Part 5

– Én nem tervezek semmi rosszat, folytatá Ocskay. Bizony mondom neked, hogy nem szándékozom semmi árulást elkövetni. De annyi eszem van, hogy megkötözött kézzel nem adom oda magamat, hanem lőtávolban akarom magamat tartani, hogy ne én kérjek, hanem más kérjen engem. Bünöm még nincs; de van itt Sztropkón sok felhalmozott kincsem. Egész tárház tele ezüsttel. A kiknek erre van éhük, azoknak az én fejem csak appetitorium s a gyermekeimé csak poszpász. El akarlak titeket, meg a kincseimet tenni a kezük ügyéből. Akkor azután majd én kerülök a kertajtó felől. Ne tarts te semmitől. Nem szököm veletek ellenség földére. Itt van az én kis tót impériumom, a hol én vagyok a kis-király. Annak egy kulcsos völgyében van egy erős vár, Lietava. A jó Lengyelné nagynénéd vára, ki hozzád vérszerinti rokon. Ahhoz foglak vinni. Ő már értesülve van felőle és nagy szivesen fogad. Hallhattad hiréből: derék magyar asszony, soha idegen még vendégül sem lett a kapuján bebocsátva. Ő nála fogtok maradni, a míg én fölöttem a zivatar elvonúl. – Csak azt akarom, hogy te és gyermekeid, a kik az én kincseim vagytok, aztán meg az ezüst angyalkáim, a miket annyi mások szeretnének feleségül venni, fiúvá fogadni: egyszer biztos, hozzáférhetlen helyen legyetek, a hol a labancz se, de a kurucz se férhet majd hozzátok; akkor aztán majd megmondom, hogy ki vagyok, hogy mindenki hallhatja, te is meghallhatod s szégyent nem hozok a fejemre. De csúfságot sem hagyok tenni rajta. Megértettél-e hát drága bálványom?

Ilonka el hagyta altatni lelke nagy gondjait. Leginkább megnyugtató volt rá nézve az, hogy Lietava várába Lengyel Magdolnához viszi őket Ocskay. Lengyel Magdolna hirét emlegette a félország: buzgó híve volt ő a nemzeti ügynek, bőkezű az áldozatokban és szigorú a hűségben. A ki rosszat akar, az nem viszi oda ő hozzá azokat, a kiket legjobban szeret. A gyanu lelohadt.

– Csak azt fogadd meg, hogy gyermekeidre azt a nevet hagyod, a mit büszkén viselhetnek. Mást nem kérek tőled.

– Fogadom hitemre, hogy olyan fényes nevet hagyok a számukra, a mi az ország elsői közé lesz egykor följegyezve.

– Mert lásd, édes férjem: én attól a gondolattól nem félek, hogy jöhet idő, a mikor talán földönfutók leszünk, a mikor talán idegen földön kezünk munkájával kell keresni a kenyerünket s szalmás gunyhó alatt huzzuk meg magunkat. Én arra készen vagyok. De hogy becsület nélkül éljünk, azt én a világ minden dicsősége közepett sem tudnám soha elviselni.

– De hát ki mondja ezt?

– Anyám mondta. Mikor utoljára megcsókolta a két gyermeket, így szólt: «úgy tartson meg benneteket az Isten, a hogy apátok megtartja a becsületet!»

– Rettenetes mondás!

– Nem az, Ocskay. Ez természetes kivánság. Mert ha egy apa el akarja temetni a gyermekeit, akkor jobb, ha azok előbb meghalnak.

Ocskay arcza boszus indulatra torzult.

– Nem! Te nem vagy az! súgá engesztelő szóval a nő, homlokáról lesimítva a redőket. A te fiaid nagyra fognak nőni. Olyan nagyra, mint az apjuk. Megyek rendeleteidet foganatba venni. Még ma összemálháztatok minden drágaságokat, holnapra rendelheted a társzekereket.

Ocskay még egyszer visszavonta magához a távozni akaró asszonyt s arczába nézett, oly közelről, hogy szemeikben megláthatták egymás arczait.

– Hát te? Te nem itélsz-e el engem?

– Miért? Én nem tudok rád semmit.

Már elfeledte.

Derült arcza, ragyogó szemei, forró csókja bizonyítják, hogy elfeledte, – megbocsátott.

IDEGEN HÁZNÁL.

Vajmi nehezen tudta Ilonka megszokni a lietavai életet a sztropkói után. – A szép mosolygó vidék helyett az Ondova mentén azt az örökké egyforma rengeteg erdőséget látni itt köröskörül; a bástyafalakról letekintve, a szédületes mély völgy fenekén a ködös árnyékot, s csak a hol a hegyek nyugat felé egy kis nyilást engednek, ott találni egy kis darab külvilágot, kéklő rónával, kertek közül kivillogó toronytetőkkel.

A sztropkói erdőben nem volt más vad, mint nyúl. Ott lehetett sétálni a szép vigályosokban; a kis Gáborka bátran elmehetett a jobbágyfiúkkal epret, gyöngyvirágot szedni a pagonyba, nem kellett félteni: itt pedig csak két vadász, meg négy sinkorán kiséretében lehet az erdei sétára vállalkozni. Onnan a bástyatetőről sokszor láthatja Ilonka, a mint nagy, nehézkes fekete állatok előczammognak az erdőből, a tisztásra, ha jó kedvük van, játszadoznak, bukfenczeznek, felmásznak a nagy szál fenyőre, aztán megragadják körmös talpaikkal a fa háncsát s úgy ereszkednek le, hogy az egész élő fa kérge mind a körmük alatt foszlik végig. Mikor meg éhesek, lebaktatnak a vetések közé, megriasztják a tehéncsordákat: a népség nagy riogatással rohan elő a faluból, hogy visszakergesse őket erdeikbe. Itt a medvék vannak otthon. Be kell érni a bástyákon való sétával. Az ember olyan, mintha fogoly volna.

Aztán Sztropkón annyi mindenféle tenni-venni való volt, a mi a magyar háziasszonynak az élete. Már hajnalban fel szokott kelni, munkásoknak, cselédeknek rendeleteket osztani; kaszásoknak, béreseknek főzetni, termést betakarítatni, konyhát ellátni, szapulásra felügyelni, cselédveszekedésben békebiráskodni, s mindent meglátni és mindenütt kitüntetni, hogy az asszony érti a házi dolgot legjobban; azért is úgy kell menni mindennek, a hogy ő parancsolja.

Lietaván mindezekről szó sincs. Nincs itt semmi gazdaság: azt kívül végzik a majorban, ide csak a készet hozzák. Régi, a háznál vénült cselédek nem várnak parancsszót; úgy tudják már, mint a pap a misét, hogy mi a teendőjük, s hiába is parancsolna nekik valaki valami újat, mert nem tennék meg: nagyobb urak, mint a vár asszonya. Későn kell fölkelni, s aztán éjfélen túl fönn lenni, mert a ház asszonya így szokta.

Az öreg asszonyság tele van rigolyával. A hosszú fogadott özvegyélet, a világtól elzárt magábanlétel túltengette a kedélyét mindenféle furcsaságokra. Ellenszenvei vannak némely szín, illat, ruhaszabás ellen; nem hallhatja a gyermeksírást, a kakaskukorítást. Napjában háromszor imádkoztatja az egész háznépét, s megtartja a pénteket és a kántorszerdát; orvosságot szedet minden emberrel a csizió szerint, akár van baja, akár nincs, tele van babonával s azt akarja, hogy azt más ember is komolyan vegye: a jóságával öli meg az embert, s nem veszi észre, hogy ezzel lesz a legkiállhatatlanabb zsarnokává a környezetének.

Mikor Ocskay László odahozta a várába a feleségét, megfogadta neki minden szentekre, hogy úgy fog rá gondot viselni, mint az édes gyermekére. Ha megigérte, meg is tartotta. Ilonkának még a bástyákra sem lehetett felmenni, hogy friss levegőt szíjon, nála nélkül s minthogy fogadása tartotta, hogy kedves vendégét még a szellőtől is megóvja: alig eresztette ki a szobából, ha csak tökéletes szélcsend nem volt odakünn, naplement után pedig a nyusztprémes palástja nélkül nem bocsátotta sehova.

A hosszú, éjfélig nyúló estéken pedig ott kellett ülni Ilonkának a nagyasszony szobájában a kandalló mellett. Mind a ketten fontak a kerekes guzsalyon. Lietava völgyében terem a legszebb len, s azt már félszázad óta fonja saját kezével, szöveti saját takácsával Lengyel Magdolna asszony: almáriomok vannak tele a sok virágos abroszszal. És a mellett mesél. Hosszú, szomorú végű történeteket, a mik egymásnak adják a befejezéseiket, mint Sheherezáde regéi. Csakhogy ezek mind igaz történetek. Ezeknek a tót impériumban fekvő várkastélyoknak a történetei. Majdnem mindenikben fordul elő, hogy azok közül, a kik egymást szeretni tartoznának, valamelyik megcsalja a másikat, a minek aztán szomorú következései lesznek. Ilonkának rosszul esik ezeket hallgatni. Otthon az anyja házánál soha semmiféle emberszólást nem hallott. Mendemondától, családi botrányoktól úgy őrizték, mint a pestistől. Balladákat éneklő diákokat sem engedett az anyja soha a házába bejönni. Ezektől csak később, asszony korában hallott egy pár versben elénekelt regét Ilonka, s azt hitte, hogy azok költött dolgok. Most aztán mint igaz történeteket kellett neki azokat végighallgatni. Milyen gonoszak a férfiak? Megtörni a hitvesi esküt annyi nekik, mint egy diót megtörni. Néha aztán az asszony is boszút áll magáért. Vannak azonban asszonyok, a kik nemcsak magukért állnak boszút, hanem tíz-húsz más megcsalt asszonyért is. Mert az asszonyok meg gyöngék. A férfiak azért buknak el, mert erősek, az asszonyok azért, mert gyöngék. Nincs rettenetesebb állat, mint az asszony, a ki a tilalmasba szerelmes. Példa rá a Páter Péter története. Az is nem rég ment végbe itt a Vágmentén: két család nagy romlásával. Ilonka úgy borzadott ettől a rémtörténettől, a mi eltartott három estén keresztül. Hiába kérezkedett a fiacskáihoz, Magdolna asszony nem eresztette: azt mondta, hogy nem jó az alvó gyermeket éjjel megcsókolni, mert lunátikus lesz tőle. Nem is kell a fiúgyermeket nagyon anyásnak nevelni.

Hanem e rémmesék bevégezte után mindannyiszor odavezette Magdolna asszony Ilonkát a saját kezével festett ideál arczképe elé Ocskay Lászlónak s elmondá felőle, hogy ime ez az egy ember a kivétel annyi ezerek közül, az egyetlen igaz képmása a hűségnek: méltó, hogy minden asszony oltárt emeljen a képe előtt s tömjént füstöljön rajta.

Ilonkának ez a sok magasztalás sem esett jól. Egy asszony sem szereti azt, ha a másik asszony az ő férjét dicséri, még ha minden kifogáson fölül álló öreg, tisztes asszonyság is. Aztán a hitvesi boldogság nem keresi a dicsekedést. Hallgatva szokták azt rejtegetni. Van abban valami babonás érzés; olyanforma, mint az, hogy az anyák nem szeretik, ha valaki azt mondja az ölben tartott gyermekükre: «ejnye de szép gyermek!» – Félnek a «megveréstől».

És ezt mindennap háromszor kellett Ilonkának végighallgatni.

Hiszen ott állt ő előtte Ocskay Lászlónak a képe, szünet-szüntelenül, nem kellett azt neki vászonra festve mutogatni, nem is volt más gyönyörűsége, mint mikor felmehetett a nyugati bástyafokra s aztán onnan nagy merengve elbámulhatott arra a kis völgynyílásra, a honnan várostornyok látszanak ki az alacsony kertek közül. Azok Budetin és Zsolna tornyai.

Mikor elvált tőle Ocskay László, azt mondá neki:

– Most csak maradj itt békében, drága kincsem, míg vissza nem jövök hozzád. Én most innen Budetinba megyek. – Pénzt kell szereznem az öreg uzsorástól. Nála hagytam az aranykincseimet zálogban; de pénzt csak akkor ád, ha Lengyelországból visszatér. Erre pedig azért van szükségem, hogy az ezredemnek kifizessem a hátralevő zsoldját, különben szétoszlik a nép. Ha valami izenni valód lesz hozzám, küldd a leveledet Budetinba, Szunyoghy Gáspár uramnak a házához: ott megkapom.

Ilonkát egészen megnyugtatta ez a szó. Ha Ocskay pénzt akar szerezni az ezrede számára, akkor ez nem annak a jele, hogy el akarja hagyni a zászlóját. Az is tudtára volt Ilonkának, hogy Ozmonda grófnő Szunyoghy Gáspárnak a menye. Azonban ő felőle egészen nyugodt lehetett. Hiszen Ozmonda Rákóczy fejedelmi hitvesének kebelbarátnéja, s azonkívül is, mint Ilonka hirül vevé Ozmonda saját leveléből, még tavaly apáczává lett. Hogy gyanakodhatott volna reá?

Egyszer Magdolna asszony meglepte Ilonkát azon, hogy a budetini völgy felé mereng, vágyó tekintettel, imára kulcsolt kezekkel.

– Ne nézd te olyan nagyon azt a várat, szólalt meg az ábrándozó háta mögött Magdolna asszony. Nem jó az embernek olyan nagyon soká nézni egy tájékot, mert még megteszi, hogy a helyébe jön.

– Azt szeretném én, ha ide jönne, szólt felsóhajtva Ilonka.

– No, no leányom, soha se kivánjon az ember meggondolatlanul valamit, a mit nem ismer. Tudod-e te, hogy híják azt a várat, a mit most olyan elbámulva néztél?

– Budetin!

– «Minden jó lélek dicséri az urat!» Vess keresztet magadra, mikor ezt a nevet kimondod!

– Rossz lelkek laknak talán ottan?

– Annyival inkább rossz lelkek, mert szép testben járnak.

– Én ismerek egyet, a ki onnan való, az egy igen áldott jó teremtés. (Ilonka Ozmondára gondolt.)

– Ne higyj neki. Mentül jobban mutatja jóságát, annál jobban féld a harapását. Mihelyt budetini sarjadék, bűnök tarisznyája, ha férfi, ha asszony.

– Ez egy apácza.

– Ne higyj neki! Ha budetini leány azt mondja: apácza, akkor bizonyosan «anyácza», maga mondja «soror», mások tudják «mater». Megállj: majd este a fonásnál elmesélem én neked a budetini szép Katinka történetét, a mi az én leánykoromban esett meg: meglátod abból, hogy micsoda szellet jár a budetini várban?

Ilonka el akarta magától hárítani ennek a regemondásnak az élvezetét.

– Ismerem én már azt a történetet.

– Honnan ismered?

– Éneklő diákoktól hallottam versekben: a fülkébe zárt leányról.

– Éneklő diákoktól, ugy-e? Csakhogy azok nem tudták ám a történetnek a végét, mert azt mindenki elhallgatta. A poétaság a hazugság remeklése. Úgy mondani el egy történetet, hogy az a hallgató szivének tessék; úgy végezni a balladát, hogy a ház ura ráköszöntse a tele poharat. Mert ha elmondaná végig az igazat, a hogy megtörtént, ebrúdon löknék ki. Hiszen majd elmondom én azt neked. Hitetlenség, csalfaság, hamisság mind, a mi a budetini várból kiszármazik. Arczczal se fordulj feléje soha. S oda ne ereszd a drága jó uradat hozzájuk, mert a milyen igaz, hogy Ocskay László tiszta szinarany, olyan való igaz, hogy a budetiniak kezében még az arany is megrozsdásodik.

Ilonka nem mondta meg Magdolna asszonynak, hogy a férje épen oda ment most.

Este aztán elmesélte neki Magdolna asszony, a kerekes guzsaly pergése mellett a szép Katinka történetét.

– Az én leánykoromban történt ez az eset; az egész világ beszélt róla: a szép Katinkáról. Magam is ismertem: igaz, hogy hét vármegyében nem lehetett találni párját, a milyen szépség volt. Az egész világ ifja úgy bomlott utána! Kiitták volna a czipőjéből a Hegyalja borát. De valamennyi ifjú gavar között csak egy birta elnyerni a szivét Katinkának, a Gimesi Forgách fiu, István volt a neve. Olyan jól emlékezem rá, mintha tegnap láttam volna. Délczeg, nyalka levente volt; megakadhatott rajta akárki lányának a szeme. Hanem a leány apjának, Szunyoghy Gáspár uramnak, sehogy sem tetszett a legény. Neki nem volt elég gazdag. Ő Katinkát az oroszlánkői Jakusich Lázárnak szánta. Az is derék egy lovag volt; csakhogy nem járt ott, a hol a szépséget osztogatták. Olyan sűrűn tele volt nőve a pofája szakállal, hogy míg meg nem szólalt, nem tudta az ember, hogy melyik a képes fele az ábrázatjának. Ugyanaz a Jakusich Lázár volt az, a ki arról lett nevezetessé, hogy török fogságra került volt, a szolgájával, Bugyi Péterrel. A törökök, hogy el ne szökhessék, egymáshoz lánczolták békóval az úrnak és a szolgának a lábát. A hűséges cseléd aztán egy éjszaka, hogy az ura megmenekülhessen, kész volt megtenni azt a szörnyű dolgot, hogy a melyik lába oda volt az uráéhoz lánczolva, azt bokában levágta, s így aztán Jakusich megszabadulhatott. Meg is jutalmazta a hűséges szolgát; a mint hazakerült, kiváltotta török rabságából, nemessé tétette, a czímerében ott van a levágott lánczos láb; jószágot is inscribált neki Rovnyén, most is ott lakik a familiája; derék, becsületes emberek. Mert még Rovnye is az oroszlánkői Jakusiché volt, a ki szerette magát von Löwensteinnak is nevezni: a németnek így jobban tetszett. No hát ez volt az az úr, a kinek Gáspár úr odaigérte a szép Katinkát. Mert Gáspárnak hítták ezt is, valamint a mostanit is: Gáspár volt ezeknek valamennyi dédapjuk mind. A leány azonban csak nem akart a Jakusichhoz menni feleségül, ő inkább a vízbe ugrik. Szunyoghy Gáspár uram pedig kegyetlen, mordiális ember volt. A szíjkorbács az őzláb nyéllel mindig ott lógott az övén hátul; sohasem is láttam máskép, s a mint megharagudott, mindjárt a korbácshoz kapott. De a Katinkánál az ütés-verés sem használt, ő csak a Forgách felesége akart lenni. – Gáspár uram aztán végre kegyetlen fenyegetések között megtiltá a Katinkának, hogy még valaha a Forgáchcsal csak egy szót is váltson. Mert ha megtudja, hogy még egyszer beszélt vele: ott van a tornáczában egy fülke, a miben valami szent remetének a kőszobra áll, valamelyik ősnek a fogadalmi ereklyéje; hát ő akkor azt a remetét onnan kidobatja, s a Katinkát falaztatja be a helyébe. Történt ekkor, hogy a nógrádi nemességet lerendelték a török ellen Érsekujvárt vívni: Forgách is elment a maga banderiumával. De mielőtt ilyen nagy halálos útra indult volna nem állhatta meg, hogy egy utolsó búcsúvételre fel ne keresse még egyszer Katinkáját. Az is készen volt a találkozóra, csak izenni kellett érte. Fogta magát, kiszökött a budetini várból, átmászott a sánczon, kerítésen. Az ilyen szerelmes leánynak nincs fal elég magas, nincs tüske elég szúrós. Megjelent a mondott helyen, a fűzfásban, a szép holdvilágnál, a hol az ő kedvese várt rá. Ott még egyszer örök hűséget esküdtek egymásnak, s hogy soha mást hitvestársul nem fogadnak. Forgách azután visszament az ezredéhez, Katinka pedig a kastélyba. De már akkor megtudta az apja, hogy a kedvesével volt találkozáson, s a milyen kegyetlen, dühös ember volt: meg is tette, a mivel fenyegetőzött. Befalaztatá a kőszobor helyébe az egyetlen leányát, csak egy akkora rést hagyatott a falon, hogy kenyeret, vizet lehessen beadogatni neki; s ismét megesküdött, hogy ha mához egy hétig a leány azt nem mondja, hogy kész hozzámenni Jakusichhoz, hát akkor még azt a kis rést is befalaztatja rá, veszszen ottan. A Katinka pedig csak minden nap azt felelte a résen keresztül az apjának, mikor oda jött hozzá megkérdezni: «no hát lányom, Kata lányom, kell-e Jakusich uradnak?» – hogy «inkább a halál legyen vőlegényem». «No hát az legyen a vőlegényed!» A hetedik nap is eljött már, a mikorra Gáspár uram azzal fenyegetőzött, hogy a szelelőlyukat is befalaztatja a fülkén. Híre futamodott azonban ennek a dolognak az egész Vágvölgyén. Forgách egy kedves jó barátja lakott itt a sztremói óvárban, Andaházy Pető; az megizente a pajtásának, hogy micsoda nagy veszedelembe jutott a szerelmese. Forgách nagy hirtelen ott hagyott ám törököt, németet s vágtatott haza lóhalálában. Andaházy Pető ez alatt összeszedte a fegyveres jobbágyait, s a mint Forgách betoppant hozzá, nem is tanácskozott vele sokat, hanem rohantak csapatostól Budetin várára. A kegyetlen apa épen rakatta már az utolsó téglákat a résbe: csak egy óra még s a halálra sententiázott leány ott fullad meg a szűk oduban; a midőn Andaházyék csapatja megérkezett. A budetiniak nem voltak készen erre a megrohanásra; de hiába is biztatta Gáspár úr a csatlósait, hogy álljanak ellent, mert azok is jobban szerették a kisasszonyukat, mint a gazdájukat. Andaházy elfoglalta a várat, maga Gáspár uram csak alig menekülhetett fel a toronyba; oda nem mentek utána, hanem siettek a fülkét kibontani; a félholt leányt kihozták az Isten világára. Volt aztán öröm a szeretők között, hogy egymáséi lehettek. Nem is czeremóniáztak ott helyben sokáig; hanem Forgách uram felkapta a nyeregbe a háta mögé a szép Katinkát s vágtattak világgá a drága zsákmányukkal. Idáig hallottad, úgy-e, a szép Katinka regéjét, kedvesem?

Ilonka előbbre igazítá orsója szárnyán a fonáleresztőt, s magabíztában azt mondá:

– Igenis, nénémasszony; de hát az egész történet csak azt bizonyítja, hogy a kinek a szívében hűség lakik, az Budetin várában is hűséges marad.

– Kotty belé! Szilvalé! Ha ez lett volna a vége! De nem ott végződött ám, a hol a kántáló diákok elhagyják. A végével nem is igen dicsekesznek. Mert az már nem válik dicsőségükre. Hát csak hallgasd még tovább a történetet, s ne nézegess olyan sokat az órára. A gyerekek jól alusznak, nem kell azoknak ringatás. Hát a mint a híres menyasszonyrablás után nagy diadalommal robognának haza felé Forgách uraimék, egyszer csak jön ám rájuk egy másik csapat fegyveres gyülevész, azok meg oroszlánkői Jakusich darabantjai voltak. A másik vőlegény is meghallotta menyasszonya veszedelmét, s az is jött egész erőhatalommal, hogy feltörje a leány börtönét, a hová az apja befalaztatta, s ne engedje ott nyomorultul elveszni. Hát a mint a két csapat összetalálkozik, mindjárt ráismernek egymásra. Az oroszlánkői is meglátja a menyasszonyát a Forgách háta mögött a nyeregben ülve, s rákurjant haraggal: «nem úgy van, úr uram, még azt majd a kard dönti el, hogy kié legyen a szép menyasszony?» Az Andaházyék meg az oroszlánkői czimborái aztán közbevetették magukat, hogy ne verekedjék össze mind a két fegyveres népség; hanem csak maguk a két vőlegények. A melyik a másikat levágja, az viszi haza a menyasszonyt. Hát bizony csak az lett a vége, hogy a vitéz oroszlánkői Jakusich lemészárolta a szép nyalka Forgách Istvánt a páros bajvívásban. Forgách Istvánt a bajtársai szépen eltemették gyászos trombitaszó mellett. A szép Katinka pedig felült a győzelmes oroszlánkői háta mögé a nyeregbe s haza hagyta magát vitetni Oroszlánkő várába, szép török muzsika mellett: feleségévé lett Jakusichnak; hat fia, négy leánya maradt… Ilyen a hűség a budetini ivadéknál. Jaj annak, a ki abban a várban csak egyszer is meghál! Ragad a hitszegés, mint a fekete halál!

Szerencse, hogy vége volt a pászmának: elfogyott a len a guzsalyszárról, s új babát kötni péntek estén nem üdvösséges. De meg elég is, hogy egy nap egy lenbábot lefonjon egy asszonyember. Minthogy azonban még korán volt az idő a lefekvésre, azt is elmesélte Magdolna asszony Ilonkának, hogyan tudta meg egy Illésházy, milyen jó fonó az ő szíve választottja (ez is Szunyoghy leány volt). Odajárdogált hozzá esténként a levente. A leányt mindig a fonásnál találta. Dicsekedett mód nélkül, hogy ő mindennap lefonja az egy báb lent a rokkájáról. Egyszer aztán próbára tette az Illésházy a kisasszonyt, ellopta a szeme láttára a ládája kulcsát. A kisasszony váltig követelte rajta, hogy adja elő; az úrfi esküdözött, hogy nincs az ő nála, hanem a kisasszonynál van, majd rátalál reggel felé. De biz azt a ládakulcsot hétfőtől kezdve szombatig mindig követelte rajta a kisasszony. Szombat napon aztán így fizette őt ki az Illésházy: «de galambom, ha te a ládakulcsodat nem találod, nem is fonsz le te akkor egy báb kendert nem hogy egy nap alatt, de egy hét alatt sem, mert én azt a kulcsot a te guzsalyod bábjába dugtam volt be». S soha sem ment felé többet. Szegény megboldogult anyámtól hallám ezt a mondát. Ő ismerte is azt a Szunyoghy Dorottyát. Az is olyan hamis volt, csalfa volt, mint valamennyien a budetini lányok: előttük-utánuk jár a hivtelenség, mint az árnyék; megcsalják még a szentet is, mikor imádkoznak hozzá. Arczczal se fordulj te a budetini vár felé soha, s oda ne ereszd az uradat valaha, ha csak magad is vele nem mégy; de még akkor is keresztet vess magadra; mert ha megérdemelték a budetini lányok a hitetlenség koszorúját sorról-sorra, van most egy a familiájukból, a ki mind valamennyinek a koszorúját elveszi magának. A neve Ozmonda…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ha éjnek éjszakáján kiverte volna a házából Ilonkát Magdolna asszony, a medvelakta erdőbe, nem tett volna vele olyan keserves bántást, mint hogy ezeket a meséket végighallgattatá vele.

Mennyit kellett szegény asszonynak álmodni e regék miatt a budetini vár lakóiról! Kivált mikor ébren vala!

CIRCE.

Egyes-egyedül lovagolt át Zsolnáról Budetinba Ocskay László. Nagy messzeségben követte csupán egy csatlósa. Szép holdvilágos este volt. Mikor a «kőkút»nál bekanyarodik az út, a hol az a négy szomorú fűz áll, a mik alatt szép Katinka találkozott a maga Forgáchával végbúcsúvételre, a kút csorgóján átvezető hidnál megtorpant a lova. Maga csak akkor tekintett fel elméláztából s hamar észrevette, hogy mitől ijedt meg a lova. Egy fehér hölgyalak támaszkodott az egyik mohos fűzfa korhadt derekához.

Ocskaynak nagyot dobbant a szíve: – a rosszabbik szive. Mindjárt kitalálta, hogy ki ott az a némber? Odaléptetett hozzá s megszólítá:

– Te vagy itt Ozmonda?

– Hogy én vagyok-e itt? Hogy Ozmonda van-e itt? suttogá a fehér alak. Hát ugyan ki várna itt rád más? Hát ugyan hogy ne várnék én rád, mikor azt igérted, hogy megjösz: és ma már szent-Mihály napja van.

– Nem jöhettem hamarább; dörmögé Ocskay.

– Én pedig negyednapja már, hogy itt várlak-leslek az ókútnál, egyedül egymagamban, kakaskukorításig. De csakhogy megérkeztél!

Azzal odaszorítá a szívéhez Ocskay kezét mind a két kezével.

– Itthon van az öreg? kérdezé Ocskay.

– Még nem érkezett meg, suttogá Ozmonda. Mindennapra várjuk. Addig egyedül leszünk magunk a várban.