Part 6

Mint a forró sirocco, úgy fuvallt ez a szó a sötét alkonyatban: «egyedül magunk a várban».

A hölgy rögtön nevetni kezde a szava után.

– Tudod, hogy mennyi mindenféle bohóságot kigondoltam azalatt, hogy hogyan fogadjalak? Ugy akartam, hogy mikor megjösz, én befalaztatom magamat abba a fülkébe, a mibe az öreg Gáspár úr bevakoltatta egykor a szép Katinkát, s aztán majd neked is onnan kell engem kivágnod, a hogy a deli Forgách kiásta a szép Katinkáját. Mondd csak, te is falat törtél volna értem?

– Hogyne?

– Aztán elvittél volna magaddal, a nyergedbe ültetve?

A kérdezésnél már ott volt a hölgy jobb lábának a hegye a kengyelben, s a mint a lovag kezét kezei közt tartá: nem is igen várta be a feleletet; alig biczczentett az a fejével, már ő egy szökéssel ott termett a lován a háta mögött.

– Ejh, valaki meglát! suttogá Ocskay.

– Ugyan ki látna meg? Aztán ha meglátna? Van ebben valami?

S átölelte a lovag derekát, úgy, hogy a hosszú szőke haja annak a vállán omlott végig.

Ugy haladtak a fűzfákkal szegélyzett úton egész a budetini várig.

Ocskay meg volt lepetve, mikor a várhoz közel értek. A kastély minden ablaka ki volt világítva: két szál gyertya égett mindenikben. Hallatlan fényűzés ez Budetin várában. Látszik, hogy nincs itthon a gazda. Ő alatta egész teletszaka nem égetnek el annyi gyertyát.

Így várták Ocskayt már négy este, kivilágított várral.

Bezzeg kimutatták itt, hogy milyen nagyon várták! nem úgy, mint Sztropkón. Virágbokrétákkal volt tele szoba és tornácz, czifrán felöltöztetett parasztleányok voltak berendelve házi cselédségnek, az is mind a szépéből válogatva. Híres szakácsné főzte a vacsorát, pedig csak ők ketten voltak hozzá. Olyan dáridó volt ott, hogy lakodalomnak is bevált volna. Ki tudja, kinek a pénzéből telt ki? Annyi bizonyos, hogy Gáspár úr ugyan egy malaczot se ád hozzá.

Csak ők ketten ültek a dúsan megrakott asztalnál.

Nem volt szükség tanura azokhoz, a miket ők egymással beszéltek.

Tudva van, hogy a lépes-méz édes, ha egy ember eszik is belőle, de még édesebb, ha ketten esznek belőle; de ha hárman esznek belőle, már akkor megint nem olyan édes. Ha egy ember két pohárból iszsza a bort, megittasul; de ha ketten isznak egy pohárból, még jobban megittasulnak.

– Mikor jön haza az öreg? kérdezé Ocskay.

Ozmonda felkaczagott, s az ismeretes útféli népdallal felelt:

– «Holnapután, vagy azután, vagy csütörtökön délután, kedves katonám!» Hahaha! De nagyon kivánod az öreget!

– Nem az öreget; hanem a pénzt.

– Ne legyen gondod a pénzre. Lesz, a mennyi kell, elég. A mikorra kelleni fog, akkorra lesz. Mindjárt megtudsz tőlem mindent, csak hadd vaczkalódjék el innen ez a sok cselédség!

A mint elhordták az asztalt, Ozmonda bezárta az ajtókat, s aztán abba a legbelső szobájába vezette Ocskayt, a honnan nem hallatszik ki semmi szó, még ha gyilkolnának is valakit; az ablaka is a kertre nyílik s azon is vastábla van.

– Ülj ide a kerevetre mellém. Aztán add ide a török késedet.

Ocskay el nem tudta gondolni, hogy mire kell Ozmondának az a hegyes, görbe kés.

A hölgy az akkori divat szerinti pánczél-vállfűzőt viselt, a mi a női derekat feszesen összeszorította; az ölelő kéz nem talált ott egyebet halcsontnál. Ozmonda annak a késnek a hegyével végighasogatta a vállfűző varrásait; s mikor azt lefejtette testéről, akkor kitűnt, hogy kettős vállfűző van rajta. A két réteg halcsont közé vannak rejtve a levelek, a miket nem szabad meglátni idegen szemének. A három császári levél Ocskayhoz; az egyik az amnestiáról, a másik a tábornoki kinevezésről, a harmadik a húszezer tallérról szóló. Ismét itt vannak.

– Nem szúrod őket ismét keresztül a török késeddel? kérdezé nevetve.

Oh pedig olyan kínálkozó helyen voltak! Ott feküdt Ocskay előtt mind a három azon a pihegő keblen, Schwechat kapuja nem vétett neki annyit, mikor azt a három iratot odaszegezte hozzá a török késével, mint ez a bársonykebel. Mért is nem tette meg?

Ott tartotta őket a kezében.

Az egyik kezében az iratokat, a másikban a síma vállat.

A vér agyának tódult.

Új életpálya, hatalom és gazdagság állt előtte.

– Pálffy, a bán, maga beszélt a császárral irántad, szólt Ozmonda, odakönyökölve Ocskay térdére. – A császár azt mondta, hogy azzá lehetsz, a mivé tenni akarod magadat. Az egész Jákob lajtorjája előtted áll. Magad teremtheted meg az új Ocskayt. Ezt nekem a bán világosabban is megmagyarázta. Ha egyedül egymagadban jösz is, szívesen látnak. De becsesebb fogsz lenni, ha sokakat hozasz magaddal. Ha egy egész dandárt tudnál áthozni, tábornagy lehetnél. De az múlhatlanúl szükséges, hogy legalább a saját ezrededet áthozd. Az pedig még nincs a markodban: Bercsényi tartja rajta a kezét. Szükséges, hogy azt minél előbb megkapd. Én ezt a tervet gondoltam ki a számodra. A mint az öreg pénzedet átadja, te rögtön küldj el belőle ezer aranyat Bercsényinek, azzal az izenettel, hogy fizesse ki belőle a katonáid hátralevő zsoldját s aztán küldje őket hozzád. A kurucz fővezért ez egészen el fogja áltatni felőled: ha Ocskay pénzt küld az ezrede zsoldjára a vezérhez, akkor Ocskay nem akar elfutni a vezértől, mert különben a pénzzel együtt futna. Mikor aztán együtt lesz nálad az ezred, akkor megindulsz vele ellenséget látni. A bán olyan intézkedéseket tesz, hogy a kuruczaid észre sem veszik, mikor egyszer körül vannak fogva. Akkor aztán, mikor se előre, se hátra többé nincsen menekülés, előáll a bán; tart nekik szép magyar beszédet; az egyetértő kapitányok, hadnagyok a fülébe rágják a kurucznak a szép szót; aztán hoznak nekik jó bort, fehér czipót, tele bográcsot; s muzsikaszó mellett úgy átáll a kurucz a királyi zászlóhoz, hogy maga sem veszi észre. Ocskay László pedig diadalra fogja őket vezetni, s az első győzelem után a milyen réme volt a császári hadaknak Ocskay regementje, olyan oltalma lesz aztán, s a Rákóczy mennykövéből lesz a király lángpallosa. Egy döntő ütközet, s te foglalod el a vén Heister helyét: s dicsőségedet visszhangozni fogja az egész világ!

Ocskay beletévedt a délibáb csalképeibe. Ki hagyta magát csalogattatni a szőkehajú alirumna által a kisértetes pusztára, a hol a gonosz lelkek elkapják a magában kóborlót.

Mikor Ilonkának azt mondta: «olyan fényes nevet fogok hagyni a fiaimra, a mire büszkék lehetnek!» erre gondolt.

– De nemcsak ragyogással él az ember, folytatá tovább a csábító tündér. Arról is gondoskodtak magas patrónusaid, hogy gazdag uradalommal légy rögtön megjutalmazva. Tied leszen Lietava.

– Lietava! szólt elbámulva Ocskay.

– A legszebb birtok itt a tót impériumban.

– De hisz az Lengyel Magdolna asszonyomé.

– El fog tőle koboztatni. Már rég megérdemlette volna, hogy megnótáztassék. Nyiltan és titokban pártolja pénzzel és csapatok gyüjtésével a lázadók ügyét. Egész bűnlajstrom van összegyüjtve felőle a nádorispánnál. Rég megkapta volna büntetését, ha a vára ily félreeső és nehezen hozzájárulható nem volna. Gonosz egy vén boszorka. Megérdemlené, hogy máglyára vessék! Hallod-e, az nagyon jó gondolat volt tőled, hogy feleségvivés ürügye alatt bevitted a várába a fegyvereseidet. Így most egy kézcsapással tied a vár is, a dominium is.

Ocskaynak nem kellett szólni, elég volt ajkainak görcsös rángatózása, arczának halálsápadása, a gyöngyöző veriték homlokán, hogy Ozmonda minden gondolatját leolvassa róla.

Elnevette magát, s Ocskay arczát két tenyere közé fogva, megcsókolta a homlokát.

– Édes bolondos fejem te! Hogy töröd most magad azzal a gondolattal, hogy «mit? én? elvegyem Lengyel Magdolna asszonynéném várát? Vendéglátás ürügye alatt? Kiszolgáltassam őt a bécsieknek? A ki nekem és a pereputyjaimnak szállást adott? Beleüljek az ő birtokába? Ejh, hisz ez szégyen-gyalázat volna!» Ugy-e, ezt gondolod most, édes bálványom? De hát mikor végigpusztítottad Morvát, Ausztriát a fejedelem parancsára: vétettek te neked valamit azoknak a váraknak a lakói, a kiknek a halináját elvitted magaddal? azok a falusi parasztok, a kiknek a teheneit csordaszámra elhajtattad? Égette a lelkedet talán az a tömérdek kincs, a mit elhoztál Wsetin várából? pedig donatiós leveled sem volt hozzá. Édes kincsem, ahhoz már hozzá kell szoknod, hogy ezután nyugaton kel a nap s keletnek áldozik le. Az ethos, a morál ugyanaz marad, csak az alap változott meg. No, ne csinálj ilyen fancsali arczot! Hát hiszen, ha nem akarod, hogy neked adják Lietavát, hát majd ideadják nekem, én aztán annak adom, a kit én szeretek. No hát, hogy csókolja meg a csóka a fiát?

Hiszen köztudomásu dolog az.

A két keze a két újja-hegyével megcsipi a két orczáját, s aztán úgy csókolja meg a száját.

Ocskay e pillanatban rettentően felkaczagott.

Ha a mennykő ütött volna be a házba, nem riasztotta volna fel úgy Ozmondát, mint ez a váratlan kaczaj.

– Megőrültél? Mit kaczagsz most?

– Hahaha! Tégedet, meg magamat.

– De miért?

– Hahaha! Nem mondom meg.

– Nem mondod meg? hörgé Ozmonda, kivillanó fogait összecsikorgatva. Te nevetsz rajtam, s nem mondod meg miért? Kivallod mindjárt?

S hogy Ocskay válasz helyett még egyre kaczagott, Ozmonda belemarkolt mind a két kezével a hajcsimbókjaiba, s azoknál fogva rázta dühösen a nevető fejét, s aztán leteperte maga elé s rátérdelt a mellére: «kivallod, hogy miért nevetsz?» Utoljára felkapta a török kést a markába. «Megmondod, hogy mit nevetsz? vagy levágjam ezt a másik füledet is?»

– Vágd le! Azért csak folyvást kaczagott.

Ekkor aztán Ozmonda hizelkedésre fogta a mesterséget, felölelte ismét, lesimogatta a szétkúszált hajfürtöket, odabujt az ölébe, úgy könyörgött neki, úgy csalogatta ki belőle a titkát drága igéretekkel, nyájas édelgéssel: «mondd meg, kérlek szépen.»

– Majd megtudod egyszer. Mondá Ocskay, s nem nevetett többé; hagyott magának hizelkedni, kedveskedni, de nem vallotta ki a min olyan nagyot nevetett.

Mert az csakugyan nagyon kaczagni való gondolat volt.

Ha most ennek a dicsvágytól és szerelemtől ragyogó arcznak egyszer csak azt súgná a fülébe, hogy: «Hiába csaltál el osztrák hazájába, a feleségem pápistává lett azalatt otthon, nem vehetsz el tőle.» Hah! Micsoda Medúza-fővé torzulna el egyszerre ez a tündérlárva!

Ez volt igazán a nevetni való!

Ocskay azt mondá magában:

– No, ha rossznak kell lennem, hát legyek egészen rossz. Két asszonyt megcsalni egyszerre, az a virtus! Meglopni a paradicsomi vendégséget, s kifizettetni az ördöggel a dáridó árát: ez a bölcseség quintessentiája.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Mi rosszat álmodtál kis fiacskám? kérdé Ilonka a kis fiától, a mint éjszaka a gyermek az ágyban felsikoltott s futni akart.

– Jaj! jaj anyám! Az édes apám… úgy nevetett,… úgy nevetett… úgy nevetett!… Mondd meg neki, hogy ne nevessen többet úgy!…

Ilonka magához ölelte a gyermeket és elaltatta. Maga nem tudott elaludni többet.

… Hát hogyan nevethetett?…

A RÁK «FORDULÓBAN».

Csak negyednapra került elő maga a ház ura, Szunyoghy Gáspár uram lengyelországi útjából.

Ocskay azzal fogadta, hogy «ugyan régen várlak már itt!»

– Talán untad is magadat a házamnál? vágott vissza Gáspár úr, cynicus gunyorral.

– Én nem, hanem a katonáim, a kiknek szorgos a hópénz.

– De ugyan minek rontod a termetedet azzal, hogy nekem hazudsz? hiszen nem vagyok én szép asszony! Mintha nem tudnám már én is, mint más, hogy eladtad te azokat a katonákat már, veleddel együtt, a császárnak, ott fizetik már azoknak a hópénzt.

Ocskay elsápadt, s azok a nagy szemei úgy villogtak valami állati dühtől.

– Ki mer ilyet mondani?

– Hát az egész világ. Árvában, Liptóban, Trencsénben, a hol csak megszálltam, minden kastélyban beszélik, hogy beálltál már szépen a császáriakhoz, generálissá lettél; pénzt is kaptál sokat. Tudja azt már minden ember.

Ocskayval csak úgy kerengett a világ.

– No, de ne ijedj ám meg! Minden ember azt mondja, hogy okosan tetted, bölcs ember voltál. Csak egyet füttyents nekik, ez a sok nemes úr a tót impériumból mind itt lesz nálad, s mennek veled oda, a hol pénzt és hivatalt osztogatnak, a hadaikat is mind felültetik, kit lóra, kit szekérre s oda mennek veled, a hová viszed. De hát ez a te dolgod. Én nem megyek sehá, se lovon, se eblábon. Elhoztad-e az ezüstmarháidat?

– Itt vannak Lietaván, a feleségemmel.

– Azt bolondul tetted, hogy oda vitted; ahhoz a vén boszorkányhoz. A feleségedet is meg fogja tanítani mindenféle boszorkányos mesterségre. Te bolond! Hisz ez a vén varázslónő azt is meg tudja tenni, hogy mindennap rádolvassa, ha száz mértföldnyire vagy is, hogy mit csinálsz, kivel mit beszélsz? Soha se hitethetsz el te többet semmit a feleségeddel, mert kiveti az abracadabrán, hogy kirugtál! De hát ez a te bajod. Hanem az ezüstödet soha sem fogod látni többet, az mind ólommá válik.

– No hát az is az én bajom.

– Persze, hogy az. Hát gyere, számoljunk, ha ráérsz. Itt van a pénzed.

Gáspár úr leoldotta a dobasz tüszőt az oldaláról, s kirázta a tartalmát az asztalra. Aztán összekaparta egy halomba. Végre ötösével egymás mellé rakva, végig számlálta az asztalon a kétezer darab aranyat.

– Megszámláltad te is? Annyi-e?

– Jól van, jól öreg, csak söpörd össze.

– De nem «jól van, jól öreg,» hanem mielőtt besepernéd a tarsolyodba, előbb csináljunk egy kis computust.

– Hisz az utiköltségedet előre kifizettem.

– Igen, húsz napra. De én huszonkilencz napig voltam oda, s a te tíz embered az alatt is itt evett-ivott.

– Hát azt húzd le belőle.

Gáspár úr elkapart tíz aranyat a sorból.

– Hát te magad? Mióta vagy itt?

– Öt napja.

Gáspár úr kezébe vette a fekete táblát, meg krétát, épen mint a bécsi kocsmáros, mikor a vendége számláját készíti.

– Jó ebédet adott a menyemasszony?

– Jót.

– Vacsorát is?

– Még jobbat.

– Bort is ittál?

– Azt is ittam.

– Sokat?

– A mennyit győztem.

– Tehát kétszer annyit. Muzsikát is kaptál?

– Az is volt.

Gáspár úr azért is rótt fel minden napra egy aranyat. A czigánynak is dukálna annyi.

– Egyebed nem volt?

Ocskay már erre a kérdésre nagyon nevetett. Gáspár úr jegyzé: Ezért a vigasságért, tíz arany.

Összeadta: summa summárum nyolczvanöt arany. Az még leszállt a kölcsönösszegből.

– Sajnálom, hogy az ezüstödet is el nem hoztad; mert a pénzt készen tartom érte. Ha eszed van, rajta légy, hogy idekaphasd, míg más okos rá nem teszi a medvetalpát. No most mehetsz főzni segíteni a menyemasszonyhoz.

Főztek is ők együtt, de mit? Végzetes cselszövényt, ország-világ megrontására.

Sakk-partie volt az: a legfurfangosabb, a mit valaha két remekjátékos végigjátszott.

Ocskay László megkapta az izeneteket Blaskovichtól a fehér barát által. Az ezredét küldik hozzá. De egyuttal a határozott parancsot is, hogy minden rendes katonájával és a felvidéken összegyüjtött bandériumokkal siessen csatlakozni Garam-Szentgyörgynél Vak Bottyánnal. A régi antagonistáját rukkoltatták oda közelebb hozzá. De Ocskay észrevette a «rochade»-ot, s ő is tett egy hasonló sakkhuzást ellenében. Blaskovich élő szóval azt izente neki, hogy ha Ocskay belemegy a kelepczébe, ő a kengyelben tartja a lábát s úgy laviroz, hogy ha a kapcza szorul, egy ugrással Vöröskővárott teremhessen, a Pálffyak erősségében. Ocskay visszaizent neki, hogy csak jőjjön bátran a maga két zászlójával az ezredéhez.

Remekben sem lehetett volna tökéletesebben csinálni az árulást.

Nemcsak arról volt szó, hogy egy vezér megszökjék egyedül, azt tették elegen, mit nyertek vele? Az sem volt elég, hogy a vezér a maga seregét olyan kelepczébe vigye, a hol az kénytelen lerakni a fegyvert, ez sem elég nyereség. Rábiztatni a sereget, hogy fordítsa meg az arczvonalt, megvenni az alvezérek szivét, hogy esküdjenek más hűséget: igen veszedelmes kisérlet, mutatja a Bezerédy példája, hogy ezen milyen könnyű rajta veszteni… Hanem átvinni az egész rábizott dandárt úgy az ellenséghez, hogy a hívek ne tudjanak róla semmit, s fegyverestől, zászlóstól átállni az ellentáborba: ez a tudomány, ez a nehéz feladat!

Sikerült.

Csajághynak és Ocskay Sándornak Érsekujváron kellett maradniok, azok onnan ki nem jöhettek Heister miatt. Vak Bottyán Ebeczky dandárával jött Ocskay László elé a Nyitra völgyén.

Budetin várában mindennap dáridó volt. Ocskay pénze bánta. A szomszéd megyék elégedetlen nemességét gyüjtögette maga körül.

Pálffy bán Nyitra várát vívta.

Úgy volt, mintha mindannyian Nyitra felszabadítására sietnének.

Ocskay előre küldözé az elégedetlen nemesek hadait Nagy-Tapolcsányra, s maga csak másnap hajnalban indult meg e város felé. Vele volt kilenczszáz jó vitéz huszárja, Bécs rettegtetői; háromszázan voltak Blaskovichnál. Még csak sejtelmük sem volt róla, hogy hová mennek?

Mikor Nagy-Tapolcsány elé értek, szemközt jött rájuk az előre küldött nemesi bandériumok serege, s azoknak a közepén Pyber, a püspök.

– Vivát! vivát! hangzott a szemközt jövők csoportjaiból. «Meg van kötve a béke! Szent a békesség! Vége a háborunak!»

A nemesi hadak közé elegyedtek a huszárlovasságnak, s nagy örvendezéssel hiresztelték, hogy a fegyverszünet meg van kötve: a nagyhatalmak beavatkoztak, a fejedelem föltételei el lettek fogadva.

Örült neki még a kurucz is. Bele voltak már fáradva a háboruba. Ki mit óhajt, hamar elhiszi.

A nagyobb ünnepélyesség okáért a püspök ott a mezőn tábori misét tartott s megáldotta a csapatokat.

Azzal az egész fegyveres tömeg átkelt a Nyitrán, s délre az elefánti zárdához érkezett, ott a pálos-szerzetesek derék lakomával vártak urat és közlegényt: mindenki torkig lakhatott a jóból.

A lakmározás alatt elterjedt a híre, hogy Pálffy bán hozza magával a fejedelem feleségét, még pedig a kis fejedelem-fiukkal együtt s azoknak az átvételére van kiszemelve Ocskay ezrede. Hát hiszen olyan elhihető volt. A multkor is Ocskayt küldték a fejedelemnő elfogadására, még pedig akkor egész dandárral. Ocskay be is ment akkor Pozsony városába, fel a hatalmas várba, az ellenség főfészkébe, s ott fényesen fogadtatott a bán és a többi nagyhatalmas német urak által. Most megint úgy lesz.

Mikor indulót fuvatott a vezér, jó kedvvel ült mindenki a lovára: nem ütközet lesz ma, hanem lakodalmas menet.

A pereszlényi erdőben bukkant egymásra Ocskay és a bán serege.

Ocskay saját ezrede közepén vonult fel, a két szárnyat a nemesi hadak képezték. Pálffy bánnak három lovasezrede volt, azok között derékhad az épen most érkezett dán segédcsapatok egyike: a pánczélos dragonyosok.

A hadirend felállítása mellett akár ütközetet is vívhattak egymással.

Az erdős, csalitos terep mellett Ocskay kuruczainak nem lehetett azt észrevenni, hogy az ő oldalcsapataik, a nemesi banderiumok szépen elmaradoznak mind a két szárnyon, s azok helyett a császári lovasság nyomul előre, félkörben átszorítva a közbeeső Ocskay-ezredet.

Még senki sem sejtette az árulást.

Csak akkor vette észre mindenki, hogy mi történik itten, mikor egyszerre Ocskay László előre vágtat s a tulsó félről szemközt nyargal felé Pálffy János bán, s a mint összetalálkoznak, kezeiket nyujtják egymásnak, a bán megöleli Ocskayt és megcsókolja az orczáját. És abban a pillanatban megharsannak a trombiták az erdőben s minden oldalról nyomul előre a császári lovasság, az Ocskay-ezredet bekerítve.

Az első perczben csak az elszörnyedés moraja hallatszott; mint a tengerzúgás, mint a támadó szél fuvallata a fák között. Az a két ölelkező, csókolózó alak világosan megmagyarázott mindent.

Ekkor egyszerre kiugrat az elárult kuruczok arczvonalából egy közhuszár a gyepre s odakiált Ocskayra:

– Megállj! kutyahitű! én láttam, mikor levágták az egyik füledet; ott leszek még, mikor a másikat is levágják!

Marczi volt ez, a palócz legény, Tisza Gábor hajdani inasa: a pozsonyi rab, a kit Ocskay a felesége óhajtására kiszabadított a börtönből.

S nem volt elég, hogy ezt az agyonsértő szót kiáltotta eddig híven szolgált, de még hívebben gyűlölt gazdájára, hanem kirántotta a pisztolyát s rásütötte az ölelkező párra. A kilőtt golyó előbb a bán aczélvértjét érte, s arról lepattanva, Ocskay pánczélingét csörrenté meg: mind a kettő kapott a csókjából. Azzal megfordult a palócz legény s odakiálta a társainak: «csülökre legények!»

Az ott épen Jávorka százada volt.

Ez a fiatal diák patvarkodott legtöbbet Ocskay előtt Bercsényiék ellen; satyricus ötletei után azt lehetett hinni, hogy ő a kuruczok között a legelégedetlenebb: benne volt Ocskaynak legtöbb bizalma. Nem ismerte a fiut. A satyr-alak egy mesebeli hőst rejtett. Szivében szerette azt az ügyet, a mit szájával kigúnyolt.

– Egy életünk, egy halálunk! ordítá az ifjú hadnagy, kirántva a kardját, s tüzet adatott a századával az útját elálló dragonyosokra, s aztán közéjük vágott s keresztül törte magát rajtuk, vele ment el kétszáz kurucz.

Ocskay meg volt rettenve. Attól a meggyalázó kiáltástól, s a rákövetkezett kudarcztól, hogy ezredének egy része elhagyta. Ez a balvégzet!

A bán is fel volt indulva.

– Utána kell rohanni a futamodóknak! parancsolá alvezérének, Eszterházynak; a ki meg nem tér, össze kell vágni. A ki azt a szószátyárt élve elfogja, ötven arany a jutalma.

Erre Eszterházy könnyű dzsidásokkal utána vágtatott Jávorka csapatjának, a kiknek a menekülését jelezte a felvert porfelleg: azok a Fehér-hegyek felé tartottak.

Hanem az nem volt olyan könnyű, Jávorkát elfogni! Másforma kergetőzésekben is volt neki része. Hát mikor a Spinnerin am Kreuznál megszorította egész Bécs városa? Úgy tudott futni, mint a róka, zeg-zug iramodással kóvályogva üldözője előtt. Egyszer csak meglapult valahol. Egy falu mellett. A kertek alatt, szőlőgarádok mély útjain félretért az útból, s hagyta maga mellett elszaladni Eszterházy uramat egész csapatostól. Azután szép csendesen lekerült a Nyitrához, átusztatott rajta s hátra sem nézett többet.

Az üldöző császári csapat pedig vágtatott be a faluba. A tulsó végén ugyanannak a falunak épen akkor jött szemközt Blaskovich István a maga három századával, hogy Ocskayval egyesüljön.

A labanczok azt hitték, hogy ez az üldözött csapat, a melyiket nekik össze kell aprítani és se kérdve, se hallva, neki vágtak, úgy szétverték az egész csapatot, hogy maga Blaskovich gyalog menekült el Vöröskővárba. A kit elfoghattak, azt azután nagy diadallal az elefánti zárdába vitték, hogy itt vannak a szökevények.

Ocskayt majd a guta ütötte meg mérgében, mikor eléje vitték az ismeretes hadnagyokat, jelentve nagy garral, hogy ugyan leaprították a többit.

– Hisz ezek nem Jávorka csapatjából valók, hanem Blaskovichéból. Ti szétvertétek nekem a leghűségesebb három századomat s el hagytátok futni az árulókat.

(Már «áruló» volt a nevük előtte!)

Biz ez egy kicsit fatális félreértés volt. A kezdet rosszul indult meg. Ocskaynak nem maradt több hétszáz emberénél. A félsiker egyenlő az egész felsüléssel.

Azt a hétszáz embert rögtön feleskették a császár hűségére. Aznap kétszer ebédeltek: megtették.

– Csigavér! Mondá Ocskay, mikor észrevette Pálffy bán arczán a kedvetlenséget; mindent helyreütünk egy merész fordítással. Nekem egész hadi tervem van. Még az éjszaka minden irányban megindítjuk a csapatainkat, felhasználni azt az időt, a míg nem tudja senki a beállt fordulatot. A vármegyei hadak az én parancsolataimmal sietni fognak Nagy-Tapolcsány, Nagy-Ugrócz, Nagy-Bajmócz várakat elfoglalni, ezekben mind kurucz hajduság van: Czelder Orbán gyalogosai, azokat lefegyverzik, foglyul ejtik, ha meg nem esküdnének a király hűségére. Én magam pedig a saját ezredemmel és a kegyelmességed által rám bizandó még egy ezred német lovassal megrohanom Garam-Szent-György városát, ott fekszik Vak Bottyán uram, ő jött azért, hogy engemet elfogjon, s én fogom el őtet. Ezzel a fogással pedig ki lesz huzva a kuruczságnak a sárkányfoga. Vak Bottyán most betegen fekszik, magával is jól tehetetlen. Döntő ütközettel fölér, ha kézrekeríthetjük. Mit szól a plánumomhoz, kegyelmes bán uram?

– Azt mondom, hogy hatalmas egy stratagéma, s igen jól van kifundálva. Csak egy kis sorkamorkája van a dolognak. Arra, hogy kegyelmed a saját ezrede mellett még egy császári ezredet is vezessen, szükségképen császári generálisnak kellene lenni kegyelmednek.

Ocskay László önérzetes mosolylyal vonta elő kebléből a pergament, a melyre vezérőrnagyi kinevezése volt irva, a császár neve és pecsétje rajta.