Part 2

Bizonyára sok embernek jut eszébe az a kérdés, vajjon illetékes vagyok-e én, van-e nekem akkora képességem, hogy én e három nagy elmét tisztán fölismerhessem s igazságosan összehasonlithassam?

Illetékes vagyok s volt akkora képességem.

Szinte csodálatosnak látszik, hogy e három elmeóriás közül egyik se tudott irni. Szilágyi semmi irodalmi művet nem hagyott maga után. Kovács irodalmi művei csak vázlatok s még vázlatoknak is csak kisérletek s kis terjedelmüek. Kerkapoly irt ugyan, de csak fiatalabb éveiben, pápai tanársága alatt, 35 vagy 36 éves koráig. A mióta képviselő lett s aztán miniszter s a budapesti egyetem tanára, tehát 1865 óta semmiféle irodalmi művet nem alkotott. »Publiczisztikai Dolgozatok« czim alatt megjelent gyüjteményes műve nem egyéb, mint néhány ujságbeli vezérczikke, néhány parlamenti beszéde s talán néhány bizottsági előadói javaslata és jelentése.

Én tudtam irni. Ezt mindhárman tudták s elismerték. Tudtam irni még oly kérdésekről is, melyekben ők erősebbek voltak, mint én. Tehát ha a gondolatok megteremtésében nem lettem volna is vagy nem voltam is oly erős, mint ők, de a gondolatok irodalmi megalakitásában sokkal több gyakorlatom és sokkal jobban megedzett képességem volt, mint nekik.

Volt még egy-két ok, a miért ők méltónak tartottak arra, hogy elméjük játékaiban az én elmém is játszótárs lehessen.

Elbeszélni talán jobban tudtam, mint ők. S aztán az én felfogásomban, az én eszemjárásában másféle humor volt, mint az övékében. Kerkapoly inkább élczes, Szilágyi és Kovács inkább gunyos eszejárásu volt, mint én. Én jobban szerettem az embereket, mint ők s azért az én humoromban volt érzelmesség is, a mi az övékéből majdnem egészen hiányzott. Nekem is megvolt nagyszámu ellenségem mindig, mint nekik s gyülölködésük csak oly csillapithatlan volt velem szemben, mint az övéké is velük szemben. De azért ugy vettem észre, hogy nekem mégis mindig voltak ismert és ismeretlen barátaim, a kik igazán szerettek, mig őket csak nagyon kevés ember szerette igazán. Ennek okát talán később meg fogom magyarázni.

A másik ok, a miért méltónak tartottak arra, hogy társuk legyek, még sajátságosabb.

Én egyiknek szaktudományába se voltam korántse ugy beavatva, mint ők. Az ő tudásuk a maguk szakmájában sokkal mélyebb, szélesebb és biztosabb volt, mint az enyém. Az európai nyelveket se ismertem és beszéltem ugy, mint ők, kivált mint Szilágyi. Idegen irodalmak ismeretében is messze mögöttük maradtam. Még utazásaim se közelitették meg az övékét. – De azért az én tudásom többféle volt s felszinre legalább terjedelmesebb, mint talán mind a háromé összevéve.

Oka egyszerü.

Én a társadalmi élet több viszonyában voltam cselekvékeny, mint ők. Én vezettem a közigazgatást, szolgáltam az igazságot, voltam megyei politikus és pártvezér, voltam mezei gazda és gyakorló ügyvéd s egykor a bölcseleti tudományokkal is meglehetős komolyan foglalkoztam. Volt még egy csomó becses orvostani észlelésem is, melyre tiszti állásom nyujtott módot és alkalmat. Voltam politikai hirlapiró s némi szépirodalmi kisérletekkel is foglalkoztam. Sőt még a természettudományok nagy részének fejlődését is állandóan figyelemmel kisértem. S képviselő és politikus voltam én is, mint Szilágyi vagy Kerkapoly. A valódi élet megismeréséhez semmi se nyujt akkora alkalmat, mint a megyei tisztviselőség és a gyakorlati ügyvédség. A jogok és érdekek, a bűnök és erények, a szenvedélyek és gyöngeségek erejét, harczát, összeütközéseit, zürzavarát s a társadalmi bonyolódások keletkezését s megoldódását senki se figyelheti ugy meg, mint a régi vármegye tisztviselője s mint a hirneves gyakorló ügyvéd. A három nagy elme előtt pedig mind a két mező egészen ismeretlen volt.

Ez adta meg nekem a jogot és lehetőséget arra, hogy köztük legyek, társuk és barátjuk legyek, elméjük erejét megitélhessem, sőt hogy bizonyos dévajkodó ármánynyal őket egymásközt való vitába csalogassam. Tizenegy alkalommal sikerült ez, mig végre Kovács észrevette az ármányt s általános kaczagás közt jól összeszidott.

Ha a vitázó felek rokonszenveznek egymással, ha nagy elmék s ha van akkora lelkük, hogy minden gondolkozásukat nem saját egyéniségük érdeke emészti föl, hanem a nagy világ minden tüneménye iránt igazán érdeklődnek: akkor őket vitába becsalogatni igen könnyü.

Fölvetettem például valami távoli kérdést; természettudományit, társadalmit vagy történetit, a melyet eddig tüzetesen egyik se tanulmányozott, a melyhez tehát az elmének közvetlen s mintegy rögtönzött erejével szólhattak. Hogy a kérdést melyik vitázó melyik oldaláról fogja meg; – hogy a kérdésnek csak külső jelenségein akad-e meg a szeme, vagy annak benső természetét is azonnal fölismeri; – hogy mily mélyen hatol be annak mélységeibe s végre, hogy általában a kérdés melyik része iránt érdeklődik s melyik része hagyja őt hidegen: mindez többszöri kisérlet után teljes tájékozódást nyujt arra nézve, hogy a vitázó elmék erőarányai miként állanak egymásközt.

Ily kisérletek után győződtem meg arról, hogy a három férfi közt az elme ősereje legnagyobb Kovácsnál s legkisebb Szilágyinál.

De hát miért nem tudott irni egyik se?

Kovácsra és Kerkapolyra nézve nem vizsgálom meg ezt a kérdést. Megmaradok Szilágyinál.

Azt mondhatná valaki, csak annyi bizonyos, hogy nem irt, de ez egyáltalán nem bizonyitja be, hogy nem tudott irni.

Pedig hát bebizonyitja. A ki hatvan éves életkort ér, nagy és erős elme, tizenöt esztendőn át egyetemi tanár, mint tanár általános érdekü nagy kérdéseket fejteget, élete felén át képviselő, elsőrangu szónok, közel öt évig miniszter, gyakran nagy vitái vannak jobbra is, balra is s irodalmi művet még se hagy maga után: arról bizvást el lehet mondani, hogy nem tudott irni.

De azért meg kell magyaráznom ezt a szót is.

Szilágyinak voltak gondolatai bőven és gazdagon. Képes is volt a gondolatot alakba önteni. A nyelv egészen hatalmában volt. A nyelvet irodalmunk magaslatán kezelte s gazdag szépségekkel könnyen kezelte. Minden beszéde bizonyitja ezt. Különösen bizonyitja az ezredéves emlékünnep alkalmával 1896-ban a királyhoz intézett remek beszéde.

Az irónak minden szokott képessége meg volt tehát benne. Nagyon is meg volt.

Nem hiányzott benne a nemes nagyravágyás, de az önérzetnek az a faja sem, melyet hiuságnak nevezünk. Sőt ez a szükséges mértéken túl is meg volt benne. Büszkesége, zárkózottsága, emberszóló szeszélye, érdes modora főleg hiuságából származott.

A világ véleménye iránt nem volt se közömbös se ledér. Sőt az emberek jó véleménye nagyon kedves volt előtte. Ezen kivül tanári állásában csaknem erkölcsi kötelessége volt hallgatóinak vezérkönyvet adni kezükbe. Másét nem adta, a magáét kellett volna adnia.

Életének körülményei is arra inditották tehát, hogy irjon, hogy gazdag irói képességét használja föl, állitsa munkába.

Még se tette.

Nem tette pedig azért, mert lelke tele volt a tagadás ösztönével s akkora kételkedéssel, mely agyon nyomta irói tehetségét s minden irói önérzetét és nagyravágyását.

Nem bizott saját gondolatainak igazságában se. Nagy bizonyitékaink vannak erre.

Ő rögtönzött beszédet alig mondott. Ügyismertető, kérdéstisztázó, érvelő, okfejlesztő beszédet soha nem rögtönzött. Csak hevenyészett vitázó beszédeket tartott rögtönözve. Igaz, hogy ezek közt is vannak nagyok, szépek, gazdagok. De nagy beszédeit rendesen előre megszokta gondolni, a beszéd fonalát megszokta irni, vezérgondolatait s főérveit kivétel nélkül mindig előre megirta. Ily beszéd igazságaiban tehát megbizhatott volna.

Jött azonban a beszéd elmondása.

A szónoklat hevében az erős elme lángelmévé erősödik. Szellemet, hangot, találékonyságot, költői erőt, művészi alakitást tud szülni a szónoklás közvetlensége. Szilágyi nem mindig ugy mondta el beszédeit, a mint megirta. A rögtönöző agy jobb gondolatokat s jobb alakokat talált. Talált gyakran jelszavakat, szálló igévé magasuló bölcs mondásokat is. S ha már elhangzott a beszéd s megtette a maga nagy hatását: ennek igazságában most már igazán megbizhatott volna.

Hiszen a politikai szónoklat végre se arra való, hogy örök igazságokat tartalmazzon. Még arra se, hogy az egész igazságot minden oldalra irányuló összes hatásaiban fejtse ki. A politikai szónoklat arra való, hogy az igazságnak azt a részét domboritsa ki, melyet a közélet szüksége a mai napra követel. Nagyhatásu szép beszédében megnyughatott volna tehát Szilágyi.

Jött azonban a gyorsirói jegyzet.

A képviselőház gyorsirói már kétségbeestek, mikor Szilágyi nagy beszédet mondott. Mert a gyorsirói jegyzetet átnézetlenül sajtó alá jutni nem engedte, se annak átnézését másra sohase bizta.

Átnézte maga.

De ugy nézte át, hogy néha majdnem az egész beszéd helyett ujat irt. Az pedig minden esetben előfordult, hogy egész lapokat törölt s másokkal helyettesitett.

S vele hiába pörlekedett Kónyi és Fenyvessy. Mindig ő került felül. Gyakran késő este lett, mire Szilágyi a gyorsirói jegyzet átnézését bevégezte.

Mindezt az okozta, hogy saját gondolatainak igazságában is örökké kételkedett.

Egyetemi hallgatói készitettek az ő előadásairól is jegy zeteket. De olyat nem tudtak késziteni, a melyet elfogadott, a mely ellen kifogást nem tett volna. Utóbb a legjelesebb hallgatók beszéltek össze s előadásait a fontosabb tárgyakról szó szerint való hűséggel jegyezték föl. Megmutatták neki. Kérték a jegyzet átnézését s helybenhagyását. Nem tette meg.

– Köszönöm az urak fáradozását, de nem igy adtam ezeket elő.

Ez volt a felelete.

A ki ennyire kételkedik, a kinél rögeszmévé válik a kételkedés: az semmi esetre se siet tudományos mű megirásával. Kivált ha annak a műnek tárgya államjog és alkotmányjog. Hiszen mindenki tudja, hogy e két tudománynak legtöbb igazsága a korszakok és a nemzetek szerint lényegesen más.

Hát a mikor állásfoglaló, pártjelző politikai nyilatkozatot kellett tennie! Akkor adta csak át nagy elméjét, aggódó lelkét a tünődésnek.

Elmondok erre nézve egy esetet.

Szilágyi 1878 tavaszától kezdve az egyesült ellenzék tagja s egyik vezére volt. E pártban volt Kerkapoly is, Bittó István is. A mint ezek nem vállaltak képviselőséget: e párt kizárólagos vezérlete Szilágyira és Apponyira maradt. Kezdetben inkább Szilágyi volt a valódi vezér s később és lassanként inkább Apponyit kezdték vezérnek elismerni. A párthoz tartozó nagy vagyonu főrendüek, de mások is inkább Apponyit vallották vezérüknek.

Már 1885-től kezdve bizonyos elégedetlenség vett erőt Szilágyin. Apponyi sejtette, hogy talán az az oka az elégedetlenségnek, hogy a párt tagjai Szilágyi autokrata vezérségét nem szeretnék. Ismerte Szilágyit jól, félt alkalmi fellobbanásától, félt elpártolásától s félt attól, hogy kilépése megbontja a pártot, de minden esetre meggyöngiti annak tekintélyét. Személyesen is bizalmas barátság állt fenn köztük, de ettől kezdve fokozott gyöngédséget és figyelmet tanusitott Szilágyi iránt.

Nem használt semmit. Szilágyi az 1886-dik év tavaszán kilépett a pártból.

Kilépésekor az a természetes kérdés állott előtte: megmondja-e az okot, a mely miatt kilép a pártból s megmondja-e, minő elvet vall s minő irányt követ jövendőre?

Mindenki előtt természetes ez a kérdés s könnyü rá a felelet is, de Szilágyi tünődő, tépelődő, aggódó lelke előtt szürkeség lepte el a világot. Kisérletet tett nyilatkozatot fogalmazni. Napokon, heteken át dolgozott egy kis, rövid nyilatkozaton. Minden nap fölkereste Kerkapolyt s tanácskozott vele órákon át.

Fölkeresett engem is. Akkor nem voltam képviselő. Lakásom a Petőfi-téren volt s ablakaim a Dunára, a Gellérthegyre s Petőfi szobrára néztek. Szilágyi órákig elnézte ezt a szobrot vagy idegesen járt fel s alá a szobában, tünődve a fölött, mit mondjon nyilatkozatában.

Bizonyosan tanácskozott másokkal is.

Hogy nyilatkoznia kell: e fölött nem lehetett kételkedni. Szilágyi Dezső nem az az ember, a ki észrevétlenül hagyhatná el pártját. Nem az az ember, a kinek minden lépésére ne ügyelne a nemzet s a ki ostoba vagy rosszindulatu vagy tájékozatlan találgatásra bizhatná, hogy utjának jövőre mi lesz az iránya.

– Mondd meg őszintén s egyszerüen az okot, a mely miatt kiléptél a pártból. Tartozol ezzel magadnak is, választóidnak is, a nemzetnek is.

Ez volt az én véleményem.

– Bajos ez, ugymond. Semmiképen sem akarom, hogy Tiszáék vagy Apponyiék belém kössenek s indokom valóságát vitassák.

– De hát voltaképen mi is a te kilépésed valódi indoka?

E kérdésre nem akart felelni. Minden faggatásomra csak annyit mondott, hogy akárki meglássa, Apponyi egykor le fog térni a szabadelvüség utjáról. Neki e tekintetben megcsökkent már a bizalma. Oly esetet s oly kérdést azonban fölemliteni nem akart vagy nem tudott, a melynél már tényleg megsértette volna Apponyi a nemzeti szabadelvü irányt.

Most már nehéznek találtam a kérdést én is.

Láttam, hogy Szilágyi eltökélte magát minden áron kilépni pártjából.

Láttam, hogy valódi indoka tisztán egyéni érzékenység. Ő Apponyival nem akart osztozni a vezérségben, de viszálykodni se akart a pártban.

Azt a sejtést vagy ösztönt vagy gyanut, hogy Apponyi valamikor cserben hagyhatná a szabadelvüséget, komoly férfinak száján kiejteni se szabad. Annál kevésbbé lehet a nemzet előtt a pártból való kilépés okául felhozni.

Mind igaz ez.

Csakhogy én közéleti pályámon mindig azt tapasztaltam, hogy a mikor az ember nehéz helyzetbe jut, a mikor a kilábolás lehetetlennek látszik s a politikusok szokásos fogásai se segithetnek már semmit: mindig legjobb a közvetlen igazság egyszerü bevallása. Az embert magát ez teljesen megnyugtatja s az ellenséget is gyakran lefegyverzi.

A közvetlen igazság pedig ez esetben az volt, hogy Szilágyi és Apponyi közt nincs meg az a kölcsönös bizalom és politikai rokonszenv, mely a sikeres együttműködésnek biztositéka lehetne.

– Tegyük hát a nyilatkozatba ezt!

A gondolat megtetszett neki. Megkisértettük irásba foglalni s az irást eltette zsebébe.

De már most mit jelentsen ki jövőre nézve?

Ebben gyorsabban megállapodtunk.

Függetlenségi párti nem akar lenni. Tisza Kálmán pártjához nem akar csatlakozni. A mérsékelt ellenzéket elhagyja, de azért ellenzék akar maradni. Mondja ki hát azt, hogy marad a mi volt, ellenzéki és szabadelvü.

Eltávozott tőlem.

De harmadnapra ujra felkeresett. Megmutatta nyilatkozatát, mely egy tenyérnyi papiron az ő kezeirásával, az ő szép gömbölyü, szabályos betüivel volt leirva. Néhány törlés és igazitás természetesen ebből se hiányozhatott. Apponyi neve nem volt benne, de egyébként a közös tanácskozásunkban meghatározott indokot tartalmazta.

Több mint tizenöt év előtt történt ez a dolog; – a nyilatkozat szövege nincs előttem; de nem hiszem, hogy emlékezésem cserben hagyott volna, mert akkor másokkal, Bittóval, Kerkapolyval is beszélgettem erről.

Ezt az egész kis történetet ily nagy részletességgel pedig azért beszéltem el, hogy példát, érvet és felvilágositást nyujtsak arra nézve: miért nem lehetett iróvá Szilágyi Dezső?

Ha eredetileg vegytanra, természettanra vagy számtanra vagy a természettudományok más ágára adja fejét, a hol a bölcselő érvelésnek alig van tere s a hol csak a tökéletes leirás az iró feladata: ott jeles tudományos iró válhatott volna belőle.

De államjognál, alkotmányjognál és büntetőjognál, az ő tanulmányai egyedüli tárgyainál, a dolgok leirására alig van szükség, alig nyilik tér és alkalom. Itt a bölcselő érvelések s a biztos meghatározások alkotják az iró hivatását. De ha Szilágyi lelkét minden elvnél, minden tételnél elnyomja a kétség, ha saját gondolatainak igazságában se tud megbizni, ha beszédeit is folyton módositja, ha egyetemi előadásait se tartja soha véglegesnek, ha napokig tünődik még amaz egyszerü kérdés fölött is, hogy miként indokolja a pártból való kilépését: nem kell-e egészen természetesnek tartanunk, hogy akkor ő irói mű megalkotására, bölcselő érvelések s biztos meghatározások szerkesztésére nem vállalkozhatik?

De hát honnan e nagy kétség?

Honnan ered oly büszke és önérzetes léleknél ez az örök kételkedés, ez a Madách-féle örök tagadás? Honnan ez az önnönmagát is örökké tépő-szaggató bizalmatlanság?

Hiszen épen ellenkezőleg azt kellene hinnünk, hogy a nagy önérzet, sőt talán a kellő mértéket is tulhaladó hiuság arra birja Szilágyit, hogy a mit ő igazságként kimond, azt önmaga szentül higyje is, abban önmaga rendületlenül bizzék is, ha mindjárt az tárgyilag nem lenne is kétségbevonhatlan igazság.

Én megtaláltam e nagy kétség okát, eredetét, természetét. E nagy kétség nagy dicsősége Szilágyi szellemének.

Gyönyörü kérdés ez. Szebb lélektani jelenséget életemben soha nem láttam. De nem olvastam a legnagyobb regényekben s a legmélyebb bölcselő művekben sem. A hol a titkot földeritem, ott majd rámutatok arra is, mily sok gyöngesége van a mi egyetemi oktatásunknak, ha ez még oly óriási elmét is hézagossá, oly nagy tudást is csonkává tud tenni, mint a mekkora Szilágyié volt.

III.

(A nagy fuzió 1875-ben. – Pártvezérré lenni nem tudott volna. – A kodifikáló bizottság. – Miként készültek a törvényjavaslatok? – Szilágyi romboló szenvedélye. – Az eszme, az elv és az alkotás a törvényhozásban. – Szilágyi elmeerejének gyöngesége hol kezdődik?)

Most folytatom ifjukori ismerkedésünk történetét. Szilágyit a minisztert aligha ismerheti meg tökéletesen az, a ki az ő törvényhozói pályájának első évtizedét nem ismeri.

Az az összebeszélésünk, hogy megalkotjuk az ifju Deákpártot, alig egy évig volt sikeres és nagyértékü.

Deák Ferencz összeroskadt a betegség terhe alatt. Az 1873-ik év őszétől fogva többé se a körbe, se a képviselőházba nem jöhetett.

Bittót megbuktatta titkon a bosnyák politika előszele, nyiltan a balközép fegyverlerakása s a Deákpártba olvadása.

A képviselőház függő elemei megijedtek s vagy szanaszét futottak vagy siettek a fuzió urainak födele alá menekülni. Sennyey is külön alakult a maga kisded konzervativ pártjával.

A mint az öreg Deákpárt feloszlott: feloszlott egyuttal az ifju Deákpárt is.

Én nem mentem bele az uj szabadelvü pártba, pedig Csernátony is hivott, Tisza is, mások is. Csernátony azzal biztatott: csináljuk meg az egyesülést a politikai napisajtó mezején is. Vegyem át az »Ellenőr« vezetését. Nem álltam rá. Indokaim gyerekesek. Nem szerettem Tiszát, de az igaz, hogy ő se engem. De pártja se szeretett.

Kerkapoly, Szilágyi, Pulszky Guszti bementek az uj pártba.

Bement még Paczolay is.

E fölött elbámultam. Paczolay lelkét igen erős ellenszenv töltötte el a balközép és Tisza Kálmán ellen. Nagyon sokkal erősebb, mint az enyémet. S ő mégis elfogadta Tisza Kálmán vezérletét.

– Mit csináltál, az istenért, János bátyám?

Ravaszul mosolygott az öreg táblabiró.

– Jó okom volt. Igen nagy a Tisza pártja. Ha kivül maradok: nem árthatok neki semmit. De ha bemegyek: ott legalább minden nap boszanthatom.

Csakhogy Tisza nem az az ember volt, a ki sokáig hagyta magát boszantani. Nemcsak egy Paczolay volt az ő pártjában, hanem igen sok. De vagy hatvanat-hetvenet ki is szoritott pártjából csakhamar, már az 1876-ik év tavaszán. Ezekből alakult meg a független szabadelvü párt.

Szilágyi, Kerkapoly nem ment velük. Ők még benmaradtak a többség táborában. Ők csak a közgazdasági kiegyezés miatt az 1878-ik év tavaszán hagyták el Tiszát. Ugy emlékszem, tizenhatan. Mind az egykori Deákpárt hivei. Jelentékeny férfi valamennyi.

De én máig is azt hiszem, ha Szilágyiban nincs meg oly nagy mértékben a kételkedés, a tagadás és a biráló ösztön: akkor többet dolgozik, jobban alkalmazkodik, az ifju Deákpárt hosszabb életü lesz s nagyobb nyomokat váj nemzedékünk történetében s a nagy fuzió se hoz annyi kárt s anyagi és erkölcsi veszélyt az országra.

De hát pártvezérré lenni nem tudott s nem is akart. Kit biráljon, kivel vitatkozzék, kit kárhoztasson, kire ontsa metsző élczeit, ha nincs előtte és nincs fölötte valaki? A vezér fölött pedig már csakugyan nincs senki.

Minő romboló erő volt fiatal korában Szilágyi: ezt csak a kodifikáló bizottság története tünteti föl igazán.

Ez a bizottság, ha jól emlékezem, 1871-ben alakult s a miniszterelnökség egyik osztályát képezte.

Az eszme, melyből származott, okos és egészséges volt.

Sok törvényt kellett készitenünk. Lázasan, rohamosan készültek a törvényjavaslatok.

Először is vigyázni kellett a törvények nyelvére. Legyen az a nyelv magyar, legyen tiszta, álljon a tudománynak és az irodalomnak magaslatán. Ne legyen a hirlapirók és pinczérek és tudálékos fiatalok németbe oltott magyar nyelve. S a magyar törvényhozásnak a megyei és általános jogi életnek okos és tiszta műszavait használja, ne pedig idegen műszavak buta forditásait.

Kezdetben nem volt szükséges erre külön is ügyelni.

A közjogi törvényeket maga Deák alkotta meg vagy nézte át nagy gonddal. Nyelvbeli csufság ezekben nem maradhatott.

A birtokrendezési, magánjogi és perjogi törvényeket is rendszerint átnézte; – valami ostoba magyartalanságot nem is mertek volna eléje terjeszteni.

S azután akkor még nagy irodalmi miveltséggel biró sok előkelő ember ült a képviselőházban, a ki igazán vigyázott nyelvünkre. Csengery, Horváth Mihály, Tanárky Gedeon, Szász Károly, Joannovics György, Horváth Döme s többen, de még az ellenzékből is Ghyczy, Várady s mások féltő gonddal őrködtek nyelvünk törvénybeli tisztasága fölött. A sajtó is gondosabb volt e tekintetben, mint most. A nembánomság penésze nem lepte meg akkor még oly erősen a nemzeti érzést, mint mai napság.

De a mint napról-napra tömegesebben készültek a törvényjavaslatok: szükséges volt állandó bizottságot alakitani, mely a javaslatok nyelvének tisztaságára vigyázzon.

A nyelvnek tisztasága fontos dolog. De még fontosabb az intézmények tisztasága és összehangzása, egybeillése.

Sok képtelenség állt előttünk az alkotmányos korszak kezdetén.

Az államszervezet háromféle intézmények tömegéből állott.

Az egyik tömeget alkották a Bach-rendszer osztrák-német intézményei.

A másik tömeget a 48 előtti magyar életnek s a vármegyének intézményei.

A harmadik tömeget a 67 óta hevenyészett intézmények.

Ezt a háromféle tömeget egybe kellett illeszteni, összhangzásba hozni, az idegent lassanként kiküszöbölni s nemzetivel pótolni, a nemzedékek mulasztásait gyorsan, rohamosan helyrehozni.

Gyári módon készültek a törvényjavaslatok.

De hát kik készitették? Voltak nekünk törvényszerkesztőink, a kiket kodifikátornak szokás nevezni? S ha voltak is: magyar észszel, magyar tapasztalásból, nemzeti szellemben tudtak azok dolgozni?

Igen szegények voltunk törvényszerkesztőkben.

Az a nemzedék, mely Deák szárnyai alatt kormányra ült, ellenzéki szerepben nőtt fel; azelőtt soha nem kormányzott; politikai szelleme a birálatra képződött ki; az alkotásban tájékozatlan volt, mert eddig azzal soha nem foglalkozott.

Szakférfiakra kellett volna bizni a törvényszerkesztést. De szakférfiaink is kétfélék voltak. A régi táblabirák, a kiknél volt tapasztalás és bölcsesség. Deák, Ghyczy, Nyáry, Paczolay, Bónis s még néhányan, de a kik az európai jogélet alaki fejleményeit se közvetlenül, se a nemzetek irodalmából alaposan nem ismerték. És az uj emberek, a »tudósok«, a külföld tudományos irodalmából képződött törvényszerkesztők, a kiknél hiányzott mind a hazai tapasztalás, mind a szemléleti bölcsesség, de nem hiányzott az elmélet és az egyetemi tudás. Ezek közé tartozott Szilágyi is, Kerkapoly is. Ide sorozták az olyas férfiakat, mint Kautz, Csemeghy, Pauler. S végül ott voltak a 40-es évek politikai irói is, báró Eötvös, Csengery, Pulszky, Trefort s mások.

A magánjog és alaki jog tudósai nem voltak otthonosak a közigazgatásban; a közigazgatás tudósai nem értették a pénzügyet; a pénzügy tudósai tájékozatlanok voltak a nemzetgazdaságban. És igy tovább. Egyik törvényjavaslat rendelkezései keresztül-kasul gázoltak a másikon. Méltán lehetett attól félni, hogy minél több törvényt és rendeletet alkotunk: annál nagyobb lesz az intézmények zürzavara, annál gyöngébb lesz a jogok biztossága s annál védetlenebb a hatalmasokkal szemben a közérdek s az állammal szemben a jogos magánérdek.

Tanakodtunk: miként lehetne ezen segiteni, miként lehetne e bajt megelőzni?

Állandó törvényszerkesztő bizottság alakitásában találtunk orvosszert. E bizottság vizsgálja meg az egyes miniszterek javaslatait arról az oldalról, –