Part 14

Lehel kürtje megvolt. S ha már megvolt: nemcsak bőgni tudott, hanem dallamot is bocsátott ki öbléből. Az a dallam pedig bizonyára nem a czigánytól, nem a szerbtől, nem az orosztól származott.

E fölött azonban vitatkozzanak, a kiknek kedvük van hozzá.

De ennél sokkal határozottabb bizonyság Szent Gellért püspök legendája. Ő hallotta a magyar lányt dalolni, de a dallamot nem ismerte föl. Pedig Gellért püspök akkor már világjártas ember volt. Ismerte az olaszt, a longobárdot, a szlovént, a déli németet, mert járt közöttük s kétségtelenül hallotta dalaikat. El nem lehet hinni, hogy ez a püspök siket lett volna. Ha tehát a magyar lány ama népek valamelyikének dallamait dudolta volna: a püspök azt rögtön felismeri s nem kérdezősködik a lány dala után. El nem lehet hinni, hogy ez a püspök buta lett volna. Annyira buta!

Tehát a magyar lány már akkor különös fajzenét dalolgatott.

De még e fölött is lehet vitatkozni.

De a fölött már nem lehet, hogy a mi fajzenénk ma megvan s külön egyéniségében megvolt már háromszáz év előtt is. Mindaddig tehát, mig valaki elő nem áll s be nem bizonyitja, hogy a magyar lélek mikor, miként s kitől vette át fajzenéjét és be nem bizonyitja, hogy hova és miként tünt el nyomtalanul az a nép s az a világ, a melytől átvette és eltanulta: előttem senki arról még föltevésként, még lehetőségként se beszéljen, hogy a mi fajzenénk minden egyéniségével már Árpád korában is, habár a fejlettségnek más fokán, meg ne lett volna.

Itt már Akiba, Hegel és Darwin igazságait vallom. Semmi sincs, a mi már meg ne lett volna és semmi se vész el, a mi már megvolt. Csak fejlődik, izmosodik, módosul s gazdagabbá válik.

Csakhogy őseink másutt is jártak, nemcsak a Duna-Tisza partjain. Jártak a Deneper és Don körül; jártak a Volga és az Urál folyók vidékén. Ismerték Perzsia és a Kaukázus népeit. Voltak velük békében is, háboruban is századokig. Rokonságban álltak a török-tatár turáni népekkel s rokonságuk ősjelenségei nemcsak a koponyaalkatban, nyelvben, szokásokban, hanem a zenében és tánczban is felismerhetők.

Ezért tartottam negyedsorban indokoltnak, hogy szedjük össze a Fekete-tenger, a Kaukázus, az Urál folyó, a Káspi-tó s Kisázsia népzenéjét is. Valamely ősanyagot mindenütt találunk, mely a magyar fajzene palotájának egyik-másik alapkövét, egyik-másik diszitményét képezi.

Mondtam már, hogy a kalmuk tánczban és tánczzenében a magyar kopogósnak némi elemeit vettem észre.

Zichy Jenő gróf, e nagy ábrándozó, komoly kutató és nagy világjáró tudós beszéli nekem, hogy a Kaukázus északi lejtőin lakó zicsi ős nemzetség énekében és tánczában magyar rokonságot fedezett föl.

Ezek talán kis jelenségek. Önmagukban talán semmit se bizonyitanak. De hát épen azért követelem én, hogy gyüjtsük össze az összes jelenségeket. Szentül hiszem, hogy a siker csodálatos lesz és sok kérdésre, melyben most támolyogva mozgunk, nagy világosságot derit.

Ezek voltak javaslataim.

Mi jött ezekből jegyzőkönyvbe: én bizony akkor meg nem néztem. Most megnéztem. Negyedik javaslatomat még jegyzőkönyvbe se vették.

Nem panaszként emlitem. Jól tették. A többi javaslatomból se lett semmi. Miért pazarolták volna a tintát és papirost?

Utánam Mihálovich szólalt föl. Nem ellenezte javaslataimat, csak azt inditványozta, hogy ezekkel első sorban az Akadémiát, a Tudós Társaságot keressük föl.

No hiszen megfelelt erre a budavári prépost, az üde, piros arczu Bogisich.

Mit? Az Akadémiát? No ha azt akarjuk, hogy sohase legyen semmi a dologból: hát akkor csak az Akadémiát keressük föl. Majd eltemeti ezt az ügyet az Akadémia örökre. – Effélét beszélt a prépost.

Csak néztem, csak bámultam ezt a prépostot. Hogy’ beszél ez! Én szélbali létemre se mertem igy beszélni. Igazán nem tudom e pillanatban, hogy Bogisich tagja-e az Akadémiának. Nekem sohasem jutott eszembe, hogy tagja legyek vagy lehessek az Akadémiának. Én tehát természetesen jobb véleménynyel voltam e tudós társaságról. De azért a prépostnak ellent nem mondtam. Sőt nagy tisztelettel fogadtam jövendőmondását. De igaza is lett kegyetlenül.

Káldy és Bartalus teljesen egyetértettek velem a kérdések valóságára. Káldy még azt tette Mihálovich inditványához, hogy a Néprajzi Társaságot is keressük föl.

Hogy az értekezlet jegyzőkönyve mikor készült el s mikor terjesztették azt a miniszter elé: nem tudom. Azt se tudom, ki terjesztette eléje s minő észrevételekkel. A miniszter csak két hónap mulva, junius 6-án hagyta jóvá az ő bölcs emberének javaslatát.

Ki volt ez a bölcs ember; nem tudom, nem keresem. Ugy is eltagadná munkáját, ha kiirnám a nevét.

Javaslata az volt: meg kell keresni a Tudós Társaságot, hogy a zenetudomány és zeneművészet idegen műszavaiból csináljon magyar műszavakat, s hogy az énekelni szokott kurucz és nem kurucz versszövegeknek állapitsa meg keletkezési korát, évét s hitelességét.

Ugy emlékszem, az iratokból is ugy láttam, ez volt a miniszter intézkedése.

Ez már aztán a miniszteri ész!

Én azt akarom: szedjük össze a magyar dallamot, de szedjük össze a hazánk területén levő tót, szerb, oláh, orosz dallamokat s a szomszédos lengyel, orosz, délszláv népzene-alkotásokat is. E helyett a kormány azt akarja tudni, hogy a bassus, adagio, allegretto, fugato, contrapunctus, diatonica, motette, staccatissimo, quintola, pizzicato, timbre, partitura s több efféle pogány szó mit jelent magyarul.

Én arra törekszem: gyüjtsük össze dicső multunk fölséges zenealkotásaink minden emlékét és hagyományát, tisztitsuk meg a beléjük szivárgott idegenségektől s tegyük társadalmi életünk mindennapi kincsévé. S e helyett a kormány azt rendeli el, puhatolja ki a Tudós Társaság, mikor keltek e dalszövegek: Ne higyj pajtás a németnek; Hejh Rákóczi, Bercsényi; Hires Huszt vára stb.

Hát hiszen én nem mondom, hogy a staccatora ne csináljunk magyar szót, ha igen jó szót találunk rá, de hát nem beszéltünk mi erről az értekezleten egy szót se. Nem is jutott ez ott eszébe senkinek. Ég-föld különbség nem akkora, mint az én törekvésem és ez a dib-dáb semmiség.

Szentül tudom én, hogy Csáky Albin gróf ezt nem igy akarta, nem is igy csinálta, csak az a bizonyos, hogy az ő nevével igy csinálódott. Eléje tettek valami háromszáz aláirni való okiratot, bérleti szerződést, számtiszti nyugdijat, képvásárlást, öreg tanitó számára elismerést, épitkezési számlát, tankönyv-dicséretet, kanonoki kinevezést s ezek közt nemzeti zeneügyünk föllenditésének szentséges ügyét is, hogy vajjon az intermezzot hogy forditanók magyarra s ő aláirta szó nélkül. Még talán azt is mondták neki, hogy az Eötvös-Káldy-féle értekezés ebben állapodott meg.

Igy volt biz ez és nem másként. Nem is hiszem, hogy nem a magyar királyi zeneakadémia adott be valami altatót a miniszternek is, tanácsosának is.

Minthogy pedig az ügy eléggé sürgősnek mutatkozott, tehát négy hónap mulva, ugy október hó közepe felé a szüreti időben el is küldték a miniszteri iratot a Tudós Társasághoz.

Nem kell ám pedig azt gondolni, hogy a Tudós Társaság nem vette komolyan ezt az ügyet.

Hogy a tudós miként dolgozik nálunk: azt tudom. Megtanul németül s aztán valamely német könyvet lefordit vagy átdolgoz magyarra. Igy dolgozik. Van olyan tudósunk is, a ki kutat, gyüjt, utazik, fölfedez. Okiratot, bronzot, tört cserepet, moszatokat, férgeket, baczillusokat, magyar nyelvemlékeket. Mind szükséges dolog, semmi szavam ellene. De tudományos és a mellett kedves olvasmányt, magyar nyelvnek és irásnak remekeit nem csinálja senki.

No de majd csinálja ezt is. Várjunk türelemmel és hazafias bizalommal.

Hanem, hogy a Tudós Társaság miként dolgozik: azt nem tudom. Csak sejtem.

A miniszter iratát valószinüleg átteszi valamely szakosztályhoz, az osztály kiadja valamelyik tudósnak, a tudós pedig nincs tájékozva a kérdések felől, mivel- hogy német könyvekben erre nézve tájékozódást nem talál. Igy azután a Tudós Társaság még ennek az évnek deczember hava 28-án elintézi az ügyet s visszair a miniszterhez.

És irja azt, hogy elvben szivesen hozzájárul a feladat teljesitéséhez, de véleményt csak akkor tud alkotni, ha a Tudós Társaságnak szánt feladatról biztos tudomást fog nyerni.

Nesze semmi!

De olyan semmi, a mire még azt se lehet még gunyból se mondani, hogy fogd meg jól.

Tehát a Tudós Társaságnak nincs véleménye.

Azért nincs véleménye, mert nem tudja, hogy a kormány micsoda feladatot szánt neki e dologban. Előbb ezt kell megtudnia!

De azért elvben szivesen hozzájárul a dologhoz.

Mihez járul hozzá?

A miben még nem ismeri feladatát s a miben még nincs véleménye!

VII.

(Mással törődtem. – Jön Wlassics. – Káldy javaslata 1895-ben. – 1825–1860. – Tinódy-Balassa kora. – Csokonay kora. – A 16-ik század magyar tánczai. – Incselkedő, Dobogó, Füzér, Gyertya, Sövény, Lakodalmas, Barát, Párna, Cziczka stb. táncz.)

Oh tudósok, miniszterek, tanácsosok, muzsikusok, tudós társaságok ti ugyan csuffá tettétek ezt a szépen kezdődő buzgóságot!

Nekem is másfelé téritette eszemet az ország gondja. Nem ügyelhettem eléggé nemzeti zenénk kérdésére.

A Szapáry-kormányt meg kellett buktatni. Ez elrabolt tőlem néhány hetet. Öreg barátom, Irányi Dániel meghalt s nekem kellett a függetlenségi országgyülési párt elnökségét s vezetését átvennem. Az uj kormány a gyökeres egyházpolitikai javitásokat tüzte zászlajára s én és pártom ezek mellett foglaltunk állást. Lassanként ellenem gyülemlett össze az egyházpolitikai ellenzék minden kedvetlensége, sőt személyes gyülölködése. Hirlapok és törvényhozók, papok és főrendüek ugy szidtak, mintha én lettem volna a vezető miniszter. El kellett nennem Torinóba a szent öreghez, Kossuthhoz s az ő dolgai is sok időmet, sok figyelmemet vonták el.

Azért az 1893-ik év márcziusában a képviselőház költségvetési vitája alatt egyszer mégis felszólaltam. Hevenyészett kitörés volt beszédem. De fejtegetéseim, eszméim hatalmas visszhangot keltettek a törvényhozásban is, a sajtóban is. Mélyebb figyelemmel alig hallgatták beszédemet valaha. Még az ellenséges sajtó is nagy melegséggel fogadta szavaimat.

De hiába volt. Csak annyi sikere lett, hogy a magyar királyi zeneakadémiában Káldyt a magyar zene történetének előadásával megbizta gróf Csáky Albin. A nemzet minden figyelmét elnyelte az egyházpolitika s az ez ellen titkon, de hatalmasan szervezkedő szövetség. Zenénk nagy ügyével magam se törődhettem eléggé.

De törődött Káldy.

Ezt a nagy lelket ekkor bámultam, ekkor szerettem és tiszteltem igazán. Mindenki magára hagyta, de ő dolgozott fáradhatatlanul, hitvallónak szent buzgóságával.

Ujabb történelmi zeneműveket gyüjtött. A XVIII. század végéről, Bihari korszakából, a nemzeti feltámadás idejéből, az 1848–49-diki függetlenségi harczok időszakából. S nemcsak dalaink, hanem tánczaink iránt is kutatott. Nyomozásai fölséges eredményekre vezettek.

Az 1894-ik év junius havában lemondott Csáky Albin gróf. Helyét Eötvös Loránt báró foglalta el. Rövid minisztersége alatt nem történt az ügyben semmi. Utána a Bánffy-kormány kebelében Wlassics következett. Uj és buzgó fiatal ember. Ugy járt, mint a ki Váczra indul és Kecskemétre ér. Jogtanárnak készült s vallásminiszter lett belőle. Pauler is igy járt valamikor. Szomoru állapot. De bizony gyakori eset ez minálunk, ne is busuljunk miatta.

Természetes, hogy miniszterkedése első idejében a kezdeményezés minden ösztöne hiányzott szelleméből. Rá kellett magát biznia tanácsosaira. A tanácsosok pedig örökkévalók, mint a mesebeli bicska. Hol a nyele változik, hol a pengéje, de azért a bicska változatlanul ugyanaz. Megváltozni, mássá lenni nem tud.

El lehet tehát gondolni, mi sors várt Káldyra, minő jutalom és elismerés az ő nagy fáradalmaiért.

Az 1895. évi február hóban rövid emlékiratot terjesztett Wlassics elé. Értesiti ebben a minisztert, hogy multunk minő emlékeit adta már ő ki a maga költségén. Négy nagy mű az, több mint száz remek zeneművel.

Össze van gyüjtve s kiadásra vár az 1825-től 1860-ig terjedő korszak minden eddig ismeretlen vagy kevéssé ismert alkotása. Ez a nemzet ujjászületésének, azután a nagy szabadságharcznak s azután a sötét kényuralomnak korszaka. Széchenyi, Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Deák, Petőfi, Kossuth, Arany dicső kora. E kort Boka, Csermák, Ruzsicska, Egressy s többen s utóbb a lángelméjü Erkel Ferencz nagy magyar alkotásai töltik be.

E kornak sok zenealkotása ismeretlen volt a nagy közönség előtt. Apáink sokat ismertek, de az 1849 utáni nemzedék sokat el is felejtett. A sötét kényuralom a magyar hősi zene nyilvános előadását szigoruan tiltotta. Börtönbe jutott, a ki a Rákóczi-indulót, Kossuth Lajos izenetét vagy csak a Szózatot is dalolni merészelte. Csak a szerelmi dalok lantos zenéje volt szabad. E dalok ezernyi számban szaporodtak. A magyar nemzeti zene a közéletben le kezdett szállni az egyszerü népdal rónavidékére. A kurucz zenének s a toborzóknak magasra törő szirtormait elfödte lassanként a feledés köde előlünk. Káldy mindazt, a mit az 1825 óta lefolyt kor teremtett, a mit elfeledtek s a mit érdemes volt megmenteni, összeszedte és megmentette.

Erre mások is vállalkoztak volna. Ez a kor mégis csak közel volt hozzánk s éltek még sokan, a kik emlékeztek s nyomra tudtak vezetni.

Káldy visszament a régi magyar lantosok korába is. Abba a korba, mely Mohács után kezdődött s melyet Thököly kuruczkora váltott föl, Káldy e kort a magyar zene történetében Tinódy és Balassa korszakának nevezte. Történettudományi kutatóink közt senki se akadt, a ki ennek a korszaknak zenei alkotásait, a bús epikai zenét, a vidámabb virágdalokat kiásta volna az enyészet avarrétege alól. Tudósaink közt nincs is Káldyéhoz hasonló zenetudása senkinek.

Káldy itt sem állt meg.

Észrevette, hogy 1780-tól 1820-ig, József császár német önkényuralmától a bécsi kongresszus utáni időig a fönmaradt s eléggé ismert zeneműveken kivül is csodálatos gazdagságban nőtt a magyar népzene. Én e korszakot Lavotta és Bihari korszakának neveztem volna. Káldy bebizonyitotta nekem, hogy két korszak ez. Az egyik Lavotta és Bihari s ezt körülbelül jól ismerjük. Ezzel egy időben és e mögött másik zenekorszak is élt és virágzott s ezt ő Verseghy és Csokonay korszakának nevezte. Ezt kevéssé ismerjük. Ebből a korszakból származik a hires Klopiczky-nóta, melynek szövege: »Mégis hunczut a német«. Ebből származik a »Csikóbőrös kulacs« dala. Ebből a »Kossuth Lajos azt izente« nótának dallama is. És száz meg száz más kitünő zenemű.

Mindezt Káldy felajánlotta 1895. évi februárban Wlassics miniszternek.

S ha még csak ezt ajánlotta volna föl!

Ez a csodálatos szerény és nagy lélek már régen sejtette, a mit én is mindig állitottam, hogy a nemzet fajzenéje és táncza közt elszakithatlan kapcsolat áll fenn s ugyanaz a lélek él és munkál s ugyanazzal a szárnyveréssel működik mind a kettőben. Lejtés a szövegben, szárnyalás a dallamban, mozgás a testben: ugyanazon idő és számtani törvények szerint. Igy áll elő a semmivel össze nem téveszthető igazi nemzeti zene.

Mint jó anya eltévedt gyermekét: ugy kereste Káldy a mult századok sürü és homályos ligeteiben a magyar tánczokat. S talált sokat. Talált fenséges tánczokat. Egy részük ma is él vagy a régi nevén, vagy uj néven. Egy részüket elfeledtük. Sokat kiszoritott a nyugoti divat betolakodása. Néhány az én véleményem szerint akkor se volt tiszta magyar táncz.

E kérdésben sok eszmét cseréltünk, sokszor vitatkoztunk is Káldyval. De most az ő nézetét akarom ismertetni.

Megtalálta már a mult századokban is az Incselkedőt. Ma is járják kivált a falukon. De nem azzal a lassubb mérettel, délczeg mozgással és szabályos bokázóval, mint hajdan. A mai fiatalság már alig járja. Most fut, vihog és ugrál a lány is, a legény is.

Káldy ugy vélte, hogy a mit én ma Kopogónak nevezek, mert öregjeimtől igy hallottam, annak a neve hajdan Dobogó volt. Ez a mai gyors csárdás őseredete. Ő nem tudom minő régi forrásokban a Dobogó nevet találta. Figyelmeztettem, hogy a mi népünk a fahidat és az alól üreges sziklapadokat nevezi Dobogónak. A régi uri paloták pedig nem deszkával voltak kipadlózva, hanem kővel voltak kirakva, sőt még módosabb köznemeseknél is csak tömött, sulykolt agyaggal készitve. Akkor csak a kopogás szó jelentette tisztán azt a hangot, melyet a gyors csapásu táncz idézett elő. Káldy meghagyta a Dobogót.

A XVI. század Füzértáncza, Sövénytáncza, Lakodalmas táncza habár nem egészen vagy legalább nem mindenütt e nevekkel, ma is meg van. A Lakodalmas tánczczal némi versmondás is szokott járni. A Füzér- és Sövénytáncz az összefogódzással s a sövényen való átbujkálással ma inkább a gyerekek játéka.

A Gyertyatánczot ma már nem járják. Ősapáink járták. Ma már gyertya sincs. A stearin, Apollo, Milly stb. gyertyával nem is lenne tanácsos, minden ruhát összefaggyuzna vele az ember. Hajdan se faggyu, hanem viaszgyertyával járták. Még pedig nagy kedvteléssel az élemedettek is. Igaz, hogy nem szédelgő fejjel s nem bepezsgőzött állapotban.

Volt egy táncz a XVI. században, a melyet Baráttáncznak neveztek. Ez csoszogó táncz volt a vidámságot előmozditani vagy fokozni. A barátok hajdan mezitláb jártak, legföljebb egy rövid szőrre nyirt ökörbőrlemezt kötöttek a talpuk alá. Czipő, csizma később jött divatba náluk, valamint a fapapucs is. A magyar faj különben sohase viselt fapapucsot. Szentül hiszem, hogy őseink a Baráttánczot vagy a németektől tanulták, vagy azok kigunyolására járták.

A Párnatánczot már több izben leirták ujabb iróink is.

A Cziczkatáncz, a mint tudom, hasonlitott az Incselkedőhöz. Csakhogy gyorsabb járásu volt annál.

A Boriczatáncznak túl a Dunán magyar vidéken sohase hallottam hirét. A név szláv eredetü. Káldy azt állitotta, ez is divatos volt egykor nálunk.

A Csürdöngölő tánczról már elmondtam véleményemet. Káldyval ebben nem értettünk egyet. Gyönyörü táncz, de inkább szinpadra való. Valóságos akrobata mű, ha valaki gyorsan járja. Sok mozdulata meg van a tót és az oláh tánczban is.

A Toborzót mindenki ismeri. Ezt Káldy következetesen Verbungosnak nevezi. Igaz, hogy eleink többnyire igy nevezték. Ez is megvolt már a 16-ik században.

A Sátorostáncz nagyon kedves társasjáték volt. Egyik részlete abból állott, hogy lányok alakitottak kört, ez volt a sátor, ebbe kellett a legénynek bejutni.

Őseink járták a Fegyvertánczot is. Ennek egyik nemét Hajdútáncznak is nevezték. Én ezt se tartom eredeti magyarnak. Délszlávoknál divatos. Vad emberek is járják Afrikában, Amerikában. A táncz nem egyéb, mint a mozgó festészet és szobrászat eszménye. Erő és fenség bizonysága a férfitől, báj és kedvesség bizonysága a nőtől. Ehhez fegyver nem szükséges. A fejszének, fokosnak, lándzsának és buzogánynak villogtatása a táncz egészséges eszméjével össze nem fér. Nőt fegyverrel meghóditani igazi férfinak nem erénye. Tehát a fegyver itt jelnek se való. De tánczolni csak vidám lélekkel, magasztos indulattal lehet igazán. Ilyen lelki állapotban virághoz nyul az ember, nem fegyverhez.

Kereste Káldy a Háromszáz özvegy asszony tánczát. Ezt Jókai is leirta már valamelyik művében. De ő se tudja urát adni igazán. Czinka Pannának volt egy hires zeneműve, melynek A háromszáz özvegy asszony dala volt a czime. Ez a mű azonban elveszett. Eddig legalább föltalálni senki se tudta. Valószinü, hogy csak neve vesztett el s valamely más dalban ma is él egyik-másik dallama.

Volt olyan táncz is, melyet Halott-táncznak neveztek. Kusza gondolat. Czinka Pannának erről is volt dala. Ez is elveszett.

Kinizsi tánczára se akadt Káldy. Nálunk túl a Dunán ezt csak a legmagasabb jókedvben szokta a legelső tánczos eljárni. S ezt csak az asztal tetején lehetett járni a holt malaczok, kappanok és réczék között, mint járta egykor Kinizsi a holt törökök között. Utoljára egyik öreg táblabiró barátomtól, Pápay Miklóstól láttam közel hetven éves korában.

Ime, e tánczok leirását s zenéjét is felajánlotta Káldy Wlassics miniszterünknek, mikor minisztersége még csak hat hetes csecsemő volt. Pedig a magyar tánczok történetének tudománya még sokkal messzebb terjed. Kortörténeti iratainkban, hagyományainkban, közmondásainkban, népszokásainkban még sokkal több táncz szerepel.

Ott vannak a csufulódó szóval jelzett dévaj tánczok: a bojnyiktáncz, tolvajtáncz, borbélytáncz, majomtáncz, szarkatáncz, tapsi táncz, zsidótáncz, czigánytáncz, ebek táncza, bömbölőtáncz.

Ott van a bundástáncz és kaszástáncz s a ledér farajáró vagy lapiczkástáncz. De még ez is sokkal tisztességesebb, mint az idegen kankántáncz bármelyik változata.

Ott vannak még igen szép társas tánczaink, melyeket süvegestáncz, egerestáncz, kerek vagy körtáncz, párostáncz, sétálótáncz, tökéstáncz név alatt ismertek őseink és ükeink.

S ott van a szép lejtőstáncz és lassutáncz, a fejedelmi palotástáncz, s a viharos hajdutáncz és paraszttáncz.

Mind ezeket nagy részben összebuvárkodta s történetük s alakjuk földeritését fölajánlotta Káldy.

Minő nemzeti kincs lehetett volna ez!

De még mást is, még többet is felajánlott.

A hangszerek és szerszámok tudománya ma már a természettudománynak egyik nagy és nehéz fejezete.

Az is sajátságos, hogy minden népnek nem ugyanaz a hangszere s hogy a népek egyénisége még a hangszerek megválogatásában is nyilvánul. Az ős zsidó kos szarvából csinált magának kürtöt. Nem hiszem, hogy a mi őseink valaha ezt hangszernek elfogadták volna. A cseh például igen szereti a trombitát, a magyar ezt se szerette soha. Csak például hoztam föl e két esetet. Minden erős egyéniségü népnek eredetileg külön kedvencz hangszere van.

VIII.

(A magyar hangszerek. – Hol szólt utoljára a tárogató? – A sátoralja-ujhelyi öreg huszár tárogatója. – 1790–1848–1860. – A Scripsky és Schunda-féle és az ősi tárogató. – A hangszerek fája. – Ki csinált hajdan tárogatót? – Kik lopják a magyar zenét? – A német, franczia, olasz, magyar zeneszerzők. – Hogy’ lett Csermák magyarrá?)

Volt különösen kedvelt hangszere a magyarnak is. Káldy ezt is kutatta. Munkálatai körébe ezt is fölvette.

Én azt hiszem: a kürt, a furulya vagy tilinkó s talán a czimbalom régi hangszere a mi népünknek. A dorombról és cziteráról, mint nagyon kezdetleges hangszerekről alig lehet ma már szólanunk. A guzlát és guzliczát a délszlávok kedvelik nálunk. A hegedüt is e néven nevezik, mint nem egyszer hallottam. De meg vagyok győződve, hogy lantos diákjaink a lantot és hárfát csak ugy használták, mint a nyugati népek.

Az érczből készült fuvó hangszereket, a trombitákat, nem hiszem, hogy őseink kedvelték volna. Ha szerették volna a trombita hangját: akkor czigányainknak ez volna főhangszerük s akkor a hadijelek, indulók és tisztelgések is trombitaszóval zendültek volna meg, nem tárogatóval.

Ma a czigány csak hegedüt, bőgőt, czimbalmot és sipot használ. Nem azért, mert ő ezt szereti, hanem azért, mert a magyar nép szereti ezt. A ki másnak játszik és jutalomért játszik: az annak a kedve szerint játszik minden dologban.

A hegedü és a sip, valamint a bőgő is ma mindenütt, minden mivelt népnél elterjedt hangszer. Különös magyar hangszernek ma csak a czimbalmot, a zongora ősét és a tárogatót tekinthetjük. Annak tekintik, a mennyire ismerik, nyugaton is.

A tárogatónak, akárhonnan vettük valamikor, szép magyar története van.

A majthényi sikon Szatmármegyében szólt százkilenczven év előtt utoljára mint nemzeti és hadi hangszer. A mikor az utolsó kurucz sereg letette a fegyvert. Azóta nem volt szabad használni se a táborban, se az isten házában, se a családok kebelében. Az osztrák előtt görnyedő magyar kormány 1715 óta eltiltotta. Vagy legalább eltürte, hogy a garázdálkodó osztrák generálisok eltiltsák. Rettentő emlékeket idézett föl a tárogató bús hangja. A nagy szenvedések, a nagy hőstettek, a nemzeti boszu és az elmult szabadság emlékeit. És annak a hősnek emlékét, a ki Rodostóban sirt elvesztett honán s imádkozott nemzetéért. Mert már akkor egyebet nem tehetett.