Part 7

– Ismerem én ezt az irást nagyon jól, mondá a bán, hiszen én küldtem azt a grófnő által kegyelmednek, hanem hát kegyelmed viszont tudni fogja azt, hogy a császári hadsereg szervezésében mindenféle observálandó formalitások vannak, a mik alól a császár sem menthet föl senkit. Ezt a kinevezést előbb a Hofkriegsverwaltungnak kell contrasignálni, azután a Hofkriegscommandóhoz exequatur végett leküldeni; a míg ez meg nem történik, addig kegyelmed se a titulusát nem viselheti, se a gázsiját fel nem veheti, se dandárt nem vezényelhet.

Ocskay le volt forrázva.

– De hisz abba hetek, havak telhetnek, az én tervem pedig órákra van kiszámítva s azt vagy végre kell hajtani rögtön, vagy eldobni egészen.

– Végre lesz hajtva kegyelmed stratagémája. Kegyelmed maga még az éjjel a saját ezredével és a rácz portyákkal (azokat viheti magával) elfoglalhatja rendén Nagy-Tapolcsány, Ugrócz, Bajmócz várait. Lesz gondom rá, hogy azok, mint igen nevezetes hőstettek legyenek a kegyelmed rovására feljegyezve. Szentgyörgy ellen, Vak Bottyánt elfogni, majd én magam megyek a császári ezredekkel.

Ocskay fanyar képet csinált ehhez a megoldáshoz. Mind a boszut, mind a dicsőséget elveszi előle az «új» jóbarát; neki marad az elejtett vadnak a csontja.

Pálffy észrevette a rossz hatást s rajta volt, hogy enyhítőt adjon hozzá.

– A mi pedig a kegyelmed saját dolgát illeti, hogy az hosszú időhaladékot ne szenvedjen, legjobb lesz, ha kegyelmed maga felmegy Bécsbe, a megerősíttetését szorgalmazni.

– Én? Bécsbe?

– Igenis: az én salvus conductusom mellett, tisztelgő kiséret födözete alatt.

(Nem ilyen Bécsvárosi bevonulásról beszéltek egykor Ocskaynak az ő álmai.)

– A császár várja kegyelmedet és óhajtja látni. Ő felsége én előttem fejezé ki azon legmagasabb jóindulatát, melylyel Ocskay, a legyőzhetlen hős iránt viseltetik. Az udvar szine előtt lesz kegyelmed ő felsége által elfogadva, s az országnagyok és az összes generálitás szine előtt fogja ő felsége kegyelmed nyakába akasztani az aranylánczot, melynek medaillonjára saját felséges képmása van verve; s ez aranylánczczal együtt jár a birodalmi lovag-czim; azontúl kegyelmed «Ritter von»-t irhat a neve elé, s megkövetelheti, hogy «méltóságos»-nak czimezzék. – Szintén a végett is okvetlenül szükséges a kegyelmed Bécsbe menetele, mivelhogy az ő felsége által utalványozott összeget egyedül a Hofkriegskassa quæstora fizetheti ki és csupán a kegyelmed kezeibe. Ezért tehát legjobb lesz, ha kegyelmed a mint azt a három váracskát kézrekerítette, azonnal siet föl Bécsbe. Ott, mondhatom, hogy nagyon várják.

… Tehát Ocskay László megy föl Bécsbe… egyedül, magában,… üveges hintóban…

A KIK A HOLDRA ESKÜSZNEK.

Jávorka csapatja, mint egy üldözött zergefalka, huzta össze magát a nyitraparti topolyfaerdők sötétjében.

Az elkeseredés, a szégyen, a rémület szótalanná tett mindenkit. Alig birták elhinni, a mi történt, a mit láttak: csak bámulni, csak szörnyedezni tudtak rajta.

Jávorka maradt leghátul; neki legnagyobb terhe volt: a százada pénztárát hozta magával, s a sok libertás keveset ért, de sokat nyomott.

– No pajtások, szól ledobva a nyergéből a pénzes zsákot: itt az utolsó fityingetek, oszszátok ki a hányan vagytok.

Megosztoztak a lénungon.

– És most aztán szerteszéjjel, ki merre lát! A hogy ló és ember birja, vágtassatok rótákra szétszakadozva, a világ minden része felé, ordítsátok végig az utczákon, hogy Ocskay labanczczá lett; minden vár ajtaján bezörgessetek s tudtul adjátok, hogy Ocskay elárulta a hazáját! Kaput ne nyissatok előtte, ha szép szin alatt közeledik. Te, Kardos hadnagy, meg te Köröskényi zászlótartó egy egész compániával vágtatsz lóhalálában Szentgyörgyre, s beorditasz az ablakon Vak Bottyánhoz, hogy ugorjon ki az ágyból, akármilyen beteg s fusson a merre lát; mert itt jön a pribék, s bizony elfogja a vezért, ha fél napot késik: ismerem az eszét. Nyergeljetek, induljatok; sehol még itatni se álljatok meg.

Mindenki sietett nyergébe ülni.

– Hát én velem ki akar «itt» maradni?

A kuruczok egymásra néztek: nem értették, mit jelent az: «itt maradni?»

– Igen bizony, itt maradni; az áruló sarkában maradni; ha égbe, ha pokolba megy, mindenütt a sarkához közel furakodni, vele menni, mint az árnyék, mint a rossz lelkiismeret. Kinek volna ehhez kedve?

Mind, mind valamennyinek. Akár mind vele maradnak.

– Nekem nem kell ám sok ember, hanem a ki velem akar lenni, számot vessen a lelkével. A ki nem ijed meg se embertől, se ördögtől, a ki el tud változni, ha kell, egy szúnyoggá, ha kell egy oroszlánná, hogy vérét ihassa: az ám jöjjön velem. A ki hét számra kész az erdőn makkot enni, a mocsárban sulymot enni, sárban, fagyban ágyazni a feje alját: az ám jöjjön velem. A ki nem sajnál koldusrongyot, czigány-mondurt hordozni, a ki el tudja viselni, hogy itt megbotozzák, ott megkorbácsolják: az ám jöjjön velem. – Aztán a kinek a nyelve ráfordul mindenféle beszédre, ha kell tótul, ha kell csehül, ha kell németül kalatyoljon, s a mikor meg az kell, hogy megmeredjen, még ha tüzes vasakkal sütögetik is a bőrét, egy szót ki ne adjon: hát az maradjon itt velem. Aztán annak, a ki velem jön, ne légyen se Istene, se szentje; se vallása, se hazája; az ne tudja, mi jó, mi rossz? az ne ismerjen emberi érzést, szánakozást, irgalmat, megbánást, az ne gondoljon se apára se anyára többet, csak arra az egyre, hogy Ocskay Lászlót élve elfogja és hóhérnak adja!

Most már csak hárman léptek ki a csoportból. Sok kivánság volt az.

Az a három volt: Beleznay, Bornemisza és Rácz Miska.

Mind a három névnek tűzvilága van. Lángolnak a betük, a hová a krónika beirta.

– Mi veled megyünk, veled teszünk.

– A többit majd megtalálom én, ha szükség lesz rá. No most szerteszét a rossz hirrel, halálmadarak! Visítsd fel kuvik minden házban az alvókat: «elárulta hazáját Ocskay László. Meghal ezért Ocskay László!»

A menekült kuruczok szétrobogtak a csalitban, csak a négy hadnagy maradt hátra.

– Tegyünk esküt egymásnak! mondá Jávorka társainak.

– De hát mire esküszünk? szólt Beleznay. Te mondád: ne legyen se Istene, se szentje annak, a ki veled akar tartani.

– Nem is esküszünk ma azokra, a kiktől eddig segítséget vártunk. Nekünk csak egy patrónusunk van még az égben. A hold. Nézzétek, épen ott jön föl most a hegyek mögül. Ez a mi szövetségesünk; az éjszaka megvilágítója, a tolvajok, a haramiák kalauzolója. Üdvözlégy kártevő csillag! Te üszög-hintő, ragyahullató planéta! Tolvaja az égnek, a ki meglopod a napot s felszívod a tengert, a ki elveszed az eszét a beléd nézőnek, s torokgyikot bocsátasz az alvó kölykekre, ha az ablakon át rájuk süthetsz. Te symboluma az állhatatlanságnak, az örök változandóságnak; emberek sorába beavatkozó titokteljes planéta. Te neked esküszünk! Szídd fel magadba átkozódásunkat, a hogy fel tudod szivni a föld méhéből a rossz ködöket, s pestisül küldeni vissza az emberfajzatra: s a hányszor szavaid megujulnak, megujuljon átkozódásunk, s onnan olvassuk le, a mit ma egymásnak fogadtunk. Ki a karddal! Fektessük egymásra keresztbe. Én – mondja kiki a nevét! esküszöm a minden varázslatok bűbájos planétájára, a holdra, hogy annak, a ki ma elárulta a hazáját – nevét ki ne mondja a szánk – lelkemnek, testemnek minden hatalmával üldözője leszek, tőle sehol el nem maradok; addig meg nem nyugszom, a míg őt élve el nem fogom, bakó kezébe át nem adom! Tűz és vas engem ugysegéljen!

– Tűz és vas engem ugysegéljen!

A négy ifjú, e fanatikus eskü után, miként a hetumogerek hajdan, a magyarok ősvezérei, megszúrta a karját, s egy közös tülökbe csorgatva a vérét, úgy pecsételé meg a kemény szövetséget.

– És most tudja meg kiki, hogy mi a tennivalója, monda Jávorka a három társának. Te, Rácz Miska visszamégy a német táborba, s ott ólálkodod körül az elátkozottat (más neve nincs előttünk). Lehet, hogy ott most nagy áldomást isznak, mámoros fővel könnyen elkaphatod. – Te, Bornemisza, Budetin alá sietsz, ott leskelődöl. Ott van ő neki az ördöge, a kibe szerelmes. – Lehet, hogy ahhoz oson el egy szóra. – Ott lepheted ölelkezés közben. – Te, Beleznay, elvágtatsz Lietava alá. Ott van az ő angyala, a kit épen úgy megcsalt, mint a hazáját. Meglehet, hogy a lelke nem hagyja nyugodni. Érte megy és gyermekeiért, hogy elhozza onnan. Előbb elfogod, mint magával hozza őket, mert az az egy félelem van csupán, hogy az az angyal még kiimádkozza őt a pokolból is. Valamennyi szentjei a paradicsomnak meg nem védik a fejét, az az egy talán! Ne engedd neki, hogy összejöjjön! – Én magam pedig, én megyek fel Bécsbe.

– Te! Bécsbe? kiálta egyszerre mind a három elszörnyedve.

– Leginkább hiszem, hogy oda fog menni. Oda kell neki menni! Hiszen csak be kell kötnie a koszoruját! Én leghamarább megkapom.

– De hogy fogod el őt Bécsben, ha rátalálsz is?

– Én nem kérdeztem tőletek, egyitektől sem, hogy fogjátok el, ha rátalálhattok, ti se kérdjétek én tőlem, az én dolgom lesz az. – Most négyen négyfelé. – Összetalálkozunk bizonynyal ott, a hol őt megtaláljuk. – Tűz, vas ugysegéljen! Senki más ne segéljen.

A holdvilágnál négy lovag csörtetett négy különböző irányban a rónán, egymást elhagyva.

A FELTALÁLT RÉGI JÓ BARÁT.

Ocskay utazott fel Bécsbe. Pálffy bán (inkább csak tiszteletből) hat horvát huszárt adott melléje, a kik a hintaját kisérjék; Ocskay restelte a kiséretet s borravalókkal serkentette a postakocsisokat a gyorsabb haladásra, hogy a kisérőit elhagyhassa magától; czélt is ért jobbadára, mert azok a gebéikkel el-elmaradoztak s csak úgy egyesével szállingóztak utána. Épen nem hagyhatta el azonban magától a kirendelt fullajtárt, a kinek az volt a rendeltetése, hogy a kocsija előtt lovagoljon s a mint nagy társzekerek jönnek szemközt az országuton, azokat félreterelje az utjából. Minden postaállomáson új előfogat, új előlovagló várt reá.

Hányszor megjárta ő azt az utat már! Ismerős volt előtte minden város. Azokat a lyukakat ott a kőfalba az ő ágyutekéi ütötték, az a kormos váromladék az ő keresztfia. Itt van az a török sáncz, a mit ő lóháton ostromolt meg! Az őrtorony ablakába ő maga tűzte ki a zászlót. Hát ez a szép kastély itt Petronellán! A hol zsákra rakta a római kincsek közül, a mi aranyból volt. Ne köszönje meg a a szállást? Ott van a nagy római kapu a régi Carnunthum romjain, a mire felirta nagy betükkel: «Morgen komm ich wieder». Most is olvasható a jó messzeségből is. Jó volna, ha levakarhatná onnan!

Mentől közelebb jutott Bécshez, annál sűrűbben fogadták a táj emlékei. Itt a mező, a hol kétszeres erővel jövő ellenséget szétvert nyilt ütközetben; ott kelepelnek a Dunán a malmok, a miken ő gyalog-hadait áthozta. Itt a városkapu, a mire a császári kegyleveleket török-késével felszegezte. Azok az erdők, azok a vadaskertek mind ismerik őt jól, minden ház, minden emberi szív úgy reszketett az ő nevének a hallásától, mint a földindulástól.

Vajjon reszketnek-e még?

Mikor már olyan közel volt Bécshez, hogy az István tornyát megláthatá, szemközt jött rá a császári delizsáncz.

Az az, hogy jött volna, ha a nagy sárban meg nem akadt volna; a négy lova közül az egyik, még pedig a nyerges, kidőlt a hámból, s hiába biztatták, csak nem kelt föl többet.

A keserves szakkermentirozás alatt oda érkezik a postagyors-szekérhez Ocskay hintaja. A posta-szekérnek is volt fullajtárja. Messzire viritó piros frakk volt rajta; a mi arravaló, hogy a szemközt jövők messziről meglássák, hogy a postaszekér jön, s jó igyekezettel kitérjenek előle, ne várják a trombitaszót. Azonkívül nagy czombszárig érő habdái voltak, felkötött sarkantyúval, s nagy sárga bokrétás bőrkalapja.

A posta-fullajtár megállítá Ocskay kocsiját.

– Ki kell fogni azt a nyergest szaporán!

Mert abban az időben az a privilegiuma volt az osztrák postának, hogy ha valahol kidőlt a lova az utban, a legelső azonjövő utastól elvehette annak a lovát.

Ocskay fullajtárja ellentmondott a parancsolatnak.

– Én egy generálist viszek!

– Ha a Szent Kristófot viszed, sem bánom én: a posta az első úr a világon. Ide azzal a lóval!

A másik fullajtár még magasabbra emelte a hangját.

– Abban a hintóban Ocskay László generális ül.

Erre a névre vesd el magad! megfordítá a lovát a postai fullajtár, s otthagyva a postát, delizsánczot, ráhasalt a lova nyakára, s a két nagy csizmával oldalba ösztökélve a gabancsát, elczafolt Bécs felé, mintha vágták volna. Hiába kiabált utána a másik fullajtár, hogy ne szaladjon, hiszen nem a kurucz-vezér, hanem császári generális. Még akkor ilyen hatása volt a nevének.

– Hanem már most mégis jó lesz bevárni a társzekeret, tanácsolá a fullajtár Ocskaynak, mert majd a vámnál egy kicsit akadékoskodni találnak vele.

Tudniillik, hogy Ocskay László megtartotta a jó magyar szokást, hogy mikor Bécsbe utazik az ember, maga után vitesse társzekérrel mindazt, a mi Bécsben nem kapható: fehér czipót, paprikás szalonnát, papramorgót, vágott dohányt és kiváltképen mentül több átalagot igazi tokaji aszuborral, mivelhogy mindezek nélkül nem ér semmit a földi élet. Azután meg a parádéhoz való öltözetek is egész málhákat töltöttek meg. Társzekér kellett azoknak.

A németnek pedig már akkor megvolt az a rossz szokása, hogy a vámsorompónál mindenbe beleütögette az orrát azzal a kérdéssel, hogy «nix mautbares?» s zárt hordót, felvágatlan kenyeret az be nem hagy vinni a vámon. Azért jó lesz, ha a szekér egyszerre megy át a sorompón a hintóval: talán itt is lesz valami hatása az Ocskay László névnek.

Hej nem rég volt még, mikor ezen a vámsorompón Ocskay Lászlót ugyan eresztették nagy segítséggel a jó vámos urak, pedig ugyancsak sok «mautbarest» hozott magával, tüzet, meg vasat.

Most pedig meg kell állni előttük szépen, s tűrni, hogy a vámos őrmester bedugja a fejét a hintó-ablakon, s megnézi a bennülőt keményen s megtapogatja a tenyerével a mellét, meg a hasát, hogy igazi-e? nincs e kitömve dohánynyal, vagy csipkével? s azalatt veszedelmes szándékkal forgatja a kezében azt a hosszú nyársat, a mivel a becsomagolt málhákba szokás beleszurkálni, vizitálás végett.

Legelőször is azt kérdik, hogy «kicsoda az úr?»

– Én Ocskay László, tábornok vagyok.

A vámos nagyot nézett mérgesen.

– Ah! Das könnt a jeder sagen! Miért nem mondja mindjárt, hogy a khinai császár? Sok gauklert láttam én már, aki azt mondta, hogy ő generális. Mintha nem tudnánk mi, bécsiek, hogy ki az az Ocskay László! Volt hozzá egynehányszor szerencsénk. Csak tessék kiszállni a hintóból és bejönni a vámházhoz.

Jajh, hogy viszketett a tenyere Ocskay Lászlónak!

E kellemetlen helyzetéből azonban nagy hirtelen kiszabadította egy vámtiszt, a ki a vámházból előjött s az őrmestert félretolva, katonásan szalutálta Ocskayt s aztán megexellentiásurazta.

– Csak méltóztassék excellentiádnak tovább haladni. Itt van már valaki, a ki kezeskedik excellentiád személyazonosságáért.

– Ah! szólt Ocskay meglepetten; valaki, a ki értem jót áll? Tehát valami ismerősöm? S a kinek a szava olyan sokat nyom. Ugyan ki lehet az?

– Hát biz az a «fehér angyal».

Ocskay elnevette magát. Tudta ő, hogy az nem valami mennyei tünemény, hanem egy híres vendégfogadós korcsmárosa. Ide szoktak a magyarországi urak szállni, ha Bécsbe jönnek, s itt egészen otthon érzik magukat. Ez a derék élelmes polgár előre meg szokta tudni a lesbe állitott szolgáitól, ha magyar uraság közeledik Bécs felé, s kimegy eléje a vámig; ott ráteszi a kezét, nem hagyja a többi belvárosi vendégfogadósoknak martalékul esni, a milyenek nagy számmal vannak Bécsben: a «veres kakas», az «arany kappan», az «arany bárány», aztán meg a «három nyul», a «zörgetyü», a «sárga sas», a «veres tető», mind előkelő korcsmák; de ezek közt csak legtöbbet ér a «fehér angyal» a görög-utczában, a mi még mind a mai napig fennáll.

Hiszen külömben is oda akart szállni Ocskay.

– Hát csak tessék bizvást előre menni a «fehér angyal»-ba; nyugtatá meg Ocskayt a vámtiszt; a korcsmáros úr majd itt marad, míg a társzekeret megvizsgáljuk, semmiben sem fog kár esni, tessék megnyugodni felőle; a mi fizetség lesz, azt majd teljesíti a korcsmáros úr, s beszámol a bollétával.

– No hát az Isten áldja meg azt a barátságos korcsmáros urat.

Ocskay aztán előre hajtatott, a hatalmas Bécs-városi erősségeken keresztül s megtalálta szerencsésen a görög-utczát, abban a «fehér angyal»-t, s ott kényelmesen elszállásolta magát, egy egész szobát bérelve ki egymagának.

Nemsokára utána jött a társzekere is: a házi szolgák felhordták a málhákat, az elemózsiát, az átalagokat. Jó nagy szoba volt az, elfért benne minden.

– Küldjétek fel a korcsmárost, mondá Ocskay a legényeknek, hadd elégítem ki, a mit helyettem fizetett.

Még akkor meg volt a magyarban az az ősi virtus, hogy szerette megtudni, mennyivel tartozik s melegében kifizetni.

Nemsokára hangzott az ajtó előtt a lábcsoszogás, kopogtatás, Ocskay emberségnek tartotta, hogy a ki vele ilyen szivességet tett, annak maga nyissa fel az ajtót, s legalább a vállára ütögessen s megemelje előtte a süvegét. Megérdemli azt a német azért, ha nem nemes ember is.

De nagyot hőkölt hátra, a mint az ajtót kinyitva egy orrnyi távolságra találta magát a belépő korcsmárossal. Egyszerre ráismert e pofára.

Ez senki sem más, mint Scharodi Venczel. Bajusz és kecskeszakál ugyan áldozatul esett a bécsi polgári divatnak; hanem azért megborotváltan is rá kell ismerni első tekintetre annak, a ki valaha látta azt az egyenes hosszú orrt, a kerek fekete szemöldököt, a sűrű ránczok közé szorított szemeket, a mik úgy tesznek, mintha mindig nevetnének, s secundál nekik hozzá a felfelé húzódó két szájszeglet.

Egy perczig úgy jön Ocskaynak, mintha torkon kellene ragadnia ezt az embert, mintha fogadása tartaná, mintha szent esküt tett volna le rá valahol, Nagy-Szombat alatt, hogy a hol ez a kezébe akad, ott széttépje, szétdarabolja: hanem aztán a másik percz visszahozza onnan. A gondolat gyorsabb mint a fénysugár, a mi negyvenezer mértföldet halad egy percz alatt. Hajh az még nagyobb út: attól az esküvéstől, mely boszút kiáltott a nagyszombati árulóra, a Bécsbe jövetelig. Ez nagyobb, mint egy Sirius-távol. – «Hiszen most már egy gyékényen árulunk!»

Nagy átváltozás volt az arczon! A haragra ránczolt szemöldök, a villogó szemek, a lüktető arczvonások az egyik perczben: – a másikban aztán a kiderült homlok, a nevető arcz.

– Armányadta Scharodija! kiálta, a vállára ütve a gazdának, hát te hogy lettél kocsmárossá?

S azzal felcsapta a süvegét a fejére.

Arra aztán Scharodi is felnyomta a nyirott tarkójára a zöld bársony sapkáját. Hiszen kollégák voltak már! Egyiknek sem volt mit respektálni a másikon.

– Vigye az ördög az egész dicsőséget! Elcsaptam magamtól az ármádiát! Mondá röhögve Scharodi. S jól érzem magam mellette.

Egy kis kidomborodó poczakra is tett már szert, s önelégülten ütögetett rá a tenyerével. Mert nagy büszkeség az, mikor egy állampolgár egy olyan becsületesen megnövelt hasra üthet rá: ez az én saját szerzeményem. A lumpok, a csavargók, a schnorrerek mind soványok; tisztességes embernek potroha van.

S nem is nagyon respectálta az egész Ocskayt. Elővette a porczelán pipáját s rágyujtott előtte, nem is kérdezte, hogy szabad-e?

– Hidd el nekem pajtás (!) mondá fidélis czimbora hangon, többet ér a gölődény a haubicznál. Nem jut az ember zöld ágra ezen az úton. A lelkem is elkárhozott már bele. Megbántam, hogy átszöktem a németekhez, mint a kutya, a ki kilencz családtaggal szaporította meg a nemzetségét. Nem volt nekem náluk se emberségem, se becsületem. Itt fellöktek, ott felrugtak. Elküldöztek olyan átkozott helyekre, a hol ott kellett volna vesznem. Azután ott felejtettek. A zsoldomat soha nem fizették, majd megvesztem éhen-szomjan. Ha jutalmamat kértem, Pontiustól Pilátushoz küldözgettek, utoljára szöszön-boron kifizettek. Ha valami hiba történt, mind rám kenték; s ha magam követtem azt el, azt felfujták elefántnak; mindig csak igértek, soha meg nem tartották; adtak irást, de elfelejtettek pecsétet ütni rája. Kezemben volt a császár kinevezése őrnagygyá: rá sem hederítettek, azt mondták: a Hofkriegsrathnak contrasignaturája hiányzik még róla. Urlaubot kértem, hogy feljöjjek Bécsbe. Azt nem adták meg. Akkor maródinak simuláltam magamat: ispotályba küldtek, megkínoztak. Ha panaszra mentem a fővezérhez, azt felelte: «wir werden schon sehen!» A császártól utalványt kaptam egy nehány ezer forintra hűséges szolgálataimért; de elfelejtették megmondani, hogy hol kapom meg? Mikor aztán perre vittem a dolgot, akkor ők kerültek felül, előkeresték az első árulásom actáit, mikor tudod, tealattad kuruczczá lettem, haditörvényszék elé állítottak érte. Én hivatkoztam az amnestia levelemre, a mit a császártól kaptam, s akkor aztán felküldtek Bécsbe, internáltak, politzei-felügyelet alá helyeztek. Itt lótottam, futottam egyik ajtótul a másikra, hogy igazságot kapjak, mindenütt azt mondták, hogy «werden schon sehen.» Nyolcz hónapig rohantam a fejemmel a főudvarmesteri hivatal ajtajának, hogy a császárnál audientiát kapjak: mindig elutasítottak, nincsen itthon a császár! ha tél volt, azt mondták, fürdik; ha nyár volt, azt mondták, vadászik. Végre bejutottam legmagasabb szine elé, elmondtam előtte sűrű igazságos panaszaimat. Legkegyelmesebben végig hallgatá s akkor azt válaszolta: «wir werden schon sehen». – Ekkor épen szerencsémre elvitte az ördög a «fehér angyal»-t, a nagybátyámat, rám maradt a vendéglője: nosza én is hamarjában ott hagytam az uniformisomat a pokolnak, s beálltam magam «fehér angyal»-nak; mondhatom, hogy azóta paradicsomi életet élek.

Ocskay úgy tett az egész fecsegés alatt, mintha hallgatná is, nem is, s a málháit rakosgatá; de pedig voltaképen nagyon is szeget ütöttek a fejébe Scharodi viselt dolgai. Hát ha ő rá is ilyen mulatságok várnak. Úgy tett, mintha nem is gondolna rá.

– Hej, kedves kamerádom, tudom, hogy te is ilyenforma járatban jöttél fel Bécsbe. Hiszen majd te is végig fogod mindezt a gyönyörüséget élvezni.

– Ne törd azon a fejedet koma, vágott közbe Ocskay mogorván. Én tudom a magam útját. Nem szorultam senki tanácsára.

– Nonono! Édes kamerádom. Mit használ ez a hetvenkedés? Bécsben nem lehet hetvenkedni. Tudom én minden dolgodat jól. Ha nem tudnám, hogy jösz, miért mentem volna ki eléd egész a vámig? – Hallottad-e hírét a Scandáliának?

– Mi a patvar az?

– Ez egy újság, a mit nem nyomtatnak, hanem irnak. Nem kerül a censura alá s frissiben adja az egész világon történt pletykákat. Az ára tizenkét arany egy esztendőre. Én azonban megduplázom a fizetést, hogy nekem a legelső példányt küldjék el, mielőtt más kapott volna belőle. A mit a többi korcsmárosok csak ma éjjel kapnak meg, (a lap éjjel osztatik szét), az már nekem most a zsebemben van. Nézd csak, olvasd el, benne van az egész történeted.

Ocskay bámulva olvasá az irott hirlapban az egész árulási történetet, oly részletesen előadva a legkisebb körülményekig, mintha csak saját maga diktálta volna. Az is benne volt már, hogy ő neki Bécsbe kell feljönni a tudvalevő három császári kegylevél érvényesítése végett.

De hát ki hozhatta mindezt hírül ide hamarább, mint ő maga megérkezett, a ki gyorspostával utazott, váltott lovakkal, fullajtárokkal, mindjárt harmadnapra az áttérés után? Csak egy nap esett közbe, a mely alatt ő Bajmócz várát kisérlé meg elfoglalni, hasonló ravasz csellel, mint a milyennel megkerítette Nagy-Tapolcsány várát; de már az nem sikerült neki. Már annak az ablakán beüvöltötték Jávorka halálmadarai a vészhirt: «elárulta a hazáját Ocskay László!» s ott már puskalövésekkel fogadták a barátságosan bekoczogtatót. – De hát ez alatt az egy nap alatt ki előzhette őt meg? hisz ezeket az ő dolgait így hegyiről-tövire nem is ismeri senki: – csak még egy ember a világon.

Megállt az esze: csak úgy bámult maga elé, abba a nagy dohányfüstbe, a mit Scharodi pipált az orra alá.