Part 3

– Különösen azért féltem a kastélyomban az enyéimet, mert azt mindenki tudja rólam, hogy gazdag vagyok; házam kincsekkel megrakva, a mi nagyon invitálja a martalékra áhitozókat.

– Hozassa ide kegyelmed az arany-ezüst marháit társzekerekkel; rendelek számukra biztos boltot, a hol meg lesznek őrizve; hozassa el a kincstárnokát, a kulcsárját, a strázsa-állóit, őriztesse azokkal.

– A szép paripáimat is úgy sajnálom ott veszni hagyni, bizonyosan elragadozzák.

– Szó sincs róla! Ültesse fel a lovászait, hozassa mind ide az én váramba. Száz meg száz paripa elfér itten. Szivesen szolgálok kegyelmednek; egy évig, kettőig, a míg a háború tart; a míg kegyelmed visszajön értük.

– Ennyi jóságot majd vissza sem tudok fizetni.

– Ne is gondoljon rá. Ha itt lesznek a felesége, a gyermekei nálam, akkor bizonyos leszek felőle, hogy lelkében sokszor meglátogatja kegyelmed a szegény lietavai özvegyasszonyt, s az nekem elég jutalom lesz. Jöjjenek minél előbb.

– Magamnak kell értük mennem. A mostani zavaros világban az ember nem ereszthet utra magában egy asszonyembert két gyermekkel, s különösen egynéhány kincsterhelt társzekérrel.

– Bizonynyal nem. Erős kiséret mellett hozza el őket kegyelmed. Derék fegyveres csapatot rendeljen melléjük. Mindjárt kiadom a rendeletet a várnagyomnak, hogy a szulyói sorompónál hagyja meg a vámosoknak, hogy Ocskay László öcsémet, familiáját, a mikor jön és megy, minden kiséretestől együtt szabadon járásra-kelésre bocsássák, s a dobogón általeresszék. Megiratom kegyelmednek a levelet az iródeákommal.

Erre a levélre volt nagy szükség. – Mert ha Lengyelné nagyasszony a szulyói sorompót elzáratta, a lietavai útra nem lehetett senkinek erőszakkal eljutni. Így pedig ötven-hatvan jó fegyveres vitézt be lehetett juttattni a várba, s az elég volt arra, hogy kenyértöréskor Ocskay legyen ott a parancsoló.

A szakács eközben jelt adott a haranggal az ebédre, a hopmester, a káplán, a felolvasó, az iródeák, a tiszttartó, az udvarbiró, egy pár szegény szegődi atyafi, egy vándor supplicans, a várnagy, Dorka asszony, az öreg társalkodónő, segítének végigülni a hosszú asztalt; az urnőnek azonban a letelepedés előtt még arra is kiterjedt a figyelme, hogy épen tizenhárman vannak, s annálfogva tizennegyediknek meg a kántor is behivatott, a ki különben nem volt kellemetes személy.

Ocskay az egész asztalt tartotta beszéddel. Míg ezelőtt nem rég rá nem lehetett volna birni, hogy valami hőstettét elbeszélje, bárcsak a legbizalmasabb jó barátai előtt is, most úgy dicsekedett, mint egy obsitos katona, ez előtt a sok apró-cseprő idegen szájtátó előtt.

Mikor elhagyta a várat, már kezében volt Magdolna asszonyság engedélylevele a «cum gentibus» bejövetel iránt.

Az urnő áldását adta a fejére.

Ez a vár is be lett volna hát véve szép szerével.

Még egy vár volt hátra: Budetin.

Ha valaki repülni tudna, félóra alatt ott lehetne Lietava várából, olyan közel vannak egymáshoz. Hanem ez csak madárnak, vagy kőszáli kecskének való út, vagy olyan embernek, a ki szökik s nem gondol a nyaka törésével. Igaz járatban levő embernek vissza kell kerülni megint a szulyói vaskapuhoz, körüljárni a várakat, s úgy térni fel a vár mellett Zsolnáig; onnan azután dobogó hidon keresztül a tulsó partra, ott van Budetin vára. Abban lakik a budetini borz.

Ez Ozmondának az apósa.

Hogy mivel érdemelte meg a budetini borz nevet, annak czifra históriája van.

Hanem az nem tartozik ehhez a történethez.

Elég annyit tudni belőle, hogy Szunyoghy Gáspár uram háza tájékán bátran kizöldülhetett a legszebb petrezselyem, mert azt soha látogató vendég le nem taposta. Abban a jó hirben állt, hogy semmiféle utját és módját a szerzésnek nem rest megragadni, ha az a keze ügyébe kerül; s még eddig nem találkozott olyan ember, a kit ha a balsors Szunyoghy Gáspár urammal összehozott, valami tollát annak a keze között ne hagyta volna. Ékesítette még ezenfelül a mesemondásba való szertelen fösvénysége is. Nem jöhetett ahhoz vendég olyan órájában a napnak, hogy azzal a szóval ne fogadta volna: «ejnye de kár, épen most végeztük az ebédet», ha pedig valaki kibőjtölte nála a vacsorát, bizonyos, hogy hideglelést kapott tőle.

A mellett durva, goromba ember volt, a ki nem tudott úgy megszólalni, hogy valakit meg ne sértsen. Csupán egy esetben volt nála kivétel. Ha észrevette, hogy valakin könnyű szerrel lehetne nyerni valamit. Ahhoz aztán megint egyszerre olyan nyájas lett, hogy majd a talpát csókolta meg, veszekedő mogorvasága átváltozott kiállhatatlan hizelkedéssé; csupa nádméz lett, a mi természetesen csak addig tartott, a míg megkapta, a mire ácsingózott; akkor aztán megint iparkodott olyan goromba lenni, mint a pokrócz.

És ezt az embert okvetlenül meg kellett látogatni Ocskay Lászlónak.

Még mindig nem lehet megérteni a tervét. Az egyre zavarodik és nem tisztul.

Este fele járt, mikor Ocskay László négylovas szekerével a budetini vár kapuján behajtott. Kiséretül csak tiz lovasvitézt hozott magával. Az egész csapatja Zsolnáig kisérte, azt odaát hagyta a Vágon túl. A város és a vár oly közel esik egymáshoz, hogy a kürtszó áthallik innen oda.

Budetin nem valami erősség, a külső sánczait, az őrtornyot nem is őrzi senki. Arra Gáspár úr nem tart kenyérpusztítót. Az udvarán hat mérges komondor végzi a vendégbejelentés tisztét, s az uraság maga a belső kastélyban éjjel-nappal bezárkózva lakik; minden bejáróján vasajtó, ablakain kidülledő vasrostélyok s a feljáró lépcsője olyanformán vezet fel az előtornáczba, hogy annak a két oldalán keskeny ablakocskák vannak, a miken át az érkezőt onnan belülről szemügyre lehet venni, s ha kell, puskatüzzel is oldalba köszönteni.

Ismerte ezt a helyet jól Ocskay.

Mikor a bezárt vasajtóhoz ért, megdöngette azt a fokosa fejével, hogy csak úgy viszhangzott bele az egész kastély. Háromszor is kellett azt ismételnie, míg onnan belüről megszólalt egy hang, a mely olyan volt, mintha be volna rozsdásodva.

– No, ki a mennydörgő mennykő az odakinn?

– Vendég, gróf uram.

– Hogy tudod, hogy gróf? Hiszen nem látsz a vasajtón keresztül.

– Ismerem kegyelmedet a kellemetes szép hangjáról.

– Ki látta ilyen későn alkalmatlankodni! Mit akartok? Az én házam nem vendégfogadó. Falu végén van a korcsma.

– De én épen ide akarok szállni.

– Én? Én? Minden bolond «én». Kinek hínak?

– Ocskay László!

– Micsoda? Az a gézengúz?

– Nem. Az a másik. Az a derék ember.

– Mehetsz a pokolba. Neked nem nyitom ki az ajtót.

– Akkor petárdával vettetem be, mégis bemegyek.

– Ez actus majoris potentiæ!

– Nem az. Exmissióból jövök.

– Ki a tót fránya exmittált? Nekem a fejedelmed nem parancsol.

– A császár nevében.

Erre úgy tetszett, mintha odabenn halk suttogás támadna, s nehány percz mulva csörömpöltek az ajtót elzáró keresztrudak, kulcs nyikorgott a zárban, tolóretesz karistolt, s a vasajtó felnyilt.

Ott állt az érkezők előtt a budetini borz. Első tekintetre igazolta a találó elnevezést. Épen olyan behuzott nyak, meggörbült hát, kurta kezek és lábak, az orrig feldúzott száj; az ember nyáron is prémes bekecsbe volt öltözve, otthon is prémes ellenzős sipkában. A szeme előtt nagy gömbölyű üvegü pápaszem.

Ocskay megölelte a kedves házigazdát.

– Hát rám sem akart ismerni, kedves urambátyám?

– Az okulárémtól.

– Az okuláréjától?

– No igen, hát az olyan üveg, a mivel irást olvasni közelből jó, de messziről embert megismerni nem jó.

– Ejnye, de okos pápaszemre tett szert, kedves urambátyám.

– De mit urambátyámozol te engem?

– Hát nem vagyunk-e atyafiak? Hiszen tudja!

– Tudom, az én nagyanyám meg a te nagyanyád két vénasszony volt. De csak hagyd azért az urambátyámozást; maradjunk a «per tu»-nál, mintha csak együtt őriztünk volna disznókat.

– Jól van öregem. Hát ereszsz bennünket egy kicsit beljebb innen az ajtóból.

Gáspár úr feltolta a szemüvegét a homlokára, hogy jobban lásson.

– Vagytok-e még többen? kérdé elszörnyedve, mikor meglátta, hogy nyomakodik fölfelé a lépcsőgádoron vagy tiz ember, mindenik hoz valami uti motyót magával.

– Ne félj semmit. Ezek mind visszamennek a cselédszobába, ott lesz a helyük.

– Hát te mikor akarsz tovább menni?

Ez a kérdés elég okát találta abban a fenyegető körülményben, hogy az utolsó egy pár fegyveres egy nagy nehéz vasládát hozott fel a lépcsőn.

– De biz itt akarok maradni éjszakára, szólt Ocskay s aztán a katonákhoz fordult. Azt a ládát vigyétek csak be a belső szobába. Aztán kimehettek. A lovakat lenyergelhetitek.

– De én nálam még csak vacsorát sem kapsz, mert itt semmi sincs.

– Beérem azzal, a mit a gazda maga eszik, ha szépen megkinálnak vele: «egyetek eb vendégei, ha az ördög idehozott».

– Én nem szoktam egyebet vacsorálni, mint fekete retket, meg kenyeret. A borom mind megnyulósodott, azt nem ihatod.

– Lesz itt bizonynyal, a ki vacsorát tud főzni.

– Biz itt nincs. A szakácsném férjhez ment. Nincs asszony a háznál.

Ocskay László odasúgott az öreg fülébe:

– Hát «Ozmonda»?

Az öreg még mélyebben nyomta a sipkáját a fejébe.

– Ahá! Hát ennek «érzi eb-orrod a szagát?» Ez csalt ide látogatóba? Dej’szen «orrod tőle foghagymás!» Abból meg épen nem eszel. – Dej’szen nincs is itt! Ki mondta, hogy itt van? Bolond volt, a ki mondta. Az én házamba az a személy soha be nem teszi a lábát. A ki miatt szegény Gáspár fiam elölte magát a török háboruban.

– Valljuk meg az igazat, hogy agyonitta magát.

– De az asszony miatt való bújában, mert csapodár volt! Te is huztad a szénáját, lélekadta!

– Nem biz az, hanem a miatt, hogy sokat vesztett a kártyán, s te nem küldtél neki pénzt, hogy az adósságát kifizesse.

– Hát mi köze ahhoz a kutyáknak? Azért Ebkérdi Pál a neve, a ki a menyem után tudakozódik.

– Hát hiszen nem is az után tudakozódom.

– Ne is tudakozódjál. Mert ha itt volna is, nem azért volna itt, hogy te veled csipi-csókát játszon. Az én házam nem fürdőház, a hova mulatni járnak. Ha jön: nem azért jön ide.

– Nem ám, hanem azért, mert mikor kiátkoztad, elfelejtetted a hozományát is kiátkozni a házadból.

– Fogadatlan prókátornak tudod-e, mi a fizetése? Tyuktojás négylábú állattól. Ha itt tartom a parafernumát, kamat jár az után.

– Jár bizony, a mit Ozmonda fizet te neked.

– Micsoda? kiáltá fel Gáspár úr, feltaszítva homlokáról a sipkáját. Hát gorombáskodni jöttél ide hozzám? A saját nemesi portámra?

– No csak ne lökj ki az ajtón, öreg. Nem is azért a másikért. Igen nevezetes dolgom van veled. Nem úgy kereslek, mint kedves atyámfiát.

– Úgy nem is találsz meg.

– Nem is mint Ozmonda apósát.

– Úgy még kevésbbé.

– Nem is mint derék, közbecsülésben részesülő, igaz buzgó hazafit.

– Úgy meg legkevésbbé.

– Hanem kereslek úgy, mint hirhedett istentagadó, vérszipoly sadduceus uzsorást, a ki szorult embereknek irtóztató kamatokra pénzt kölcsönöz.

– Akkor már itthon vagyok.

Gáspár úr egyszerre megjuhászodott, a mint ilyen szépen megadták a tisztességet.

– De már akkor foglalj helyet, kedves babám. Van pipád? Rágyujthatsz. Adjak hozzá dohányt? Megállj, majd én megtöltöm a pipádat, mert te nagyon meg találod tömni. – Hoztál valami zálogot?

– Hoztam. Itt van a vasládámban. Az összes ékszereim, a miket a wsetini diadalnál szereztem.

– Add ide a kulcsát, majd én felnyitom. Nesze a bükfatapló, csiholj ki magadnak.

Gáspár úr átvette a láda kulcsait s felnyitogatá a závárokat; aztán felemelte a nehéz vasajtót.

– Hűh! Mennyi irtóztató kincs! szaladt ki a száján. Egy dominiumért meg nem lehetne szerezni valamennyit.

– Én még drágábban vettem. Egy sánczot adtam érte, a minek az árka tele volt halottakkal.

Gáspár úr nem tudta, hogy melyiket vegye kezébe a sok közül előbb.

– És ezt a marhasokaságú kincset egy ilyen gézengúz csak úgy egy kardcsapással megszerzi.

– Hát őseink ezt az egész országot nem kardcsapásokkal szerezték?

– Aztán mennyi pénzt akarnál kapni erre a zálogra?

– Nem sokat.

– Én pedig inkább sokat adok, mint keveset.

– Értem. A sokat nehezebb megadni valaha napján s könnyebben ott vész a zálog.

– Ördögöd van, hogy kitaláltad. No hát mennyit adjak, édes öcsécském?

– A mennyit akarsz.

– Jó lesz ezer arany?

– Egészen jó lesz.

– Csakhogy a pénzemet nem tartom idehaza nálam. Itt bizonyosan elrabolnák, felvernének érte. Jó lesz, ha foglalóba adok ötven aranyat?

– Az is jó lesz.

– De én ezt a kincsesládát sem tarthatom idehaza, mert rajtam rontanak érte. Tudod, hogy a mi ilyenféle ingó-bingóm van, azt ki szoktam vinni Lengyelországba, Krakkóba: ott biztos helyen van. Ezzel magamnak kell odamennem, s az sokba kerül.

– Viselem az utiköltséget.

– De kiséretet is kell magammal vinnem, hogy az úton ki ne foszszanak a hajdemákok.

– Megtérítem a katonák zsoldját.

– Azalatt meg a házam idehaza őrizetlen marad.

– Itt hagyom ezt a tíz huszárt, a kit magammal hoztam.

– Hát azok kinek a rovására esznek?

– Az enyimre. Mindennapra kijár nekik egy arany.

– Ha ne ha.

Az lett belőle, hogy «egy dénár, két dénár, neked semmi se jár», Ocskay nemhogy kapott volna ötven arany foglalót, hanem még ő fizetett huszat Gáspár uramnak.

– Aranyos ember vagy, édes fiam. Aranyos ember. Ugy-e bár, itt maradsz vacsorára?

– Ha lesz egyéb is, mint fekete retek.

– Ne busúlj, drága kincsem, olyan vacsorát kapsz, hogy a körmödet is megnyalod utána. Szereted-e a szép asszony főztét? Mondd csak, mi a kedves eledeled? Megkészíttetem, ha a föld alól teremtem is; ne félj, angyalkám. Megyek; kiadom a rendeletet. – Nem zárjuk be addig azt a ládát?

Attól félt, hogy Ocskay kilop belőle valamit. Úgy tekintette már azt, mint a sajátját.

Ocskay nevetett s kituszkolta Gáspár urat.

– Siess, mert éhes az ember. Aztán a mi jó és drága, hozasd elő.

Gáspár úr szaladvást iramodott ki a szobából, hogy mentől hamarább visszatérhessen.

– Mindjárt itt lesz a szép asszony főzte, kiálta visszatéret még az ajtóból.

– Hát mégis csak van asszony a háznál?

– Nem mondtam én, hogy nincs. Csakhogy nem minden bolond ember számára van itthon. Aztán én nem igértem neked mást, mint jó vacsorát. Punktum. Azontúl semmi. Az én házam nem fürdőház; azt mondom.

– No jól van. Hanem már most hát nekem adj irást in optima forma ezekről a zálogba tett holmikról, s azon ki legyen téve minden egyes darabnak a neve, formája, és a többi.

– Hát hisz azt bolond nélkül is tudom. Ezt bizd reám. Tudom én mindennek a nevét. Ez bracelet, ez reliquiarium, ez diadema. Fel lesz irva, kiben van saphir, kiben smaragd, opál; ne félj, semmi ki nem lesz cserélve, ha egyszer visszaváltod. Egész életemben mindig ezt tanultam. Úgy értek hozzá, mint egy ötvös. Soha se gazdálkodtam lábasmarhával, mindig csak arany- és ezüst-marhával, ebbe nem üt bele a dög; széna se kell neki, mégis kitelel. Nézd, milyen gyönyörű billikom, mekkora türkizek benne! Micsoda remek csatt. Ezt egy fejedelem viselte valaha! Meg ez a pendeloque! ezekkel az igazgyöngyökkel. Ismerem a munkát. Nem csinál ilyet más, mint Benvenuto Cellini. – Elenchust csinálok róla; egész éjszaka fenn leszek mellette.

Ezalatt egy kopott ruhás csatlós bejött s elkezdett teríteni az asztalon. Gáspár úr nem szándékozott a vendégét az ebédlőterembe fárasztani. Ott bizonyosan nagy rendetlenség lehet. Itt is jól lehet lakni a kis szobában, csak legyen mivel.

– Hát aztán csak kettőre terítenek? kérdezé Ocskay.

– No hát mi bajod vele? Én, meg te, az kettő – Bécsben is.

– De én úgy tudom, a hol háziasszony van, az együtt szokott az asztalnál ülni a vendéggel. S te magad mondtad, hogy van.

– Van hát! No hát itt van. De hát ahhoz neked semmi közöd. Az én menyem tisztességes asszony, annak az ilyen garázda, korhely, csélcsap kákompillével, mint te vagy, semmi dolga.

Gáspár úr megint kezdett már goromba lenni és ha már átvette volna Ocskaytól azokat a kincseket, bizonyára nyomban úgy beleveszett volna, hogy még a vacsora is megmaradt volna elköltetlenül.

– Jól van öreg, jól. Tudom én azt, hogy minden ember tele van erkölcscsel, a ki te hozzád tartozik. Hanem hát megállj: majd mutatok neked még valamit.

– Ugyan mit mutatsz még nekem?

– Gyere ide ehhez a ládához. Hát úgy-e, hogy sok szép kincs van itten?

– Látom, hiszen nem vagyok vak, mint az apád volt.

– Tehát ezekre, a miket itt látsz: adsz nekem ezer aranyat zálogbérül?

– Megmondtam már.

– No hát várj. Ennek a ládának van még egy rejteke, a mit nem mutattam meg. Most idenézz.

Azzal a láda felnyitott ajtaján egy szegfejet félretolt Ocskay s arra a belső lemez felemelkedett, a ládaajtó kettős fenékkel birt; a rejtek tele volt gyémántos, rubintos gyűrükkel, lánczokkal, diadémokkal; gyöngysorok egész pamatszámra, álomnak is képtelen kincshalmaz egy rakáson.

– Hűh! szörnyedt fel, nagyot hördülve Gáspár úr; mikor ezt meglátta, a tíz körme egyszerre markolásra görbült. Ezt is mind raboltad?

– Meghódítottam, öreg. Tüzes sárkány ült rajta. Előbb levágtam mind a hét fejét, úgy vettem el tőle.

Igaz, hogy biz azokat őrizte egynehány tűzokádó ágyu Wsetin várában.

– No hát ezekre mennyit adsz?

– Ohó! Ezek is a többihez tartoznak. Én az egész láda kincset értettem.

– Nem úgy atyafi. Azt mondtad: ezer aranyat adsz arra, a mit már látsz, a vason keresztül pedig nem láthattál. Ezeket itt, ha nem akarod elfogadni, nem is vagyok kénytelen itt hagyni, elfér mind az iszákomban, magammal hordhatom lóháton. Kell? Nem kell?

Gáspár urnak valami jutott eszébe. Nagyon okos világ van most. A halált olyan olcsón adják, a bolondoknak. Egy ilyen bolondnak, mint Ocskay László, milyen könnyű valami olyan helyre lépni, a hol beszakad alatta a föld, s összecsukódik a feje fölött, akkor potom zálogárban itt maradna ez a temérdek sok kincs mind.

– Megállj csak! Hátha nem igazi ez a drágakő féle, meg ezek a gyöngyök?

– Az a te tudományod. Vizsgáld meg sorban. Azt mondod, úgy értesz hozzá, mint egy ötvös.

– Értek is. De az soká fog tartani. Te addig mit csinálsz? Édes tuba galambom! Könyvet adnék, hogy olvasgasd, ha volna. Szereted-e a muzsikát?

– Magam nem értek hozzá.

– No hát majd lesz más, a ki ért hozzá, gyönyörüséges szép öcsém. Egyben itt lesz.

Azzal az öreg maga kezével helyezett az asztalra még egy pár czintányért, evőeszközöket, poharat, sótartót hozzá.

– Mindjárt jövünk! Azzal kiment.

Tehát már többen jönnek!

Rövid időn visszakerült, kezeit dörzsölve, s a nyakát még mélyebben huzva a válla közé.

– Készen van már a vacsora. Mindjárt hozzák!

Tehát többen hozzák.

Ő azonban azonnal hozzákezdett a munkához. Letette a láda mellé a gyertyát. Az asztalon nem lesz arra szükség, hisz a száját félhomályban is megtalálja minden ember. A mellé tette a pamlag bőrvánkosát, a földre az ólomkalamárist, az összehajtott iv papirost; még egy ókulárét tett fel a szemére: úgy kezdte el szemle alá venni legelőbb is a drágaköves ékszereket.

Azonban felhozták a lukullusi nagy vacsorát. A szépasszony főztét. Maga a szépasszony is megjelent, a hogy illik, kimenteni magát a vendég előtt, hogy olyan rossz a vacsora. Méltán tette, mert biz az rossz volt. De hát a szépasszonynak minden főztét jónak kell találni, mikor maga főzte.

Ozmonda valóságos falusi háziasszony volt; egyszerün öltözve, a köténye szalagján a csomó kulcs, fején a csipkefőkötő, az arcza piros a tűztől, mert a tűzhelytől jött; igazi derék kis falusi menyecske: a milyennek Szunyoghy Gáspár uram menyének szokás lenni.

– Ah! jó estét Ocskay uram! Ezer esztendeje, hogy nem láttam kegyelmedet. Ezzel üdvözlé házuk vendégét Ozmonda.

– Talán rám sem ismer?

– Bizony csak alig-alig. Mi hozza kegyelmedet mi hozzánk?

– Látja kegyelmed. Egy kis zálogügy az apósával.

– Hát már kegyelmed is kölcsön vesz pénzt?

– A hadaim zsoldját kell fizetnem s másunnan nem kapok.

– Eresztené őket szélnek.

– Ők nem eresztenének ám.

– Tehát tessék leülni a mi szerény vacsoránkhoz. Apám-uram méltóztassék.

Gáspár úr épen még egy harmadik nagyítóval is dolgozott, egy antik ékszeren a művész nevét betüzgetve.

– No csak ne háborgassatok itt most engem: üljetek le, faljatok. Majd én utoljára magam elé veszem a tálat.

Ozmonda és Ocskay leültek egymással szemben. Olyan közel voltak, hogy suttogva is beszélgethettek.

– Volt kegyelmednél megint a fehér barát? kérdé Ozmonda.

– Micsoda fehér barát?

– Az, a kinek kegyelmed meggyónt. Ő meg kegyelmednek vissza.

– Nem volt. Különben is barátnak nem hiszek többet.

– És így apáczának sem? Hát nem mondtak igazat?

– Bezerédy rajta vesztett!

– Mert előbb járt a nyelve, mint a lovának a feje. Okos ember előbb tesz, azután beszél. Tudja kegyelmed, hogy azóta le is fejezték őket?

– Bezerédyt?

– Meg a sógorát és az ezredesét.

– Hihetetlen!

– Persze, hogy hihetetlen, mert apácza mondja. Itt van nálam az itéletük párban. Egerből kaptam.

Ocskay ajka reszketett, a míg e halál-itéleteket végigolvasá.

– Kegyelmednek adom. Elteheti. Hasznát veszi, súgá Ozmonda.

Ocskay előtt kigyótánczot jártak a sorok.

– No hát, drága öcsém uram! rivallt közbe egy szörnyű nyájasan recsegő hang: kegyelmed se nem eszik, se nem iszik?

Ocskay csak most vette észre, felrezzenve, hogy Gáspár úr ott ül már az asztalnál. Mikor került oda?

Ő előtte bizony megfagyott a czintányéron a tokány. Egy falat nem ment le a torkán.

– Talán nem jó az a tokány?

Biz az kozmás is volt; de nem az volt a fő hibája: hanem az a halálitélet hozzá. Ocskay egy eczetes zöld paprikát dugott a szájába, azt rágta össze, hogy enni lássék.

Gáspár úr pedig falt, mint egy vadállat. Teletömte a pofáját hussal, felugrott az asztaltól, visszafutott a ládához s ott rágta tovább, egyet-egyet harapva hozzá a magával vitt kenyérből, s próbálgatta az aczélráspolylyal, hogy igazi-e az a gyémánt abban a gyűrűben?

Más ételt hoztak: Ocskaynak az sem izlett.

– Megkapta kegyelmed az én levelemet? kérdezé Ozmonda suttogva.

– Az hozott ide.

– Csak az?

Ozmonda nagyot nevetett.

– Ugyan ne vihogjatok annyit! mordult fel Gáspár úr, mind belekonfundáltok a studiumomba.

– Hát valamivel csak kell mulattatni a vendéget.

– Hozd elő a hegedűdet s muzsikálj neki, nem bánom. Ő is szereti a muzsikát, s az engem sem zavar.

Ozmonda előhozta a hegedűjét. Felhangolta, megpengette; aztán félrehajtotta rá a fejét, oly csábosan, negédesen, s rákezdte a nótát:

«Ne szomorkodj, légy víg!»

Ocskaynak eszébe jutottak róla az isztriczei kastélyban látott viziók.

Aztán a többi:

«Kinek van, kinek van karikagyűrűje.»

– Ugyan menjetek a pokolba azzal a czinczogástokkal! Most a te «karikagyűrűd»-et irtam be ide az elenchusba, solitaires gyűrű helyett. Ha muzsikálni akartok, menjetek át a másik szobába, vagy nem bánom a harmadikba, a honnan nem hallik ide a czinczogás.

Jó ember ez a Gáspár úr, addig, a míg a klenodiumokat végigszemlélgeti.

Ozmonda és Ocskay szót fogadtak: annyira elmentek a házba, a mennyiről a muzsikaszó ide nem hallatszott. Az Ozmonda szobája lehetett.

A szép hölgy ott is csak folytatta a nótákat, míg arra került a sor, hogy: «Három piros kendőt veszek, Ha fölteszem, piros leszek, Piros leszek, mint a rózsa, Rám illik a babám csókja.»

Ocskay Lászlónak eszébe jutott Czinka Pannának a jó tanácsa.

Mit is mond az a nóta?

– Ohó! lovag uram! szólt Ozmonda, eltaszítva őt magától: ez nem Deliancsa, a czigány leány!

Ocskay lelke belejutott abba az örvénybe, a mely sodorja az embert magával alá egész a mélységek fenekéig.

Megragadá a hölgy kezét.

– Ozmonda! Te egy kegyetlen játékot üzesz velem.

– Én nem vagyok oka, ha játék.

– Már egyszer őrültté tettél. Futó-bolond lettem miattad.

– Hát én nem lettem az te miattad? Nem én kerestelek-e fel mindenütt: a ki futottál előlem, a ki elbujtál előlem?

– De most rám találtál?

– Oh nem! Az az Ocskay László, akit én kerestem, a kit én birtam valaha: az nem te vagy. Mikor legközelebb vagy is hozzám, egy egész hideg ég áll közöttünk. Te az égben jársz, én a földön.

– Az égben? szólt Ocskay nagyot sóhajtva; hajh, ott már nekem nagyon kevés dolgom van. Megcsömörlöttem a mannától. Paradicsom-undor állt belém. Szégyenlem a ragyogást. Rossz szivem lett. Olyan rossz, mint a tied. Összeillünk.

– Hm. Tudnék én valamit mondani.

– Mondd el.

– Mikor a temesvári táborban találkoztunk, akkor magadtól is ki tudtad azt találni.

– Mert ki hagytad találni.

– Ki hagytam találni, mert akkor volt valakim, akit megcsalhattam érted; de most csak magamat csalhatom meg.

– Nem értelek.