Part 11

Hiszen az opera művészei és művésznői közül nem szerződött el egy se. Sőt eszük ágában se volt elszerződni, mig itteni szerződésük tart. Semmi se történt tehát, a miért zajt lehetne ütni. Ha pedig akármelyik is el akart volna vagy el tudott volna szerződni: azt ugy se tartaná vissza se a főrendező, se a kormánybiztos, se a rendőrség, mivelhogy az opera tagjai nincsenek a kocsioldalhoz kötve. S aztán ő bizony jó ismerősnek s művésztársnak egy éneklésre eddig is átengedte, ezután is átengedi zongoráját. Minden tisztességes magyar ember eddig is ugy cselekedett, ezentul is ugy cselekszik. És a többi.

A királyi operaügyész kezdte belátni, hogy Káldyt se a hűtlenségben külön, se az elmebeli képtelenségben külön elmeriteni nem lehet, a miből nyilván következik, hogy tehát mindakettőben együttesen kell elmeriteni.

Mert hogy Káldy az operánál meg nem maradhat: ezt a szép komorna személyében kormányzó magasabb végzet már eldöntötte. A végzet ellen pedig nincs orvosság, a miként nincs a halál ellen.

A halál ellen orvoshoz, a végzet ellen ügyvédhez futkosnak az emberek.

Káldy fölkeresett engem, adjak neki jogi tanácsot s védelmezzem meg őt.

Vállalkoztam ugyan, a hogy a kötelesség és a barátság parancsolta, de bizony mindjárt beláttam én, hogy az én segitségem neki nem sokat ér.

Nekem ugyan két ügyvédi oklevelem van, de mindakettőben nagy a hiba. Egyikben sincs hatalom adva nekem arra, hogy szép asszonyok befolyását is legyőzhessem. De még a Hármas Könyvben és a Jog Testében sincs erre paragrafus s azok a gyámoltalan egyetemi tudós tanárok se tanitanak erre nézve semmiféle tudományt és bölcsességet. Hol vennék? Maguknak sincs.

A végtárgyalást az operaház egyik szép termében tüzték ki. Oda elmentem. Gyere csak operaügyész, ha még senki meg nem tanitott keztyüben dudálni, nohát én majd megtanitlak. Biztosan számitottam rá, hogy a vitában folt se válik abból a szegény operaügyészből.

A mint a biróság megalakult: első határozata az volt, hogy ügyvédi védelemnek helye nincs. Az ügyvédnek arra, hogy Káldy nevében valamit javasoljon vagy biráljon, engedelem nem adatik.

Előre sejtettem. Csakhogy ügyvéden nem lehet könnyedén kifogni. Káldyt jó eleve megoktattam arra nézve, mit adjon elő védelmére. El is volt rá szánva keményen.

Hiába volt nagy gyürkőzése. Neki se engedte meg a biróság a szólást.

– De talán csak szabad magam védelmeznem!

– A biróság nem kiváncsi arra, miként védi a vádlott önmagát.

Az itéletet nyomban meghozták. Káldyt hivatalától elmozditották, állását megszüntették, szerződését megsemmisitették. Kimondott oka ez itéletnek az, hogy Káldy megengedte Saxlehner Emma asszonynak és társainak az ő zongorája felhasználását a próbaéneklésre.

Az itélet kelt 1888. évi julius 7-én. Épen harmincz év óta szolgálta Káldy akkor a magyar nemzeti szinművészet és zeneköltészet ügyét. S harmincz évi hű szolgálat után ez napon lett vagyontalanná és kenyértelenné.

Káldyt elszomoritotta ez az eset. Nem maga miatt. Hiszen ő férfi volt; tele nyugalommal és önbizalommal. Hanem volt felesége s felnőtt hajadon leánya, a kik ugyan az uraskodáshoz sohase szoktak, de eddig legalább sohase hiányzott asztalukon a mindennapi kenyér.

Csakhogy ötven éves korral s megbélyegzett multtal nagyon nehéz uj pályát kezdeni.

És most álljunk meg itt egy pillanatra s nézzünk körül a társadalomban.

Hát nem akadt Káldynak védője?

Hol voltak az országos nevü nagyférfiak, kik az igazságot maguk is gyakorolják, másoktól is megkövetelik?

Hol volt a képviselőház igazsághirdető pártjaival? Hol volt az ellenzék megtorló haragjával?

Hol volt a sajtó?

Ne tünődjünk ezek fölött.

Az operaházat nálunk is, másutt is a miniszter, a nemzeti kaszinó, néhány mágnás, néhány szép asszony igazgatja. Az intendáns vagy kormánybiztos nem egyéb, mint ezek óramutatója. Ha jól mutatja, a mit belül a gépkerekek csinálnak: akkor megmaradhat intendánsnak akármeddig. Ha rosszul mutatja; akkor leveszik az óralapról s másikat tesznek helyére.

Az operát pedig nem igazsággal kell kormányozni, hanem sikerrel. A siker pedig az, a mit a hatalom birtokosai siker gyanánt hirdetnek. Akármilyen kudarcz: mindig siker, mig annak hirdetik. S akármilyen siker: nyomban kudarczczá válik, ha megunták azt, a ki felmutatta.

Minden dolgot jelszó föd el. A legrosszabb törekvést a legjobb jelszó. S az emberek legnagyobb része csak a jelszót nézi, nem magát a dolgot és törekvést. A gazemberek dolgoznak legnemesebb jelszavakkal s jelszavaik mindig rokonszenvesek.

A korszerü sajtó pedig nem hang, hanem csak visszhang. Az a sajtó, mely önálló hanggal dolgozik: kiáltó szó a pusztában. Nem hallja senki s nem ad rá visszhangot semmi.

De nem is tanácsos a sajtónak felszólalni, ha egyes emberek dolgában szenved sértést a közigazság. Az operaház törvénykönyve világosan rendeli, hogy a ki az igazgatóság ellen nyilvánosan sértőleg ir: az minden kárpótlás nélkül rögtön el is bocsátható állásából. Már most ha egyes emberről van szó, mint akkor Káldyról volt, a sajtó habár a Hiszekegyet vagy Miatyánkat irná is az egyes ember érdekében: azt az igazgatóság sértőnek tekintené.

Miért?

Azért, mert az igazgatóság a biró ebben a kérdésben. A ki pedig önmaga biráskodik a saját ügyében és pedig teljes hatalommal biráskodik: az sértőnek talál minden czikket, melyet valamely lap ő ellene irt.

Káldy az összes lapokat megkérte, hogy valahogy őt meg ne találják védelmezni, mert akkor az operatörvény 31-ik §-a alapján irgalmatlanul elcsapják.

Igaz, hogy én erre nem hallgattam. De csak akkor nem hallgattam, a mikor már ugy is elcsapták. Akkor pedig már átkozottul keveset ért az én czikkezésem. Abban is hagytam hirtelen.

S aztán a lapoknak kedvük sincs az egyes embert védelmezni. S erre jó okuk van.

Kit védjenek?

Azt védjék, a kit elcsaptak? A ki üldözött? A ki perét, igazságát, állását, jövendőjét, vagyonát, mindenét elvesztette? A ki már holt ember? S holt embert védjenek elevenek ellen, a kik pedig erősek, hatalmasak, királynak és többségnek bizalmasai? S miben védjék? Oly itélet ellen védjék, a melynek minden indoka helyes elvet mond ki? Igaz, hogy minden indoka hazug lehet a valóságban, de ki állapitja meg ezt? A hirlaptudósitó nem jogtudós s ha az volna is: közel se eresztik rendszerint a valódi igazság forrásaihoz.

Mikor az itéletet kimondták: Káldy odament a biróság elnökéhez s nyugodtan és komoly tisztelettel kérdezte:

– Méltóságos uram, miféle törvény alapján itéltek el engem? Melyik törvény tiltja azt, hogy én zongorámat valamelyik barátomnak néhány perczre át ne engedhessem?

Beniczky Feri jólelkü ember. De operát se azelőtt, se azóta nem igazgatott, Káldyt pedig épen nem ismerte. A szerencsétlen operaügyész pedig telebeszélte szemét, száját. Most is ezzel a felelettel állt elő Beniczky hallatára:

– A rómaiak se hoztak törvényt az apagyilkosság ellen, mert nem hitték, hogy arra szükség lehetne valamikor. Nálunk is azért hiányzik Káldy esetére a törvény.

Erre alapitottam én a fölebbezést. Azt mondtam a fölebbező iratban Káldy helyett:

»Engem olyan törvény alapján itéltek el, a mely nálunk ugyan nincs meg, de a rómaiaknál meg lehetett volna, de azért ott se volt meg.«

Nevetett rajta mindenki. Az ötleten is, Káldyn is. De az a nevetés se használt semmit.

Ejh-hajh Káldy barátom, sohase essünk kétségbe. Van még igazság a földön, csak meg kell keresnünk. Utána!

Elmentünk Jókaihoz.

Jókai képviselő volt, költőink fejedelme, a hatalmas Tiszának, a miniszterelnöknek és belügyminiszternek jóbarátja, sok keserü ügynek megmentője, a kormánynak hősi védelmezője. Neki van esze is, szive is, szava is, érdeme is. Szerezzük meg pártfogónak.

Könnyen megszereztük.

Jókai már régi ismerőse, régi jóbarátja volt Káldynak. A magyar szinészélet multját kevesen ismerték ugy, mint Káldy, oly szépen elbeszélni pedig, mint ő, senki nem tudta. Elbeszéléseiből Jókai fel is dolgozott kettőt. Az egyiknek története Bukarestben, a másiké északi Németországban folyt le. Magyar emberek benne a szereplők. Nagyon szép elbeszélés mind a kettő.

Ezen kivül Káldy száz érdekes dolgot beszélt már Jókainak a magyar vidékek dalairól és tánczairól. Ő ismertette meg vele a »Csürdöngölő« tánczot és annak dallamát is, melyet oly csodálatos szépen ir le Jókai az »Egy az isten« czimü regényében.

Elmentem Jókaihoz.

Elmondtam neki Káldy sok nagy sürü panaszát és szerencsétlenségét. Közöltem vele tervemet. Fölvisszük az ügyet a nagy urhoz, a belügyi kormányzóhoz, Tisza Kálmánhoz. Jókai ostromolja meg a nagy urat, én pedig majd naponként megostromlom Beniczkyt, a ki a mi ügyünkben még nagyobb ur.

Hogyne volna nagyobb ur? Tisza Kálmán csak egyszer itélhet az ügyben, Beniczky Feri pedig kétszer is. Elsőfoku biróságként is ő itélt, mint kormánybiztos, másodfoku biróságként is ő fog itélni, mint belügyi államtitkár. Ezt a miniszter meg nem teheti, akármilyen hatalmas ember.

Talán én is beszélhettem volna Tisza Kálmánnal. Csakhogy én tizenöt évi miniszterelnöksége alatt sohase beszéltem vele és hozzá másutt, mint a képviselőházban s a törvényhozási bizottságokban. Az ilyen beszélgetésben pedig se nekem nem volt gyönyörüségem, se neki valami nagy öröme. Jobbnak láttam, Jókai beszéljen vele.

Elment Jókaihoz Káldy is. Nem könnyen szánta rá magát. Szerény és önérzetes férfiu; a pártfogót hajhászni nem állott természetében. Ugyancsak erőltetnem kellett, mig végre engedett a szónak.

Jókai nem ment személyesen a nagy urhoz. Ezt nem látta szükségesnek. Hanem irt hozzá levelet. Együtt állapodtunk meg a levél tartalmára. Szép és komoly levél. Nagyon szeretném közölni. De kételkedem, van-e hozzá jogom. Elvégre két ma is élő emberé az a levél. Deák Ferencz a világért meg nem engedte volna ily levél közlését, ha csak mind az, a ki irta, mind az, a ki kapta, előre bele nem egyezett.

A levél fölment Tiszához ma, én fölmentem Beniczkyhez holnap.

Beniczky azzal fogadott, hogy jól összeteremtettézte apámat, öreg apámat, egész nemzetségemet. Mit hajszolom én ezt az ügyet? Ugy se lesz belőle semmi.

Mosolyogva hallgattam zsörtölődését. Tudtam már ebből, hogy valahogy rendbehozzuk az ügyet. Dévajkodó kedvem támadt.

– Ha nincs papramorgód és csibukod: engem ne szidj, mert a nélkül meg nem hallgatom.

Nem volt pedig se papramorgója, se csibukja. Ott a minisztériumban kiment már ez a divatból. Hajdan 1848 előtt a Helytartótanácsnál nagy szokásban volt ismerősök között. Ma már a nagy urak az igazságkereső embert csak rövid szóval vagy hosszu gorombasággal fogadják. Vagy sehogyse fogadják.

Hanem ha csibukja nem volt is: volt szivarja és gyufája. S dohányfüst közben csakugyan megegyeztünk.

Káldy lemond állásáról s visszavonja fölebbezését s ennek fejében szerződésének egész idejére megkapja fizetését egy összegben. Valami tizennégyezer forintot. Pénzt szivesen adnak, de igazságot nem.

Mikor eljöttem Beniczky Feritől, azt kérdeztem tőle:

– Van-e most szép betanitott négy csikód?

– Nincs. Minek?

– Nohát tanitass be. Majd ha Káldyt visszavisszük diadallal az opera igazgatójának, a te négyes fogatod vigye.

– Az öreg apád lesz a kocsisa ugy-e?

Inkább a pogány hitre adta volna fejét Beniczky, mintsem azt elhigyje, hogy Káldy még valaha diadallal jusson vissza nemzeti zeneművészetünk élére.

III.

(Mit ér egy főispán a tárogató mellett? – Mikor Jókai és Petőfi dalol. – Kurucz dal jut eszünkbe. – Jókai tánczol. – Hol támadt fel a kurucz zene? – Enyém a gondolat, Káldyé az érdem. – A kerek asztal. – Liszt Ferencz. – A veszprémi kórus német fia. – Dinamit kell a királyi zeneakadémia alá. – Van-e magyar zene?)

De hát meddig él egy államtitkár és egy kormánybiztos?

Törődik is ezzel valaki.

A lángész azonban örökké él. S hiába hirdették Káldyt a lapok és a német muzsikusok elcsapott tisztviselőnek és holt embernek: ő csakugyan visszatért.

Beniczky és az operaház elvesződött egyideig bizonyos Mahler nevü német karmesterrel. Ennek már nagy volt a fizetése. De valóságos hóbortos ember volt. Erős zeneértő, gyakorlott karmester, a betanitásban is fáraszthatatlan, de félbolond. A mikor kart vezetett, hat kézzel, hat lábbal és hat füllel dolgozott s ugrált, mint a majom a fán. A sarusziját se oldhatta meg zeneértésben és karvezetésben a mi Erkel Sándorunknak, de azért három akkora fizetése volt, mint ennek. Pedig Erkel Sándor ott a karnagyi székben a világkormányzó Jupiter méltóságával és biztosságával vezette a zenét ő mellette.

Azután vesződtünk valami Nikisch nevü nemzetközi zenelovaggal. Ez is idegen volt. Akkora fizetést adtunk neki, mint a magyar kormány elnökének. Mégis elszökött országunknak tiz vagy huszezer forintjával. Üthetjük bottal a nyomát.

A jó Nopcsa báró került az operaház élére. Következett az ezeréves nemzeti nagy ünnep. Holmi földönfutó németet, csehet illetlen lett volna a nemzeti intézet élén tartani. S aztán a keserü tapasztalatok után jól esett hazai erő kezébe adni a vezetést. Ki lett volna más, mint Káldy? Őt kellett megnyerni.

Őt kérték vissza igazgatónak. Hejh jó lett volna most Beniczky uj négyes fogata a diadalmas visszatéréshez. Meg is volt az a fogat, csakhogy Beniczky Feri már akkor nem államtitkár s nem kormánybiztos volt, hanem Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun vármegye főispánja volt.

Forgandó a sors.

Beniczky ott lovagolt az ezredéves nagy diszmenetben, vezette vármegyéjének daliás lovagjait. Daliás alak volt maga is, nyugodtan és büszkén ülte büszke paripáját. A diszmenet élén hat hirnök lovagolt a nemzeti czimerrel s ezüst trombitán fujta a kuruczok fölséges tábori indulóját.

Beszélek még ez indulóról később is.

Ezt is Káldy alkotta. Ő irta, ő hangjegyezte s ő tanitotta be a hirnököket. Mintha sejtette volna, hogy azok nyomában ott lovagol majd Beniczky is.

Biz ugy lett az.

Káldy fuvatta most a zenét s Beniczky lova tánczolt rája s a ló hátán ott ült lovagja is.

Forgandó a sors.

Csakhogy akkor már Káldy föltámasztotta százados sirjából a kurucz zenét s végig harsogtatta tárogatóját mind a hegyeken és völgyeken, a merre csak magyarok és hazafiak laknak.

Szép a főispáni méltóság.

Száz tisztviselő bókol előtte. Hódoló küldöttség várja, teritett asztal látja mindenütt. Száz irnok és jegyző iktatja, irja, körmöli, porozza s löki félre parancsait s nem felelős másnak, csak a királynak s az ő tanácsosának.

Hajh, de mikor megszólal Káldy tárogatója s örökké alvó és örökké fénylő nagy hőseink zokogó és büszke dalát rábizza a susogó szellőre s a csattogó viharra s rábizza az ábrándos lelkekre s a hazafi szivekre: bizony méltóságos főispán uraim, üljenek akkor kendtek le a kályhasarokba, mert akkor kendtekre bizony nem ügyel senki.

De hát hogy’ támadott fel százados sirjából a kurucz zene?

Elmondom a történetét.

Káldynál voltunk áldomáson.

Nem volt már az opera főrendezője, de fizetését már megkapta.

Azaz: nem kapta meg egészen, mert négyezer forintot visszatartottak a számtisztek számára. Hátha a számtisztek találnak valami tévedést vagy fogyatkozást a lefolyt évek operaszámadásaiban? Meg kell ezt fizetni valakinek.

Találtak is. Munkájuk egy kötet. Háromszáz és ötvenhat tételben számitják ki a repülő angyalok pótlékos diját. Két álló esztendeig pörösködtünk e miatt. Elvégre a számtisztek megelégedtek 2 forint 56 krajczárral. Ebben se volt ugyan igazuk, de hogy Káldy hozzájuthasson 4000 forintnyi igaz pénzéhez, inkább megfizettük a 2 forint 56 krajczárt. Ezt megnyerte az állam, de fizetett érte számtiszti dijakban, papirban, tollban, tintában, fütésben, világitásban, póstaköltségben s több effélében, több mint háromezer forintot két esztendő alatt.

Ilyen a hivatalos bölcsesség.

Káldynál voltunk hát még az 1888-ik év egyik nyári napján áldomáson.

Felesége szép derék magyar menyecske volt, kecskeméti termés a Dékány-nemzetségből. Élt még akkor leánya is, a később viruló hajadon-korban elhunyt angyallelkü Gizella. Ott volt Dékány Miska barátom is, ma legfőbb közigazgatási biró s ott volt az én országosan ismert »Perl öcsém« is.

Tűzről pattant szép kecskeméti barna menyecske, Hollósy Zsigmondné, az urnő rokona volt ott látogatóban s hozott magával madárlátta hires kecskeméti tarhonyát. Ezzel akarták jól tartani Jókait is s akartak engem is.

Jókai és én természetesen el nem maradhattunk az áldomásról.

Étel-ital után művészet és zene következett. Egy fiatal ember, kit azelőtt nem ismertünk, Rudán Amadé odaült a zongorához s finom érzéssel s gyakorlott kézzel verte a mi szép népdalainkat.

Zeneközben dalolni kezdett a társaság egyik s másik tagja.

S dalolni kezdett Jókai.

Hallottátok-e Jókait dalolni? Hallottátok-e, hogy’ cseng, hogy’ zúg ezüsttel teljes tiszta nemes hangja, az az édes és mégis erős, hatalmas férfihang? Mikor még népképviselő volt s ragyogó szónoklatával hóditotta az embereket: tiszta, érczes, rokonszenvtámasztó hangja akkor is meglepett mindenkit. Hát a mikor jókedvében dalol? Milyen költő lett Jókai: az egész világ tudja. Milyen festő, milyen faragó lett volna: senki se tudja. Ha énekessé válik: akkor is meghódolt volna neki a világ. Tudjátok-e, hogy Petőfi is irigyelte tőle hangját és dalait? Petőfinek nagy ádámcsutkája volt, hangjában volt némi recsegés, Jókai hangjának szinét és kellemét meg se közelitette. De erejét és messzeható zöngését se. Petőfi társaságában sokszor kitört Jókai dalos kedve.

Én is dudolgattam a magam mezei hangján.

Dalolás közben eszünkbe jutott néhány kurucz dal.

Jókai is tudott néhányat s eldalolta. Maga Káldy kisérte zongorán.

Én is tudtam néhányat. Apámtól, öregapámtól s dédősapámtól maradt ránk. Eszembe jutott Huszt váráról szóló dal, Zrinyi Ilona bujdosó éneke s a Lucza Panna dala.

Közben-közben dalolgattunk, közben-közben a régi dalokról elmélkedtünk. A régieket szebbnek találtuk, mint az ujakat.

Káldy tudta gróf Bercsényi Miklós mulató dalát. A büszkeség dala ez. Egy mivelt nemes urnő előttem, mikor megismertettem vele, azt mondta: Ennek a dalnak csak egy neve lehet: »A büszke dal«.

Káldy elverte ezt.

A ki ezt a dalt vidám és erős magyar lélekkel hallja, annak teste mozdulatlanul nem marad, ha már haldoklik is. Szeme föllángol, fejét föltartja, derekát kiegyenesiti s lábai bokázni kezdenek.

Jókai eljárta előttünk az igazi kurucz magyar tánczot. Lassan járta, inkább csak megmutatta, de mégis eljárta.

Hatvannégy éves volt akkor Jókai. Üde, piros arcza, ábrándos és mosolygó kék szemei s még nem szürkülő szőke bajusz és szakál. Jókainak régi szokása, hogy kissé oldalra hajtja fejét s mellét kissé beesni engedi. Hejh, de mikor azt a tánczot járta: egyenesen állt akkor a feje s domboru volt melle, mint akármelyik daliás hősé Rákóczi hadseregéből.

Az áldomás kincset vetett föl. Akkora kincset, hogy annak nemzeti értékét csak későbbi korszak tudja fölismerni. Itt jutott eszünkbe történelmi zenénk fölkutatása, összegyüjtése, megtisztitása.

Talán mondhatnám s ha Káldy élne, meg is mondanám, hogy a gondolat az én agyamban támadt. De ezt nem tartom fontosnak. Nem az ötlet, nem a gondolat, nem az eszme a fődolog.

Nincs oly buta ember, a kinek nagy gondolata egyszer-másszor ne akadna. Tudja ezt a néplélek is. Tudását igy fejti ki: vak tyuk is talál néha szemet.

Abban már van egy kis érdem, ha nagy gondolatában az ember fölismeri, megbecsüli, el nem ejti vagy el nem forgácsolja azt, a mi igazán nagy. Ez annyit bizonyit, hogy az ember méltó az ő nagy gondolatára, sőt még azt is bizonyitja, hogy gondolatát nem ugy álmodta, nem ugy találta, nem véletlenül jutott hozzá s nem ugy lopta.

Ámbár lopott eszmékkel, elcsent vagy elsikkasztott gondolatokkal sok ösztövér lélek gazdagodott már.

Nagyobb érdem, ha a gondolatot megfelelő jó alakban tudjuk megszülni. Oly alakban, hogy az képes legyen eszmévé válni s mint eszme, az emberek, a tömegek, a korszakok lelkéhez beférkőzni, oda illeszkedni.

A ki erre képes, annak neve néha hosszabb időre is fenmarad.

Nem mindig okos, nem mindig bölcs gondolat az, mely a tömegek lelkéhez illeszkedik s korszakok jelszavává válik. De mindegy az. Bizonyos felmondásra vagy lejáratra szóló halhatatlanságot ez is biztosit.

A főérdem azé, a ki azt a nagy gondolatot megvalósitja s annak erejét minden kétség és akadály ellenére kifejti.

Ez az érdem Káldyé.

Az érdemmel nem mindig jár együtt az elismerés.

Az elismerést gyakran csak nehezen és lassan lehet kivivni. S az elismerés haszna igen gyakran nem az érdemé. A ki a gyémántot kiássa a kősziklából: az rend szerint koldus. Milliomossá az lesz, a ki eladja a gyémántot.

Én milliomossá Káldyt nem tehetem. De arról gondoskodom, hogy nevének dicsőségében, érdemeinek történelmi elismerésében fogyatkozás ne legyen.

Az áldomás után jó ideig csaknem naponként találkoztam vele. Tagja s vendége lett az Abbázia kerek asztalának. Odajött délutánonként egy darabig minden héten háromszor-négyszer. Ott szőttük-fontuk terveinket, a melyek csak az ő magyar szive s hatalmas zenetudománya és buzgó fáradalmai által valósulhattak meg.

Sok boszuságom, sok keserüségem volt nekem a magyar zenevilág emberei miatt. Ezek az emberek irtózatosan pusztitják a magyarságot s hihetetlen erővel és sikerrel germanizálnak mindenfelé. Ha Ausztria fizetné, ha Caraffa és Kollonics vezérelné őket, nem tehetnék jobban. S mindegy ám az, ezek az emberek itt születtek-e nálunk, vagy valahol a cseh hegyek között. Mihelyt zeneember: mindjárt német. Alig lehet találni köztük tiszteletre méltó kivételt.

Ott volt például Liszt Ferencz.

Mig nagy képességei ragyogtak, hóditottak, melegitettek: addig kint andalgott idegen nemzetek között s ott fecsérelte erejét, tüzét, lángelméjét. Nekünk hátat forditott.

Mikor pedig a mult század hetvenes éveinek közepén odakint már az ördögnek se kellett: akkor hazajött hozzánk, megtettük nagy hazánkfiának s elláttuk uras fizetéssel. Holmi ideges urak és urnők eljártak hozzá kezet csókolni.

Pedig egy szót se tudott magyarul.

Egyetlen csöpp vére se szeretett bennünket.

Nemzeti zenénket pedig elsikkasztotta s odaadta a vályogvető és muzsikus czigánynak. Mi ehhez képest Görgeynek világosi fegyverlerakása? S a ki Liszt Ferencz közelébe akart jutni: annak le kellett tennie magyarságáról, nehogy őt Liszt parasztnak gondolja.

S mi örültünk ennek, mint a bolond a báránybőrsüvegnek.

Volt a mi operánknál egy zenekarbeli jeles hegedüs. Jó ismerősöm.

Ismertem apját is. Apja kórusnémet volt Veszprémben. Ott kezdte meg a zenetudomány tanulását elméletileg is, gyakorlatilag is. Magas, sudár, egyenes termet, szép barna arcz, szemrevaló férfi.

Ott szokott lenni a filharmoniai hangversenyek zenészei közt is. Gyönyörü hangversenyek ezek is. Onnan is számüzve minden magyar hang. Beszédben is, dallamban is.

Egyszer ott az Abbázia kerek asztala közelében összeszidom e miatt s azt kérdem tőle:

– De hát végre is miért nem adnak önök elő magyar zenét?

Mosolyog.

– Hogy’ adhatnánk elő? Hiszen csak a czigánynak való az!

Ezt mondta nekem ez az ember, a ki a magyar királyi operaház zenésze s a magyar államtól nyeri életének ellátását.

Látta arczomon, hogy keresem a szelid szót az ő feleletére, de nem találom. Meg akart kérlelni.

– Hát aztán micsoda magyar zenedarabot adhatnánk mi ott elő?

– Leszakadna talán az önök keze abban, ha egyszer évenként előadnák Kossuth nótáját?

A muzsikus szétnéz jobbra-balra. Azután fölnéz a padlásra. Azután lenéz az asztal alá. Keresi emlékezetében és kottáiban a Kossuth-nótát. Nem találja. Utóbb is hozzám fordul.

– Melyik az a Kossuth-nóta?

Ezt kérdezte tőlem ez a magyar ember. A ki Veszprémben született és nevelkedett. A hol Csermák élt és meghalt. A hol Ruzsicska alkotta szép magyar hallgatóit. A hol született a két Szigethy-testvér. S a hol született s a honnan hozta tündér dalait Tamássy József. Ez az ember odavaló s nem tudja, melyik a Kossuth-nóta.

Odahivtam a főpinczért.

– Géza ur, ha ez az ur itt a kerek asztal közelében valamikor még le akar ülni: legyen szives megmondani neki, hogy az a hely, a hova le akar ülni, el van már foglalva.

Később meglátogatott, bocsánatot kért, fölkereste Kossuth nótáját, alakitott belőle egy ábrándot s ajánló levelet kért tőlem Czeglédre, ott akarja először előadni.