Part 17

Volt Jávorkának egy czigány kéme, a kinek legnagyobb virtusa volt a lábaiban. Ez versenyt tudott gyalogolni akármiféle lovassal. Jávorka rendeletéből a czigány kémnek egyedül kellett mindenütt kisérni Ocskay csapatját gyalog, úgy, hogy soha szem elől el ne veszítse. S ha azután egy helyen megtelepedni látja, ismerve Ocskaynak azt a szokását, hogy onnan egyhamar ki nem mozdul, vissza kellett térni a czigánynak Érsekujvárra, a hirrel.

Deczember 29-én jött vissza a czigány azzal a tudósítással, hogy Ocskay László Ocskón ül és tivornyázik.

Jávorka rögtön lóra ülteté az embereit és megindult.

Mikor Szluha Ferencz, a fejedelem hadipénztárnokának az ablaka előtt elléptetett, az azt kérdé tőle: Hová ilyen korán?

– Madarat fogni megyek. Ujesztendőre elhozom Ocskay Lászlót.

– No, ha azt a derék madarat elfogja kegyelmed, jó egynéhány aranyat adok.

Most aztán éjjel-nappal előre! Sűrű ködök ültek a tájon. Csak kurucz lovas utazhatik ilyen időben. Most már a torony iránya sem vezette őket. Folyamok mentéhez tartották magukat, a jégen haladtak fölfelé, az olyan út, a melyikről nem lehet letévedni. Mint a vak ember a sötétben, úgy haladtak előre, puszta tájékozás után. Kerülniök kellett a járt országutat, s különösen vigyázniok, hogy a lipótvári császári seregre rá ne bukkanjanak, vagy a kostoláni labancz-hadakba ne üssék a fejüket. – Majd meg egy végeszakadatlan hosszú lapályos erdőségbe kerültek, a hol szálfán és bozóton kívül napijáróra nem találni semmit: se falu, se szállás. Jávorka jól ismerte azt a vidéket. Ez a Vág és Dodvág közötti hosszú lapály: a falvak mind a tulsó két parton vannak, itt közbül az erdő. Itt már csak a compass volt az útirányzó, mint a sík tengeren.

Harmadnap reggelén ott voltak Ocskó alatt.

Mint a gyakorlott tengerész, oly biztosan vezette át a ködülte tájon Jávorka a csapatját.

Maguk ott maradtak az erdőben. Jávorka beküldte a czigányt a kastélyba hirt hozni.

A czigány visszatért azzal a hirrel, hogy Ocskay nincs már Ocskón: mind csapatostól átment még karácsony napján a szomszéd Verbóra, ott isznak nagyban a báróék kastélyában.

A verbói bárók maguk is olyan víg czimborák voltak!

Karácsony reggelén, mikor épen templomba kellett volna menni: kapott egy levelet Verbóról Ocskay, melyben meghíják a bárók, hogy menjen át az ünnepekre ő hozzájuk.

Hiszen ráért volna a meghivásnak mise után is eleget tenni, ha a meghivó után még egy pár sor női kézzel oda nem lett volna írva:

«Itt vagyok!

Deliancsa.»

Erre a névre, még a mi kis esze volt, azt is elveszté.

Nem ment már a misére, még az Istenét is elfelejté. Rögtön nyergeltetett, s karácsony délelőtt átrobogott Verbóra s nagy üdvlövöldözéssel jelenté megérkeztét. – Azóta ott dőzsöl. – Nincs szünete a tivornyának. – A verbói asszonyok, leányok híresek a szépségükről; – a verbói kastélyban oly orgiák folynak, a mik kétségbeejtik a verbói anyákat, férjeket. – Ocskay László még itt is meg akarja érdemelni a «Nero» nevet, a mivel a német krónikairók felruházták.

Jávorka nem akart hinni a hirnek.

Ilyen mély sülyedést nem bírt elképzelni.

Hogy azok után, a mik e férfi és e nő között történtek, ezek még egyszer összejöhessenek egymással, az öröm poharának a fenekén maradt seprűjét kiinni.

Ez már undorító!

Nem birta elhinni, pedig bizonyos hirét hozták a Verbóról panaszra, átkozódásra szétfutott anyák.

Vakmerő kisérletre adta a fejét. Kolduló czigánynak álczázta magát; maga előre ment egyedül Verbóra, a harmincz vitézét elrejtőzteté a Verbó melletti erdőben; ő maga egyedül ment fel a kastélyba.

Reggel volt már, új esztendő napja. Ocskayéknál még mindig tartott az ó-esztendő éjszakája. A tivornya terme még gyertyákkal volt kivilágítva.

A hir igazat mondott. Jávorka egymás mellett ülve találta őket a féktelen orgia közepett.

Odament hozzájok nagy alázatosan, boldog új esztendőt kivánni, czigányos hálálkodással mindenféle válogatott jókat árasztva a boldog vőlegény, meg az ő szerelmetes menyasszonya fejére.

Ocskay olyan ittas volt, hogy rá nem ismert Jávorkára.

– No czigány, ha tudsz hozzá, szólt nevetve, hát mondj szerencsét a menyasszonyomnak, mikor tartjuk meg a lakodalmat?

Jávorka a tenyere után nyult Deliancsának s belenézett.

– Jaj, te drágalátos herczegasszony, neked nagy szerencse áll. Generális vesz el. Még ezen a héten. El is visz magával, úgy, hogy soha sem veszt el.

– Hát hova visz magával? mondá Deliancsa.

– Azt akkor mondom meg, ha ő méltósága aranyos tenyerét meglátom.

Ocskay odanyújtá neki a tenyerét.

– Jaj te neked nagy győzelem áll! Beveszed Érsekujvárt hamarább, mint hinnéd, oda viszed a gyönyörűséges szép mátkádat.

– Nesze czigány! mondá Ocskay, odadobva neki egy tallért a hizelkedő jövendőmondásért s aztán átkarolta Deliancsa vállát, a fülébe súgva.

Javorkának elég volt, a mit látott.

Sorba üdvözölve a nagyságos urakat és asszonyságokat, a kik mind nagy tréfát csináltak belőle, elkotródott a kastélyból, s aztán sietett vissza az erdőben hagyott társaihoz.

Ocskay és czimborái belefáradtak a hosszú tivornyába, s új esztendő délutánján felkerekedtek a verbói kastélyból, visszatérni Ocskóra.

Bortól hevült fővel még azt a bolondságot is megtette Ocskay, valami különös hősködést akarva fitogtatni a szép szemek előtt, hogy a saját harczi paripája helyett egy egészen tanulatlan mént vezettetett elő a verbói bárók istállójából, a mi még nem volt nyereg alatt; arra ült fel. Legénykedett vele, hogy ő azt is megbirja fékezni, akármennyit vesztegetett is eszéből, erejéből.

Aztán még lóhátról is ittak egy búcsúpoharat, még a nyeregből is váltottak egy búcsúcsókot.

– No már most még egy üdvlövést a szép Deliancsa tiszteletére.

S azzal mind kilövöldözték a pisztolyaikat, mordályaikat a levegőbe… és elfeledték újra megtölteni. Kitől féltek volna itten? A császári tábortól elfoglalt területen, messze a kuruczok minden seregétől.

Úgy keltek aztán útra, vad danákat kurjongatva, a mik közé a meggyalázott férjek, anyák átkozódása vegyült.

A mint a dalt rikácsoló ittas csapat a verbói fenyves előtt végighaladt, kirohant reája Jávorka a harmincz kurucz vitézzel.

– Itt a kurucz! Ill a berek, nádak, erek! ordítá a megrémült had, s szétrobbant Ocskay mellől, futva, a merre nyitva a világ, s se a maga, se a vezére védelmére még csak nem is gondolt.

Ocskay mámorködtől fátyolozott szemeivel egy ismerős arczú lovagot látott maga felé vágtatni.

Megrettent tőle. Ez az ő egykori kedvencze: Jávorka.

Sarkantyúba kapta a paripáját, hogy elfusson előle.

Érzé, hogy ez a nemesis lovagja.

Hanem a tanulatlan paripa nem akart a sarkantyúnak engedni: a helyett, hogy elfutott volna, csak ágaskodott és egy helyben forogva toporzékolt.

Ocskay a mordályához kapott s ráfogta azt Jávorkára. Már elfeledte, hogy nincs az megtöltve, ki lett lőve Deliancsa búcsuüdvözletére. A fegyver nem dördült, csak csettent.

Jávorka már ott volt mellette, s a kardjával a fejéhez sújtott.

Ocskay a mordálylyal hárítá el a csapást, de a kard hegye mégis az arczát érte s vérrel borítá el; egy második csapás a kezét sebesíté meg, akkor aztán Jávorka a balkezében tartott fokossal úgy sújtá főbe, hogy Ocskay kábultan rogyott le lováról.

Mire magához tért, a sebei be voltak kötözve, s ő maga egy ló hátára szíjjal odakötve. Vitték a csendes, laktalan erdők közé.

A mint a legelső tisztáson pihenőt tartottak, Jávorka az őrtűz mellett egy levelet írt Ilonkához.

«Holtig tisztelt édes szent asszonyom.

Igéretem szerint tudatom kegyelmeddel, hogy a mai szent napon, újesztendő napján, Isten ő felsége kezemre adta Ocskay Lászlót. – Mától fogva imádva borulok le Isten előtt. – Az volt a szándékom, hogy ha elfoghatom Ocskay Lászlót: nem bántom; a kegyelmed szíve fájdalmáról irgalmazok neki: elviszem egy kolostorba, oda bezáratom; azt mondom neki: «barát voltál, légy megint barát; szabadítsd meg a lánczaidtól azt a dicső teremtést, a kire nem vagy méltó, s aztán imádkozd le magad a bűneidet, ne lopd meg egy szentnek az imádságait!» Ez volt a szándékom. Van Isten: ő tanum, ő látta ezt a gondolatot a szivemben. – De van ördög is, s ez meg azt súgta Ocskay László szivének, hogy ne a hű hitvesét, őrangyalát menjen felkeresni, visszakönyörögni, hanem menjen találkozni még egyszer azzal a dæmonnal, a kinek száz neve van, de előttem egy sincs. – Nem hittem a mások szavának: odamentem, hogy a magam szemével lássak.

A mit láttam, soha el nem mondom. – De most már halálra adom Ocskayt! – Tegyen meg kegyelmed minden próbát, a mit hűséges asszonyszív véghezvinni képes, megszabadítására; mert kell, hogy a kegyelmed lelke nyugodt legyen abban, hogy még a lehetetlent is megkisérté miatta, de én bizonynyal mondom kegyelmednek, hogy Ocskay László meg fog halni, meg kell neki halni!

örök tisztelője: _Jávorka Ádám_.»

Ezzel a levéllel utnak indítá Jávorka Ocskaynak egyik foglyul esett lovászát Vöröskővár felé.

Maga pedig vágtatva sietett vissza éjnek idején Érsekújvárra. Oly sebesen futottak, hogy másnap délben már ott voltak Érsekújváron.

Mikor Jávorka a fogoly Ocskay Lászlóval bevonult a városba, a nép reá lázadt, s szét akarta tépni a foglyot; kővel, sárral hajigálták: Jávorka vitézeinek a testükkel kellett őt fedezni, hogy agyon ne kövezzék.

Csajághy, a várparancsnok, az összes várbeli főtisztekkel épen ebédnél ült, ott volt Ocskay Sándor is közöttük, a midőn Jávorka megérkezett a sebesült, megkötözött, megalázott Ocskay Lászlóval.

A kurucz vezérek nagy riadallal ugráltak fel az asztaltól.

– Ah itt van a drága császármadár! kiáltá Csajághy.

Csak Ocskay Sándor fordult félre, a bátyját megsiratni.

– Mit gúnyolódik kegyelmed? szólt Ocskay; jobb, ha borbélyt hivat, a ki sebeim bekötözze s meggyógyítsa.

– Majd hivatok én neked olyan borbélyt, a ki úgy meggyógyít, – semmid sem fáj többé.

A lakomázó asztalt azonnal elhordták, fehér abrosz helyett fekete posztóval leterítették, feszületet, halálfőt, égő gyertyákat raktak fel rá, s Ocskay Lászlóra rögtön törvényt láttak.

A hosszas vallatás egész késő éjszakáig tartott.

Mikor bevégezték, azt kérdé Csajághy a rabtól:

– Mit tettél ember?

– Mit tettem? Álmodtam! Rettentő álmom volt. Most ébredtem fel. Utálom magamat. Gyűlölöm az embert, a ki tegnap voltam. – Nem kérek egyebet, csak azt engedjétek, hogy én ölhessem meg a tegnapi Ocskay Lászlót. Válaszszátok ki a halál nemét, a mit végrehajtsak rajta. Tűzmáglyára lépek, szisszenés nélkül fekszem rajta. De legjobban szeretnék még egyszer karddal kezemben odarohanni azokra, a kik ily nyomorulttá tettek, s izekre vagdaltatni magamat, és visszavágni rájuk.

– Késő már Ocskay László! Nem hisz már senki annak, a mit te mondasz. Ellenben a mit én mondtam, az megáll: «ha te valaha ezt a hazát elárulod; ha te földi angyalodhoz hűtelen lészsz: – én leszek a megölő hóhérod.» – Eredj börtönödbe s készülj halálodra.

Hajh, a földi angyal, – ha most közel lett volna, tán még meglágyította volna a haragos itélő-birák kemény szivét.

A VÉGSŐ KISÉRLET.

A mint Ilonka megkapta a rémhírt férje elfogatása felől, azonnal kocsira ült s éjnek éjszakáján utra indult Pozsonynak.

Ott volt Heister főhadiszállása.

Ilonkának megsugta a szív ösztöne, hogy itt kell keresni a védelmet Ocskay László számára. A kuruczokhoz hiába menne könyörögni; azok őtet is elfognák: hisz ő is ellenség! Heister még segíthet.

Elég korán reggel érkezett meg a pozsonyi várba. Rögtön sietett fel a fővezérhez.

Az előszobában azt mondták neki, hogy várjon. A tábornagy nincs még felöltözve, nem fogadhat el asszonyságokat.

Várt nagy szívdobogások közt.

Elmult egy óra, kettő, három, még sem mondták neki, hogy szabad a bemenetel. Jöttek az alatt sokan utána: mindnek várni kellett.

Ekkor ismét nyilik az ajtó, s Ilonka egy selyemtől suhogó divathölgyet lát belépni; tollas barettal a hajporozott fején, szépség-legyecskékkel a kifestett arczán, magas aranyozott sarku czipőiben kevélyen lépegetve, mint a páva.

Ez is ugyan siethetett, hogy olyan jókor meg tudott érkezni Verbóról s átalakulni Deliancsából Ozmonda grófnővé! – A komédiásnők gyorsan tudnak átöltözni.

Ilonka kitalálta, hogy miért jött ez.

Angyali jó szive közel volt hozzá, hogy kiengesztelődjék iránta. Elfeledte, hogy mit vétett ellene ez az asszony, csak az jutott eszébe, hogy ez most megmenthetné Ocskay Lászlót. Eléje sietett és megszólítá:

– Óh asszonyom. Elfogták Ocskay Lászlót.

Ozmanda gúnyos hidegséggel viszonzá németül:

– Madame, ich verstehe kein Türkisch!

Igaz. Itt nem szabad törökül beszélni! Németre fordítá a szavát.

– Elfogták Ocskay Lászlót. Óh könyörögjön mellette a fővezér urnál.

Összetett kézzel esengett előtte.

A grófnő pedig magasra emelve a fejét, kevély elutasítással mondá:

– Asszonyom, ilyesmit nem szokás egy urhölgynek a szemébe mondani! Mi közöm hozzá? Ki nekem az az ur?

Ekkor a tábornagy hadsegéde kilépett az ajtón, s azt mondá:

– Melyik az az urhölgy, a ki Ocskay László felől akar ő excellentiájával beszélni?

Ozmonda nem szólt semmit, csak megindult az ajtó felé, a mit az udvaroncz készséggel tárt föl előtte.

Erre elhagyta Ilonkát vértanui türelme, megkapta Ozmonda ruháján a bouffant s olyat rántott rajta vissza, hogy csak úgy ropogott a selyem, s azzal indulatosan kiálta fel:

– Ha szabad a szeretőjének könyörögni érte, akkor nekem elébb szabad: a feleségének!

S azzal félretaszítva erős kezével maga elől az ajtóban álló udvaronczot, berontott erőszakoson a tábornagyhoz.

Heister az ablaknak háttal állt; az árnyéktól még sötétebb volt az arcza, mint egyébkor.

Ilonka odarohant hozzá és térdre esett előtte.

– Én vagyok Ocskay Lászlóné. Férjemet elfogták. Óh szabadítsa meg kegyelmességed! Ne engedje, hogy megöljék.

Heister haragos volt.

– No, hát mit akartok? Hogy elfogták Ocskay Lászlót? Tudom. Elébb tudtam, mint ti. Kellenek nekem ide sápitozó asszonyok, hogy megmondják, mit cselekedjem? Már megtettem, a mit kellett. Három órával ezelőtt elküldtem már a gyorsfutárt peremptorius levelemmel Érsekujvárra Csajághyhoz, a kurucz vezérhez, Ocskay dolgában.

Azzal hátrakapta mind a két kezét, nehogy megcsókolja valamelyiket a háládatos asszony.

Ilonka pedig még ott maradt térden állva, s összetett kezeit ajkaihoz emelve, úgy nézett fel a fővezérre, mintha ki akarná csalni annak az ajkaiból még azt a vigasztaló felvilágosítást is, hogy mit tett Ocskay László érdekében?

– Igenis. Dörmögé a vezér. Én nem vagyok a sok beszéd embere: én tenni szoktam. Megirtam Csajághy Mártonnak, hogy ha ő foglyul ejté Ocskay Lászlót nekem meg három kurucz-vezér esett a kezembe: Fodor László, brigadéros, Volfárt ezredes és Palkovics Ferencz főstrázsamester.

Hármat egyért! Fényes csere! Ilonka ismerte mind a hármat; férjének jó barátjai voltak. Az érsekujvári napok alatt sokszor találkozott velük. Ez a három bizony-bizony ér annyit együtt, mint az egy Ocskay László.

A szemei örömtől tündököltek Ilonkának.

Heister megsajnálta ezt az örömét az asszonynak. Nem járt ő abban, hogy valakinek örömöt csináljon.

– No hát – ha azok odaát Ocskay Lászlónak levágják a fejét: én cserében ezt a három kuruczvezért nyakaztatom le.

Az ijedtség elvette Ilonkának a szavát.

Rettenetes gondolat! Nem hogy megmentsék Ocskay Lászlót, hanem arról van szó, hogy ha őt megölik ott, emitt megölnek helyette viszontorlásul három derék jó hazafit, három hajdani jóbarátot.

Fölkelt a térdéről, támolyogva, ingadozva ment ki a szobából.

Ott az ajtóban még egyszer találkozott azzal a másik nővel.

Most az ragadta meg az ő kezét s ezt suttogá a fülébe:

«Özvegy vagy már…»

Ilonka kitántorgott a várból. Lelkének minden gondolatja össze volt kuszálva. Merre forduljon most? Kit próbáljon még meg?

Egy vakmerő gondolatja támadt. – Oda fog menni Csajághyhoz; – vagy kikönyörgi tőle a férjét, vagy osztozik annak a halálában.

«Hajts Érsekújvár felé!» mondá a kocsisnak.

Senki sem kisérte, senki sem tartóztatta.

Aznap korán reggel már a haditörvényszék előtt állt Ocskay László.

Künn a piaczon a hajduság, a népség lázongva gyülekezett, s ordítva követelte rettentő halálát.

A legszörnyűbb halál nemével kell neki meghalni, a mivel csak országos gonosztevőket szoktak kivégezni.

Hasztalan volt már Ocskay Lászlónak a fölébredése, hasztalan mondta el a vérbirák előtt, mi végzetes lánczolata az eseményeknek sodorta alá ebbe a mélységbe; hasztalan esküdött, hogy ha még egyszer kezébe adják a kardját, minden vétkét lerója hűségével! Késő volt már. Kimondták rá a halált, a legszégyenteljesebb, a legirtóztatóbb halált: a karóba huzatást.

Ekkor a testvére, Sándor, odaborult Csajághy lábaihoz, s könnyeivel áztatva annak a kezeit, könyörgött kegyelmet szerencsétlen bátyja számára; saját érdemeit, hűségét, szenvedését a hazáért mind fölemlegette. Elfeledkezett róla, hogy az elitéltnek ellensége, el arról is, hogy birája, el arról, hogy ő a szegény letiprott magyar, ez meg a vérében gázló hitszegő: – csak az jutott eszébe, hogy testvére.

Csajághy szive nem lágyult meg; de igazságot tartott.

A mérlegre tette az öccs érdemeit, szeretetét, hűségét a bátyja vétkei, hűtlensége mellé: s megkegyelmezé Ocskay Lászlót a szégyenteljes haláltól a nemes embereket megillető pallos-halálra. Az is nagy kegyelem volt.

De meg kell neki halni!

Mikor az itélet kimondatott, nagy trombitaszóval érkezék meg a piaczra Heister levelével a gyorsfutár.

Csajághy átvette a levelet, s felbontá azt a törvényszék előtt.

– Heister azzal fenyeget bennünket, hogy ha mi kivégeztetjük Ocskay Lászlót, ő meg lefejezteti a tőlünk elfogott három vezért. – No hát feleljük neki ezt: – «ha kegyelmed levágat az egy Ocskay Lászlóért három kurucz főtisztet, – akkor mi megöletünk hét császári fogolytisztet; köztük Illert, Schenket, Zichyt, Ritschánt, a kik kezeink között vannak! Ez a mi válaszunk!

Ezzel bocsátá vissza Csajághy Márton a küldönczöt.

S ezt határozva, kettétöré a fekete pálczát, s odadobá Ocskay László lábaihoz.

Csak annyi időt hagytak még neki, hogy végrendeletet irhasson.

Azt Ocskay László elvégzé olyan nyugalommal, mint a ki sorsával leszámolt s hazamegy pihenni.

Öcscse Sándor egy pillanatra sem hagyta el többé.

Mikor készen volt a végrendeletével, azt mondá öcscsének:

– Meg van még nálad az a levelem, a mit egykor azzal a szóval adtam át, hogy bontsd fel majd akkor, ha meghalok.

– Nálam van.

– No hát bontsd fel.

– Bátyám!

– Bontsd fel, itt az ideje. Akarom, hogy most olvasd el.

A levélben ez állt:

«Te szeretted Ilonkát, mielőtt én elvettem. Bocsáss meg, hogy megfosztottalak boldogságodtól. Ha én elvesztem, tedd őt boldoggá. Ugy légy áldva, a hogy ezt tenni fogod.

Bátyád: László.»

Sándor meg volt zavarodva, hogy titkát elárulva látta.

– Neki is megirtam ezt. Levelemet te fogod neki átküldeni, végrendeletemmel együtt. Én e szegény nőnek a szivét darabokra törtem: alkosd még egyszer egészszé. Az ő anyja megátkozta (az én bűnömért) az ő gyermekeit, légy nekik atyjuk, s fordítsd el róluk az átkot. Most hagyj magamra; – Istennel akarok kibékülni.

Azzal megölelték, megcsókolták egymást, László azt súgta Sándornak még egyszer: «Légy atyja gyermekeimnek».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Alig hagyta el Ocskay Sándor bátyja börtönét, midőn egy porlepte lovas jött vágtatva az utczán, őt keresve.

Ilonka küldte ezt hozzá, azzal a kéréssel levelében, hogy engedjék őt bejönni a kurucztábor elővédein keresztül. Őt magát Sempténél tartóztatták fel.

Odakünn már verték a dobokon a gyászchamadeot. A vérpad fel volt már állítva a piacz közepén.

Ilonka könyörgéseivel még egyszer csodát mívelt. Rábirta a kurucz előhad semptei parancsnokát, hogy őt keresztül bocsássa a hadvonalon. Ha jókor érkezik Érsekújvárra, bizony kiimádkozza őt még a hóhértól is, mikor az már a pallosát emeli föléje.

Szegény nő, hogy néz ki folyvást a hintó ablakából, epekedő arczczal, ha nem jön-e már Érsekójvár?

Végre feltünt előtte a láthatáron a síkon kiemelkedő bajorsáncz.

Azon a sánczhatáron meredt föl egy magas árboczfa. S ennek a hegyén volt valami gömb. Az alkonyég sápadásában oly rémletes volt ez az égremeredő sötét jel.

«Mi lehet ez a sötét jel?» kérdezé magában borzadozva a kétségbeesett nő.

Mielőtt oda érkezett volna, egy lovag jött vágtatva eléje. Ocskay Sándor volt.

– Vissza! vissza! – kiáltá a lovag, a mint Ilonkát felismerte, s feltartóztatta erőszakosan a robogó lovakat.

Ilonka kiszökött a hintóból s odafutott Ocskay Sándorhoz.

– Mi az ott? Mi az ott? kérdezé arra a rémjelre mutatva ott a sötét sánczorom felett, megragadva kezeivel Sándor karját.

– Óh ne kérdezd! ne nézz oda! Fordulj vissza! rebegé Ocskay Sándor, keservesen zokogva.

A testben, lélekben összetört nő eszméletlenül rogyott össze.

Az a rémjel ott a távolban – az egykor legbálványozottabb férfinak a feje volt, árboczhegyre tűzve.

POROK ÉS HAMVAK.

Heister szavának állt. A mivel fenyegetőzött, betölté. A kivégzett Ocskay Lászlóért lefejeztetett három kurucz vezért.

Erre aztán megint a kurucz-vezér itéltette halálra a hét fogoly osztrák vezértisztet, azok között Ritschánt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lélekfájás ezekre az időkre visszagondolni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ocskay Lászlót eltemették, künn a szabad mezőn, nem megszentelt földbe; jeltelen sírba, még csak keresztet sem tettek a fejéhez. Csupán sűrű tövissel vették körül, mint a pogány időkben a villámütés félelmetes helyét.

Úgy sem fogja azt látogatni senki.

Egy reggel a czirkáló őrjárat egy női alakot látott meg e síron fekve.

Odamentek, megszólították. Arczczal feküdt a síron, nem felelt. Költötték: nem ébredt.

Egy török-kés volt nyelével lefelé a sírhalomba megerősítve, felfelé álló vasával az alvó nő szívén keresztülszúrva. Két karjával átölelte a sírt.

Voltak, a kik ráismertek benne a szép Szunyoghy Ozmondára, született Eszterházy grófnőre.

Annyira szerette-e őt, hogy képes volt megölni, s úgy egyesülni vele a halálban? Ő vitte-e imádott bálványát, kiszámítva a vérpadra, hogy a sírban legyen az övé? – Átvitte e titkot a másvilágra, s bizonyára kegyelmes bírára talált, a ki nem emberek gondolatai szerint ítél, a ki nem azt nézi, hogy mit tettünk? hanem azt, hogy mit éreztünk?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még abban az évben utoljára hangoztatták a tárogatók a szvihrovai nótát a Kárpátok ormairól, mikor Bercsényi búcsút vett hazájától örökre.

Rákóczy hadseregének maradványai a majtényi síkon lerakták a fegyvert. A négyszögü tér, a hol az megesett, be van kerítve sánczczal, s ma már sűrű erdő, bozót nőtte azt tele. Soha ember be nem lép a bozótba, vadász nem keres ott zsákmányt, vándor nem vág utravaló pálczát a gesztjéből: ott valami kisért!

Pálffy János, a bán, és Károlyi Sándor, Rákóczy vezére megalkudtak a békekötésben: szathmári békekötésnek hívják azt az okmányt.

I. József már azt nem érte meg: ifjan halt el a hadjárat bevégezte előtt.

A békekötés után Ocskay Sándor hazatért birtokaira, miket a conventió visszaadatott neki.

A krónika azt mondja, hogy a béke helyreálltával nőül vette szerencsétlen bátyja özvegyét, Tisza Ilonát. Ocskay Lászlónak egy gyermeke sem ért emberkort. A hatalmas, nevezetes Ocskay családnak Ocskay Sándor a törzse.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez volt a története azoknak, a kik szerettek, és a ki szeretve volt mind a vérpadig.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Vágjad uram, vágjad, mért lettek kutyákká?]

[Footnote 2: Pálffy bán szavai.]

TARTALOM.

II. KÖTET.

A vak lövések 1 A fehér barát 11 A budetini borz 21 Az édes otthon 47 Idegen háznál 60 Circe 70 A rák «fordulóban» 77 A kik a holdra esküsznek 87 A feltalált régi jó barát 90 O du liber Augustin 105 A két kereszt 121 A Krethi és Plethi 126 Rákóczy villáma a császár előtt 140 A végzetes golyó 153 Az anyai ház 164 Két kincs közül az egyiket 176 Életre-halálra 193 Elvesztve örökre 208 Háromélű dákos 217 Egész a fenéken 221 A végső kisérlet 230 Porok és hamvak 236

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: