s részben a királyi táblánál és kerületi tábláknál is.