Part 2

Ez alatt egész csendes lett a világ a Nyitra és Vág közötti vidéken. Pálffynak, Heisternek más feladata akadt, mint a szétfutott kurucz sereg után szaladgálni, azt úgy sem érik utól. Ellenben a Dunántúl, meg Ausztriában ott hatalmaskodtak a kurucz vezérek, Eszterházy, Balogh Ádám, Vak Bottyán s keservesen megverték a császári hadvezéreket Kölesd mellett: annyi császári ágyút, zászlót vettek el, s akkora sirdombot emeltek halottakból, hogy a trencséni troféumokkal fölért. Heisternek, Pálffynak most ezek ellen volt sürgős fordulni a fegyverrel. A felföld magára maradt.

Ocskay László megindult a végőrön álló maradékhadával, hogy a Blaskovich alatt összegyült ezredét átvegye.

Utközben találkozik Blaskovichnak egy stafétájával, a ki több rendbeli leveleket hozott a számára. Egyre azok közül ez volt irva: Cito, citissime! ad proprias manus! (Leggyorsabban! saját kezébe!) Ez Blaskovich irása volt.

«Kedves barátom, brigadéros uram!

«Kutya van a kertben! A fejedelmet ugyan fölpaprikázák vala a körülötte levő nemes urak. Nagy dolgok történnek. Félek még csak le is irni azokat a magam kezével. Itt küldöm azonban Pestvármegyei főstrázsamester uramnak a levelét, a kit Egerbe küldék a fejedelemhez, a végből, hogy szorgalmazna az ezred számára némely zsoldot és munitiót. Az irá sub rosa a következendő levelet. A melyet is, hogy kegyelmed elolvasson, fölöttébb szükséges. Mert, ha az abban foglalt vádnak csak egy árnyéka is valóság, akkor én a magam bőrét ugyan szeretném fölcserélni akárkiével, más halandó emberével valóban, de a kegyelmedével haudquaquam.»

(Ez a haudquaquam azt teszi, hogy «éppenséggel nem.»)

Pestvármegyei levelét már felbontva találta Ocskay; ez Blaskovichhoz volt czimezve; ez állt benne:

«Vitézlő ezredes kapitány uram!

Nem mondhatnám, hogy valami nagy nyájassággal fogadtak volna a fejedelem udvaránál. Itt minden ember árulásról beszél. Először Balogh István brigadérost vették elő; de az kimosta magát. A trencséni ütközet nagy kudarczát nehéz szivvel viselik. Gyanakosznak ama bizonyos grófnéra, a ki a fejedelemasszony kiséretében Érsekujváron járt a táborunkban, s a ki nemrégiben ismét megjelent a fejedelemnél, mintha Szászországban bujdokló feleségétől hozott volna neki izeneteket. Lehet, hogy a fejedelem elpanaszolta neki a közte és a fővezér közt levő egyenetlenséget, az egyes hadvezérek tökéletlenségeit, és azután megizente általa a feleségének az egész sziléziai hadjárat plánumát, talán még azt is, hogy előbb Trencsén vára alá akarnak szállni. Akárhogyan van, ama grófné eltávozása után a császári hadvezérek minden szándékáról a fejedelemnek a legjobban lettek értesítve. A trencséni ütközetnek a napján pedig sokak által láttatott egy czigányleány, a ki a magyar táborban kóriczált s mindenféle praktikákkal a vezérek szívét meg tudta venni. Egyszer csak eltünt a táborból, s mint mondják, Pálffy bán seregéhez szökött át. Ennek a czigányleánynak köszönhetjük a nagy gyalázatot, a mi fegyvereinket érte. Ez mondta el bizonynyal a bánnak, hogy Bercsényi az egész lovassággal külön van szakadva a fejedelem seregétől: duzzognak egymásra. És továbbá, hogy a fejedelem seregének balszárnyát Pekri Lőrincz szerencsétlen mezei hadai képezik: ő maga is két-balkezű ember, a ki a mit megfog, azt elejti. Erre a tudósításra kaphatott vérszemet a bán, hogy oly csekély erővel meg merje támadni, minden ágyúk nélkül, a fejedelem seregét. Most már senki sem kételkedik ennek a hirnek a valóságában. Azt is beszélik, hogy az a czigány leány nem más lett volna, mint ama bizonyos grófné, a kinek az apósa Budetinben lakó Szunyoghy Gáspár. De mindenekfelett való nagy galiba az, hogy ugyanazon czigányleányt a mi Ocskay László brigadérosunk hadiszállásán is látták megjelenni, és a brigadérossal sokáig beszélgetni, a honnan megint észrevétlenül úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el: bizonyosan más álruhát vett fel. Ezt beszélik, a kik látták őtet. Ha ebben csak egy makulányi igaz van is: félek, hogy brigadéros uram nagyon megüti a bokáját. Mindezeket a fejedelem belső tanácsosától, Vaytól hallottam; de mások is beszélik, hogy Ocskay László uram felől rossz szél fúj! Azért is elő sem merem most hozni a zsold kérdését: várok jobb időkre… stb.»

Ocskaynak zsibbasztó félelem állta el egyszerre az idegeit. A czigányleányról tudnak valamit! Azt hiszik, hogy az Ozmonda volt. Ő volt az áruló hirmondás megvivője. Ez mind nemcsak valószinű, de bizonyos! És ugyanezt a czigányleányt látták ő nála is. Igaz, hogy a vesztett ütközet «után,» nem előtte; de az mindegy, ott látták! Igaz, hogy ő neki semmi része nincsen az árulásban; ő nála Ozmonda (ha ő volt) egyebet meg nem tudott, mint hogy az ő dandára is teljes szétbomlásban van: egy ezrede sem képes sikra szállni; ámde a trencséni kudarczot ő nem okozta. Azonban mivel mentse magát, ha kérdőre vonják a czigány leányért? Kibeszélje országnak-világnak, irásba tétesse, esküvel megerősítse, hogy semmi hadi praktikáról nem folyt köztük a szó? «A czigány leány dalolt, én meg tánczoltam hozzá; aztán daloltunk együtt, tánczoltunk együtt, ittunk együtt, míg a bor és a józan ész el nem fogyott!» Ezt vallja-e be, ha birái elé állítják? Ezt tudja-e meg így a feleség otthon? Az áldott jó asszony, a ki férjében egy szentet imád, a ki őt a mesebeli hattyu-lovagok egyikének tartja!

Erre nem kerülhet a sor!

A pestmegyei levelének első lapjára azonban alul még ez a szó is volt irva «vertatur» (fordíts). Még a túlsó lapon is lesz valami megtudni való.

«P. s. Épen most veszem a hirt a fejedelem kamarásától, hogy Bezerédy Imrét elfogták. Árulást tervezett, egész dandárával át akart állni a bánhoz, csak annak a közeledését várta. De Eszterházy tábornok eleve megtudta az árulást, s mielőtt végrehajthatták volna, összefogdostatta ez összeesküvés fejeit, magát sógorát Botka Mihályt és Somogyi ezredest; mind a hármat vasban küldik ide Egerbe. Bizonyos, hogy fejeik fognak vétetni. Ocskay László uramat jó lesz értesíteni, hogy ha van valami teher odahátul a saraglyában, akkor a merre nincs bedeszkázva a világ, csak nagy hamar «ad ugrandum.» Mert itt nagyon sokan azt hiszik, hogy neki kell a sorban következni. Mondják, hogy mikor Pálffy bánnal Ugrócz alatt a mezőn összecsapának, csak tréfából ütögették egymáshoz a kardjaikat, s a mellett igen nyájas discursust folytattak stb.»

Ha valaki e perczben látta volna Ocskay arczát, a sápadt rémülettől halott szinével, e vonagló izmokkal, e veritéket gyöngyöző homlokkal, a min keresztbe álltak a ránczok; ezeket a vadul kimeredő szemeket, ez elkékült ajkat: ez a tekintet elég lett volna, hogy kimondja rá a «bűnöst.»

Érzé, hogy a kezére, lábára, nyakára szorul a hurok. Megkötik, megfogják, elvesztik, semmivé teszik, bizonyosan; pedig még nem vétett semmit.

Semmit?

Hát az a csók Deliancsa ajkán?

Mit? Csak egy csók?

Az hozza magával a többit.

Egy titka van az erény megőrzésének. Nem tenni meg az első ballépést.

Az elsőt meg nem tenni – nagyon könnyű; – a másodikat meg nem tenni már nagyon nehéz; – a harmadikat meg nem tenni már lehetetlen. – S aztán jön a többi.

A mint e levelet elolvasta Ocskay, az egész valója reszketett. Az az egész valója, a minek a neve hős, hazafi, derék ember, hű férj, családapa. Volt oka mért reszketni. Ez mind halálát érezte. Összeomlik, porrá lesz az az egész dicső jellem, a mi érczből volt alkotva. Meghal a hős, a hazafi, a derék ember, a hű férj! – Föltámad helyette a «kalandor». Az ős természete szivének visszafoglalja egész valóját.

Nincs már ott a jó barát közelében, a ki kemény tekintetével emlékezetébe hozza: «egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít és önmagad ellenkezőjévé tesz». S most itt volt, nem egyesével, hanem együtt valamennyi.

Keservesen meg volt sértve büszkesége, annyi hőstett után most keresve-keresik az ürügyet, a miért minden koszorúját letéphessék sisakjáról: megmérgezik a hiven hivő feleség szivében a szerelmet; megbélyegzik az apát; meggyalázzák még a gyermekeinek örökbe hagyandó nevet is. – Földönfutókká is teszik őket; mert hiszen az áruló vagyona elkoboztatik; s az köztudomású, hogy Ocskay László kincseket halmozott össze sztropkói kastélyában. – Így tesznek a méhekkel is, mikor a kas megtelt mézzel.

«De hátha még nekem is lesz egy szavam hozzá: kegyelmes és kegyetlen uraim!»

Csalatkozni fognak, a kik azt hiszik, hogy Ocskayt is olyan könnyű lesz megfogni, levágni, elpusztítani, mint Forgáchot, Rakovszkyt, Okolicsányit, Bezerédyt. Ocskay László, a hős: no az már el van temetve, alszik; – de hát a másik: Ocskay László, a kalandor! Annak átkozott munka lesz a fölébredése!

Összecsikorgatta a fogait s a közben nevetésre torzult el az arcza!

– «Ad ugrandum!» ugy-e? Ezt tanácsolják, a kiknek olyan nagyon útjokban állok, hogy két kis pénzért eladnának az ördögnek! – Ne olyan olcsón!

A rémület elszállt lelkéből, együtt a száműzött nemes indulattal. Elfoglalta helyét a dölyf: a boszuálló kevélység. S talán még valami más is.

Mondtuk, hogy milyen rossz érzés az undor, mely a mámorra következik: a bor, a kéj, a dicsőség mámora után. De aztán mikor az undor ki van heverve, ujra visszatér a szomj, s még erősebb bort kér, még dühösebb szenvedélyt, még átkozottabb ragyogást!

Ha mind úgy keresik a czigány leányt, – hát az legyen szerencsés, a ki megtalálja.

Az utolsó borzadozással vége volt a félelemnek. Érni kezdett a terv.

Ocskay Lászlót valamikor a jezsuiták nevelték. Ezt a tudományát vette elő legelébb.

Elhallgatta társai előtt mindazt, a mi keblében forr. Derült, nyugodt arczot mutatott mindenki előtt.

Leült leveleket irni, a fejedelemhez, és Bercsényihez.

Nem látszott az irásán, hogy a keze reszket; nem árulták el a szavai, hogy a szive megkeményült; szép calligraphiával írt mind a kettőnek, alázatos hűségét bizonyítva s felajánlva egész tehetségét szolgálatukra. Előadott egy egész szépen kifundált tervet, hogyan fogja ő most rögtön insurgáltatni a fejedelem mellett a «tót impérium»-ot. (Így tisztelték akkor a magyar felvidéket, a minek a népéről Rákóczy maga azt írja, hogy Ocskay Lászlót «kis Istenének» tartja.) Ő most a Fehér-hegyek mögé vonul, s az ottani várakat megrakja pihent őrséggel, ellátja eleséggel és lőszerrel. Mihelyt pedig egy dandárt összeállíthat, azzal rögtön általtör Morvába, a mit rémhírével annyiszor hozott már rettegésbe s ez által kényszeríteni fogja a császári seregeket, hogy itthagyva Magyarországot, Bécs védelmére siessenek. Bercsényit kéri e végett, hogy küldje utána rögtön az ezredét Szkolcsánból. Ő az előhadával siet megelőzni a bánt, nehogy hamarább elfoglalja a Fehérhegyek közötti várakat.

Az egész terv olyan őszinte és olyan egyszerű volt.

A Fehér-hegyek völgyszorosai, számos hegyi váraikkal, igen alkalmas helyül szolgáltak mindig a felkelő seregek ujjászervezésére, s azokról a várakról csakugyan sürgősen kellett gondoskodni, mert épen akkor jött a rémhír, hogy a hatalmas, győzhetlennek hitt Nyitra vára Heister előtt kaput nyitott. Labanczból áttért német őrség volt benne; azok az első ágyuszóra megint visszatértek a labanczokhoz. Félő volt, nehogy a többiek is úgy tegyenek.

Bercsényi tehát épen akkor, a mikor gyanuját minden lánczáról szabadon kellett volna bocsátania, hogy mint a harapós kuvasz, rohanjon utána a futónak: – akkor kergette azt be aludni a dutyijába s egész jó hitében utána küldte Ocskay Lászlónak az összegyült ezredét Blaskovichcsal és Pestvármegyeivel a Fehér-hegyek közé.

Ott aztán nem őrizhette őt senki.

Senki sem vigyázhatott már Ocskay Lászlóra: csak egyedül Ocskay László maga; – de hol volt «az» már!

A BUDETINI BORZ.

A híres nevezetes tót impériumnak van egy gyönyörű szép vidéke, a mi úgy van eldugva oda a hegyek közé, mint egy szigetvilág. Hegyek, őserdők köröskörül, s a hegyek oldalait mossa a Vág, a minek a medre itt mély, sziklás, szakadékos, vize rohanó, ha egy dobogó hidat elrontanak rajta, átjárhatatlan.

A Vág tulsó partjáról áttekintve, a hegyormokról, a sűrű erdők közül, büszke vártornyok meredeznek elő (ma már romok); azt kell hinni az idegen földről jövőnek, hogy ez a vidék valami hatalmasan megvédett erősség, strategiai kiszámítással alkotott várművek rendszerével, a mik egymást védik, s a betörőt siralmasan kelepczébe zárják, hogy ki sem tud többet jönni.

Van is benne valami.

Vág-Besztercze, Hricsó, Varin, Plevnik, Lucskó, Kvassó, Lietava, mind megannyi hatalmas sziklafészek, a mit sas legyen, a ki meg akar szállni. De még a völgyben fekvő uri kastélyok is mind bástyákkal, vízárkokkal vannak körülvéve, felvonó hidakon lehet beléjük járni, s földalatti rejtekutak vezetnek ki belőlük az erdőbe.

Ez a sok vár akkor épült még, a mikor a földesuraknak nem volt egyéb dolguk, mint egymás ellen hadakozni: a mikor folyt a kedélyes bellum omnium contra omnes (mindenki harcza mindenki ellen). Akkor volt az még, a mikor Vág-Besztercze urai, a hatalmas Podmaniczkyak a szomszéd uraságok jobbágyait rabságra elhajtva, azokkal egy merész vízvezetéket építtettek, mely a Rieka patakot messze vidékről az ő várukba kényszeríté folyni.

Ocskay idejében már mind jó czimboraságban éltek a tót impérium földesuraságai, a jobbágyaikat sem sanyargatták, áldott földjük volt, s azt jól mívelték, adósságot nem csináltak, tehát nem is perlekedtek. Ha ellenség közeledett, az ellen felültették a bandériumaikat, s ha az ellenség tovább ment, ők is haza mentek, s folytatták a dolgukat, meg a mulatságukat.

A körülfekvő erdőség még mai nap is olyan idylli hely, hogy mikor a zab érni kezd, megesik, hogy egy vadász két medvét is meglő, a hogy az a vetést nyalábra szedve legeli. Itt látni egy uri kastélyban most is azt az óriási maczkót, a ki öngyilkos módon lőtte magát agyon, a tót bognár által szerkesztett furfangos elsülő géppel.

Mentől beljebb hatolunk e rejtett vidékbe, annál elragadóbb képek bontakoznak elénk, s a mint a szulyói völgybe érünk, egyszerre elvész előlünk az út és a kisérő patak, mintha igazán be volna deszkázva a világ. Titáni bérczek emelkednek fel szédületes magasban egyenesen, kopáron, mint megannyi torony: egy közűlök olyan, mint a pisai torony, ferdére dőlve; Istenkéz alkotta szörnyü obeliszkok, merész gulák, zeg-zugokat képező hegyes sziklacsompók: távolról egy csodálatos nagy vár, a közelben egy még csodálatosabb holdbeli tájkép. – És ennek a váralaku bérczegyetemnek az egyik felmeredő csompója tetején van egy valóságos vár, Rohács vára. Lóháton oda nem lehet felmenni, a felvezető ösvény maga egy kigyózó lépcsősor. Az utolsó felhágót egy falépcső képezi. Ezt a sziklafészket a protestáns üldözés korszakában rakták ide. Ennek a sziklatömkelegnek a sarkánál fordul el derékszögben egyszerre az út, úgy közreszorítva az átelleni meredek bérczfaltól, mint egy kaputornácz. Valódi vaskapu. A kinek onnan felülről Rohács várából azt mondják: «megállj!» hát annak nem szabad ezen a kapun keresztül menni. Onnan kövekkel agyonverhetik akárkinek a seregét.

Innen nyilik azután a gyönyörű hradnai völgy, ősi kastélyával, a mi még Zsigmond király idejében épült, s a mögötte elterülő ős fenyőerdő közepéből emelkedik ki a hatalmas Lietava vára. Egy, még a mostani romjaiban is tiszteletet parancsoló tömkelege a bástyáknak és tornyoknak, a miknek ablakai kétemeletes lakosztályokból nyiltak, s valamennyi fölé emelkedik egy óriási terjedelmű rotonda, a minek rézkupoláját boltozatos arkádok látszanak emelni, úgy, hogy a távolból olyannak tetszik, mint egy megkoronázott óriás, gömbölyü szemekkel, felnyitott nagy szájjal. Az erdőn keresztül csak egy mély völgyút vezet a várig, mely az erdő szélétől még ágyulövésnél is nagyobb távolban egy kopár dombtetőn emelkedik, a honnan ágyúkkal végig lehet seperni a bokortalan avart. A tulsó oldalán pedig egy meredek, szédítő mélység veszi körül a várhegyet, körülzárva azt is a tulsó oldalon rengeteg hegyektől; ott alant a mélyben láthatni az apró vetéstáblákat, mint egy tarka szőnyeget. Szeptember az idő: még ott nem arattak; abban a völgyben nyár közepén is csak hat óra hosszat süt a nap.

Ezt a várat választotta Ocskay László haditerve alapjául.

Arra, hogy őtet meg ne támadhassa senki, igen jól volt választva, hanem arra, hogy ő támadjon meg valakit, ugyan rosszul.

Csak egyetlenegy kis baj volt Lietava várával: az, hogy Ocskaynak ehhez a várhoz épen semmi köze nem volt. Se atyafiság, se örökösödés, se neoacquistica, se nota infidelitatis, se semmiféle egyéb titulus révén abba bele nem ülhetett, mert az egy özvegy asszonyságé volt, a ki a férjétől annak a hűtlensége miatt még harmincz esztendővel ezelőtt elvált, s azóta megmaradt a férfigyülöletben; az egész világtól elzárkózott, és a mellett a várát rendes palotáshaddal megrakva, jó karban tartá: oda ugyan az ő engedelme nélkül senki be nem mehetett.

Hanem hiszen a többi várakhoz sem volt Ocskaynak semmi köze, mégis elfoglalta valamennyit. Odajött, mint vidám czimbora, összeült a várurakkal poharazni, kártyázni; nagyokat ittak a fejedelem egészségére: a bőséges lakoma után aztán stafétát nyargaltatott Bercsényihez, meg a fejedelemhez, azzal az örvendetes tudósítással, hogy erélyes föllépése következtében sikerült Kvassó várában a Kvassay urakat, Plevnik várában a Balassa urakat, a likavai híres Chócs várában az Illésházyakat, Vág-Beszterczén az Andaházyakat, Hricsó várában az Ákayakat a fejedelem hűségében megerősíteni, s mindezeket a várakat élelemmel jól ellátni, a mely tudósításokban épen az nem volt igaz, a mi igaz volt. – Egyszer majd rajta is vesztett: a midőn Lucskó várából, a Pongráczok fészkéből is azt a tudósítást irta Bercsényihez, hogy azokat is sikerült a fejedelem iránti hűségben megtartania; szerencséjére mielőtt útnak indította volna futárját, érkezett a gyászhír Lucskóra, hogy Pongrácz Gáspárt, a család legkedvesebb öregét, a ki a császáriakhoz átszökött, a kuruczok elfogták s rövid processust csináltak vele; ott mindjárt összevagdalták. – Az már aztán mégis csak goromba állítás lett volna, hogy e fölött a megölt ur familiája valami nagy örömre van gerjedve.

A fejedelem és Bercsényi aztán válaszoltak a leveleire, hogy jól van hát, csak biztosítsa azokat a várakat; hanem maga meg mozogjon valamerre, a hol ellenséget talál, nem szaladnak azok a várak el.

– Mindjárt, mindjárt! mondá Ocskay, csak még Lietava várát kell biztosítani; az még nincs megvédve elég jól az ellenség betörésétől.

Ezzel aztán a fejedelem, meg a fővezér leveleivel igazolva magát a várurak előtt, ott hagyott nekik a nyakukon, sub titulo «helyőrség» egy pár compánia imitt-amott összeverbuvált «talpast» s ment Lietavát biztosítani.

Tudta, hogy oda csapatostul be nem eresztik. Lengyel Magdolna nagyasszony idegen férfihadat a várába be nem bocsát. A kis ajtóra került.

Előbb is levelet irt a nagyasszonynak, úgy szólítva őt, hogy «én nekem legkegyelmesebb asszonyom és rokonom», s úgy irva alá magát, hogy «legalázatosabb szolgája és atyafia». A levél tartalma pedig odavergált, hogy egy bizodalmas atyafiságos ügyben kívánná előtte a szivét feltárni.

Ez a szív, ez volt Lietava várához a kis ajtó.

Lengyelné nagyasszony, a hogy az ilyen világtól rég visszavonult s sziveikben megkeseredett hölgyek szoktak, gyülölve az egész férfinemet, a maga ábrándvilágában alkotott magának egy bálványképet, a kit azután képzeletében minden férfiui tökélylyel felruházott. Ez az ábrándkép volt Ocskay László.

Egy évtizede volt már, hogy felkapta a nevét a hír, s azóta mindig fényesebb lett: Lengyel Magdolna nagyasszony csak a dicsőséget hallotta felőle mindenkor.

Ő maga lefestette az arczképét Ocskaynak életnagyságban, csak úgy a mások leirása, meg a saját képzelete után, az az arczkép ott állt a legelső szobájában s annak a nagy aranyos rámája tele volt aggatva koszorukkal. Valahány diadalhír jött felőle, annyi koszorut raktak a képe körül, úgy, hogy a babérlevéltől nem látszott a rámán az aranyozás.

Rá volt irva mindenik koszorura, minő hőstett szerezte azt meg: csaták, bevett várak neveivel; hanem aztán volt egy óriási nagy koszoru mindezek felett, a mi a rámát keresztben ölelte, az csupa hervadhatatlan immortell virágokból volt fonva, a sárga gyopár alapon piros kakastaréjokból (celosia) kirakva e szavak: «A hű férjek mustrája».

Minden hősi dicsőségén túl ez volt Ocskaynak a legfényesebb érdeme Lengyel Magdolna előtt. Ez a legderekabb asszonytartó ember a világon. Az volt róla a mondása, hogy ha Ocskay valaha meghal, megérdemli, hogy az asszonyok pulverizálják s kiki a maga férjének egy csipetnyit beadjon a porából, hogy úgy vegye be az igazi hűséget.

Ezt mind elhistórizálták a víg czimborák Ocskaynak, s annálfogva ő nagyon hamar készen volt a maga haditervével.

Egyedül, még pedig szekéren, ment fel Lietava várába s ott a vár asszonyának való udvarlás előtt, a várbeli káplánnál tette tiszteletét, a mi igen jó véleményt támasztott kegyes indulatai felől. Vendégszobájába felvezettetvén, nemsokára az udvarnok által meghívatott ebédre; a ki is bizalmasan elbeszélé neki, hogy az urasszony a mai napra leveté a gyászruháját, s egész pompába öltözött fel, a mi ritka eset, s csak igen kedves vendég kedvéért szokott megtörténni.

A déli harangszóra két czifra csatlós jött a vendég ur előtt az ajtót megnyitni, s azontúl a hány ajtó elé érkezett, a melyen keresztül kellett mennie, azt két-két más meg más egyenruhás szolga nyitotta előtte, míg végre a pompás elfogadóterembe megérkezett, a hol az urnő várt reá.

Magdolna asszonyság már akkor hatvan éves volt; szikár, összetöpörödött alak, a negyven év előtti franczia divat szerint öltözve, mintha most szállt volna alá valamelyik rámájából a sorba állított ősanyaképeknek. A fejét csupa hamis hajhurkák diszítették. Minden más ember nevetett volna rajta, ha úgy szembe akad vele.

Ocskay László szépen kezet csókolt neki. A hosszú szarvasbőr-kesztyün érzett a kámfor szaga.

Magdolna megczirogatá kezével a lovag szőke fejét, s azt suttogá: «csodálatos, nagyon csodálatos».

S aztán, hogy magyarázatát adja e szavának, odavezette vendégét egy lefüggönyözött fülkéhez; a függönyt egy zsinorrántással félrehúzta: az alatt volt az emlékezetes arczkép azzal a sokféle koszoruval.

– Mintha csak előttem állt volna! suttogá, a képre mutatva. Szeme, szája, bajusza, hajfonatai egészen ugyanazok. Pedig most látom először. Ugy-e, hogy magára ismer kegyelmed?

– Leszámítva a körülirt mondatokat, szabódék Ocskay.

– Még szerény is! Nem akarja magának tartani a dicséretet. De azt a legelső mondatot, azon az immortelle koszorun csak elismeri kegyelmed igaznak?

Még nem régiben, ha valaki azt mondta volna Ocskaynak, hogy hitvesi hűségeért koszorut készül a nyakába akasztani, azt mondta volna neki, hogy «eredj a koszoruddal a tatárba! a mi országunkban a férjek hűsége nem megy erényszámba: az mindennapi rendes állapot». Hanem ma már volt oka rá, hogy elfogadja a magasztalást s nagy dolgot csináljon belőle.

– Bizony kedves asszonynéném (bocsásson meg e czímezésért).

– De nagyon jól van. Én vérségi rokona vagyok kegyelmednek: a nagyanyáink Nyáry-leányok voltak, Thurzó püspök feleségének testvérei. Azt sem neheztelem már, ha kegyelmed nénjének szólít; hatvan éves vagyok. Megérdemlem a néném czímet. Szólítson úgy.

– Tehát, kedves asszonynéném, épen az volt az oka e mai váratlan látogatásomnak, a hitvestársam miatti hűséges aggodalmam.

– Az Istenért! Meg ne rémítsen kegyelmed! Csak nem történt vele valami veszedelem?

– Még nem történt, de erősen fenyegeti. Tudja kegyelmed, hogy az én sztropkói váram Zemplénben fekszik. Legközelebb a hadi dispositiókat jól ismervén, tudomásom lett felőle, hogy a hadjárat leginkább azon a vidéken fog minden részről megkezdetni. Én a feleséegmet és gyermekeimet félek magukra otthagyni védetlenül.

– Hozza őket ide kegyelmed! szólt bele Lengyelné asszony, nem is várva be, hogy kérje rá Ocskay. Úgy lakjanak itt nálam, mintha saját édes anyjuk szárnyai alatt volnának. Katholika a felesége?

– Nem. Reformata!

– Hozza el magával a papját, az énekeseit, a hopmesterét, rendelek a számukra egy termet, a mit imaházul használjanak. Abban se legyen fogyatkozásuk.