Part 9

– Ezek mind az Augustin nótái, mondá Federreiter úr. Oh a mi Augustinunknak nincsen párja! Hallotta hirét kegyelmed? Hogy ne hallotta volna? Az egész világon éneklik ezt a nótát: «Ei du lieber Augustin». – Ezt a nótát a nagy pestis idején szerzette a ficzkó, mikor minden ember kétségbe volt esve, s csak úgy hullottak el az utczán a bécsiek, mint a legyek. Augustin pajtás meg úgy leitta magát boróka pálinkával, hogy az utczán eldőlt s ott maradt heverve. Mikor aztán éjjel jött a «Todtenbruderschaft» a halottgyűjtő szekérrel, összeszedni a hullákat az utczákon, Augustint is annak nézték, feldobták a szekérre, kivitték a temetőbe, ott a nagy közös sirba belevetették a többiek halmára s ott hagyták reggelig. Mikor azután felocsúdott Augustin, akkor látta eliszonyodva, hogy micsoda társaságba került. Kikeczmelgett a sirból, megkereste a dudáját s hazament; estére még nagyobb kedvvel énekelte a «Hei du lieber Augustin»-t a fehér angyalban. Mert ez a legkedvesebb kocsmája. Hiszen majd meglátja őtet kegyelmed szombaton este. Akkor szokott itten énekelni. Olyankor ember-hátán-ember üli tele a bécsi világ a vendégtermet, csakhogy az Augustint hallhassák. Aztán mikor valami bolond nótára rágyújt, utána énekli azt az egész társaság, utoljára még tánczolnak is hozzá. De olyan is az ő nótája, hogy az embernek a talpát csiklandozza, mikor az azt énekli, hogy «Rock is weg, Stock is weg;» az embernek az inába áll a tánczgörcs.

S jucundus nagy kedvében még azt is megtette Federreiter úr, hogy egy «Schnadahüpfert» közrebocsásson a társaság előtt, a mihez Scharodi danolta Augustin nótáját: «Den Weibern gehört der Brunnen, Den Mann der Wein erfreut.» (Asszonynak való a kút, Férfit felvidít a bor.)

– A komoly magyar urak ezt persze csak nevetik, szólt a táncz után, kissé restelve a dolgot.

A magyar urak pedig generosusok. Ocskay utána akart menni a czimborának.

– Dehogy is nevetjük. Nálunk is szokás az. Ha egy tánczravaló nóta megzendül, összeüti magyar ember a bokáját. Kérje csak fel, barátom uram, Ozmonda grófnét, énekelje el azt a nótát, hogy «Azt mondják, hogy nem illik a táncz a magyarnak.»

– Kérjük nagyon szépen! Federreiter úr háromszor is kezet csókolt Ozmondának, míg a grófné csakugyan ráhagyta magát birni, hogy szép csengő hangjával elénekelje azt a dallamos nótát, a mihez aztán Ocskay, csipőre tett kézzel, összevert sarkantyúval nehány délczeg tánczmozdulatot tett, sőt a nóta végén, a hol azt mondják: Illik gyöngyös pártához, Kócsagtollas főhöz; Illik sarkantyús csizmához, Pillangós czipőhöz,» még egy fordulatra magát az éneklőt is elragadta.

– Fölséges! Magniperb! Kiabált Federreiter úr. Ezt én nem tudom utána csinálni! Hogyan is volt csak?

De már másodszor nem volt kedve Ozmondának magát produkálni. Engedelmet kért, hogy szobájába vonulhasson.

Az urak aztán még ott maradtak pipázni, kvaterkázni, adomázni, Ocskay természetesen smollist ivott Federreiter úrral, s per tu pajtások lettek. Estefelé, az elváláskor, Federreiter úr meginvitálta a két jó barátot másnap estére, oda le az extrazimmerbe, a hol Salamandert fognak dörzsölni egymással.

Ennek a napnak egyéb eseménye nem volt.

Másnap korán reggel azonban már kiránczigálta Ocskayt az ágyból egy rendőrszolga. Azonnal siessen fel a Politzeyre: idegenek registraturájába.

Ugyan mit felejthetett nála az ő kedves jó czimborája, hogy olyan sürgetős a találkozása? A délutánt sem várhatja?

Felballagott a Registraturára. Ott találta már Federreiter urat, a rácsos iróasztala előtt ülve, nagy, rubrikázott könyvek közé elsánczolva. Az nem sietett eléje kezet szorítani.

Ismét elől kezdődött a tegnapi benevolisatio. «Kinek hívják? Hány esztendős? Mi a vallása?» s a többi.

Mikor ez mind meg volt, akkor azt kérdé nagy hivatalos szárazsággal Federreiter úr az inquisitustól:

– Miféle viszonyban van az úr azzal az asszonysággal, a kivel tegnap együtt mulatott?

Ocskaynak majd a feje tetején ugrott ki a szive dühében e kérdés miatt.

– Hát mi köze van ahhoz az urnak? Kiáltott vissza, teljes tüdejéből.

– Csak lassan uram! A hangos beszéd pénzbe kerül. Nálunk Sittenpolitzey van: a közerkölcsiséget szigoruan veszszük. Paragraph so – und – so – azt rendeli, hogy a kik a kocsmákban asszony-személyekkel együtt esznek, isznak, énekelnek és tánczolnak, item: a ki nyilvános szállókban férfi és asszony személy két egymás mellett levő, de közös ajtóval összekötött szobában tartózkodnak, szigoruan kérdőre vonatnak, hogy miféle törvényes, avagy törvénytelen összeköttetés áll fenn közöttük? Mert az utóbbi esetben a férfi 7 naptól 14-ig terjedő börtönre itéltetik, hetenkint két napi bőjttel súlyosítva; a «das Mensch» pedig a bűnbánó leányok zárdájába csukatik be. Ez a szigorú rend nálunk. Annálfogva feleljen az úr: rokona önnek amaz asszonyság?

– Hát persze, hogy rokonom. Unokahugom.

– Hányadik ágon?

– Az első ágon.

– Hisz az grófné.

– A férje után.

– E szerint beirom, hogy a «testvére» az urnak.

– Azt sem bánom; szólt Ocskay nevetve.

– De ne tessék ezen nevetni; dörmögé halkan a főnök, mert különben olyan hamar beteszik a szép grófnét a «Hübschlerin»-ek közé, hogy észre se veszi.

– Ne féltse ön azt a grófnét!

– Jól van, el lehet menni.

Délután aztán, mikor Federreiter úr, meg Ocskay összekerültek a fehér angyalban a Kneipolásra, azt mondá az oberregistrator:

– Megbocsáss, pajtás, valaki denunciált: meg kellett ejtenem a vizsgálatot, különben a hivatalom bánja; igen okosan feleltél, én is úgy feleltem volna a te helyedben. Csak arra figyelmeztesd a hugocskádat, hogy mikor magányosan megy a Grabenre sétálni, mindig a kezében vigye az imádságos könyvet s aztán sétáljon be a Szent-István templom egyik ajtóján, a másikon meg ki; mert különben az ilyen szép asszonyt megszólitja a politzey: ő meg azt pofon találja felejteni s kész a veszedelem.

Akkor aztán leültek inni.

Ocskaynak a dolga ezen a napon csak annyival ment előbbre, hogy Wratislaw kapusának egy tallért csúsztatva a markába, az által bebocsáttatott a palotába. Ott azonban mindjárt az előszobánál hajótörést szenvedett az expeditiója: az inas arra a kérdésére, hogy itthon-e az excellentiás, azt a választ adta, hogy «itthon van, de beteg.» Pedig épen előtte eresztettek be egy czifra ruhás urhölgyet, a ki nem úgy látszott, mintha doktor volna. Vissza kellett térnie. Későn jutott eszébe, hogy az inasnak is kellett volna adni egy tallért. No majd holnap.

Ez így ment napról-napra egész gratiával. Ocskay senkit sem talált otthon, a kit keresett, meg a kihez a bántól ajánló levelei voltak; a ki otthon volt, vagy beteg volt, vagy úgy el volt foglalva államügyekkel, hogy nem ért rá őt elfogadni.

No, de azért nem panaszkodhatott, hogy unja magát. A kedélyes Bécsben mindig jól lehetett mulatni. Ott volt a «paradicsomkert,» a bécsi világ kedvencz mulatóhelye, tengercsigákból rakott grottáival, mesterséges aranybányájával, melyben ezüstből készült bányászok vágták az érczet, örök mozgásban tartva mesterséges vizmű által. Ott bámultathatta délczeg alakját a bécsi elegáns világgal s bámulója akadt elég. Hallhatta a hires bécsi hárfajátékos nevezetes nótáját: «herdegatta (ördögatta) blaue Hosen!» próbálgathatta a kuglizási tehetségét az István torony tekepályáján, versenyezve a két barátjával, hogy melyik teszi meg a hires «Mux» lökését mind a kilenczre? Abban az évben nyilt meg Bécsben az első opera-szinház is, játszottak benne hetenkint kétszer: az is jó mulatság volt. Megnézte a törpék lakodalmát is. Bécsnek akkor valami nyolcz törpéje volt, azok között egy kitanult orvosdoktor. Mindenek felett való mulatság volt azonban a fürdőkben, a hol óriási nagy termekben alant a vizmedenczében a város elegáns hölgyei fürödtek, (magától értetődik, hogy fürdő-öltözetben), a gavallér urak pedig a galleriákon gyülekeztek össze, s onnan enyelegtek, udvaroltak, pénzt hajigáltak le a vizbe a hölgyek közé, s nagy mulatság volt, a mint azok azt elkapták, vagy a viz fenekéről felbuvárkodták.

Így csak eltelt az idő egész szombatig. Akkor meg következett az Augustin productiója a fehér angyalban.

A hirhedett népénekes már akkor vén sas volt. Csak hetenként egyszer hagyta magát rávenni, hogy régi kedvencz kocsmájában, a fehér angyalban gyönyörködtesse a bécsieket. Ezen az estén belépti-dijat szedtek a kocsmába letelepülő vendégektől, mégis megtelt az ivóterem; a ki be nem fért, kinn maradt az utczán, oda adatta ki magának a «Schoppen»-jét s az ablakon keresztül hallgatta a kedvencz troubadour nótáit.

Úgy kellett biz azt már talyigán felhozni s két ember fogta a két hónalján, mikor beexpediálták a vendégterembe. A kakas-tollas süvege lelehullott a fejéről, s a feje is csak úgy lógott a szárán. Az egyik ember hozta a dudáját, a másik a gitárját. Mikor letették a szalmaszékre, csak úgy összeesett, mint egy tánczbáb (Gliederpuppe). Megszokta azt már nála a közönség. Így megy az mindig. Csendes delirium tremens emészti naphosszant a népdalnokot: reszket minden tagja, beszélni sem tud már, sem a lábán állni; hanem a mint a publikum vivátozását meghallja, akkor életre ébred; felvillannak a szemei s tüzben kezdenek égni; a hülye tekintet gúnyra vigyorodik, s a mint aztán reszkető kezébe odanyomják a wachholderes poharat (más italt be nem vesz már) s a mint annak a tartalmát rángatozó mozdulattal beöntögeti fogatlan szájába, egész más ember lesz; széjjel néz, köszönget, s mikor aztán még a duda fuvóját is a szájába dugják, akkor már egészen otthon van. Minden nótája eszébe jut. Az a duda az ő kedvencz szerszáma. Az maradt rá az apjáról, mint szegény árvagyerekre, a kinek az apja elitta a házát a feje fölül; az volt az ő anyja, dajkája, gondviselője; az a duda. Mindig annak a nótáit kell elébb végighallgatni a közönségnek, a míg csak el nem érkezik az elérzékenyedés stadiuma a művésznél, a mikor aztán megtelnek a szemei könynyel, s egyszer csak azt mondja a duda, hogy «nyekk,» nem adja tovább a hangot. Akkor aztán még egy pohár borókaszesz, s az egész jó kedv, a pajkos csipkedő kedély visszatér, nem reszket már a művésznek semmi tagja, hanem a dal rhythmusára rángatózik s a tréfás dal felvillanyozza, magával ragadja az egész társaságot.

Ocskay is tudott mulatni rajta. Ozmonda nem volt ott. Nők nem jártak ilyen helyekre, akkor. Ő csak egyedül ült egy asztalnál. Az éneken is mulatott, de még inkább a publikumon. Az is egy mulatság, azt látni, hogy milyen jól tud mulatni a bécsi közönség. A hol más csak mosolyog, ott a bécsi kaczag, s a hol más kaczag, ott a bécsinek már a mellényéről szakadnak le a gombok.

Különösen egy válogatott pofákból álló társaság, mely a népénekeshez legközelebb álló kerekasztalnál foglalta el a helyét már kora délután, tüntette ki a jó kedvét a legrakonczátlanabb tombolással.

– Ezek nekem egészen ismeretlen pofák! mondá Scharody Ocskaynak. Soha sem láttam őket. Pedig minden vendégemet ismerem.

Mikor Augustin a kedélyes dalokból egy-egy strófát elénekelt, a kerek asztal társasága utána énekelte azt, harsogó tele torokkal; s a refrainet: «O Jerum, Ui, O Jerum», meg az «Alles ist mir einerlei»-t, az összes vendégsereg hangoztatta utána.

Végre az «O du lieber Augustin»-t követelte a közönség. Ez maradt fenn örökidőkig kedvencz nótájának. Minden asztalon kopogott a pohár-fenék, a közóhajtás nyomatékos kifejezéseül. «Halljuk az O du lieber Augustint!»

A vendégek mind a jelenlevő Ocskayra néztek, mintha figyelmeztetnék, hogy no most hallasz valamit, a mit még nem hallottál, Bécs rettegtetője! hajdan félelmetes Rákóczy villáma!

A kerekasztalnál ülők többen mutogatták Augustinnak, olyanforma némajátékokkal, a mi a bajuszkipödrést fejezi ki, hogy mit várnak tőle.

Az egész sokaság közt egyedül Ocskay viselt bajuszt. Könnyen kitalálhatta, hogy róla lesz szó a nótában.

Ott maradt, megvárta. Gondolta magában: «bolondok! Ágyúval sem tudtatok a helyemből kimuzsikálni valaha, most azt hiszítek, hogy dudával puskáztok ki?»

Augustinnak elébb egy kicsit gyantázni kellett, wachholderrel.

Akkor aztán felkelve a szalmaszékről, a nyakába akasztott gitárral, s egyik lábát a másik után satir-ugrásokra kapkodva fel, rákezdé a nótáját:

«Ei du lieber Augustin ’S Geld ist hin ’s Mensch ist hin. Rock ist hin, Stock ist hin. Ei du lieber Augustin Alles ist hin.»

Hej milyen frenetikus «jubel» követte ezt a nótát. Kétszer is utána énekelte azt az egész közönség, asztalverő kancsó-fenékkel helyettesítve az orchestrumot.

Augustin megint gyantázott, azt jelezte, hogy új vers következik.

– Silentium! ’S Maul halten! figyelmezteté egymást a közönség.

Következett az új vers:

«O du lieber Augustin Trutz ist hin, Kurucz ist hin, Kommt schön zahm jetzt nach Wien Oh du lieber Augustin Alles ist hin!»

Vezuvkitörése a kaczajnak következett erre a versre. Minden torok egy kráter lett, miből a röhej lángoszlopa lövellt fel a boltozatig. Annyi éveken át elfojtott boszuság, elnyelt harag földalatti gázai, lávái törtek ki e pillanatban kegyetlen visszatorlásra. Így vetteti a levegőbe a bécsi nép a maga ellenségét.

Ocskay megvallotta magában, hogy ez a földalatti aknafelrobbantás nemcsak sikerült, de meg is van érdemelve, s a mi a legfőbb dolog: igazságos is. Biz az úgy van. «Trutz ist hin, Kurucz ist hin. S jön fel most szép szeliden Bécsbe! Nincs mit védelmezni rajt.»

De már ezt a verset az egész társaság utána énekelte Augustinnak, ötször, hatszor, tízszer is egymásután. Fogják ezt már énekelni minden utczán, évtizedekig fogják énekelni.

Ocskay László philosophi nyugalmat akart constatálni s még egy kancsó Gumpoldskirchenit rendelt magának, tüntetve vele, hogy nincs szándéka megfutni az egyenlőtlen harczból, habár százan énekelnek is egy ellen.

– Silentium! kiálták a kerekasztalnál. Augustin új verset fog énekelni.

Elcsendesült mindenki. Ocskay nagy hallgatva pödörgette a bajuszát. Augustin rákezdé a verset:

«O du lieber Augustin, Ohr ist weg, Ehr ist weg, Kuruczember liegt im Dr… O du lieber Augustin Alles ist weg!»

De már ez nem volt tréfa.

– Oda a fül, oda a becsület! Ki súgta ezt be annak a dőre utczai énekesnek?

Pokolbeli hahota támadt erre a kerekasztalnál, valamennyien rákezdték az új verset ordítani; de nem jutottak ám el odáig, hogy «Ohr ist weg, Ehr ist weg,» mert Ocskay felkapta az eléje tett boros kancsót s úgy vágta a kerekasztal emberei közé, hogy a melyiket eltalált közülök, az orra bukott tőle, s aztán nem várta, hogy megtámadják, hanem felkapta a székéhez támasztott kurtanyelű fokost s elővette a régi kurucztempót, ő ment rohamra az egész társaság ellen. Az a fokos pedig átkozott rossz szerszám. Egy hajrá alatt tiszta volt a kocsma. Ocskay egy maga mind kiverte az egész kompániát. Nem volt ez valami nagy hőstett: a közönség, kivéve a kerekasztalt, csupa merő békeszerető jámbor polgárból állt, amazok pedig pipogya ficzkók voltak, csak a hátukat tartották a fokosnak, hogy a fejüket ne érje. Ocskay László maga maradt a borral öntözött csatatéren.

A KÉT KERESZT.

Ez volt az utolsó hőstette Ocskay Lászlónak Bécs városában.

Elmondhatta ő is magáról, a mit Shakespeare mondat Coriolannal a volscusoknak: «Egy magam dúltam köztetek a városotok falain belől!»

A mulatság után Scharody valahonnan az asztal alól bújt elő négykézláb.

Ocskay restelte nagyon a dolgot.

– Megbocsáss! mondá kedvetlenül Scharodynak, hogy neked ezt a kárt okoztam. Megfizetek érte.

– Dehogy fizetsz! dehogy tettél te nekem kárt. O kontrer: most már egészen felcsaptad a kocsmámnak a renomméját. Dűlni fog ezentúl ide a vendégsereg. Szeretik az ilyent nagyon a bécsiek. Egészen a tetszésükre van az efféle tréfa. A rothe Dachel azzal kapott fel olyan nagy hirre, hogy volt egy hentesmester vendége, a ki minden este tisztára kiverte a publikumot a kocsmából. Pénzért is megveszik az ilyen gaudét.

– Jól van, jól. (Azért csak még is jobb szerette volna Ocskay, ha ez az egész vitézi szinjáték nála nélkül történt volna meg).

– Hanem már most ne várd, míg a politzeyra czitálnak, hanem eredj fel holnap még templom előtt magadtól a Registraturára s tedd le az öt forint birságot. Ennyi jár azért a kis vitézkedésért.

Ocskay boszus volt; felment a szobájába.

Ott azután törte rajt a fejét, hogy vajjon miféle áruló járhat itt Bécsben, a ki az ő életének végzetes titkát közölte a Bänkelsängerrel? «Ohr ist hin!»

Hányan vannak, a kik ezt tudják?

Hárman: Csajághy, Sándor öcscse, meg Marczi.

De négyen: Ozmonda a negyedik.

Az a másik három messze van innen. Csak Ozmonda van itten. Ő rá vesse a gyanuját?

A mint így járkál alá s fel, töprengve, meg-megállva, az utczán csatangoló csoportok mindenféle zajgását hallgatva, egyszerre csak megüti a fülét egy nóta. Ráismert a rhythmussáról, hogy ez magyar népdal. Hallgatott, figyelt. A mint közelebb jött a danoló, a dalnak a szövegét is kivehette. Meg is állt a danoló az ablaka alatt, hogy jobban meghallhassák ott fenn.

«Labancz már Ocskay; sok vitéz hadnagyi Átkozva siratják az ő labanczságát; – Verje meg az Isten állhatatlanságát!»…

Ez az ő embere.

A düh felforralta vérét!

Két pisztolyát hirtelen övébe dugta s fokosát kezébe kapva, rohant ki a szobából, le a grádicsokon.

Mire az utczára leért, már nem talált ott mást, mint két nyárs-polgárt, a kik egymást támogatva jöttek haza a korcsmából s magyarázták egymásnak a csillagoknak és az asszonyok nyelvének a járását. Hanem a veres-torony kapu táján hangzott egy tilinkó, a mi azt a nótát fujta: «Repülj fecském ablakára!»

Máskor könybe borult, most szikrázott a két szeme, mikor az a nóta szólalt meg a hallatára. Rohant oda.

A tilinkós már akkor nem volt a veres-torony kapunál.

Ezt a nótát pedig itt Bécs városában nem tudja más fújni, csak magyar.

Megint megszólalt az az éjszakában; de már a hidon túl, a Wien folyam tulsó partján. Ocskay követte. Néha a tilinkó felváltva rákezdé a Rákóczy nótát. Hej Rákóczy, Bercsényi! Majd meg azt, hogy «Szegény magyar vér!» Ugy látszott, hogy egészen az Ocskay csalogatására fújják mindezeket a nótákat, s a kik fújják, szándékosan csalogatják maguk után. És a mellett arról is bizonyosak, hogy ha Ocskay megkaphatja azt, a ki ezeket a nótákat fújja, akkor ő öli meg azt, vagy az őtet, de az halálos találkozás lesz. Meg meg szaladnak előtte. Ocskay látja a gyér lámpák világánál el-elosonni a futó árnyékokat; s neki-neki iramodik, hogy utolérje őket.

Igy kicsalogatják lassankint Bécs legrongyosabb, piszkosabb külvárosába, a hol még vályogkunyhó, deszkabódé az egész utcza, s sár van nagy szárazságban is. Nem is hitták még azokat utczának, csak Luknak (Lucke). Szép elnevezéseik voltak. Kleber-lucke, (a hol az agyagba beleragad az ember lába), Schebenzer-lucke (a pozdorjától, a mivel végig volt hintve; itt kendertilolók laktak), Kumpf, Koth, Kater-utczák (csupa sár, rongy, piszok) a legalsóbb népsöpredék csodatanyái. Azután a békamocsár, a minek a környékét csupa czigány meg koldus lakta, földbevájt putrikban.

Ocskay úgy elveszhetett volna ezeken a helyeken, hogy nyomára sem akadt volna többé senki.

Nem gondolt ő most erre; csak üldözte a csalogató tilinkóst. Megöli azt, akárki legyen is. Csak egy pisztolylövésnyire beérhesse! Csak egy pillanatra megálljon előtte! Holt ember lesz belőle. Hátha az is van olyan jó vitéz, mint ő? Hát akkor ketten fognak lefeküdni. Két halott lesz belőle.

Azoknak azonban, a kik így csalogatták maguk után, valami különös okuk lehetett rá, hogy meg ne álljanak előtte. Néha már egy-egy egész riha-csoport körülkerítette valami sötét utczakanyarulatnál; de egyszerre egy éles sípfüttyentésre szétrebbent valamennyi, mint az éjmadarak, s ismét tovább, távolabbról hangzott a tilinkó.

Utoljára már annál az ároknál találta magát, a mi Bécs külerődítvényeit elválasztja a várostól. A sánczoknál felhangzott az előőrsök vontatott kiáltása: «Ki vagy? megállj!»

Olyan kietlen, zord helyen volt, a hol nem tudta többé tájékozni magát. Emberölő kedvét még a félelmes környék sem lohasztotta. Hiszen épen az ilyen hely jó a gyilkolásra: ez a mély út, ezek a düledező palánkok, ezek az embermagas burjánnal körülnőtt falak, tetőtlen omladékok, a török-ostrom maradványai, elhagyott kutak, a mikben soha sem fogja keresni senki, a kit egyszer beledobtak; a putri házak, a miknek az ablakán befolyik a sár, sötét tömpölyök, mikben a békák ümmögnek melancholicusan.

Egyszerre kibukkant a hold a szétszakadozó sürű felhők közűl s bevilágította szomorú halottfényével a várost; a mi fehér volt, még fehérebb lett, a mi fekete, még feketébb.

Egy útféli domb tetején két egymás mellé állított nagy magas követ látott nem messzire. Azt hitte, hogy azok útjelzők, s odament, abban a hitben, hogy majd azok útba igazítják.

Talán meg is találta, a mit keresett.

Az a két magas kő volt «a két veszekedő testvérek emléke».

Egy-egy nagy kereszt volt mind a kettőre felvésve, és alatta ez az epitaphium:

«Itt nyugosznak a két veszekedő testvérek, Péter és Mátyás, kik ezen a helyen párviadalban addig ölék egymást, míg mind a ketten nyomorultul meghalának. Isten irgalmazzon szegény lelkeiknek.»

Ocskaynak úgy tetszék, mintha azok a kövek mozognának, mikor a szél rájuk fú. A szél süvöltése úgy beszélt hozzá, mint valami emberi szózat.

Egy rémgondolat járta szivét keresztül. Talán az a ferdeképű planéta súgta azt meg neki, a ki meghallotta Jávorkáék esküvését, s most azt küldözi szerteszéllyel bűbájos sugarai útján.

Hátha a három férfi közül, a ki titkát ismeri, épen a testvér az, a ki előtte fut? Ő az, a kit halálra keres.

– «Ha elárulod valaha ezt a zászlót, ha megcsalod valaha ezt az asszonyt: testvéred lesz a gyilkosod!»

Ledült bénultan a két sírkő közös talapjára, s fejét két kezére hajtá.

Végig bámult a ködbe burkolt nagy városon, a minek háztömkelegéből magasra mered fel az a hegyes torony, a holdsugárban fénylő arany sassal.

Hogy került ő ide?

Mi vezette őt ehez a balhirmondó kőpárhoz?

Nem volt bátorsága a tilinkóhangot tovább üldözni. Meg volt rémülve. Nem tudott felkelni a kőről, a mi azt a két testvért nyomtatja el, a kik egymást agyonölték.

Borongásából lódobogás riasztá föl. Az őrjárat jött, mely a sánczolatot éjjel be szokta lovagolni.

Ocskay eléje ment s megszólítá az őrvezetőt.

– Micsoda hely ez itt?

– A Währinger-Spitz.

– Eltévedtem – borosfővel; szeretnék a városba visszatalálni.

– Jőjjön utánunk az úr; elvezetjük az alléeig, onnan azután egyenesen hazatalál a városba.

Nem messze a kettős emlékkőtől volt az a szép jegenyefasétány, a minek a helyén most a szarvas-utcza emeletes házai vannak; az hosszan egyenesen benyult a városba.

– No csak ezen az úton Isten hirével.

Ocskay neki indult a sétánynak. Valamit érzett, a mit gyermekkora óta nem ismert: félelmet. Ha e vén fatörzsek valamelyike mögül egyszerre csak eléje találna toppanni egy sötét alak, s ezt kiáltaná rá: «megállj! térdre! imádkozz, meghalsz! Én vagyok Ocskay Sándor!» mivel védelmezné magát? Nincs fegyver, a mi az ellen megoltalmazza.

Futott! A saját árnyékától megijedve, mikor az egy puszta falra vetődött!

Lélekszakadva futott végig a hosszú, emberlaktalan sétányon és utczán. Ruhája csupa sár volt, haja csupa veríték, izzadság, mikor a fehér angyalhoz hajnaltájban visszajutott. Csak úgy vetette le magát az ágyra, le sem vetkőzött.

A KRETHI ÉS PLETHI.

Az a félelmes város-rész, a melyet az éjjel Ocskay László bekóborolt, az elhagyott «zsidófertály» volt.