Part 12

Bizony nem rossz ember volt ő. Csak szerencsétlen ember volt. Balsorsa ugy hozta magával, hogy növendéke legyen a magyar királyi zeneakadémiának. A ki pedig ott meghalni vagy onnan megszökni nem akar: annak németté kell válni. Annak saját nemzetének zenéjét meg kell gyülölnie, saját szive dobogását el kell nyomnia.

Nem hiszitek, hogy igy van?

Lehetőnek tartom, hogy van kivétel. De én még nem láttam egyet se.

Minden más nemzet, kicsiny vagy nagy, az ily intézetet régen dinamittal robbantotta volna szét. A leghitványabb nemzet se türné, hogy saját költségén saját állami intézetében tartsanak egész sereg embert, a ki gyülöli őt s gyülöletére neveli föl a nemzedékeket egymásután.

S akadnak védői ennek az undok állapotnak.

Volt egyszer országgyülésünkön hajdani időkben egy tekintélyes politikai párt. Nemzeti párt volt a neve. Volt ennek egy nagytehetségü, tekintélyes, előkelő s minden hazafi tiszteletére méltó vezére. Még ő is abban a meggyőződésben volt, hogy azt a nemzeti intézetet jól vezetik s annak tanitó rendszeréből minden zenemagyarságot ki kell zárni. S körülbelül igy vélekednek az ország kormányzó férfiai s a nemzet törvényhozásának népválasztotta tagjai. Legalább mindent ugy cselekesznek, mintha igy vélekednének.

Nincs segitség. Ha mikor ez állapot ellen hangom fölemeltem: akár a Holt-tenger napkeleti partján levő pusztába kiáltottam volna bele. Nem hallotta azt senki.

Annyit elértem egyszer, a hogy’ már megemlékeztem róla, hogy Káldyt egy évre megbizták 150 forint évi fizetésért, hogy adja elő ott a magyar zenének legalább történetét. De a magyar zene ismertetésébe bele ne fogjon.

Szegény czigány, a te füstös arczoddal és mosdatlan kezeddel de bölcsebb ember és jobb hazafi vagy te, mint azok a kormányzó urak, zenetudósok és mindenféle megbolondult szakértők!

Nem kell ám pedig azt hinni, hogy a zeneakadémiai felfogás egyszerü butaság. Nem az a! Van abban rendszer! Jól meggondolt, szivós kitartással alkalmazott rendszer.

Először is azt állitják a zenetudósok, hogy nincs magyar zene. Minek tanitsák tehát azt, a mi nincs?

De ugyanazon lélekzettel azt is állitják, hogy a magyar zene megrontja a fület és agyat, megfertőzteti a hallást és zenei gondolkozást; a tanuló tehát a klasszikus zenére alkalmatlanná válik, ha neki a magyar zene gyakorlását egy pillanatra is megengedik.

Ha nincs magyar zene: miként ronthatja az meg a fület és az agyat?

Vannak zenetudósok, a kik elismerik, hogy van magyar zene. De ezek is két táborra oszlanak.

Az egyik tábor azt mondja: van magyar zene, de az nem egyéb, mint sujtás, sujtás és megint csak sujtás. Nem a posztó maga, mert az nincs, hanem annak csak a zsinórzata.

A másik tábor pedig azt mondja: van ugyan zene, melyet mi magyar zenének nevezünk, de ez nem egyéb, mint tóttól, szerbtől, oláhtól, orosztól összelopkodott kezdetleges dallam, mely azonban a továbbfejlődésre képtelen. Magas értékü zeneművet, klasszikus zenealkotást ebből teremteni nem lehet. Liszt ezelőtt harmincznyolcz esztendővel csak a kóborló czigány faluvégi dorombolásának nyilvánitotta a magyar zenét. Pedig akkor még minden tekintélye meg volt.

Sohase hittem az efféle bolondságot.

De feltünt, hogy teljesen jó érzésü tanult magyar embert is találtam s nem egyet, a ki bizonyitgatta előttem, hogy abból az éretlen kis zöngésből, a mit magyar zenének hiszünk, nagy műzenét fejleszteni csakugyan nem lehet. S bizonyitgatta ezt számtalanszor. Számtani tételekkel állt elő, a melyek szerint pedig nem tagadhatni, hogy kétszer kettő sohase lehet több, mint négy. S hol van ez a szám Wagner zenéjéhez, az álló csillagok távolságának millióihoz?

Valahol hibának kell lenni.

Az egyik eset az, hogy én tévedek s nekem nincs igazam.

De ez az eset fenn nem állhat. Én tudom, hogy van magyar zene. Minden érzékem bizonyitja ezt. Nekem hiába beszélnek a zenetudósok és tudós szakértők.

A másik eset az, hogy a zenetudósok és a tudós szakértők agya félre van nőve s ebben a kérdésben gondolkozásuk béna.

Ez az igazság!

Gyere Káldy, bizonyitsuk be ezt!

IV.

(A magyar zenét régóta ismerik. – Hogy’ jött létre a zene? – Hát a táncz? – A magyar népdal különös jelleme. – A magyar tánczok. – A Csürdöngölő. – A végső igazság.)

Régóta tudják, olasz zenetudósok már háromszáz év óta irják is, hogy van egy különös fajzene Európában, melyet magyar zene néven ismer mindenki. Különös és sajátságos pedig azért, mert elüt az összes európai népfajok fajzenéjétől; elüt az ismeretes egyházi és műzenéktől s egészében nem lehet föltalálni egyéb világrész népénél se. Zenetudósok még természetrajzi, hangtani és számtani okokkal is ki tudják mutatni, miben különbözik a magyar zene a többitől. Más a hangsora, más a hangsulyrendszere, más a ritmusa vagy hanglejtése.

Hogy megvan ez a különös fajzene: azt még a nálunk csavargó sok idegen zeneművész, sőt talán még a királyi zeneakadémia tanárai is elismerik. Erről egyébiránt nem vagyok biztos. De elismerte például Haydn. Lopott is zenénkből eleget. Elismerte például Wagner, az isteni Wagner, ki a hatvanas évek elején nem minden féltékenység nélkül gondolt arra, mi lenne az ugynevezett magyar zenébő, ha hozzá, ha Wagnerhez hasonló lángelme venné azt kezébe. Elismerte Liszt is, csak azt mondta, hogy nem magyar zene. Azt mondta, megvan az a zene, szép is, jó is, gazdag is, de nem a magyar lélek alkotása. Elismerte rajtuk kivül száz meg száz kisebb-nagyobb tekintély.

Mindez azonban nem sokat jelent.

Azokat a tekintélyeket nem becsülöm többre, mint a szent atyákat. Akármit mond Johannes Damascenus vagy Tertullianus vagy Johannes Chrysostomus vagy Augustinus: nem adok én mondására, csupán azért, mert ő mondja, semmit. Megkeresem mondásában az igazságot. Ha megtalálom: a mondás jó. Ha meg nem találom: a mondás nem ér semmit.

Igy vagyok a zenetekintélyekkel. Bennük még annyi komolyság sincs, mint a vitázó szent atyákban. Nekem még egyéb bizonyság is kell arra, hogy ez a különös zene csakugyan megvan.

Hogy miért hivják magyar zenének: ez se döntő előttem.

Azért hivják, mert itt találták nálunk. Itt miveli, itt gyakorolja a magyar nép, másutt pedig semmiféle nép nem miveli és nem gyakorolja. Sőt idegen ajku és idegen származásu népfaj még Magyarországon se gyakorolja, itt is csupán csak a magyar faj.

Igaz, mondja Liszt Ferencz, de csak a czigány keze, czigány lelke által.

Erre a vitára nem terjeszkedem ki; ezt eldöntötték harminczöt év előtt.

De a kérdés, kissé más alakban, ma is föl van téve. Oly alakban, vajjon egyes részeiben nem orosz, nem oláh, nem délszláv-e ez a zene s a magyar nem ezektől a népfajoktól kölcsönözte-e? Legföljebb csak magyar sujtással látta el.

Hogy’ készül a zene?

Az ős ember hangot ád érzésének, indulatának, akarata és gondolatának. Abból a hangból szótag lesz, a szótagból szó lesz, a szóból beszéd lesz.

De van különös érzés, különös indulat is. Rémület, csodálkozás, dühös harag, égető testi fájdalom. Ez is hangot ölt, hangban nyilvánul akarva nem akarva.

Az ős embernek egyszerü érzései, egyszerü indulatai vannak. Azért szava is kevés, beszéde is egyszerü, kiáltó hangja is rövid és szabálytalan.

Később mivelődik, társas életet kezd, asszonyhoz és gyermekhez, apához és anyához más is köti, mint a testi érintkezés. Mikor pedig már társadalmat alkot, hazát szerez, államot szervez, hadat jár, háborut visel: már akkor szive és lelke ezer finom és nyers érzéssel telik meg. Szeretet és gyülölet, szerelem, boszu, hála, hősiség, barátság, nagyravágyás, lelkesülés, rajongás százszoros mértékben és változatban születik meg a lelkek mélyén s hal el némán vagy tör ki a hangban.

Millió érzés némán hal el, nagyon sok érzés hangban tör ki. Olyan is akad s a miveltség haladtával mind több és több akad, a mely összehangzó szavakból, összehangzó hangokból s összehangzó mozdulatokból készit magának hevenyészett alakot.

Igy jön létre lassanként a dalos táncz. Versszöveg, dallam és táncz együtt.

Nézem, nézem a magyarnak tánczát, vizsgálom népdala szövegét és elhallgatom dalát. Összevág-e ez a három?

Ha összevág: akkor az ő lelkének teremtő ereje alkotta meg mind a hármat. Ha össze nem vág: akkor vagy az egyiket vagy mindegyiket mástól tanulta vagy mástól lopta.

De kitől?

Déli népektől nem.

Oláhnak, szerbnek, görögnek más a táncza. Tánczának felel meg dala s dalának a szöveg versrendszere. Mindegyik más, mint a magyar.

A nyugati népekről ne is beszéljünk. A német fajnak különös tipegő, csoszogó vagy gyorslépésü táncza és körforgása s tánczának dalzenéje égen-földön egészen más, mint a magyaré. Az olaszé, francziáé, spanyolé ép ugy különbözik a miénktől.

Keleten igen is kereshetünk rokonelemeket.

A Volga partján keletre is, nyugatra is mind a táncznak, mind a dalnak bizonyos elemei rokonok a magyarral. Népdaluk verselési rendszerét nem ismerem, de e rendszerben is kell lenni rokonságnak.

A magyar népköltészet, sőt a magasabb magyar műköltészet verselési rendszerében is meg kell lenni a rimen kivül a sormetszetnek s az ugynevezett magyar ritmusnak is. A mi azt teszi, hogy a gondolatnak egésznek kell lenni minden verssorban; nem szabad töredékesen átmenni a másik sorra. Annál kevésbbé a másik versszakra.

Kályha vállán ég a gyertya. – Barna kis lány koppantgatja. – Hol eloltja, hol meggyujtja. – Csak a szivem szomoritja.

Ime egy tökéletes versrendszerü magyar népdalszöveg.

Ennek felel meg a dallam is.

A dallam ritmusa s hangsulyozása is alkalmazkodik a szöveg rendszeréhez. A sormetszethez, a sorritmushoz s az első szótag hangsulyához.

Ez a példa négysoros versszakból, soronként egy metszetből s metszetenként négy szótagból áll. De nem minden dalszöveg ilyen. Vannak több soros versszakok, több metszetü sorok s több szótagu metszetek. De a hangsulynak mindenütt ott kell lenni a sorok és metszetek kezdő egy vagy két szótagán a kiejtésben is, a dallamban is. S a zenei nyugvásnak s az átmeneti közöknek is össze kell esni a metszetekkel és a sorokkal. Igy vág össze a szöveg ritmusa a dallam ritmusával tökéletesen.

Ez a kimaradhatatlan, ez a szükségképen való jellem nincs meg az eddig ismert népzenék egyikében se.

De nincs meg az ugynevezett klasszikus műzenében se. Se az egyházi, se a szinművi, se a hősi zenében. Wagner alig gondolt erre. Elődei és utódai még kevésbbé. Mulasztásuk oka világos. A nyugati népek zenéjében ezt föl nem találták, maguk pedig föl nem fedezték.

A zene annyiféle művet állit elő, a mennyiféle az emberi lélek érzése. Nem minden zene tánczzene, mert nem minden érzés jár a végtagok s a fej és derék mozdulatával. A csöndes és ábrándos szerelem, a néma és szelid busongás, a messze multnak gyöngéd és fájdalmas vagy vidám emlékezete, a mérsékelt remények nem idézik elő a testmozgást, nem kivánják meg, sőt ellenkeznek vele. Az a zene, melynek ezek a tárgyai, nem tánczzene. Erre a zenére nem szokás, nem is lehet tánczolni.

A magyar népdal és népzene nagy részét efféle tárgy tölti meg. Ezzel a részszel a magyar táncz összehangzását tehát ne keressük.

Dévaj zenénk, viharos szerelmi zenénk s hősi zenénk igen is tánczzene. De e zenénknek azután meg is felel a tánczunk. E miatt a magyar táncz is eredeti, különös és egyéb népek tánczától teljesen különböző.

A magyar tánczot a negyvenes években s később 1861 körül ügyes és ügyetlen tánczművészek elkezdték művelni, osztályozni, fejleszteni, csinositani s mindenképen kezelni. Jó vége nem lett. S a sok Palotás, Enyelgő, Toborzó, Ismerkedő, Mártogató, Czifrázó, Lakodalmas, Körtáncz, Füzértáncz, Csárdás, Reszkető s több efféle épen alkalmas volt arra, hogy az eredetit megfertőztesse.

Az eredeti magyar táncz három részből, talán jobban mondom: három elemből áll. Az egyik az Andalgó, a másik a Bokázó, a harmadik a Kopogó.

Az ugynevezett Palotás és Toborzó tánczban soha sincs kopogó. Mind a kettő az andalgóból és bokázóból áll. A palotás egyes táncz, a toborzó társas táncz. A mostani lassu nem egyéb, mint a toborzó a férfi és nő kettesében. A csárdás aprózott bokázóból és kopogóból áll. A most divatos reszkető csárdás nem egyéb, mint bizonyságtétel a férfinak hitványságáról. Nem elég erősek azok az inak az aprózott bokázóra.

Az erdélyi Csürdöngölőt nem tartom tiszta magyar táncznak.

Csürt épit a székely gazda. Fölemeli falát, felhuzza tetejét, kész az épület. De padolata nincs, földje puha. Ám a padolatot vagy deszkából kellene megcsinálni, de ez sokba kerül s nincs is rá szükség; vagy pedig kézi sulyokkal le kellene döngölni, hogy kemény és sima legyen.

Ezzel azonban nem akar vesződni. E helyett meghivja az atyafiakat, komákat, jó szomszédokat, az ismert jó tánczos fiatalságot mulatságra, a tánczot a csürben végzik s kegyetlen ugráló, kopogó és rugdaló mozdulatokkal reggelre ugy ledöngölik a csür fenekét, hogy simább és keményebb lesz a deszkánál.

Ezt a tánczot nevezik s ezért nevezik Csürdöngölőnek.

Láttam efféle tánczot a románoknál és oroszoknál.

A magyar, ha tánczol, sohase rugdalódzik. Se a föld felé, se oldalt, se fölfelé.

Méltóság és ünnepélyesség van tánczában különösen az andalgónál és bókázónál, de még a kopogónál is. Fejét mindig magasra, mellét mindig előre, derekát mindig egyenesen kell tartania. Komoly arczczal s kemény tekintettel kell néznie a nőre, a kivel tánczol, mintha az oltárra vagy a királyra tekintene.

A testnek egyenes tartását, a kopogós csendes méltóságát s a magyarnak némileg megfelelő ritmust találtam a Volgakörnyéki népeknél, kivált a kalmukoknál. A magyar táncznak valamely kezdetleges eleme megvan az orosz nép tánczában is, valamint zenéjében is.

Mi is arról a vidékről jöttünk ezer év előtt. De mi már tökéletesebb zenét és tánczot hoztunk onnan, mint a minőt most ott lehet találni. Természetesnek találom, hogy zenénk és tánczunk némely elemeit emlékül ott hagytuk a rokon fajoknál, kiknek egy részéből lett lassu átalakitás folytán a Volgavidéki orosz is.

Viharos szerelmi zenénknek s hősi zenénknek teljesen megfelel tehát tánczunk is.

Már pedig ha tánczunk is eredeti, népzenénk dallama s egész rendszere is eredeti s ha népdalunk verselési szövege különös ritmussal s eredeti verselési rendszer szerint készül, a mely szintén eredeti; ha e három teljesen egybevág, összehangzik s egyik a másik nélkül létre se jöhet s nem is képzelhető; s ha e három egyike sincs meg más népfajnál, de mind a három együtt megvan a magyarnál: nos hát akkor ki meri kétségbevonni, hogy csakugyan van magyar zene? A melyet a magyar faj teremtő lelke alkotott meg, senki más!

V.

(Csak a dallam az igazi zene. – Wagner zenéje. – Mit ér a magyar zene? – Hányféle a magyar zene? – A svihrovai nóta. – Zrinyi Ilona bujdosó dala. – A magyar zene korszakai. – Nincs pártfogónk. – Káldy első gyüjteménye. – Kik nem akarják ismerni a magyar zenét? – Utolsó harczunk a számtisztekkel.)

Van hát eredeti magyar fajzene: e fölött semmi kétségünk nem volt Káldyval.

Voltak az Abbázia kerek asztalánál naponként férfiak, a kik a zenéhez mint tudományhoz semmit se értenek, de a zenét kedvelik. Ez alatt azt értem: a zene erős érzést tud bennük fölszitani. Ezek közé tartozom magam is. E férfiakkal is gyakran vitattuk e kérdést Káldy jelenlétében.

Sajátságos nézetem van nekem a zenéről. Meglehet, csak parlagi nézet, de ragaszkodom hozzá erősen. Igazi zenének, igazi művészetnek én csak a dallamot ismerem el. Azt, a mit a tudomány és a nyelvtan melódiának nevez. Megengedem, hogy a dallam megtüri nagy zeneművekben a hang összes elemeinek s a zenei ugynevezett ellenpont egész rendszerének felhasználását, de mindezt csak addig fogadom el, mig a dallamot meg nem zavarja, meg nem rontja.

A mi más szóval annyit jelent, hogy én a leiró, oktató, utánzó, bölcselkedő, magyarázó, érvelő, vitatkozó zenét igazi zenének, igazi művészetnek el nem fogadom. Én az »isteni« Wagner zenéjéből is csak azt fogadom el művészetnek, a mi abban igazi dallam. A többi nem egyéb, mint zörgés, zajongás. Hogy a zajt hányféle hangszer a hangok minő sorrendjével s a zenei ellenpont mekkora tevékenységével idézi elő: ez mindegy. A mi nem dallam: az nem zene. Egy darabig untat, azután boszant.

Ez volt mindannyiunk véleménye a kerek asztalnál. Ez volt véleményünk Wagnerről is, a kit, bár óriási szerepe van a zene történetében, nem mi tartottunk »isteni«-nek s a kire nézve az »isteni« jelszóval csak azokat akarjuk gunyolni, a kik szekere körül futkároznak és csak ujjonganak. Állitsátok Wagner karát az erdőbe, ti maradjatok az erdőszélben a mezőn, várjátok be a sötét éjszakát s onnan hallgassátok a zenét, de ne lássátok a szabót, a kellékest, a gépmestert, a zsinórrendezőt, a fegyverkovácsot, a csoportrendezőt s a többi kuruzslót – csak akkor tudjátok megitélni, minő zene az, s mi van abban valódi zene. Én nem vagyok babonás.

No de ehhez voltaképen semmi közöm.

Káldy sohase nyilatkozott vagy nagy tartózkodással a Wagner-zenéről. Erről a zenéről bizonyos hivatalos vélemény áll fenn, mint a római egyház dogmáiról. A ki másként vélekedik s véleményét ki is mondja: eretnek. Káldy akár igazhivő volt bensejében, akár tévelygő, de nyilatkozni nem akart. Eretnekké válni nem akart, se pártütővé.

De a magyar zenét lelke mélységéből szerette.

Köztünk végkép el volt döntve, hogy van magyar zene. A kérdés csak az volt: mit ér az?

A pacsirtának, rigónak, fülemilének is van zenéje – a jeges sarki eszkimónak, a sárga folyamparti kinainak, a szudáni fekete arabnak is van zenéje, de hát mit érnek azok?

Fölséges egyházi zenét ismerünk. Nagy alkotók nagy szimfóniáit s megragadó dalszinműveit ismerjük. Ismerünk hősi zenét hatalmas indulókban s nemzeti himnuszokban és ismerjük a lantos zene ezer változatát.

Vajjon besorozzuk-e ezek közé a magyar zenét? S ha besorozzuk: nem válik-e köztük a mi zenénk jelentéktelenné vagy épen kezdetleges zöngéssé? Rákóczi-indulónk ugyan megér annyit, mint a világ akármelyik indulója, de hiszen félig-meddig ez is idegen elmének terméke. A Bánk bán dalszinmű is helyet foglalhatna a műsoron levő dalszinművek között, de azért eddig se az angol, se a német, se a franczia, se az olasz szinész, művész, zenészvilág nem vette észre vagy nem becsülte annyira, hogy ép ugy művelné, mint mi az övét.

Előhozakodjunk-e tehát mi a mi magyar zenénkkel? Oda álljunk-e a világ elé hamupipőkének s mutogassuk-e rongyainkat, meztelenségünket, árvaságunkat?

Mit ér hát a magyar zene?

Van egy nép a Duna–Tisza táján. Egyéneiben szép alkatu, néplelke tele önérzettel, multja ezer éves és mindig dicső, régóta nem független, de szabadságát el nem árulta soha, és visszaszerezni törekedett békében, harczban egyaránt. A szabadság véres zászlóit el nem ásta a föld alá gyáván, hanem vagy ott lobogtatta a csaták mezején, vagy eltette jobb időkre istenének szentegyházába. Megbecsülte, vérét ontotta érte mindenkor. Nyelve szép, költészete magas, tudományért és haladásért mindig lelkesülő. Eredete a mesék korába vész, Európa földjén idegen, de a mit a nagy nemzetek nagyot, dicsőt, fenségest alkottak: abban mindig munkás és buzgó volt ő is.

A magyar zene e népnek szivét tölti meg. El-elhallgatja azt a zenét bús vagy vidám lélekkel s vagy örömbe, vagy nemzeti fájdalomba, vagy istenimádásig emelkedő rajongásba tör ki lelke arra a zenére. Jöhet hozzá a világ legnagyobb zenésze s kitárhatja előtte a világzene legremekebb alkotásait: mivelt lelke meghallgatja, tetszik is neki, el is szórakozik rajta, meg is dicséri, meg is fizeti, tanittatja gyermekének is jó lélekkel. De csak mégis egészen más az, ha saját nemzeti dallama csendül meg a velőket rázó húrokon vagy a messze multba visszabúgó tárogatón.

Mit érhet hát az a zene, mely ilyen népnek, a magyar nemzetnek lelkét tudja magával ragadni?

Ez a kérdés!

Sok vitám volt már e kérdés fölött. Sok órán át elmélkedtünk Káldyval: miként lehetne a magyar zene értékét nyilvánvaló tenni?

Mert hogy a magyar zene mint fajzene a legnemesebb s a nagy zenei alkotásokra mint kész anyag a leggazdagabb a világ minden nemzeti zenéje közt: ez az én nagy és édes meggyőződésem.

Sokféle a mi magyar zenénk.

Van nálunk egyházi zene, darabonként tiszta vagy erős magyar tartalommal. És ez is kétféle. Külön a római egyháznál, külön a magyar kálvinista egyháznál.

Van népdalzenénk.

Olyan, a minőt zeneszerzők készitenek és olyan, a minőt maga a nép alkot. A Sajó völgye, Rima völgye, Bódva völgye, a Mezőföld, Kemenesalja, Rábaköz csak az én észlelésem szerint szüreten, nászon, fosztáson, aratáson, vasárnapi és ünnepnapi összejöveteleken csak ugy ontja a dalt. S az ország más vidékén is. Száz dal készül évenként. S ha abból kilenczvenkilencz elmulik is: megmarad egy s ez nemzedékeken és századokon át ezerre meg ezerre szaporodik. Mind rokon egymással, mégis mind más. El nem fogyó, meg nem csökkenő örökös változatban tárja elénk a népnek a sziv mélyén lappangó fönséges érzéseit.

Van hősi zenénk a multból.

A kurucz zene Rákóczi korából s még a korábbi időkből. És Bihari toborzói s az ő korának e fajta alkotásai.

Van lantos zenénk. Czinka Panna, Lavota, Csermák alkotásai s Biharinak nem egy remeke s a kurucz zenének is sok-sok darabja.

A magyar zenét össze kell gyüjteni, kiadni, a fővárosi közönségnek minden módon bemutatni s az országban terjeszteni s ezzel a kormány, az országgyülés s a zenetanintézetek s szini intézeteink figyelmét a nagy nemzeti ügyre felhivni.

Ebben állapodtunk meg Káldyval.

Ennyiből állott az eszme. Ezen túl minden érdem egyedül Káldyé.

Fölmerült köztünk a magyar zene megtisztitásának kérdése is.

Ezt el kell mondanom részletesen.

Ott van például a Rákócziról elnevezett zenedarab. Mindenki tudja, hogy ez induló s hogy ezt a mult század negyvenes éveinek elején Berlioz alakitotta egy régi magyar zeneműből. A Rákóczi-indulót II. Rákóczi Ferencz fejedelem s kuruczai sohase hallották. Hanem hallották az ugynevezett Rákóczi-nótát.

Ennek több változata maradt fönn s nem is egy név alatt.

Egyik változata a svihrovai nóta. Szépségekkel teljes hatalmas dallam, hősi és lantos jellemü részletekkel. De vannak benne tót és lengyel busongó elemek. Minthogy pedig az egész mű magyar zene, benne e busongó idegen elemek nincsenek helyükön. Ezektől ezt meg kell szabaditani.

Miért hivják svihrovai nótának: én bizony nem tudom. Van egy hagyomány, melynek részleteit csak homályosan tudom, biztosan nem. Svihrova környékén az év bizonyos napján egy magas hegy fölött vitézek csapatja jelenik meg az égen, mint valamely magasságbeli délibáb. A vitézek egyrésze lóháton, másik része gyalog. Karddal, buzogánynyal fölfegyverezve, a gyalogság kaszákkal. A szabadság lobogói lengenek közöttük. Rákóczi hősei ezek, a kik vezérükkel együtt elbujdostak, de majd egykor visszatérnek s meghozzák magukkal a szent szabadságot. Addig is megjelennek időnként, hogy kisértsenek, hogy róluk az aluszékony nemzedék meg ne felejtkezzék. De a mikor eltünnek az égről: utánuk az égből a hegyek tetejéről, a távol messzeségből hangok hallatszanak s elhozzák az emberekhez Rákóczi bujdosó dalát.

Ez a svihrovai nóta!

Szegény tót és lengyel paraszt, áldott legyen a te lelked, a mikor ezt kigondoltad!

De azért nekünk mégis az eredeti Rákóczit kell megismernünk s nemzeti zenénk nagy kincse gyanánt megőriznünk. A másik csak maradjon értékes változatnak.

Van egy Rákóczi-nóta, a melyben meg román zene elemei érezhetők. Ez talán Erdélyben nyerte alakját. Ettől is meg kell tisztitani az eredetit.

Másik kurucz dalra még az utolsó kuruczkor előtti időből én figyelmeztettem Káldyt.

Gyerekkoromban még széltében dalolták a Mezőföldön ezt a dalt:

„Lóra csikós lóra – elszaladt a ménes, Csak egyedül maradt a pányván a nyerges. Nem tehetek róla – meg vagyok én fogva, Ott az öreg bojtár – adjon számot róla.“

Apámtól, de öregebb rokonoktól is azt hallottam, hogy ennek dallama Zrinyi Ilona bujdosó éneke abból az időből, mikor Munkács várát s gyermekeit elvették tőle s ő férje után el-kibujdosott török földre a tenger partjára. Csakhogy más volt a szövege.

„Hogyha én azt tudnám, melyik uton mégy el, Fölszántanám én azt – aranyos ekével. El is vetném én azt térjmeg-rózsamaggal, Meg is öntözném azt sürü könyharmattal.“

De még igy is énekelték:

„El is vetném én azt térjmeg-rózsaszemmel, Meg is öntözném azt sürü könnyeimmel.“