Part 13

Ezt a dalt Mária Terézia uralma alatt nem volt tanácsos énekelni. Az 1790-iki országgyülés után megint énekelték a bécsi kongresszusig. Azután Zrinyi Ilona emlékezetét megint csak a vasba vert csikós alakja mögé rejtették.

Eldudoltam Káldynak. Lejegyezte. Kértem, keresse meg az eredeti zenét, mert ha lehet, azt kell a nemzet számára kiadni. Meg is találta. Ki van-e adva: igazán nem tudom. A Káldy-gyüjtemények első két füzetében nincs bent.

Az 1888-ik év második fele s az egész 1889-ik év gyüjtéssel tölt el.

Káldy fölkutatta az összes országos és egyházi intézetek hangjegygyüjteményét s azonkivül egyes előkelő családoknál is kutatott. S olyan kincsekre akadt, a milyenekről még álmodni se mertünk egyelőre. 1900. évi április hóban jelent meg gyüjteményének első két füzete.

Káldy értesült már Bogisich, Kálmán Farkas s mások buvárlatairól, melyek czélja Magyarország minden felekezetének egyházi zenéjéből a magyar elemeket kikutatni s napvilágra hozni.

Erre azonban egyelőre nem forditott figyelmet.

Nem forditott egyéb magyar zeneművekre se, a melyeket hazai vagy külföldi zenekiadók megörökitettek.

Ismerte például Picchi Giovanni kiadását, mely Velenczében, 1620-ban jelent meg s mely a Chilesotti Oscar Bibloteca Raritá Musicali czimü gyüjteményes kiadásában ujból napvilágot látott. Ebben három magyar zenemű van: »Ballo Ongaro«, továbbá »Padoano ditta la Ongare« s végül »d’Ongara a un’ altro modo« nevek alatt. Nekem ugy tetszik, hogy e műveket a lejegyző talán nem találta el hiven, ezek magyar zenei sajátságait nem tudta eléggé kiemelni s ugy vélem: szükséges volna ezeket ujra átdolgozni s kissé megtisztitani.

Káldy egyelőre három korszakra szoritkozott.

Az első Thököly kuruczkora, a második Rákóczi szabadságharczának kuruczkora s a harmadik Czinka Panna, Lavotta és Bihari kora. Az első 1670-től 1700-ig, a második 1700-tól 1713-ig s a harmadik mintegy 1750-től 1810-ig terjedt. Első gyüjteményében Káldy ezeken kivül alig egy-két dalt vagy egyéb zeneművet vett föl.

S erre jó oka volt.

Nem pusztán pénzbeli tekintetek állottak előtte. Ámbár ő nem volt vagyonos ember s 1888 második felétől kezdve állása se volt. Zene- és énektanitással kereste kenyerét. S nálunk a zeneművek kiadása aránytalan nagy költséggel jár. A régi magyar zene kiadására pedig istenért se akadt volna vállalkozó.

Ki adna ki régi magyar zenét, mikor az ujnak kiadásába is belebukik – ugy mondják – csaknem minden vállalkozó?

Sok dologban szomoru kormányzata van a mi társadalmunknak.

Magyarország kormánya semmit se törődik a magyar zenével. Vagy csak annyiban, hogy azt elnyomni segitséget nyujt az állami intézetek ostoba vagy rosszindulatu vezetőinek.

Állami nyomdánk be van rendezve például arra, hogy váltót, bélyeget, államkötvényeket, értékpapirszelvényeket s szines és nem szines térképeket nyomjon, de arra nincs berendezve, hogy hangjegyes kiadást végezzen.

Ezt Németországban kell nagy részben készittetnünk.

A germanizácziónak a zeneműkiadások is állandó eszközei nálunk. És pedig a közép- és felső rangu családoknál, hiszen szegény ember, kicsiny ember nem vesz kottát.

Igaz, hogy a kottavásárló közönség is más méretü nálunk, mint Ausztriában vagy Németországban.

Ott minden muzsikus kottából tanul és kottából játszik. Hosszu haj a fülek mellett, szemüveg az orr nyergén s kotta minden zsebben: ez az osztrák, cseh és német muzsikus.

Nálunk van vagy százötven számbavehető zenekar. Ennek kilencz-tizedrésze czigány. De a mi jó czigányunk se kottát nem vesz, se szemüveget. Ő csak szabad kézből, szabad ihlet után játszik. Szinházaink zenekarai pedig a magyar zeneműveket nem veszik. Kedvük sincs hozzá, de a köztük uralkodó közvélemény szerint nem is szabad nekik. Egészen ugy vélekednek, mint a magyar királyi zeneakadémia idegen lelkü tanárai.

Pártfogó ilyen czélra nem akad. Káldy munkáira például nem akadt. Én nagyon tisztelem Magyarország pókjait, téhelyröpüit, rákjait és mindenféle csuszó-mászó férgeit; tudom is, hogy ezek összegyüjtésére a tudománynak szüksége van; de mégis furcsának látszik én előttem, hogy ezek képes és gyüjteményes kiadására kormány, közintézetek, nemes- és nagylelkü magánosok mindig akadnak, de a magyar zene kincseinek kiadására nem akad senki. Pedig e kincsek a magyar faj lelkének napsugaras egét tárják fel előttünk s nemzetünknek még dicsőséges történetére is világot vetnek.

Káldy saját költségén adta ki tehát gyüjteményes első művét 1890-ben.

Csak két füzetre terjedt. Kötetekre nem terjedhetett. A második kiadás talán csak 59 zeneművet tartalmaz. Az első annyit se foglalt magában.

De mint mondám, nemcsak pénzügyi okokból takarékoskodott.

Hanem azért, hogy egyelőre csak a nagyobb becsü, valóban remek régi magyar zenéből akart méltó mutatványt közölni. Hadd lássa meg a nemzet, mekkora gazdagsága volt a multban s jőjjön meg kedve, rendben tartani s még növelni ezt a gazdagságot a multból is s a jövendőre is.

Mert hihetetlen az a könnyelmüség, az a bánomisén, a melylyel mi saját nemzeti zenénket a mult század közepe óta kezeltük. Igaz, hogy a mult század közepén omlott ránk az osztrák elnyomatás vad korszaka, de azért könnyelmüségünkre ebben sincs mentség.

Csak a kálvinista főiskolákat és középiskolákat hozom föl például. Már ezek csak magyarok s magyarok maradtak a Bach-rendszer alatt is, ha még van magyarság a világon. Minden fő- és középiskolának volt énekkara s minden énekkar észrevétlenül, lassanként, de kivétel nélkül a németországi énekegyletek vadászdalait és alpesi dalait s egyéb ábrándjait tanulta be négyes énekre. Ezeken kivül alig tanult be néhány magyar nemzeti éneket, a Himnuszt, a Szózatot s egy-két indulót. Ezekben se tiszta a magyar zene.

Miért van ez? A manó tudja. Hiszen elvégre se hiányzik a magyarban a fajérzet és a hazafiság. Hiába, a rossz kormányzat hódit, ha még oly ellenséges, ha még oly gyülölt is. Hódit hatalmával, pénzével, irányával, szolgalelkü közegeivel s a lassanként meggyökerező rossz szokással.

A mostani állapoton nem csodálkozom. Hiszen a mióta alkotmányunkat visszaszereztük, minden állami és társadalmi zeneintézményünk akként van berendezve, hogy abban a magyar zenét tudatosan, szándékosan, egyenesen elnyomják.

Boldogult Káldy barátom, te ezt csak ugy láttad, csak ugy érezted, a miként én, csakhogy neked nem volt tanácsos oly merészen tiltakozni ez ellen, mint a hogy én cselekszem. Pedig én se cselekszem ugy, a hogy a hazafikötelesség parancsolná.

Káldy gyüjteményében 22 kurucz dal van II. Rákóczi Ferencz idejéből, a nagy szabadságharcz korából. Ezek közt az eredeti Rákóczi-nóta három változatban s ezek közt Bercsényi nótája és Balogh Ádám hires nótája, melyet változatlan dallammal és szöveggel ma is dalolnak szerte a hazában. Szebb és lelkesebb dalunk ma sincs.

A Bercsényi-nóta hősi dal s a magyar remektáncznak legtökéletesebb zenéje. Ez és a Rákóczi-nóta csak a nagy lángelmét várja, a ki egyszer karra alkalmazza s mint zenészek mondják: instrumentálja. Egykor ezekkel világhóditó utra indul, a ki rátermett.

Káldy bemutatta e zeneműveket a nemzetnek.

Az akadémia palotájában is, a vigadó nagytermében is. A ki meghallgatta: átengedte az szivét, lelkét ennek a zenének.

Csakhogy nem hallgatták meg a kormányzók és a törvényhozók. Elmaradtak a főrendek s a főrendüek mivelt és bájos leányai, asszonyai. Elmaradtak a nagy pénzemberek családtagjai s a kamarai és filharmonikus előadások látogatói. Elmaradtak az összes Wagner-bolondok s a királyi magyar zeneakadémia tanárai és növendékei. Elmaradtak a szinházak zenekarainak művészei. A hosszu haj, pápaszem és kottalovagok elmaradtak mind. A képviselőház tagjai közül is alig hallgatta a magyar faj csodálatos zenealkotásait tiz-tizenöt ember.

Ne neked szegény Káldy! Ezért a nemzedékért ugyan feláldozhattad éjjeledet, nappalodat s forró lelked nagy erősségeit!

De volt még közönség a fővároson kivül is.

Káldy nyakába vette az országot, meglátogatta a vidék nagyobb városait s néhány kitünő férfi- és nő-énekes kiséretében feltárta előttük az elmult idő nagy érzéseit. A hogy’ azok az érzések ősapáink és dédanyáink szivét megdobogtatták.

Buzgósága és fáradalma nem volt hiában való. Vagyont nem szerzett, de lelkét mindenütt átültette egy csomó jó hazafi szivébe. S ma már nincs az országnak olyan zuga, a hol az ősi, tiszta, remek magyar zenének lelkes barátai ne volnának.

De a mig ő ezt cselekedte: ezalatt a belügyi kormány számtisztjei hasonló buzgalommal dolgoztak az operaház számadásán s az 1890-ik év közepére elkészültek az 1885-ik év számadásával s Káldyra kiróttak közel kétezer forint birságot, vagy mit.

Tanakodtunk: mit csináljunk.

Ha a számtisztek öt év alatt készültek el azzal a számadással: akkor husz év mulva lesznek készen a többivel. Káldy régen meghal, el is temetik, föl is támad, a számtisztek még mindig rágódnak rajta, mint a moly a subagalléron. Ha pedig 2000 forintot fizettetnek vele oly időből, a mikor a bájos komorna még nem volt ellensége: mennyit kellene neki még ezen túl fizetnie?

Erélyes tiltakozást nyujtottunk be 1890. évi junius 16-án a belügyi kormányhoz.

»Én ifjukoromtól fogva a hazai magasabb miveltségnek s különösen nemzeti zenénk fentartásának s fejlesztésének mindig példás odaadással s jelentékeny sikerrel törekedtem szolgálni.«

»Most is viszonyaimhoz képest óriási munkával és áldozattal »A régi magyar zene kincsei« czimü gyüjteményes művön dolgozom, e műből két füzetet már kiadtam ez év április havában s két ujabb füzet ez év őszén már megint napvilágot lát.«

»Ezzel nemzeti zenénk történelmileg kifejlett nagy gazdagságát mind hazánk, mind a külföld előtt föltá rom s ily munkát más nagy nemzetek kebelében uralkodók, kormányok, törvényhozások s akadémiák szoktak hatalmasan segélyezni.«

»És engem most mégis a számtisztek darázsraja űz, hajszol, kerget s üldöz mérges fulánkjaival s a mit magam, családom, beteg leányom számára nehéz munkával keresek: azt tőlem elbirságolni igyekszik és pedig oly czimen, a milyenen soha senki ellen eddig a számtisztek követeléssel föl nem léptek. Mert hát a néma statiszták, el nem sülyedő hollandi hajók és repülő angyalok napszámáért én felelős nem lehetek.«

Hol itt az igazság?

Mindezt ugyan már én toldottam tiltakozásához, de én csakugyan odatoldottam. Gróf Szapáry Gyula volt akkor a kormánynak uj elnöke. Elmentem hozzá személyesen s nem hagytam nyugton addig, mig a számtiszteket Káldyról el nem hajszolta.

Elhajszolta. Csak azt kötötte ki, hogy a számtiszteknek is adjunk igazat s négyezer forint helyett fizessünk 2 forint és egynéhány krajczárt.

Isten neki!

VI.

(Gróf Apponyi Albert. – A pénzügyi bizottságban. – Gróf Csáky Albin. – Az ánket. – Szalay Imre, Bogisich Mihály, Mihálovich Ödön és Lippich Elek. – Az én javaslatom. – A szomszéd népek dala. – Az ázsiai rokonok zenéje. – Az ánket vitája. – Mit csinál a miniszter? – Mit csinál a Tudós Társaság?)

Nem voltam megelégedve Káldy működésének hatásával. Káldy tehetsége és buzgósága nagy volt, bámulatot gerjesztett. A sirok mélyéből feltámasztott kurucz zene is csodálatos hangulatot idézett elő azokban, a kik meghallották és megértették. De a hatást azért nem találtam se elég gyorsnak, se elég mélynek, se az ország minden részén eléggé elterjedettnek.

Bántott a dolog.

A vigadóban tiz vagy tizenöt kurucz zeneművet adott elő Káldy. Énekkel és hangszerrel. Még tárogatóval is. Ott volt gróf Apponyi Albert is, az egykori nemzeti párt vezére. Akkor még az ugynevezett egyházpolitika s annak mindenféle izetlensége nem kergetett egymástól bennünket nagy távolságra. Egész bizalommal kérdeztem tőle, mit szól e zenéhez? Azt vártam, ő is csak ugy lelkesül érte is, tőle is, mint én. Meglehetős közönyösséggel felelt:

– Elég érdekes!

Hm! Elég érdekes! Mintha hideg vizzel öntöttek volna nyakon! Meglepett a szó. Elkedvetlenedtem. Panaszkodtam is barátaimnak e miatt. De Apponyi gróffal nem feleseltem.

Az ember végre is ugy van a zenével, mint az étellel-itallal. A ki valamely ételt-italt nem szeret: annak hiába dicsérgeti azt az ember. Jobb azt nem kinálgatni.

Apponyi grófból a magyar királyi zeneakadémia embereinek nézete szólt. Apponyi gróf is csak olyan zenei míveltséget szerzett, mint ezek az emberek. E míveltség pedig a magyar zenét se nem érzi, se nem érti, se nem becsüli. E míveltség tudományos szempontból hézagos, magyar nemzeti szempontból kárhozatos és ledér. De nem Apponyi grófot tettem ezért felelőssé, hanem iskoláját, tanitóit, zenebarátait s azt az egész ellenséges világot, melyet a magyar zene leszoritására a magyar királyi zeneakadémia teremtett.

Beláttam, hogy ezt a világot maga Káldy le nem győzi. Az ország fővárosában legalább nem. Hiszen itt a szivek ridegek, az elmék pedig begyöpösödöttek és míveletlenek a magyar zenéhez. A felső társadalom szive és elméje minden esetre ilyen. Még több erőre van tehát szükség, mint Káldy ereje, hogy elérjük az igazságot.

Meg kell mozditani a kormányt és az országgyülést. A munkát megkezdeni én tartottam feladatomnak.

Most pedig furcsa történetet beszélek el. Valódi nemzeti történetet, mely elég fontos, nem is régen esett meg, de a melyet ugy elfelejtett mindenki, hogy most már azok se emlékeznek rá, a kik megcsinálták.

Épen most kilencz éve, az 1892-ik évi márczius hóban szót emeltem magyar fajzenénk mellett a képviselőház pénzügyi bizottságában.

Gróf Csáky Albin volt akkor az ország kultuszminisztere. Főrendü eredete daczára meglehetős magyar ember, tisztes méretü tudományos miveltséggel, a melyben volt egy kis magyar miveltség is. Volt természetesen más is.

Sajátságos véletlen, hogy nekünk telivér magyar miveltségü kultuszminiszterünk 1848 óta sohase volt. Se Eötvös báró, se Pauler, se Trefort. Iró mind a három, tudományosan mívelt mind a három, elméje és elhatározása szerint elég jó magyar mind a három, de szive, vére, ösztöne, öntudatlan gondolkozása, beszédmódja, eszejárása egyiknek se tökéletes magyar. Jeles férfi, történelmi alak, de azért csak afféle ex offo magyar mind a három. Mert nevelése egyiknek se volt ősi és tiszta magyar.

Ő utánuk jött Csáky Albin gróf. Az ő nevelése se volt sokkal tisztább, mint amazoké, de főispán volt sok ideig s bár idegen ajku vármegyében, de azért lelke a vármegye magyarságából sokat felszítt. Néhány kérdésben szakember, sokkal több kérdésben meglehetősen tájékozott, de minden nemzeti kérdésben buzgó és jóindulatu: igy lett ő a lelkek és mivelődések kormányzója Magyarországon.

Lehetőnek tartottam megnyerni őt a magyar zene nemzeti ügyének.

Előterjesztettem tehát a pénzügyi bizottságban nézetemet. Röviden, mindent érintve, vaskos érvekkel, tökéletes nyiltsággal. Csáky grófot meglepte, de meg is hatotta az a kép, mely a magyar zenének Magyarországon állami erővel való gyalázatos elnyomatását ábrázolta. Nyomban megigérte, hogy mindent elkövet a baj orvoslására.

Valamivel kisebb papirosra, mint a tenyerem, fölirt néhány szót. »Pénzügyi bizottság. Eötvös. Magyar zene. Enquete stb.« Ezzel ment be miniszteriumába.

Enquete! Ez a szó magyarul azt teszi: ánket. Az akadémia nyelvén azt teszi: szaktanácskozmány. Az élet nyelvén azt teszi: szamárság. A gyakorlati siker nyelvén azt teszi: kudarcz. Az ánket az eszmék Temetkezési Egylete. Az ánket gondoskodik az okos és nemzeti eszmék diszes temetéséről. Csinál halotti jelentést, népes gyülekezést; gondoskodik kocsikról, koszorukról és sirásókról. A mikor a kormányzó ember nem tudja, mit csináljon, vagy nem akarja azt, a mit csinálnia kellene: akkor ánketre bizza a dolgot. Az ánketre pedig okos embert sohasem hivnak. Csak szakértőket és mindenütt »jelen-volt«-akat. A mindenütt »jelen-volt« ember nem ért semmihez, a szakértő pedig annyit se ért. Kiváncsi voltam már előre, mi lesz az én magyarzene-ánketemmel.

Határozottan kijelentem, hogy a jó Csáky Albin gróf föltétlenül a legjobbat akarta s minden tiszteletre egészen méltó buzgósággal törekedett arra, a mire én. Csak az volt a baj, hogy miniszter korában ő is csupán miniszteri észszel tudott gondolkodni.

Sokféle ész van a világon. Professzor-ész, muzsikus-ész, zsidó-ész, szakértő-ész, bolond-ész, józanész, miniszter-ész s még néhány ész. A miniszter-ész a legérdekesebb, legmulatságosabb és legkártékonyabb eszek egyike. De most nem irom meg a miniszteri ész természetrajzát és élettanát. Nagyon meg szeretném irni, de hosszura terjedne Káldym története. Tehát csak térjünk a dologra.

Az 1892-ik évi márczius hó 30-ik napjára hivták össze az ánketet. A kultuszminiszterium palotájába. Oda kellett fáradnom nekem is. Hiszen én lettem volna az inditványozó, a javaslattevő, az eszmebankár; nekem kellett eszméimet gyümölcsöző befektetésre elhelyezni.

A tanácskozás elnöke Szalay Imre volt. Ez már akkor méltóságos ur volt, tehát már e miatt se lehetett más az elnök. De egyébként is rátermett fiatal embert láttam benne. Talán akkor foglalkoztam vele először igazán, de rokonszenvemet fölgerjesztette. Nemsokára ezután átment onnan a Nemzeti Muzeum igazgatójának.

Ott volt Mihálovich Ödön, a magyar királyi zene- és szinművészeti akadémia igazgatója. Rövid beszéde és hosszu szakálla nagyon tetszett. Velem szemben láthatólag tartózkodott attól, hogy a kérdések fejtegetésébe mélyen becsuszamodjék. Vagy talán csak nekem tünt fel tartózkodása. Nem akart talán vitába keveredni. Annyit mégis észrevettem, hogy nagy zenetudós ugyan, de a mi zenénkhez semmit se ért. Azt se tudja, a magyar fajzene mi fán terem. Szibériai mértékben ömlött róla a magyar zene iránt való hidegség. Az ő vezetése alatt fejlődött a magyar királyi zeneakadémia a magyar nemzet pénzén magyargyülölő intézetté. Ő vezeti ez intézetet oly különös gondossággal, hogy ott holmi Köszlerek és Popperek évtizeden át se tanulnak meg egy szót se magyarul s azért német előadással rombolják a magyarságot s fertőztetik meg a magyar zenében levő nemes izlést és irtják ki a növendékből a nemzeti érzületet. Nincs az az előkelő s nincs az a hitvány nemzet a világon, a mely ezt eltürné, sőt nagy költséggel önmaga ellen elősegitené. S erre a mi kormányzó embereink rendszeresen szemet hunynak.

Ott volt Bogisich Mihály budavári prépost és plébános. Régebben ismertem már s nagyon becsültem. A magyar katholikus egyházi zene multjából nagy kincseket hozott napfényre. Hatalmas nemzeti anyag van e zenében. Ennek megtudását Bogisichnak köszönhetjük. Én neki köszönöm. Nagy kár, hogy nagy urrá lett s a fővárost hosszabb időre el-elhagyja. Nemzeti zenénk diadalra juttatásában nagy reményeim kapcsolódtak hozzá, de én nagy urasága daczára is még sokat reménylek tőle.

Ott volt Bartalus István jó öreg barátom. Könnyek jöttek szemébe, a mikor én a mi zenénk nagyságáról, nemességéről s végtelen gazdagságáról beszéltem s a mikor javaslatomat előadtam.

– Igy gondoltam, ugymond, egészen igy gondoltam magam is. Százszor is elgondoltam már, csak nem tudtam igy kifejteni!

S aztán odafordult hozzám.

– Pedig mindig azt hittem, hogy te nem is vagy muzsikus.

Ott volt Káldy Gyula. Csáky grófot egyenesen megkértem, hogy őt a meghivásból ki ne felejtsék. Pedig ugy se feledték volna ki.

Az értekezlet jegyzője Lippich Elek; fiatal, jóképü, mosolygó, szótalan legény, a kit azóta se láttam, de kilencz év és öt nap mulva tegnap megint láttam, hogy megkérdezzem, vajjon emlékezik-e még arról, a miről kilencz év és öt nap előtt olyan nagy igyekezettel tanakodtunk? Emlékszik a manóba! Csak az irások emlékeznek a levéltár dohos üregeiben. Ő már azóta érdeme szerint és az évek szerint magasra emelkedett, meg sem áll a méltóságos uraságig s akkor aztán ő is a levéltári iratcsomagok közé kerül, mint a mi zeneügyünk. Minden buzgósága daczára is sejt már annyit, hogy a mi magyar zenénk, ha az ország kormánya és törvényhozása ugy becsüli meg, mint eddig, előbb-utóbb semmivé válik.

Nos, hát ezekből az urakból állt az ánket.

Előadtam javaslatom.

Zenénknek általános és egyetemes értékéről nem beszéltem. Fölöslegesnek tartottam. Hiszen ha a mi fajzenénk nem a leggazdagabb volna is a világon, hanem csak szerény méretü kis nemzeti zene, mint a cseheké, németeké vagy délszlávoké: előttünk akkor is ez volna a legbecsesebb s fentartásáról és miveléséről akkor is gondoskodnunk kellene.

S bizony csak nekünk kellene gondoskodnunk, minthogy senki más arról nem gondoskodik.

Javaslatom az volt, a mit már részben korábbi közleményeim folyamán is érintettem: –

Először: gyüjtsük össze a magyar zene történelmi emlékeit és alkotásait, még pedig az összes változatokkal. A gyüjteménybe föl kell vennünk az egyházi zenét és pedig mind a katholikust külön, mind a protestánst külön és föl kell vennünk a hősi és lantos zene alkotásait.

Másodszor: alakitsunk állandó bizottságot, mely a népünk lelkében és ajkán ma élő s évenként és naponként szaporodó dal és zeneanyagot folyton gyüjti. Nagy munka ez. Nem hiszem, hogy én ezer dalnál és dallamnál többet hallottam volna életemben. Nem ismerem a székelység és a Tisza-balparti magyarság eredeti s élő dalait. Pedig még itt is más a szatmári és szabolcsi kisnemesség s más a hortobágyi gulyás, csikós, juhász, kondás világ dalló élete. Nem ismerem, vagy csak igen kevéssé Gömör, Abauj, Torna folyamvidékének s a Bükk sikságának nagyon gazdag és változatos zenevilágát. Alig ismerem a Bácskát és Bánátot. Pedig itt is sok a magyar. Zenéhez értő férfiaktól azt hallom, hogy közel tizenötezer külön dallama él ma is a magyar zenének.

Minő végtelen gazdagság ez!

Ha az összes változatokat összevonjuk is az eredeti dallamra, ha az idegen fajok zenéjének minden behajlását kizárjuk is, ha a legszigorubb válogatás munkáját végezzük is: még akkor is ezer meg ezer dallamunk marad. Határtalan és kimerithetlen anyag, melyből rátermett magyar lángelme, egy Vörösmarty vagy Petőfi miveltségü Bihari uj világteremtést állithat elénk. Mutassatok népfajt, mely szivben, érzésben, dalteremtő képességben gazdagabb volna a mienknél.

De ha egyszer igazán belekapunk a munkába: egyidejüleg még mást is kell végeznünk.

Össze kell gyüjtenünk a hazánk területén lakó s a szomszédos idegen ajku népek fajzenéjét is. Van zenéje az oláhnak és a délszlávnak. Közel rokon ez a zene, de mégis különbözik egyik a másiktól. A bolgár zenét nem ismerem. A szerb népzene magas fejlettségü. Olyan, mint a magyar volt harmadfélszáz év előtt. Engem nagyon meglepett s nekem nagy gyönyörüséget okozott a szerb zene, melynek kiséretében hősi dalait vagy szerelmi ábrándjait énekli a szerb. A Duna partjain jobbról, balról a mit hallottam, abban némi rokonságot is találtam a mi lantos zenénkhez.

Van zenéje a csehnek és felvidéki tótnak. A cseh zenét, bármily kis méretü is ősanyagja, néhány nagy tehetségü zeneköltő igen magasra fejlesztette. Mélyen ható szép, noha kezdetleges zenéje van a lengyel és orosz népnek. Európa és Ázsia határain meddig terjed ez a zene, a Donig-e vagy a Volgáig vagy itt-ott azon túl is: nem tudom.

De érzem azt, hogy nekünk kellene ezt összegyüjtenünk. Mert érzem azt, hogy az eltünt századok és ezredek mögött volt egy közös forrás s talán valahol még most is buzog az, a melyből egykor valamelyes dalelemet közösen és együttesen merithetett a magyar, a lengyel, a kozák, az orosz s az oroszszá lett turáni. Nem tehetek róla: én érzem.

Természetesnek is találom, de történelmileg s néplélektanilag igazolhatónak is.

Azért szeretném, ha mi ezt is összegyüjtenők. A mikor nap fényének világosságával tünnék ki, hogy a magyarság lelke, a mikor fajzenéjét megalkotta, se át nem vette, se nem utánozta a végtelen szarmata sikföld népeinek zenéjét, hanem igenis e népek is meritettek valamit abból az ősforrásból, melynek hatalmasan hullámzó erős és tiszta folyamárját ma a magyar zene képezi.

Ezért javasoltam harmadsorban, hogy alakitsunk bizottságot, mely a Kárpátok északi lejtőin a Dniszter, Deneper és Volga völgyein, valamint az alsó Duna partjain a Balkánig terjedő minden népzenét gyüjtsön össze s bocsásson a mivelt világ rendelkezésére.

De én nem állnék meg itt se.

Őseinknek megvolt a maguk külön zenéje már akkor, a mikor Európába törtek.