Part 8

– Mondok én neked valamit, kedves kamerádom; szólt Scharodi, levetve magát kényelmesen a bőrkanapéra. Azt okosan tetted, hogy ott hagytad a kuruczokat; infámis csőcselék! Végit járja az egész trallárum! Okos ember menekül belőle. Te hozzád is épen olyan háládatlanok voltak a te uraid, mint én hozzám az enyéim. Tudom jól, hogy el is akartak már fogni s akkor bizony megkurtítanak egy fejjel, mint Bezerédyt. Hanem hát már most elég lehetett neked is a dicsőségből, kedves kamerád uram, hogy tökéletesen meg légy tőle csömörölve. Tudod mit? Csapd te a földhöz azt a te generálisi kinevezésedet, a mi úgy sem lesz megerősítve soha. Akkor a másik levelednek hasznát veszed, a húszezer forintos utalványnak. Pénz dolgában a császár generosus. Azt kifizetteti rögtön, mihelyt a generálisságot abbahagyod. Akkor aztán állj velem társaságba, légy az én kompánistám. A vendéglőm czímerét átváltoztatjuk: «zum Kuruzengenerál»-lá. Iszonyú gaudét fogunk vele csinálni. Leverjük vele Bécs valamennyi vendégfogadóját a lábáról: úgy beveszünk vele egyik hôtelt a másik után, mint a hogy hajdanában egyik várat a másik után bevettük. Én szolgálok, te meg csak uraskodol, s nem lesz más dolgod, mint pipázni meg mulatni. – Gazdag emberek leszünk mind a ketten, a többit ütheti már a mennykő.

Ocskay majd megpukkadt már a mérgében; egész pulykavörös lett az arcza. Csak ne volnánk Bécs városában, rég az ajtón repült volna ki korcsmáros uram.

– Hallja kend korcsmáros! rivalt rá, hátraszegve megmerevített nyakát a kemény dolmánygallér közé. Én nem azért hivattam kendet, hogy nekem itten bolond tanácsokat adjon, hanem hogy vegye elő a krétáját s csinálja meg a számadást rögtön, hadd fizetek.

A «kendezés»-re aztán a kamerad is meg excellentiásuramozta illustris vendégét; hanem még infámisabbul vigyorgott hozzá, s a kiégett pipájának a hamvát a tenyerébe verve, azt el is szórta nagy familiaritással a padlaton.

– Hiszen ráérünk még arra, excellentiás uram.

– De nem érünk rá, mert én nem akarok soká itt időzni.

– Dehogy nem, excellentiás uram, soká fog az még tartani.

– No ha soká kell is Bécsben maradnom, de innen a kend korcsmájából minden bizonynyal elmegyek.

Scharodi uram a szájába dugta az üres pipát, s gyakorlott dohányzók szokása szerint elkezdte azt szortyogtatni, a mi épen nem szép muzsika, s csak úgy félszáj szegletéből szólt oda:

– Pedig biz az én vendéglőmbe szokott ám szállni, a hány magyar uraság csak feljön ide Bécsbe.

– Hát az nekem mindegy! Kiálta Ocskay mérgesen, s olyat vágott a kosbőrdohányzacskójával az asztalra, mint valaha Botond a byzanczi rézkapura, hogy csak úgy döngött bele a ház.

Scharodi magában kaczagott, befelé.

– Pedig most is van itt, épen a mellette való szobában, csak egy ajtó választja el, abban is benne a kulcs, egy szép magyar menyecske, – a ki tegnap érkezett, – özvegy assszony, – grófné, – a kit aligha nem ismer kegyelmed.

– Semmi közöm hozzá, veté oda Ocskay szárazon.

Scharodi csak nem ment el: felvette az asztalról az Ocskay dohányzacskóját, kitekergette a sallangjaiból s aztán abból tömte meg a pipáját, hamiskásan döczögtetve elő a szót.

– Pedig alighanem emlékezik kegyelmed rá. Tudja, mikor egyszer az a barátságos találkozásuk volt Beczkó várában, a mikor a kuruczok ezt az úrhölgyet nagyon is mezítláb vitték kegyelmed elé, s kegyelmed aztán szépen felruházta. Emlékezni fog rá.

Ocskay csak elképedt, még a szája is nyitva maradt. – Ozmonda volna itten?

Scharodi ezuttal lefelé görbítette a feltátott szája szegleteit, a mi még inpertinensebb kifejezést adott az arczának, s az alatt kedélyesen tömögette a pipáját. Háttal volt fordulva Ocskaynak, s csak az egyik félrehúzott szájszegletével sandalgott felé, hogy ennek most megadta a kegyelemdöfést.

Ocskay egy szót sem tudott szólni.

Scharodi pedig megtalálva a bükkfataplót, letört belőle egy darabot, kicsiholt az Ocskay tűzszerszámával s aztán belenyomtatva az égő taplót a pipába, kettőt-hármat szippantott rajta, a míg a dohány is égni kezdett.

– Pompás ez a bükkfatapló! – De még ez a véki muskotály se kutya. – Karsamadiner excellentiás uram. – Mindjárt hozom azt a számadást.

Azzal kikomplimentirozta magát az ajtón.

Ocskay elkezdett, mint a kalitkába zárt tigris, alá s fel járkálni a szobában.

Ozmonda itt!

Egy nappal előbb érkezett, mint ő.

Tőle tudta meg az, a ki az irott hirlapot szerkeszti, az ő élete nagy fordulatának minden részleteit.

Talán épen Scharodi szerkeszti azt a lapot maga.

Hisz Ozmonda és Scharodi a régi szövetséges társak.

Az is világos már most, hogy a «fehér angyal» kinek a szivességéből tudta meg, hogy Ocskay Bécsbe jön, s miért hozta őt ide, röptében elkapva. – És épen abba a szobába, a mely a szép vendégnőé mellett van. Csak egy ajtó választja el, és abban is benne a kulcs.

Ocskaynak olyan kedve lett volna, azt a nehéz almáriumot az ajtó elé tolni, hogy ki ne nyithassa valaki.

Mert az egészen más dolog! A budetini várban, a hol még egy kalitkában levő madár szemei sem látják, karöltve ülni, s édes szavakat váltani a világ legbűbájosabb asszonyával; aztán meg Bécs városában, ahol minden ablak szem, minden ajtó száj; minden utcza Argus, minden kőfal Eccho; ott lakni egymás melletti szobákban! Amaz csábító, ez boszantó.

Aztán épen most legkevésbbé sincs eszében Ocskaynak, itten idyllt játszani. – Ez a gaukler még csak az étlapját mutatta be annak a sok «fekete levesnek», a mit neki bizonyosan fel kell kanalazni; máris elég volt.

Bolond asszony!

Compromittálja magát is, meg őtet is.

Bécs városa számára egész Sittenpolizei van berendezve, mert ott nagyon sokat adnak, nem ugyan az erkölcsre magára, hanem annak a látszatára. Csak egy kis botrány kell, s ennél a szigorú udvarnál el van rontva a hősnek az egész életpályája.

A mellékszobában halkan dudolta valaki:

«Kinek van, kinek van, karikagyűrűje.»

Ocskay megállt, s mint az illó mérget szivta be e bűbájos dal meleg áriáját, ezt a dalhanggá változott kábító arómát.

Azért sem!

Nagyot dobbantott a lábával.

«Nem megyek át hozzá!»

Úgy tett, mintha tudomást sem venne róla, hogy a szomszéd szobában van valaki, s folytatta a csendes lépegetést az ajtótól az ablakig és vissza.

Egyszer aztán felnyilt a közbenső ajtó, s belépett a szomszédnő.

– Ha te nem jösz, én jövök.

A grófnő állig és körömhegyig érő fehér ruhát viselt. Abban az időben ez volt az özvegyasszonyok viselete Bécsben. A hogy Magyarországon a violaszín, úgy Bécsben a fehérszín volt a gyász. Ezt pedig jó volt megtartani a nagy császárvárosban; mert ott az utczán egyedül járó asszonyszemélyt, ha szép volt és fiatal, hamar megállították a titkos rendőrség közegei s kellemetlen kérdezősködés alá fogták, ha csak fehér ruha viselés által nem jelezte, hogy «gyászos özvegyasszony».

Az arcza is épen olyan fehér volt hozzá: a tisztes főkötő pedig egészen eltakarta a haját.

– Megbocsát kegyelmed, ha én magam jövök kegyelmedhez.

Még a tegezést is elhagyta. Az ajtóknak füleik vannak.

Ocskay szigorú arczczal fogadta.

– Ugyan minek jött a grófnő ide utánnam?

– Én előre jöttem.

– De azzal a szándékkal, hogy itt velem találkozzék?

– Azzal. A mint megtudtam, hogy kegyelmednek Bécsbe kell feljönni, rögtön útra keltem, hogy megelőzhessem.

– De hát miért?

– Oh ne gondolja kegyelmed, hogy valami pásztorórák utáni ábrándozás hozott ide. Ahhoz nagyon rosszul is volna választva a hely a «fehér-angyal»-ban. Az ok, a mi ide hozott, az, hogy kegyelmednek sehol a világon nincs olyan szüksége egy igazán hű baráti szivre, mint épen Bécs városában.

– Úgy? Köszönöm.

– Még nem is tudja kegyelmed, hogy mit köszönjön meg? Bécs városa a legveszedelmesebb csatatér, a minőn csak kegyelmed valaha megfordult, s itt vitézség, bátorság nem segít, azok nem vezetnek győzelemre; ellenkezőleg: felsülésre. Kegyelmed itt a legelső lépésnél már el fog tévedni. Az udvarnál azokat a bejárókat, a mik czélhoz vezetnek, csak nagyon kevesen a beavatottak ismerik. A publikum csak a nagy kapukat látja, s azok a labyrinthba vezetnek. Én előre jöttem, hogy kegyelmed számára előkészítsem az utat; kitanuljam az alkalmat és időt; megnyerjem a kedélyeket és indulatokat; elhárítsak minden akadályt, mely nagyratörésének útjában áll. – Én hoztam el kegyelmedet idáig, elhiheti, hogy itt magára nem hagyom, veszendőre, koczkára nem vetem azt, a mit eddig elnyertem.

– Hálás vagyok a jószándékért, szólt Ocskay tompa, kemény hangon. Arról is meg vagyok győződve, hogy azok a szolgálatok, a miket ön nekem fölajánl, rám nézve megbecsülhetlen haszonnal járnak. De nem akarom azokat felhasználni. Két dolgot hoztam magammal, a mivel magam előtt utat akarok nyitni. Érdemem és férfierőm! Ezekkel megyek a trón elé. S van elég önbizalmam, hogy azokat méltányolni fogják. Ocskay László nem kegyelemkeresve, hanem magát büszkén felajánlva jött fel Bécsbe. S én hiszem, hogy ott, a hol a férfiértéket becsülik, ki fogják találni, hogy Ocskay László mit ér? – De hát történjék bár az ellenkező, legyek elutasítva, kicsufolva azok által, a kik hiva-hivtak, hizelegve kecsegtettek: még akkor is hamarább elfogadnám a fehér angyal kocsmárosának az ajánlatát, hogy legyek a vendéglője kapuján kocsmaczimer, mint azt, hogy generálissá legyek asszonyi protectió mellett.

Ozmonda félrefordítá az arczát, fejét lesütve, megaláztatását ezzel jelezé.

Ezért aztán Ocskay megsajnálta, s szelidebb hangon szólt hozzá; de a szavakban még mindig dölyf volt és keserüség.

– Bocsásson meg rideg beszédemért, grófnő. De ha megfordultam is, egyet nem tudtam magamtól elhagyni, a férfibüszkeséget. Ahhoz voltam szokva teljes életemben, hogy asszonynál, még ha szeretett is, soha sem kértem, mindig csak adtam. Az ő dolga volt elfogadni azt, a mit neki hozok.

– Tartom az arczomat, suttogá Ozmonda, összehuzva magát Ocskay előtt.

– Miért?

(Különös kérdés volt.)

– Hogy elfogadjam, a mit kegyelmed jónak lát adni; a mit megérdemeltem. Ha pofont, hát azt: ha a másikat…

Ocskay megadta neki a másikat.

Abban a perczben nyitott be Scharodi az ajtón. – Szétugrottak mind a ketten. – Ozmonda visszafutott a szobájába.

– Nem láttam semmit! mondá a kocsmáros.

– Mit akar kend? rivallt rá Ocskay.

– Hozom a számlát.

– Nem megyek sehová! Hozza utolsó nap! Mit ront rám vele?

– Bocsánatot kérek, de nem csak a contót hozom; az nem sürgetős, de annálinkább ime ezen «bejelentési czédula», a mit excellentiádnak legméltóságosabb saját kezével kell aláirni és azután holnap reggel 9 órakor személyesen megjelenni az Oberste Polizeiamtnál, Alserstrasse Nr. 615, s ott felkeresni a Fremdenregistrierungscommissiont, második lépcső XIII. ajtó balra, s ott legitimálni magát élő szóval és papirosokkal. – Egyébiránt én nem láttam semmit.

O DU LIEBER AUGUSTIN!

– Fújd hát azt a nótát most! parancsolá Ocskay a trombitásának. «Hát a nénéd él-e még? Hát a foga ép-e még? Rád-e, rád-e, rád-e, rád. Rád-e vicsorítja még?

S aztán előre, mint a szélvész!

A bánus vértes-ezrede szétomlik előtte, mint a pozdorja.

Tovább, tovább!

Következik Steinville hires dragonyos ezrede.

… Rád-e, rád-e, rád-e, rád!

Hullanak, mint a szilva a fáról, ha megrázza erős ember. Nincsenek már!

Ott jön egy sáncz, megrakva muskétásokkal.

Fújjad, Fújjad!

Rajta! Rajta.

Fel egyenesen. Kaptatva! repülnek a paripák az árkon keresztül! Repülnek a levágott fejek bele az árokba.

Tovább, tovább!

Ott üli a diadalát nagy fejű Heister a csatatéren; azt hiszi, hogy övé az már.

Rajta, rajta!

Ágyu lobban, bomba roppan. Kartács zúdul, dübörög a föld. Császári muskétások dobszóra sorba állnak, úgy vonulnak előre.

Hajtsad kurucz, hajtsad!

A dobszó egyre közelebb hallatszik már, az ismeretes üteny dallamra: «Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt, csontot, csontot, másfél fontot.» Erre masiroznak a német katonák. A vége az, hogy «feküdj, feküdj, lompos német!»

– Most vágd kurucz!

Maga is neki vágott jó Ocskay László s kézzel lábbal majd szétrúgta maga alatt az ágyat.

Az első felébredésnél alig tudta kitalálni, hogy hol van most? Mikor aztán kiugrott az ágyából, s kitekintett az ablakon, akkor látta, hogy Bécs városában van: a német katonáknak verik a gyülekezőt, a kik a házaknál vannak elszállásolva.

Hajh most már majd csak álmaiban fogja feltalálni azt a régi Ocskay Lászlót, mint a hogy feltalálja az ember a régi kedves szeretőjét még sokáig álmában, mikor az már régen a másé.

A ketyegő fali órára nézett: késő reggel volt már; sietni kellett az öltözködéssel, hogy kilencz órára ott legyen a politzei-hivatalban pontosan. – A német csak egy helyen rettenetes, a hivatalszobában. Másutt mindenütt ki lehet vele jönni valahogy; de a hivatalszobában nem kiméli még az anyja méhében levő gyermeket sem.

Schárodi már odakinn várt reá s személyesen kisérte el a rendőrségre, egész a hivatalszoba ajtajáig, a hol már el nem tévedhetett. Az volt a főregistratura.

A német, a ki odaparancsolta maga elé, az oberregistrator, kicsiny köpczös emberke volt; kerek hassal, kerek fejjel, szétálló karikalábakkal. Ha birokra került volna a sor, fél fogára is kevés lett volna Ocskay Lászlónak. – Hanem hát a kalamáris a legfélelmesebb löveg, annak a keze ügyében, a ki abból lövöldöz.

Ocskay Lászlónak szépen oda kellett állni a rácsozott asztal elé, s felelni a hozzá intézett kérdésekre.

Először is, kinek hiják, hány éves, hol született, s a többi.

Mi a mestersége?

Generális.

Császári királyi?

Hát mi volna más?

Azután következett a személyleirás.

Ezt az oberregistrator diktálta a kanczellistának.

Ocskaynak végig kellett hallgatni ilyen jelző mondatokat:

– Haja elől befonva asszonyosan. – «Orra alatt két előre meredő paragrafus alaku szőrtekervény».

Arra a hatalmas bajuszra különös «pick»-je látszott lenni a főlajstromozónak. Valahányszor Ocskay felemelte a fejét, ő mindig hátrakapta a magáét; mintha megijedt volna, hogy felökleli a bajuszával.

Aztán következett a vallatás, hogy mi járatban van?

A császárhoz jött.

Mi dolga van vele?

Azt is megmondta.

Van-e miből megélnie az alatt, a míg Bécsben tartózkodik?

Nincs-e pestis azon a vidéken, a honnan ide jött?

Van-e gyónási czédulája, és mikorról?

Ocskay mindenre felelt csendes béketüréssel.

De mikor azt kérdezte tőle a kerekhasú, hogy «volt-e már valami gonosztettért megbüntetve és mi módon?» akkor elszakadt a türelem madzaga s összeszidta jó magyarul a kérdezőnek minden hím és nőnemen lévő szenteit; a miért aztán az irodafőnök hátraszólt egy másik irnoknak nagy flegmával: «Vegyen ön csak elő egyet a Strafbolletákból s irjon fel két forint birságot a registráltnak, illetéktelen fenhangon kiabálásért a hivatalszobában».

– Hát csak irj fel fráter öt forintot! Kiálta oda Ocskay László, s még három forint árát lekáromkodott a kerekhasú összes atyafiságának rovására.

Ez így rendben lévén, megkapta a certificátot, melynélfogva itt tartózkodhatik egy egész hétig Bécsben, a fehér angyalban, ha más kocsmába költözik át, azt újra bejelentse, s az egy hét leteltével új certificatért jöjjön.

– Vak apád! Monda Ocskay; egy hét mulva én már ott viszem a dandáromat ütközetbe a Garam mellett!

Mikor aztán eltávozott, a főlajstromozó utána ment, hogy kikisérje. A hivatalszobán kivül igen nyájas volt ez a derék úr. Megkinálta Ocskayt egy szippanat burnóttal is a szelenczéjéből, s azt mondta neki, hogy «különös gondunk lesz az urra!» S pártfogói ábrázattal veregetett a vállára.

Ocskay fújt dühében, mikor kiért a folyosóra, s mérgesen verte le a válláról a hivatalfő tubákos újjainak nyomát. Ő neki, Ocskay Lászlónak a vállára veregetni! Ezt még nem próbálta halandó!

Mikor visszakerült a kapuhoz, ismét ott találta Schárodit.

– No ezen szerencsésen átestünk; monda a fehér angyal. Nem vertél meg valakit odabenn?

– Kicsi híja volt.

– No már most siessünk haza. Tedd magadat gálába, hogy legelébb is bejelentsd magadat a főudvarmesteri hivatalnál. Én addig hozatok a számodra az István-térről gyaloghintót.

– Gyaloghintót? Nem vagyok én dáma.

– Itt az urak azon járnak. Gyalog oda nem mehetsz, mert csupa sár lesz a sárga csizmád a Burgig. Aztán mikor a déli harangozást hallod, gyere haza; mert akkor minden ember ebédel. Ma az én privát vendégem fogsz lenni; csak négyecskén leszünk: a grófnőt is meginvitáltam, s aztán még egy közös jóbarátunk lesz jelen, igen fidélis czimbora, egy igazi bécsi vér.

Ocskay el nem tudta képzelni, hogy ki lehet nekik kettőjüknek közös jó barátjuk, s a mellett igazi bécsi vér és hozzá fidélis czimbora. Hát nem törte rajta a fejét.

Felment a szobájába, fél gálába vágta magát: ma csak bejelentési látogatásokat tesz, ellenben a kardjáról lelóggó tarsolyába belerakta mindazokat a nagybecsü okiratokat, a mik idejövetele sikerét biztosították s így vitette fel magát a gyaloghintón a császári Burgba, a levett kalpagját a kezében tartva, mert a német, mikor a gyaloghintót építette, nem számított arra, hogy abban a magyar mágnások is fognak kocsikázni, különben kürtőt csináltatott volna a tetejére, a miben a kócsagtollas forgójuk elférjen.

A Burgban elég hamar rátalált a főudvarmesteri hivatalra, jól is fogadták, leültették. Egy koszperdes, parókás és bársony kabátos úri ember ült egy nagy oroszlánlábu asztalnál s azt kérdezé tőle, hogy kinek hiják, és mi a czíme.

– Én Ocskay László, generális vagyok.

Erre a koszperdes füle mellé dugta a tollát és fölállt.

– Akkor én önt legelébb is a profoszhoz küldöm két napi áristomra.

– Nono! (Ez jól kezdődik!) Mi oknál fogva?

– A miért elmulasztotta ön föltenni a mellszalagját.

Ocskaynak csak most jött világosság az elméjébe! Hiszen mellszalag nélkül nincsen generális.

– Hát biz azt nem tehettem fel, mert még nincs; csak most nevezett ki ő felsége: épen azért jöttem, hogy azt a szalagot megkapjam.

– Az már más; mondá a koszperdes. Akkor csak a többi czímeit kérem, hogy bejegyezhessem az audiencziás könyvbe.

Volt ott az asztalon kilencz nagy könyv, ugyanannyi szinü boritékba kötve. Legelől a császárveres, azután a fekete, azután az aranyos meg az ezüstös, azután az aczélos meg a rózsaszinű, meg a hupikék, azután zöld, végül a talitarka, utoljára a sárga. Ez már az asztal alatt hevert, különben ő lett volna a tizedik.

«Gróf?» kérdezé a parókás, az ezüstös táblájura téve a kezét.

– Nem vagyok gróf.

– Tehát báró? – Lovag?

– Egyik sem. Magyar nemes vagyok.

A hivatalnok bólintott a fejével s kihuzta a kilencz könyv közül a kék szinüt, abba irta be Ocskay László nevét, olyan gépies flegmával, mintha soha se hallotta volna hirét.

– Mikor lehetek szerencsés audencziát nyerhetni? kérdezé Ocskay.

– Majd mikor ő felsége fogadni fog.

Ettől nem lett okosabb.

– S mikor lesz az?

– Azt nem tudni. Ő felsége most Laxenburgban van vadászaton s csak egy hét mulva jön meg.

Még is csak igaza volt annak a registrátornak.

– S megérkezése után mely nap számíthatok elfogadásra?

– Hja, uracskám, az attól függ, hogy hányan iratják be magukat ezekbe a megelőző könyekbe, mert azt tudni fogjuk, hogy a legújabb hofceremoniell szerint az instansok rangszerint bocsáttatnak legmagasabb audencziára. Ebben a császárvörösben vannak az egyházfejedelmek, a feketében a többi papok, szerzetesek, az aranyban a herczegek, az ezüstben a grófok, az aczélban a katonatisztek, a rózsaszinű a báróké, a kék a nemeseké, a zöld a polgárságé, a tarka a parasztoké, (mindegyikre ráütött a tenyerével.) Ez a sárga meg a zsidóké. (Már arra csak a sarkával mutatott.)

– És így én rám mikor következik a sor?

– Tessék itt lenni mindennap. Meglehet hogy negyedik, úgy cseppenhet, hogy az ötödik napon.

(Hisz az alatt az én ezredem otthon mind szétszalad a világba, gondolá magában Ocskay.)

– Az én ügyem azonban nagyon sürgős.

– Önre nézve, ugye? mondá a magas úr csendes sarcasmussal.

– Nem! Az országra nézve! Tüzeskedék Ocskay.

– Kérem, tessék helyet adni a következőnek.

Ocskay háta mögött jött egy mezitlábos, faczipős szerzetes.

– Ezt hamarább fogják beereszteni, mint engem.

Kimenet eszébe jutott Diogenesnek az az adomája, a mikor az archonok palotája előtt a kőszobornak kezdte elpanaszolni a baját. Azok talán inkább meghallgatják.

Azért sem akar asszonyvédelemre szorulni! – Tarsolyában ott van Wratislav, a hatalmas miniszter levele Pálffy bánhoz. Azt ugyan szintén Ozmonda hozta el a számára s még is csak asszonyi közbenjárás vegyül a dolgába: de nem nyilvánosan. – Odavitette magát a kanczellár palotájához.

Épen akkor harangoztak délre, mikor a zselleszékhordozók megérkezének a kapu elé, a két granatéros strázsa épen akkor kiáltotta el, hogy «hopplétz» (abg’lőst.) – A kapus nem volt a bejárat alatt. – Ocskay kereste, míg rátalált az odujában. Az ottakringi schweitzer egy tál savanyukáposztás gölődény előtt ült a legkomolyabb intentiókkal.

– Itthon van ő excellentiája a cancellár?

– Nos aztán? kérdezé a kapus, a félpofáját teletömve gölődénynyel.

– Lehet audencziát kapni nála?

– Honnanvaló lehet ez az úr? (A kapus a háta mögé beszélt a feleségéhez.) Nem tudja az úr, hogy Bécsben tizenkét órakor minden becsületes ember ebédnél ül? Tehát «mi» is.

– Hát délután nem fogad ő excellentiája?

A kapus majd kiejté a szájából a gombócz falatot, úgy röhögött.

– Te! Asszony! Délután? Audiencziázni? Hahaha! Ez az úr most jön Törökországból.

Ocskay meggondolta, hogy az oroszlánt sem jó háborgatni, mikor lakomázik; meg az is eszébe jutott, hogy maga is ebédre hivatalos, pontban tizenkettőre. A közös jóbarát már talán éhes is lesz: ne várakoztassuk. Visszavitette magát a fehér angyalba.

Scharodi már nyugtalanul várta.

– Már itt a mi kedves barátunk. Asztalon a leves. Csak te rád vártunk. Gyere fel egyenest.

S vitte karonfogva Ocskayt a maga szobájába.

Ocskayra kellemetes meglepetés várt. Az a mi közös jó barátunk senki sem volt más, mint a politzei registrátura főnöke. Jó barát reggel óta.

– Herr von Ocskay; Herr von Federreiter; mutatá be egymásnak Scharodi.

Véghetetlenül örültek, hogy ismét szerencséjük van találkozhatni.

Federreiter úr csakugyan fidélis egy czimbora volt – tányérok és poharak között; egészen más ember, mint a kalamáris és porzótartó mellett.

– Nagyon jól tette ön, hogy a fehér angyalba jött szállni! mondá parolát csapva Ocskay tenyerébe: ez a legkreuzfidélebb kocsma a császárvárosban, mind ide szállnak a magyar urak; azok az én legjobb kundsaftjaim. Káromkodnak, poharat törnek, fejeket bevernek; de semmi államellenes complottba nem ártják magukat. Egy szabadkőmüves sincs közöttük. No majd leves után sok anecdotát mondok el róluk.

És tartotta aztán víg történetkékkel az egész társaságot, a miknek némelyike csintalan is volt; de azért szabad volt azokon Ozmonda grófnőnek is kaczagni: hisz ő már özvegyasszony.

Ocskay, hogy kiegészítse a traktát, behozatott egyet a tokaji boros átalagokból. Az volt Federreiter úrnak a gyönge oldala. «Már csak ez az egy is megérdemli, hogy soha el ne bocsássuk, meleg keblünkre szorítva, Magyarországot! Be fölséges ital! Királya az italoknak!

Ettől a bortól aztán Federreiter barátunk nemcsak beszédes lett, de még nótás is. Asztal vége felé, pipagyújtás előtt, eldanolta a társaságnak a «der liderliche und versoffene Jerum»-ot, meg a «Mir is alleseins, habi a Geld, oder keins». Scharodi kisérte a nótát gitárral.

Derék nóták: egész Bécs dalolja őket.