Part 6

Ez utolsó mondása nagyon igaznak bizonyult. Igazi függetlenségi férfiu 1875 óta semmi komoly munkához nem juthatott. A kormányok azt sehol meg nem engedték. Elvont is a nemes munkavágy sok jó erőt a függetlenségi párttól. Negyedszázad óta sokszor eszembe jutott Szilágyinak ez utolsó szava. De ez se tartott vissza elhatározásomtól. Azzal vigasztaltam magam, dolgozom, ha másutt nem lehet, az irodalom mezején.

Politikai utunk ekkor és igy vált el örökre. Szilágyi miniszterré lett s én ellenzéki s függetlenségi maradtam. Utunk a nagy reformok idején még egyszer s egy pillanatra közel jött egymáshoz.

Néhány nap mulva megalakult az egyesült ellenzék. Pestvármegye nagy tanácskozó termében jöttek össze a három párt férfiai április hó 13-án s ott a programmot vita és ellenmondás nélkül fogadták el. A programm abból a tizenként pontból állott, melyet néhány nap előtt Kerkapolynál is tárgyaltunk. Ugy emlékszem, csak báró Simonyi Lajos és Szilágyi Dezső szólaltak föl. Amaz a független szabadelvü párt, emez a disszidensek pártja részéről.

Én már ezen az egyesülési jeleneten nem voltam ott.

Nem volt ott báró Sennyey se, a konzervativ szélsőjobb-párt vezére. Ő zemplénmegyei kastélyában időzött. Az előzetes tanácskozásokban se vett részt, az egyesülési elvek megállapitásába se avatkozott. Várta: mi lesz? Várta: kik és miként, mi alapon egyesülnek? Közte és párthivei közt erős levélváltás folyt s végre április 20-ika körül megjelent nyilatkozata, mely szerint ő az egyesült ellenzéknek ezuttal nem lehet tagja. A nyilatkozat keletét április 13-ra tette. Lehet, hogy akkor kelt a nyilatkozat, csak a közzététel szenvedett halasztást.

Szilágyival azontul is sokat beszélgettünk az ő és társai politikai állásfoglalásáról.

Ő nagy vivmánynak tartotta, hogy báró Sennyey Pál kiszorult.

– Lásd – ugymond – a nagy történelmi aulikus párt, mely a bécsi kongresszus óta annyi kárt okozott a nemzetnek, most már örökre kihalt. Ifjabb nemzedéke velünk van s köztünk föl nem támadhat.

Én ezt nem láttam olyan nagyon bizonyosnak. Aggodalmam nyilvánvaló okokból származott.

– Programmotokból ki kellett hagynotok minden egyházpolitikai vivmányt, melyet az 1848-iki törvényhozás elvileg már elhatározott s melyet Deák Ferencz 1873-ban politikai örökségül hagyott nemzetének. Ime, e pontban ti voltatok gyöngék s a konzervativek és aulikusok voltak erősek. Nektek, a kik Deák igazi hivei voltatok, e pontban nem lett volna szabad engedni. Ha pedig valamikor a viszonyok kényszere e kérdéseket napirendre hozza, az a párt ujra feléledhet és pedig felekezeti szenvedélyek alapján, a mi szégyene is, ártalma is lenne nemzetünknek.

Szilágyi nem hitte ezt.

Figyelmeztettem, hogy utolsó nagy beszédében Deák is rámutatott ily fordulat lehetőségére.

Türelmetlenné lett.

– Ha Deák rámutatott is, még se bizonyos, hogy ily fordulat következik be. De ha annak elejét nem tudnók venni a maga idején: még kevésbbé tudnók elejét venni most. A jövőt nem lehet pártnyilatkozatokkal gúzsba kötni.

Ebben neki volt igaza.

A nemzet nem valami zajos és kitörő örömmel fogadta az uj pártot. A függetlenségi párt sajtója az uj pártot »Habarékpárt«-nak nevezte el. Az uj párt és a kormánypárt elvei között a nagyközönség nem tudott lényeges és határozott különbséget fölfedezni. Nagyon sokan gondolkodtak ugy, hogy az egyesült ellenzék elveivel Tisza Kálmán táborában is helyet foglalhatnak. S ha már az ember a maga politikai elveivel kormánypárti lehet: miért legyen akkor ellenzéki? Az ellenzéki kenyér nehéz kenyér. Csak erős ember vállalkozzék arra.

Csakhogy erős emberek nagy tömegben soha sincsenek.

A következő országgyülésre már csak felényi számmal jött be az egyesült ellenzék.

A függetlenségi párt férfiai 35-ről fölszaporodtak vagy 80-ra, az egyesült ellenzék férfiai pedig vagy 110-ről leszálltak 60-ra. Maga Kerkapoly is kimaradt a parlamentből. Sokan a kisebb emberek közül már a választások után átmentek a kormánypártra.

Pedig a kormánynak igen nehéz volt a helyzete. A bosnyák okkupáczió épen a választások idejére esett A nemzet mély rétegei háborodtak föl az okkupáczió miatt. A kormány véges-végig tagadta, hogy okkupálni akar s tagadása rút ámitásnak bizonyult. Maga a Tisza-kabinet pénzügyminisztere, Széll Kálmán is, megrémülve az okkupáczió pénzügyi következéseitől, kénytelen volt ott hagyni állását. De azért az egyesült ellenzéknek nem állott élére, sőt sorai közé se állott be.

Az egyesült ellenzék nem sokáig viselte ezt a nevet. Fölvette később a mérsékelt ellenzéki nevet s utóbb már nemzeti pártnak keresztelte el magát. Nem használt ez se. Tehetségben, jellemben, vagyonban s társadalmi állásban mindig kiváló tagjai voltak, de ez se használt semmit. Ez a párt nem kellett a nemzetnek semmi alakban. E pártnak csak érzülete volt, de nem voltak elvei. Csak tekintélye volt, de hatalma nem. Se a nemzet, se a király soha föl nem melegedett iránta.

Nagy okok idézték elő ezt az állapotot, de ez okoknak föltárása talán nem tartozik ide.

Szilágyi nyolcz egész éven át vesztegelt e párton. Régen észrevette ő már, hogy e párton a nemzet számára komoly vivmányokat elérni nem lehet. Sőt veszedelmes törekvéseket se lehet meghiusitani. Vagy a korona közelébe kell jutni, de ezt csak a többség soraiban lehet elérni. Vagy a nemzet szivverését kell megközeliteni s ekkor a függetlenségi párt jobb elemeivel kell rokonságot kötnie. A ki se egyikre, se másikra nem kész: üljön ki a Duna partjára s – mint magán társaságban mondotta – nézze nyugodt lélekkel, mint folydogál a viz lefelé; – ebben is találhat élvezetet a jámbor samaritánus.

VIII.

(Pártokon kivül áll. – Szónoklatának természete. – Külsőleg. – Ha rögtönzéshez szokik, nagyobb szónok lett volna. – Mi a kisszerü szónoklat? – Attila, Bismarck és Kossuth. – Mitől függ a szónoklat sikere? – Széchenyi szónoklata 1825 november 3-án. – Szilágyi inkább tanszéki szónok. – Összegyüjtött beszédei ép ugy hatástalanok lesznek, mint Apponyi beszédei.)

Elhagyta az egyesült ellenzéket, de nem csatlakozott egy párthoz sem. Maga maradt.

Nehéz állás, nehéz szerep. Nehéz kivált annak, a kiben hatalmas önérzet s termetes arányokban kifejlődött nagyravágyás lakik. Holmi vékony dongáju egyéniség ne is kisértse meg. Szilágyi megkisérthette.

Három évig, 1886-tól 1889-ig volt ily különállásban, Nagy elméje, nagy szónoki képessége megmentette tekintélyét ebben a külön állásban is. Se a kormánypárt, se a mérsékelt ellenzék nem üldözte őt s ő is óvakodott attól, hogy bármelyiknek ellenségeskedését fölidézze maga ellen.

Legszebb, legjelesebb beszédeit ellenzéki korában tartotta. A nagy szónok hirét ekkor szerezte meg igazán.

A szónoki hatásnak esetleges és külső eszközeivel nem rendelkezett nagy mértékben. Még oly mértékben se, mint néhány kortársa. Hangja lágy és nemes, de se nem oly érczes, se nem oly hatalmasan és rokonszenvesen zengő, mint Apponyi grófé. Testének tartása, kezének mozdulata, szavainak megválasztása s beszédének mérsékletes folyamata mind gondos tanulmányra s nyugodt és biztos önuralomra mutatnak. Beszéd közben sohase tesz szinpadi mozdulatot, soha se ugrál, soha se kiabál és soha se rohan előre se szavaival, se indulataival; – hadonázni soha se látta senki. A lelkesedés és ihlet, a mély érzés és az áhitat se fogja el lelkét soha. Mindig gondolat és érv vezeti őt s gondolata mindig előre megfontolt s érve mindig előre megalakitott. Még az érvek csoportositása s sorrendjük meghatározása is előre megfontolt. A mint másként alig is lehet oly szónoknál, a ki mindig előre átgondolja s rendszerint előre meg is irja beszédeit.

Vajjon Szilágyi nagy szónok lett volna-e, ha teljesen rögtönző szónokká válik?

Én azt hiszem: nagy szónok lett volna. Sokkal nagyobb, mint most. Minden esetre időnként sokkal nagyobb hatást tudott volna elérni.

Gondolatai gyorsan támadtak, csaknem villámszerüen. Magántársaságban, nagy közönség elől elzárt vitában, nagy kérdések fölött folyt vitatkozó eszmecseréken hihetetlen gazdagsággal ömlöttek ki agyából a legszabatosabb gondolatok, a leggyönyörübb képek, hasonlatok, példák, közszólások, szárnyaló igék, de egyuttal a legélesebb gúny, birálat, elemzés és ócsárlás gondolatai is.

Épen itt kell egyik okát keresni annak, miért nem akart, sőt miért nem mert rögtönző szónok lenni.

Mondtam már, hogy a parlamenti viták tulnyomó nagy része élő és működő intézmények körül s gyakorlati kérdésekről folyik. Az intézményeket Szilágyi a tudományból ismerte, saját gyakorlati munkásságából s közvetlen szemléletből pedig kevéssé ismerte. Ezért volt tele mindig kétséggel s a gyakorlatnak kisebb elmeerejü férfiaival szemben is ezért forditott különös gondot gondolatainak előre való megfontolására s alakba öntésére. E miatt nem lehetett rögtönző szónok.

De a miatt se, mert ha rögtönöz: élcze, ötletei, nagy elméjének szellemeskedő játéka, gunyos birálgatása, dologi ócsárlásai korlátozhatlan zuhatag gyanánt ömlenek ki belőle s az esetben a gondolatok legjobb és biztos alakját hevenyében megtalálni alig lehet. Legalább nem képzelhető lángelme, mely erre minden pillanatban s minden gondolatnál képes lenne.

Ámde Szilágyi semmire se ügyelt jobban, mint arra, hogy a pongyolaságot s a már kiejtett gondolatok és szavak félreérthetőségét kikerülje.

S aztán az élcz, a gúny, a szétbonczolás, a nevetségessé tétel védelemre, sőt visszafordulásra, gyakran keserü vagdalkozásra hivja föl az ellenfelet. Az ily harczban a legerősebb küzdő is kap sebet vagy karczolást, paizsa csorbát szenved vagy foltot kap, lobogója foszlányossá válhat. Szenved a vita komolysága, a személyes érzületek a tárgyi érvek sulyát évrényre jutni nem engedik, a kaczagás zaja betölti a levegőt, a közbeszólások darazsai ott donganak a szónok feje körül s az ünnepélyesség megszünik. De egyuttal megcsökken a tekintély is.

Az a tekintély, melyet Szilágyi az elmék nyilvános küzdelmei közt a maga számára minden időben s föltétlenül meg akart menteni.

Meg is mentette.

De csak ugy, hogy szónoklatait a rögtönzés koczkázataitól féltékenyen megőrizte.

Van azért néhány rögtönzött beszéde is, még pedig szép beszéde. De ez mind vitázó s nem előadó beszéd. S ezekben is szinte emberfölötti erővel törekszik szorosan megmaradni a tárgy mellett. Különösen az egyházpolitikai vitában volt kénytelen néhány gyönyörü rögtönzéssel birni le ellenfeleit. Összegyüjtik-e valaha Szilágyi beszédeit: nem tudom. Bizonyosnak épen nem tartom. Családja, melyhez tartozott, nem nagy s fényleni e beszédekkel épen nem akar. Barátai, kiket kegyelet és hű megemlékezés gyöngédsége birna a beszédek kiadására, alig maradtak. Az irodalom és a tudomány fejlesztésére e beszédek csak kis mértékben alkalmasak. A legtöbb politikai beszéd értéke nálunk is, más nemzeteknél is mulandó, mint egy gyönyörü éneké vagy szép szinpadi alakitásé. Rajongásba hozza, a ki épen látja és hallja. A ki térben vagy időben messze esett tőle: az már nem érti és nem élvezi.

Voltak törvényhozóink Szilágyinál talán nagyobb sulyuak. Emlékük mégis csak a hagyományban él s nem műveikben. Felső-bükki Nagy Pál, báró Wesselényi Miklós, galantai ifjabb Balogh János, Beöthy Ödön a mult század első felében jobban fölrázták a nemzet szivét és agyát, mint Szilágyi s összegyüjtött beszédeik köteteit mégis hiába keressük könyvtárainkban. Összes miniszterelnökeink közül, a kik 1848 óta vezették az ország kormányzását, talán csak gróf Andrássy Gyula beszédei lesznek gondos megvilágitással kiadva. Semmi csodálni való se lesz hát abban, ha Szilágyi beszédei a naplók sötétségében maradnak eltemetve.

Föl kell tennünk azt a kérdést is: vajjon Szilágyi beszédei tartalmuknál fogva milyen értéküek s ő maga minő helyet foglal el az alkotmányos nemzetek szónokai között?

Ha Szilágyit, mint szónokot akár a korabeli, akár a történelmi nevü korábbi szónokokkal, vagy csak a mi közéletünk mult századi nagy szónokaival hasonlitjuk is össze: tisztában kell lennünk a korszerü szónoklat természetével. Különben nem értjük meg egymást.

A korszerü szónoklat se nem művészet, se nem tudomány. Legalább az a szónoklat, mely a kormányzásnak és a törvényhozásnak, valamint az alkotmányos gyülések tanácskozásainak mezején terem. Az egyházi élet és a tudományos intézetek kebelén született szónoklatokról, emlékbeszédekről, temetői és törvényszéki beszédekről nem akarok szólni.

A korszerü szónoklat értékének egyetlen egy mértéke van. Ezt a mértéket sikernek nevezzük.

A siker az, hogy a szónoklat azt a hatást gyakorolja, a melyet azzal a szónok el akart érni. Ha felvilágositani akar: a hallgató nyomban és tisztán lássa a vitatott ügyet s a szónok czélját. Ha pedig cselekvésre akar inditani: a hallgatóban nyomban feltámadjon a lelki elhatározás a cselekvésre.

E nélkül ma minden szónoklat üres beszéd, szép vagy nem szép szavak sürü szállongása s mind a beszélőre, mind a hallgatóra nézve unalmas vagy unalom üző időtöltés.

Gyakran beszélnek a lapok és az emberek nagy szónoklatról, fényes szónoklatról. Ez a beszéd többnyire hiábavaló. Vagy alaptalan, vagy pedig czélzatos.

Valahányszor a pártvezér felszólal: pártfelei lapokban és társaságban a felszólalást rendesen fényes szónoklatnak kiáltják ki. Ez a kikiáltás a pártos önzésnek számitása s közéletünk rossz szokása. Vagy talán ne is mondjuk rossznak ezt a szokást. Hiszen ez vele jár a pártossággal s a pártosságot szülő alkotmányos élettel.

A siker attól függ, mekkora erővel és hatalommal rendelkezik a szónok. Attól függ: szavai mögött ott van-e komoly elhatározása s van-e készen elég ereje és hatalma elhatározását végrehajtani?

A hatalom is sokféle. Hatalom a fegyveres erő a hadvezér kezében, az államszervezet a kormányzók kezében, a tömegek szenvedélye az izgatók kezében, a pénz az intézők és alapitók kezében, a szavazatok száma a pártvezér kezében s az érvek sulya a bölcs elmék birtokában.

A legkisebb és a leggyöngébb hatalom a bölcs elme s az érvek sulya. A katona, az államférfi, a pártvezér, a tömegek szenvedélye erre épen nem ad semmit. Ezeket csak érdekük, vágyuk, akaratuk vezeti. Nagy idő, ritka korszak s nemes nemzedék az, mely csupán a bölcs elme érvei szerint határozza el magát cselekvésre.

Attila követe hadizenetet visz Bizánczba s azt mondja Bizánczban a keleti római császárnak: »Az én uram, Attila, azt izeni neked, készits számára sátrat, mert jön.«

Ez szónoklat.

Rövid, képletes, szép és fenséges. Nagyon kevés van a világtörténetben, mely hasonlitana hozzá. Hellász vagy Róma története tud talán egyet vagy kettőt felmutatni. De Demosthenes és Cicero szónoklatai ehhez képest üres fecsegések.

Miért?

Mert a hun követ szavaiban Attila komoly elszántsága s hadseregének ellenállhatlan hatalma nyilatkozik.

Bismarck azt mondja a parlamentben: »Mi németek csak az Istentől félünk, mástól senkitől.«

Ez is szónoklat. Ha elemezzük e néhány szót, mérhetlen gazdagságot találunk benne. Francziaország és Oroszország számára szólanak e szavak. De a szavak mögött óriási nemzet erős államszervezete s két millió jó katona áll.

Kossuth szavai mögött a magyar nemzet elszántsága s erkölcsi és anyagi ereje állott. Egyetlen beszédére kétszázezer katonát szavazott meg a nemzetgyülés. Az a beszéd gyönge. A költészet és a tudomány törvényei szerint ezer hibája és hiánya van. De azért hazánk történetében a legnagyobb és legfenségesebb szónoklatok egyike. Azért, mert példátlan sikere lett s mert a sikert a szenvedélylyé fokozódott nemzeti önérzet teremtette meg. Ez az önérzet nyilvánult abban a beszédben.

Csodálatos hatalom a pénz is. A magyar nép játszi elméje gyönyörüen jelzi ezt. Azt mondja: »Kutya ugat, pénz beszél«. A mi azt teszi, hogy ott, a hol pénzre van szükség, mert a nagy czélt csak pénzzel lehet elérni, ott a puszta ékesszólás nem egyéb, mint kutyaugatás.

Rettenetes durva igazság, mégis igazság.

A pozsonyi országgyülés 1825-ik évi november 2-án kezdte meg tanácskozásait a nemzeti nevelés és közoktatás tárgyában s a követek e napon 37 szónoklatot tartottak s a szónoklatokba belevonták természetesen a magyar nyelv mivelését, a közoktatásnak magyar nyelven való vitelét s Magyar Tudós Társaság alapitását is. A legkitünőbb hazafiak s koruk legelső szónokai szólaltak föl. Felső-bükki Nagy Pál, Ragályi Tamás, Deák Antal, idősb Balogh János s mások.

Semmi eredmény.

Másnap, november 3-án folytatták a tanácskozást kerületi ülésben.

Reggel 9 órakor kezdődött az ülés s kezdetben néhány perczig alaki dolgokról folyt a szó. Azután ujra a nagy nemzeti ügyre került a sor s husz szónok tartott már beszédet s köztük gyönyörü beszédeket, a mikor huszonegyedik szónoknak ujra felállott felső-bükki Nagy Pál.

A nemzet ujjászületésének e nagy hőse sohase mondott szebb, tartalmasabb, ragyogóbb beszédet. A beszéd hatása a jótékony viharéhoz volt hasonló. Erős megindulás támadt a szivekben s ez meglátszott minden arczon. És még se lett volna eredmény, ha véletlenül ott nincs gróf Széchenyi István.

Nagy Pál hatalmas beszéde a bécsi udvar, a főpapok és a magyar mágnások ellen mennydörgött. Ezek pusztitották a magyarságot. Ha most a magyar mágnások egyike, csupán 35 éves, tehát aránylag ifjabb koru ember, közös hadseregbeli huszártiszt, habár az Széchenyi István is, előáll s egy budai házmester nyelvének rongyos magyarságával beszédet tart, ötöl-hatol, akadoz s köpköd, de tüzesen ajánlja a Magyar Tudós Társaság felállitását, de egyebet nem tesz: vajjon mi lett volna e beszédnek eredménye?

Semmi!

Az lett volna, hogy azt a német magyarsággal berregő katonatisztet kinevetik s attól a mágnásocskától megvonják a szót, a melyhez ugy sem volt joga.

Azonban gróf Széchenyi István nem tartott beszédet. Csak néhány szót szólt. Csak annyit mondott, hogy neki ugyan itt nincs jussa felszólalni, nem is akar ő beszélni, hanem a felállitandó Tudós Társaságra felajánlja összes jószágaiból való egy esztendei jövedelmét!

Ez már szónoklat volt. Nagy és dicső! A törvényhozók, mint az én krónikairóm megjegyzi, szokatlan vivátokba törtek ki. Az éljenzés alatt Vay Ábrahám megyei követ lelkét nehéz honfikeserüség lepte meg, könyei előtörtek, a nemzet fölébredésének nagy pillanata zokogásra fakasztá s kardját fölemelve intett az elnököknek, hogy szólni akar. Az elnökök Kubinyi, liptóvármegyei követ s Máriássy, gömörvármegyei követ voltak ezen a héten. Mind a két elnök csöndre intette a rendeket. De perczek multak el, mig Vay Ábrahám magához térhetett s elmondhatta, hogy elkeseredett az ő szive, de most már jobb időket remél s ő is ad a Tudós Társaságra tizezer forintot. Jött gróf Andrássy is, gróf Károlyi György is s jöttek mások. Néhány nap alatt együtt volt negyedmillió forint.

A mi fölött bölcseink már 35 év óta hiába tünődtek: azt Széchenyi István gróf szónoklata megteremtette néhány nap alatt.

Mert szónoklata mögött ott volt a pénznek hatalma.

Tisza Kálmán alig tud beszélni. Se alakja, se hangja, se lángolása, de még szándéka se volt soha, hogy szónok legyen. És sok beszéde mégis nagy hatást szült. Mert pártvezér volt. Ellenzéki korában nem volt ugyan többsége, de nemzeti szenvedély állt mögötte, – kormányzó korában pedig megbonthatatlan többsége volt szakadatlanul.

Az utolsó ötven év sok nagy szónokot szült a mivelt nemzetek kebelében. Fölemlitem például Gambettát, Gladstonet, Castelart, Beaconsfildet. A remek kor példái s a szépműtan szabályai szerint ezek közt a legnagyobb szónok Castelar volna s a legkisebb talán Gladstone. S a legkisebb szónok valósággal mégis Castelar, mert a siker s a hatalom, melyre támaszkodhatott, nála volt a legkisebb. A legnagyobb szónoknak Gladstonet kell elismernünk, mert az angol nemzet ereje és akarata állandóan őt támogatta hosszu időn át. Pedig beszédei a költői erő, a képzelet hatalma, a gondolatok alaki tökéletessége dolgában Beaconsfield lord beszédei mögött messze maradnak el.

Szilágyi Dezső, ha ily mértékkel mérjük, nem a nagy szónokok közé tartozik. A korona tekintélye, a nemzet ereje, a tömegek szenvedélye sohase állott mögötte s nagyon ritkán és csak részben támaszkodhatott a többségre is. Attól pedig pártállásánál fogva s a habsburgi hatalom iránt való figyelemből is óvakodott, hogy beszédeit a nemzeti eszmények és nagy ábrándok igazságaival töltse meg. Erre pedig nagy képességei voltak. Még jobban óvakodott, mint gróf Apponyi. Csakhogy Apponyi a nagy nemzeti igazságokat minden beszédében annyi föltételhez szokta kötni, hogy a közönség mindig kételkedett, vajjon válság esetén Apponyi gróf a nemzeti igazságokat emeli-e érvényre, vagy pedig a föltételeket?

Szilágyi beszédei rendszerint tudományos tartalmuak, érvelők, fejtegetők, felvilágositók, elemzők, még pedig meglehetősen vitatkozó mellékizzel. Hosszu ideig való tanárkodása meglátszik beszédein is. Az igazi szónokot a vita folyamán felbukkant gondolatai, ösztönei és érzései vezetik, Szilágyinál pedig minden beszéd hosszu tanulmány és megfontolás eredménye szokott lenni.

Gyakran megtörtént vele, hogy addig-addig fontolgatott, mig utóbb a kérdés lekerült a napirendről, vagy legalább az ő felszólalásának minden jó alkalma megszünt. Ilyenkor hazavitte s megsemmisitette el nem mondott beszédeit.

Senkinek se volt annyi el nem mondott beszéde, mint neki. Harmincz éves parlamenti pályája alatt, azt hiszem, elmondott vagy száz nagyobb beszédet. De el nem mondott, noha jól elkészült beszédeinek száma bizvást van háromszor annyi.

Nagy kedve telt abban, hogy más szónokot megczáfoljon, de irtózott attól, hogy őt is czáfolgassa valaki. Ha hosszabb beszédet akart mondani: a források, adatok, bizonyitékok egész hadszertárával vette magát körül. Hozta a hadszertárt kezében vagy hóna alatt. Törvénykönyv, rendeletek tára, hirlapok, előző beszédek, jegyzetek tömegéből állott az a hadszertár.

Nem tartom minden beszédét szépnek és sikerültnek s nem tartom minden érvét okosnak és teljesnek. De beszédei közt sok van, a mely megérdemelné a kiválasztást és összegyüjtést. A közönség komolyabb része hasznot látna, élvezetet meritene belőle.

A parlamenti beszédek olvasmánynak csak ugy nem valók, mint a szinmúvek. A szinművet alkalmas művész alakitásában kell látnunk és hallanunk, hogy értékét igazán megbecsülhessük. A politikai beszéddel is igy vagyunk. Ha egyes részeinek, valamint az egész beszédnek közvetlen hatását nem vehetjük észre: alig lehet fogalmunk annak szónoklati becséről.

Szilágyi beszédeiből se lehetne általánosan kedvelt olvasmányt állitani össze. Valamint Apponyi beszédeiből se lehet. De azt hiszem, hogy a jogilag mivelt érett elme Szilágyi beszédeiben mégis több és tartalmasabb anyagot találna.

De ismétlem, hogy Szilágyiban igen is meg volt a szónoki lángelme minden ereje. De ő a nyilvános beszédek alkalmával nemcsak nem használta ezt, hanem még sokszor el is nyomta. Ennek okait már kifejtettem. Zárt körben és magántársalgásban folytatott vitái és fejtegetései tele vannak igaz költészettel, a szépirodalom és a történet bő ismeretével s a nagy elmék gyors és korlátlan leleményességével.

IX.

(Az ellenzék erőfeszitése Tisza Kálmánt megbuktatni. – A véderő-vita 1889-ben. – Szilágyi igazságügyminiszter lesz. – Helyeseltem. – Miért nehéz a hatalomról lemondani? – Miniszter korában óriási munkát végez. – Teljesen valótlan, hogy röst lett volna. – A mit tervei közül nem helyeseltem. – Az itélkezés egysége. – A közvádlók egyoldalu szigorusága. – A kegyelmezési jog. – Trandafir rémületes esete.)

Tisza Kálmán nem könnyedén szánta magát arra, hogy kormányába Szilágyi Dezsőt bevegye. Valami mély rokonszenv ugy se volt köztük soha. Tisza jól ismerte Szilágyi megférhetetlen természetét, de egyébként se nagyon szerette a nagy tudományos képzettségü és nagy elméjü embereket. Egyénileg ugyan becsülte a tudományt, meglehetős olvasottsága van magának is, az angol parlamenti s általános politikai életet egy időben tudományosan megismerni törekedett is, de azért azok közé a Tisza-vidéki magyar politikusok és államférfiak közé tartozik, a kik a tudományosan képzett elméket nem eléggé becsülik vagy legalább a jó pajtást és tüskön-bokron át hű pártfelet sokkal többre becsülik.

A véderő-vita az 1889-ik év kezdetén mindjárt az első napokban sulyos válsággal fenyegette Tisza kormányát.