Part 1

Eötvös Károly Munkái

XVII. KÖTET

SZILÁGYI ÉS KÁLDY

Eötvös Károly Munkái

XVII.

SZILÁGYI ÉS KÁLDY

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

SZILÁGYI ÉS KÁLDY

BUDAPEST MDCCCCVI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.

SZILÁGYI DEZSŐ.

ELŐSZÓ.

1841-ben született s 1901-ben halt meg. 1901. évi julius hó 30-án este hét-nyolcz órakor még élt s a nagy melegben eltikkadva hálószobájába visszavonult s 31-én reggel holtan találták szobájában. Engem is rögtön értesitettek haláláról. Akkor az »Egyetértés« politikai napilap vezetője s mondhatni, tulajdonosa voltam s nyomban elkezdtem e művem megirását. S folytattam naponként, tizenkét czikkben, mely az emlitett lap hasábjain jelent meg.

Művem tehát gyorsan készült s azért nem is rendszeres mű. Nem is akartam, hogy az legyen. Nálunk valósággal ugy van, hogy a tudományos módszerben készült rendszeres életrajzok nem a nagyközönség olvasmányai. Csak a szakközönség talál azokban élvezetet. Én azonban a legmélyebb és legtartalmasabb eszméket is oly módon szeretem napvilágra állitani, hogy azok a nagyközönség lelkéhez találjanak utat. A legjobb alkalom erre, ha ez eszmék fejtegetését nagy alakok, korférfiak, kiváló egyéniségek életéhez és halálához kapcsolhatom. Igy cselekszem e műben is.

Bizonyára lesznek, a kik megirják rendszeres életrajzát. Kiváló szónok volt, egyetemi tanár, miniszter, parlament elnöke, a törvényhozásban gyakran nagy cselekvő. Ily férfiut művelt nemzet el nem feled, irodalma nem hagy emlitetlen. Akárki lesz s akármikor akad életirója, följegyzéseimet, melyeket e művem tartalmaz, nem mellőzheti. Különösen oly életirója, a ki őt személyesen nem ismerhette.

I.

(Barátságunk. – Csalódik, a ki magas gondolkozással lép a törvényhozás kebelébe. – Az ifju Deákpárt. – Szilágyit szemeltem ki vezérnek. – Adomázó társaságom.)

Mai napon, néhány óra előtt hunyta le örökre szemeit. Sietek róla elmondani mindent, a mit én tudok s a mit a nemzetnek tudnia kell. Hogy mindenki tudja, mekkora nemzetünk vesztesége s hogy minden jó hazafi törekedjék pótolni azt a veszteséget.

Lehet-e pótolni?

Lehet. A nemzeterő és a gondviselés, ha összefog, tudja pótolni. A nemzeterő kimerithetlen s a gondviselés örök.

Régi barátomat vesztettem el. Régi barátság kapcsolt össze bennünket.

Barátság!

Jó szó-e ez jelezni azt a viszonyt, mely köztünk fennállott? Lehet-e barátság oly férfiak közt, kiket a végzet országos közügyek intézésére rendelt s a kiknek lelke a közügyekhez sokkal jobban ragaszkodik, mint egymáshoz? S a kiknek elméje igen gyakran összeütközik a fölött, vajjon a választott idő s a választott eszközök a legjobbak-e a közös czél elérésére?

Rendszeres és teljes élettörténetét nem irom le. Legalább most nem. Nagy történet az ő élete, mert a nemzet nagy történetével van összeforrva. Csak rajzokat, csak eseteket, csak törekvéseket és harczokat akarok élete történetéből felmutatni. A melyeket magam láttam, figyelemmel megnéztem, gondosan megvizsgáltam s a melyekben magam is részt vettem. S egyéniségének néhány főbb jellemvonását akarom megrajzolni, hogy a ki nem állt hozzá oly közel, mint én, még az is ugy fölismerhesse benne az egyént és az államférfit, az embert és a tudóst, a miként én.

Nem hiszem, hogy vakmerő volnék, ha azt mondom, hogy én őt mindig tisztán láttam s hogy én igazságos itéletet tudok alkotni róla.

Nem csalódtam benne soha, ő se én bennem. Érdekeink nem ütköztek össze soha, mert a közügyek terén magánérdek nem vezetett bennünket soha. Sohasem kértünk egymástól semmit és sohasem adományoztunk egymásnak semmit. Az ő kezében időnként nagy hatalom volt, de az enyémben is. Az övében a kormányférfi, az enyémben az irás és a szó hatalma. Ezt se használtuk egymás ellen soha. Voltam vele egy párton s akkor is gyakran erősen összeütköztek nézeteink. Közel negyedszázad óta két táborban, egymással szemközt állva szolgáljuk a hazát s azóta is nagy nemzeti kérdésekben gyakran egyetértettünk. Voltak köztünk viszálykodások is, de ezek mindig a honfilélek aggodalmaiból támadtak, sohase más indokból. Nem voltunk versenytársai egymásnak s azért gyakran mégis a legmagasabb verseny támadt köztünk. Magánkörben gyakran használtuk egymás ellen a birálat legkeményebb szavait, de sohase volt oly pillanat, hogy egymást igazán ne becsültük volna.

Ezért mondom, hogy régi barátság kapcsolt össze bennünket. Ez a barátság ad nekem jogot ahhoz s egyuttal teszi kötelességemmé azt, hogy emlékét megőrizzem, tisztán tartsam s abban a fényben állitsam a nemzet elé, melyet igazán az ő történelmi egyénisége sugároz ki.

Innen-onnan harmincz éve, hogy a képviselőházban helyet foglaltam.

A Deák-pártnak voltam tagja.

Nemes ábránd, eszményi gondolkozás, igaz kötelességérzet töltötte meg lelkem, a mikor a nemzet nagy tanácsába beléptem. Mint minden ifjuét, a kit nem hivalkodás s nem üzérkedő törekvés vezet oda.

A Hungária-szállóban volt körhelyiségünk. Eljártam oda szorgalmasan hallgatni, figyelni, okulni, rokonlelket keresni s Deák Ferencz nagy szellemének melegénél üdülni, erősödni, nemesebbé válni.

Sokban csalódtam.

Minden ábrándos lélek csalódik, a ki messze vidékről erős képzelettel s távolból megalkotott felfogással jut oda, a hol a nemzet története készül, törvényei megszületnek s nagy férfiai egy csopron vannak.

Csalódunk az emberekben, csalódunk a viszonyokban, csalódunk a nemzedék erejében s végre csalódunk önmagunkban. Mindent gyöngébbnek tapasztalunk, mint a hogy’ otthon elgondoltuk. Saját erőnket is.

A Lónyay-kormány állt akkor.

Erős kormány helyett marakodó minisztereket találtam. Egységes párt helyett pajtáskodó szövetkezeteket. Elvek küzdelme helyett érdekek küzdelmét. S az ellenzéket se találtam nemesebbnek. Indulatosság, düh és vádaskodási ösztön uralkodott az ellenzéki férfiak lelkén. A nagy nemzeti czélokban egyetértő lelkesülést, a felelősségnek mély érzetét, a közügyekért való munkásság önzetlenségét nagyon kevés férfiunál sikerült fölfedeznem. Sok embert találtam, a kinél a képviselőség se nem kötelesség volt, se nem hivatás, hanem csak divat, szokás, hivalkodás, körtagsági időtöltés, képviselőházi unalomölés.

Deák Ferenczben nem csalódtam. Ő még mindig a régi volt.

De kedve borus, ereje hanyatló, betegsége lassanként fokozódó. Mint agg oroszlán az odu nyilása előtt: nyugodtan ül, őrzi barlangját s vigyáz a messze vidékre, de a kölykek már keresztül ugrálnak fölötte s ha egyet-egyet mordul: nem félnek tőle sokáig. Egy pillanatig elcsillapodnak, de aztán tovább játszadoznak, kergetőznek és marakosznak.

Előre láttuk, hogy az agg oroszlán nem sokára örökre félrevonul.

De ki áll elő helyette? Ki lesz a vezér? Ki lesz az, a ki mindent bölcsen meggondol, mindent önzetlenül végez, a ki nem osztozkodik senkivel s a kinek mindenki hiven és szivesen engedelmeskedik? Ki lesz a nemzetnek gondjaviselője?

Jött a nagy közgazdasági válság is. Szegénynyé lett a társadalom. Gyökeret kezdett verni az a vélemény, hogy mi államot fentartani nem tudunk s ha Deák behunyja szemét: ismét ránk fekszik az osztrák. Csődbe jut Magyarország s a bécsi kormány lesz tömeggondnoka.

Zichy Manó gróf adomáját mindenki igaznak, talpraesettnek, a helyzet valódi jellemrajzának tekintette.

Itt volt a király. Mikor Bécsbe visszautazott: sok képviselő kiment hozzá tisztelkedni a vasuti állomásra. Zichy Manó gróf is. A király a szalonkocsi ablakából kegyesen intett a képviselőknek s Zichy Manóhoz e szavakat intézte:

– Remélem, önnel a jövő képviselőházban is találkozom.

– Nem leszek többé képviselő fölség!

– Miért?

– Mert nincs már több Deákpárti ember, csak három. Kevesen vagyunk.

– S ki az a három?

– Az egyik én vagyok, a másik Deák Ferencz, a harmadik fölséged. Ez pedig kevés.

A király nevetett.

Ez volt Zichy Manó gróf adomája. Mindenki meg volt győződve, hogy a terheket nem birjuk, az államszervezet tönkremegy, a Deákpárt feloszlik, a balközép le nem mond közjogi elveiről, tehát a kormányt át nem veheti; – nincs segitség sehol, beleesünk az Apponyiak, Sennyeyek, Majláthok kezébe.

Én nem láttam ily sötétnek a helyzetet.

Szentül meg voltam győződve, hogy ha a Deákpártba lelket öntünk: minden bajt kilábolunk, minden veszélynek elejét vesszük. Olyan emberünk ugyan nincs, a ki Deák Ferenczet pótolhatná, de tegyünk kisérletet, komolyat és nemeset, arra, hogy a legjobb fiatal erők szövetségével vezessük a pártot s állitsuk még egyszer helyre annak egységét és önérzetét.

Alkossunk ifju Deákpártot. Ne az öregek ellen, semmi esetre se Deák Ferencz ellen, sőt épen az ő belenyugvásával a cselszövő külön csoportok ellen.

Én akkor a »Pesti Napló«-ban politikai vezérirója voltam a pártnak. E miatt is, Deák Ferencz kegyes, barátságos figyelme miatt is, volt némi erőm a pártban. Ugy hittem, jó dolgot cselekszem, ha ily irányban kezdek dolgozni.

Meglátogattam Deák Ferenczet. Örömmel hallotta felfogásomat és érveimet s helyeselte törekvésemet.

Közöltem sok barátommal a tervet. Az erdélyiek különösen örültek neki. Molnár István Zemplénből, Kvassay Laczi Nyitrából ma is élő emberek, a kik lelkesen fogadták a tervet.

Körülnéztem. Ki lehetne az ifju Deákpárt vezére? Kinek adott a gondviselés akkora elmét, akkora politikai és tudományos miveltséget, akkora erélyt és szónoki képességet, olyan tiszta jellemet s már megszerzett tekintélyt, hogy vezérünk lehetne?

Szilágyi Dezsőn akadt meg a szemem.

Képviselő volt, miniszteri tanácsos volt s a kodifikáló bizottságnak tagja volt. Eszét, tudományát, szónoki képességét mindenki elsőrangunak tartotta. Csak érdes modora s gunyolódó természete ellen volt némi kifogás. De mi ez oly hatalmas tehetségek ellenében, mint az övéi?

Fiatal, harminczkét éves nőtlen férfiu. Igaz, jó magyar: nevelésben is, gondolkozásban is. Erős, zömök termet, vastag nyak, hatalmas fő. Nagyon hasonlit báró Wesselényi Miklóshoz. Tájékozott minden politikai kérdésben. Beutazta már Németországot és Angliát. Nemes nagyravágyás nem hiányzik nála. Lakik benne annyi, a mennyi államférfiban mulhatlanul szükséges. Észjárása, gondolatainak alakzata irodalmi magaslaton áll. Üzletek, önző törekvések nem lakoznak lelkében. Büszke és önérzetes.

Ilyennek találtam Szilágyi Dezsőt.

Hogy engem vezetni tudna, hogy nekem vezérem lehet: erről meg voltam győződve. Hogy neki lesz-e szüksége egyszer-másszor vezetésre s hogy én őt ilyenkor tudnám-e vezetni: ez a kérdés nem jutott eszembe.

Körülvettem. Közöltem vele tervemet, gondolkozásomat. Tetszett neki.

De feltünt, hogy ez irányban kezdeményezni még sem akar. Halogat, késleltet, mintha várna valamire. Indokát nem találtam ki.

Utóbb nem is kerestem.

Észrevétlenül egy kis állandó társaságot szerkesztettem össze. Tagjai voltak: Paczolay János, Kerkapoly Károly, Pulszky Guszti, Toszt Gyula, a kit nagyon szerettem, Szilágyi Dezső s én.

Csaknem minden este állandóan együtt voltunk a körben. A nagyterem baloldali sarkában a mostani Lloyd-épületben volt egy keresztpamlag: az volt a tanyánk. Itt tárgyaltuk a kérdéseket. Itt itéltünk elevenek és holtak fölött. Itt születtek adomáink, szárnyaló jelszavaink, gonosz megjegyzéseink. Ide jött hozzánk eleintén egyenként, gyakran seregestől a többi képviselő. Jöttek ide hirlapirók is. Kecskeméthy Aurél állandóan velünk volt. Notabilitások is gyakran felkerestek. Horváth Mihály a történetiró, Érkövy a gazdasági iró, Korizmics László, mezőgazdaságunk irodalmi mivelője Stoll, a bányarém, gyakran hozzánk csatlakoztak. A mikor Deák Ferencz az átelleni, jobboldali keresztpamlagon adomázott: akkor a mi társaságunk ugyan felbomlott, mert mi is oda mentünk az »öreg urat« hallgatni, de ez ritkábban történt. A »Pesti Napló«, a Deákpárt vezérlapja, e kis társaság szellemét képviselte.

Ez lett az ifju Deákpárt bölcsője.

Az 1874-ik évben a miniszterelnök Bittó is ehhez csatlakozott. S ez év parlamenti vitáiban még egyszer és utoljára hatalmasan érvényesült a Deákpárt egysége s nemzeti és szabadelvü felfogása.

Mind ebben már nagy érdeme volt Szilágyi Dezsőnek. Még Paczolay, még Kerkapoly mellett is Szilágyi egyénisége domborodott ki hatalmasan.

Voltak azonban gyöngeségei is, melyeket már ekkor észrevettünk.

II.

(A lángelme különössége. – Schwarcz Gyula. – Miként figyeltem meg Szilágyit. – Kerkapoly, Kovács, Szilágyi egymás mellett. – Minő szép a nagy elmék játéka. – A három elme erőaránya. – Hát én mit nyomtam köztük? – Miért nem tudott irni Szilágyi? – Miként készitette beszédeit? – Ott hagyja az egyesült ellenzéket. – Örökös kételkedése.)

Legnagyobb gyöngesége abból állott, hogy tanulmányaiban, gondolkozásában, egész szellemében, még társalgásában is nagy egyoldaluság fejlődött ki. A tagadásnak, a kételkedésnek, a birálgatásnak egyoldalusága.

Óriási elme volt, de nem volt tökéletes elme. Óriási tudása volt, de azért tudása is csonka volt.

E két mondásom igazságát meg kell bizonyitanom. Különben azt hihetné valaki: könnyelmü vagy elfogult vagyok szavaimban.

Tökéletes elmének azt tartom, mely alkotni tud. A melyben a megfigyelésnek és birálatnak képessége teljesen megvan, de egyuttal megvan a cselekvés, javitás és alakitás képessége is. Az az egész ember, a kinek szelleme mind a két irányban egyenlően fejlődött. Az mutat fel sikereket. Az egyuttal a tökéletesen jó ember is. De egyszersmind a boldog ember is.

Gyakran halljuk társas életünkben: ime egy nagy ész, ime egy lángelme, ime egy óriási tudás. Ép ily gyakran olvassuk e mondásokat hirlapokban, sőt tudományos könyvekben is. A nagyközönség hisz vagy nem hisz e szavakban, de nem gondolkozik fölöttük; tisztán pedig kevesen értik, mit jelentenek e szavak.

Hányszor állitanak elénk például csodagyereket, a ki zenében vagy nyelvek tudásában, gyors felfogásban, számtanban, sakkjátékban, de bizonyos tudományágakban is megelőzi korát s felülmulja a felnőtt szakembert is. Azt mondjuk: lángelme; – azt mondjuk: nagy tehetség. Pedig a legtöbb esetben egyik se. A korát megelőző efféle gyerek csodagyerek ugyan, de nem tökéletes elme s azzá valószinüleg soha sem is válik. Csak szabálytalanul félrenőtt elme, melyben az elmének egyik tehetsége aránytalanul nagyobb, mint a másik.

Ilyen volt egykori barátom és képviselőtársam Schwarcz Gyula. Gyermek és ifju korában oly gyors volt felfogása, oly csodálatos volt emlékezete s oly rendkivüli volt nyelvtudása, hogy hozzá hasonlót alig tud felmutatni a mivelődés története. Mikor tizenhárom éves korában a régi hellen nyelvet a fehérvári gimnázumban tanulni kezdte, mire legjobb tanulótársai a betük ismeretét, a szavak olvasását s a nyelvtan némi elemeit elsajátitották: akkorra ő folyékonyan beszélte Homérosz és Arisztótelesz nyelvét s kétségbeejtette minden professzorát. Mit csináljanak ezzel a gyerekkel? Minden tudományt összevéve jobban tudott, mint minden professzora külön-külön a maga tudományát. Még nem volt husz éves, a mikor már a régi hellenek nyelvén irt oly bámulatos geológiai tudományos könyvet, hogy angol tudós társaság választotta meg tiszteletbeli tagjává érte.

S vajjon mennyire vitte férfi korában?

Törvényhozói működése nyomtalanul tünt el. Tudományos művei vontak magukra ugyan némi figyelmet, de hosszu életüek azok se lesznek. – Nagy elméje, nagy tudása volt, de elméje egyoldalu s tudása csonka. Tudományos művei leginkább az államjog és alkotmányjog körében mozognak, de azért Szilágyi Dezsőnek eszmecsere végett közelébe se mert lépni. Szilágyi Dezső elméje és tudása ugy állt mellette, mint góth templom a nádas viskó mellett.

Pedig hát Szilágyi Dezső elméje is egyoldalu volt, noha elméjének arányai óriásiak.

Én különösen megfigyeltem, gondosan megvizsgáltam, komolyan tanulmányoztam Szilágyi Dezső elméjét. Harmincz éven át szakadatlanul ügyeltem erre az elmére s ennek működésére. Mikor haragudott, mikor jó kedve volt, mikor unta maga körül a világot, mikor nagy törvényjavaslatokat érlelt vagy birált, mikor nagy beszédeket mondott: mindenütt ügyeltem rá. Sokszor észleltem bortól, pezsgőtől mámoros agyának működését is. Fejtegette a maga szaktudományát, el-elmondott valamit tanulmányi utazásának élményeiből, nagy ritkán belemelegedett nagy embereink ismertetésébe s nagy költőink műveinek elemzésébe; nagy ritkán rábirtam, hogy valamit elbeszéljen, meg akartam ismerni elbeszélő tehetségét is; – mikor élczelt, gunyolódott, kötekedett, feleselt, komolyan vagy dévajul vitatkozott, én megfigyeltem mindent.

Nem nála kezdtem az elmeerő megfigyelését.

Valamikor, több mint negyven év előtt, olvastam báró Kemény Zsigmondtól Széchenyi és Kossuth összehasonlitását. Széchenyit igazán nem ismertem, csak egyszer láttam, halála előtt néhány hónappal. Kossuth gondolkozásának nagy arányaival már közelebbről s közvetlenül is módom volt megismerkedni. Deák Ferenczczel néhány éven át többször együtt voltam. Három olimpusi alak, egyenlően hatalmas nagy elmével. Ezt a három elmét összehasonlitani: ez volt régi elhatározásom.

Miként látta a dolgokat, a világot és az embert ez a három elme? Miként születtek eszméik és gondolataik? Minő alakban tudták eszméiket és gondolataikat megteremteni?

Lehetnek-e szebb kérdések, mint ezek?

Szilágyi elméje és tudása is meglepett. Meglepett találkozásunk első pillanatában, de magához kapcsolta figyelmemet ismerkedésünk és barátságunk egész idején át. De azért se Széchenyivel, se Kossuthtal, se Deákkal nem hasonlitgattam össze. Hanem összehasonlitottam másokkal.

Szilágyi mint fiatal férfi bámulta s mindvégig szerette Kerkapolyt. Ennek elméje, tudása, szónoki képessége meglepte őt.

Én is szerettem Kerkapolyt. Tanárom volt Pápán s később képviselőtársam s bizalmas barátom. Pénzügyminiszter korában sok estét töltöttünk, sok gyönge vacsorát megettünk nála Szilágyi Dezsővel együtt. Édes és meleg barátság állt fönn hármunk között éveken át. Nem volt oly nemzeti ügy, mely fölött a legapróbb részletekig ki ne cseréltük volna eszméinket. Majdnem nyolcz évig, 1872–1879-ig gyakran és rendszeresen találkoztunk.

Kerkapoly, mikor miniszterségéről lemondott, az 1873-ik év végén saját házába jött lakni, a Ferenczvárosi Csillag-utczába. Közel laktunk hozzá én is, Szilágyi is. Szomszédságában lakott Horváth Mihály, a püspök és történetiró. S közel lakott a Kálvin-téren Kovács József orvos, egyetemi tanár s európai hirü sebész.

Mikor és miként ismerkedett meg Kerkapoly Kovács Józseffel: most már bizony nem emlékszem. 1874 elejétől kezdve már benső barátság állt fenn köztük. De Szilágyi Dezső is benső, bizalmas viszonyban állott Kovács Józseffel s Kerkapolynál is nagyon gyakran találkoztunk. Hetenként legalább kétszer-háromszor. A találkozás és vidám eszmecsere s élénk, hatalmas társalgás esti 7–8 órától rendesen 10–11 óráig tartott. Részt vett benne, noha nem mindig, Horváth Mihály is.

Ez a Kovács József rendkivüli ember volt. Már külseje is feltünt. Gyönyörü férfi, magas és arányos termet, hatalmas busa fej, élesen néző okos és tüzes szemek, vastag bajusz, piros arcz, tökéletes magyar alak.

Elméje óriási.

Hogy tudása az orvosi tudományokban mennyi: azt én megitélni nem tudtam, de eszembe se jutott. Bánom is én, akármennyi. A tudást különben se a szerint mérem én, ki mennyit gyüjtögetett s rakott el agya tárházába – a könyvekből. A könyvekből való tudást én igazi tudásnak ugy se fogadom el. Az orvosi tudományok és segédtudományok rengetegét ma már ugy se tudja tökéletesen bejárni s minden részletében jól megismerni senki. Én pedig közel se jártam ehhez a rengeteghez, miként alkothattam volna tehát véleményt Kovács József tudománybeli tudásáról?

Hanem alkottam más fajta tudásáról. Alkottam gyakorlati tudásáról, az ő elméjének kohóján keresztül ment s elkészült tudásáról. Arról a tudásról, melyet megfigyelése, látásának tisztasága, észlelésének ereje, gondolkozásának mélysége és terjedelme s tapasztalatainak komolysága és sokfélesége teremtett.

Erről igenis alkottam véleményt.

S véleményem abban állapodott meg, hogy Kovács József elméje a ritkán előforduló nagy elmék közé tartozik. Ennek az elmének tömege szinte zsibbasztó hatást gyakorolt rám. Mint a vihar, mint a gátja szakasztott folyamok áradata, mint a zuhatag: ugy ömlött ez elméből a gondolatok, ötletek, élczek, mélyreható birálatok s talpraesett észrevételek tömérdeksége.

S most képzeljük el együtt ezt a három férfit: Kovácsot, Szilágyit, Kerkapolyt. Minő három alak ez, minő három agy ez! S mind a három vegyitetlen tiszta magyar. Ha messze távoli ősök valamelyikének erében volt is valamikor apai vagy anyai idegen vér: sok nemzedéken át az is tiszta magyarrá változott át.

Közéletünk s irodalmunk nagyjai közt egy életen át sok kiváló elmével találkozunk. De azok közt, a kiket én ismertem, akkora elmét, mint ez a három, én nem találtam. Kossuthot és Deákot nem számitom ide. Őket más mértékkel kell mérnünk. Talán báró Kemény Zsigmondot se számitom. Az ő elméje is óriási, az ő tudása is bámulatba ejt mindenkit. De az ő elméje és tudása tespedő volt, mint a tengerszem vize. Tiszta, mély és üde, de alig-alig mozdult. Csak néhány csörgedező patakot bocsátott ki magából a mozdulatlan tengerszem; csak néhány regényt, czikket s rövidebb tanulmányt Kemény szelleme. Pedig mily gazdagság lakott benne!

Minő szép a nagy és tiszta elmének működése! Ha istennők játszanak egymással az Olimp tetején, a szépségnek és ifjuságnak, a bájnak és üdeségnek örökkévaló alakjai: még ez se oly fönséges tünemény, mint nagy és nemes elmék vidám mérkőzése.

A női testnek bája mérhetetlen számu vonalak összessége. Az arczon, a homlokon, a szemek körül, az ajkakon, a nyakon, a testnek törzsökén és végtagjain még a szoborként nyugvó női test is ezer meg ezer vonalat, hullámot, hajlást és alakzatot varázsol elénk, mely mind más meg más s mely mégis mind összehangzik; mely külön-külön is elragadó kellem s mely mégis együttvéve egyetlen szépség. Hát a mikor a női test minden vonala megmozdul, minden hajlása és hulláma él, játszik, mosolyog és fényt sugároz: mily határtalan gazdagsága az az örök szépségnek!

És még ez is bágyadt tünemény, halvány jelenség ahhoz, a mikor három nagy, nemes, gazdag és tiszta elme megnézi, megbirálja, elemezi a világ minden dolgát, minden emberét s minden emberének minden tulajdonságát. S mindezt teszi vidáman, egymással játszva s üdén versenyezve.

Én nekem ez volt élvezetem éveken át. De nem véletlenül. Magam is törekedtem, hogy ez az élvezet el ne maradjon.

Kerkapoly gazda volt és bölcselő; Kovács József orvos volt és műtő; Szilágyi Dezső államférfi volt és jogász. Csak abban egyeztek, hogy mind a három egyetemi tanár volt.

Föltettem magamban, hogy észrevétlen módon játszi vitába vezetem őket. De nem oly kérdésben, mely egyiknek vagy másiknak szaktudománya. A társalgásnak unalmassá fejlődni nem volt szabad.

Hanem oly kérdésben, mely egyiknek se szaktudománya. Ha ily kérdés fölött támad vita: akkor az elme korlátozatlan ősereje működik. Az az őserő, mely csak időnkénti észleleteire támaszkodik s melyet tankönyv, szokás és katedrai szólamok nem nyügöznek.

Igazán tudni akartam, hogy a három elme közül melyik a legnagyobb, legerősebb, leggazdagabb?

E kérdésre megtudtam magamnak szerezni a feleletet, a melyben megnyugodtam. Hogy nemcsak ez eszmecserék, hanem egyéb dolgok is segitettek a felelet megszerzésében: az természetes.

A három elme közül a legnagyobb volt Kovács Józsefé. Azután következett Kerkapolyé. A legkisebb volt Szilágyi Dezsőé.

Valahogyan félre ne értsen az olvasó. Ez összehasonlitásból sehogy se gondolja ám azt, hogy Szilágyi Dezsőé kis elme volt, vagy hogy én az övét kicsinynek tartottam. Csak eredeti, természetes alkatában volt kisebb, mint két társáé, noha jogi és alkotmányjogi tudományos anyaggal s ezen kivül az emberek gyöngeségének ismeretével jobban meg volt töltve, mint azoké. Az afrikai elefánt kisebb mint az indiai, de azért a patkányok közt, a kikből áll a nagy világ nagy része, az afrikai elefánt is óriás alak, végtelen erő, fenséges tünemény.