Part 16

Azt nem tudta, hogy Ilonka elhagyta a házat, olyan csendesen suhant el.

Hanem azt jól hallá, mikor Ocskay nehéz léptei döngtek végig a folyosón szobája ajtajáig. Alig öt percz mulva ugyanazon léptek sietve dobogtak az ő ajtaja felé.

Mi történt?

Mikor Ocskay László felszakítá Ozmonda szobájának az ajtaját, a nő megrettent tekintetétől. Olyan volt az, mint az őrülteké. A háborodott lélek feldulta minden vonásait, sápadt volt, mint egy halálraváló. A szemei mereven néztek, mint egy kőszoboré.

Ozmonda fehér hálóköntösében, mint egy bűnbánó állt előtte, s kétkedve tekinte fel e kétségbeesett arczra.

Ocskay László némán tartá eléje Ilonka levelét. Ozmondának el kellett azt olvasni. Odáig csak reszketett a nő, a míg a végsorokhoz ért; de a mikor azt olvasta, hogy Ocskayné elhagyja az urát örökre s soha többet őt látni nem akarja, akkor e holdsápadt arczon a titkolhatlan öröm ragyogása tündökölt fel. Ah, a siker tökéletes volt! Végre-valahára ő maradt a győztes, ő űzte el az asszonyt a férje mellől, összeforhatlanul törte szét a kapcsot sziveik között, övé a diadal!

– Te tetted ezt? kérdezé Ocskay.

– Én!

– Légy érte örökre átkozott! ordítá a férfi s úgy üté öklével homlokon az asszonyt, hogy az eszméletlenül terült el a földön.

Mikor magához tért Ozmonda, mély csend volt körülötte; a tartóban hagyott gyertya csonkig leégett. Kábult agyában nem tudta tisztázni gondolatjait. Valamitől nedves volt a homloka. Megtörlé kantusa ujjával, a patyolat veres lett. Megsérté ott a homlokát Ocskaynak a gyűrűje. Erről tért öntudatához.

– Megütött engem! – Megütött a felesége miatt! – Megütött ezen a helyen, a hol tegnap térden állt előttem, s azt esküdte, hogy kész elkárhozni velem… Jaj neked Ocskay László! – Ezért meg fogsz halni! – Meghalok én is. Meghalunk mind a ketten!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hová, merre futhatott Ilonka? – Sötét, februári éjszakában. Vad idegen helyen. Gyalog, egymagában, két gyermekkel a kezén, a kik közül az egyiket ölében kell vinni?

Akárhová! Mindegy volt az neki. Délnek, északnak, egyforma a világ. Csak innen el.

A kastély hátulsó ajtaján kiszökött a kertbe, a kertajtón át ki a szabad mezőre, s aztán futvást neki az avarnak!

Kerülnie kellett a lakóházakat, nehogy valaki meglássa s hírt mondjon a keresőinek. – Kertek alatt bújdokolva jutott el a város végére, még a kutyák sem ugatták meg.

Ott azután, mikor a sík mezőre eljutott, körülnézett, hogy merre forduljon?

Nem messze az országúttól, egy vályogvető agyagverméből valami tűz lobogott fel. Egy férfi-alak állt előtte, a kinek az árnyékát, a hol fellobanó, hol lelohadó láng ide-oda hajigálta, a kopár síkon.

Ilonka arra felé vette a útját a két gyermekével.

Mikor közelebb ért hozzájuk, akkor vette észre, hogy micsoda emberek közé került?

Sátoros-czigányok voltak. Hat lovuk ott legelészett a sovány gyepen, a miről csak nem rég olvadt le a hó, egy ponyvával fedett szekerük az agyag-verem mélyében volt elrejtve, két férfi a törpefenyőből rakott tüznél sütött fanyárson egy malaczot. Kettő a szekér alatt heverészett pipázva, egy a lovakat őrizte.

Az, a melyik a tűz előtt állt, (talán őrálláson), a mint a tanyájukhoz közeledő alakot meglátta, eléje jött. Magas szál férfi volt, hosszú csigákon vállára omló fekete hajjal; viseltes dolmányán nagy ezüst-gombokkal; bocskor a lábán. Fekete arczának csak a körvonalait rajzolá vérfénynyel a lobogó tűz lángja.

De Ilonka egész bátorsággal közeledett e félelmes alak felé. Mit félt most ő a kerek világ minden rémeitől, mikor Ocskay elől futott? Neki csak az az egy félelme volt, hogy a férje utoléri.

– Oh jó emberek! lihegé a nő, fáradtan; könyörüljetek rajtam. Üldöznek, menekülnöm kell. Rejtsetek el valahová, vagy vigyetek magatokkal. Nekem semmim sincsen, nem fizethetek meg; de meg jutalmaz érte a jó Isten. Vegyetek fel a szekeretekbe, a kis gyermekeimmel, nem birnak a lábaim tovább; pedig futnom kell, a míg csak birok.

A czigány odahajolt az úrnőhöz s mereven nézett annak az arczába, a mit megvilágított tűz a lobogványa.

– Ej-ej, szép asszonyka, mondá azzal a furcsa dialectussal, a mi olyan tréfás kifejezést ad a czigány minden mondásának. – Hát világgá futsz? Az urad elől futsz, úgy-e? Aztán meg annak a szeretője elől? A zsiványok közé is elfutnál, csakhogy őket ne lásd?

– Nem. Nem! tagadá Ilonka, eltakarva kis subája alá a nagyobbik fia fejét, hogy ne hallja meg az ezt a szót az apja felől.

– Hiába tagadod! nyujtá a szót a czigány. Mi czigányok jövendő mondók vagyunk, a szeméből is kiolvassuk, kivel mi történik. – Hát nem Ocskay Lászlóné a te neved?

Erre a szóra Ilonka felugrott a dombról, a melyre lepihent s tova akart futni. – Hanem a czigány egyszerre odaborult le eléje s átkarolva két izmos karjával az asszony térdeit, most már nem czigányos hangon, hanem zokogásba vegyülő panaszos szóval mondá: «Oh te édes szent asszonyom! Hát ide jutottál? Világgá kergettek, oh az átkozottak!»

Ilonka ráismert a hangról.

– Jávorka! Kegyelmed az itten?

– Nem vagyok én Jávorka! Dehogy vagyok én Jávorka többet. Mert én Ocskay László árnyéka vagyok. Holló nem jár úgy a gyilkos feje fölött, mint a hogy én járok mindenütt az ő nyomában. Nincs az én életemnek semmi más czélja már, mint megfogni Ocskay Lászlót.

– Oh édes jó barátom! könyörgött Ilonka. Ha valami kis jó emlékezettel van még kegyelmed hozzám, tegye félre most a haragját s szabadítsa meg annak a feleségét, a kit olyan nagyon gyűlöl.

– Megszabadítsam ő tőle? Lássa meg kegyelmed, szentnél szentebb asszony, milyen imádságképen tisztelem kegyelmedet. Elhagyom addig Ocskay Lászlót, a míg kegyelmedet biztos helyre vittem. Ha apám, anyám temetésére hínának; ha menyasszonyom hína haza a lakodalmára, nem mozdulnék innen, Ocskay nyomából. Kegyelmedért megteszem a vargabetüt. – Héj moré! iszkiri! zsákba azzal a féligsült malaczczal! Majd vacsorálhattok holnap reggel. Oltsátok ki a tüzet, fogjátok be a lovakat, kettőt a szekérbe, a többire kapjatok föl szőrére; aztán toljuk az országutat a kerékkel!

Néhány pillanat alatt el lett oltva a tűz, be lettek fogva a lovak. Jó erős székely kabalák voltak azok, csak a kinézésük volt czigányos. Ilonkát és két gyermekét felültették a szekérbe a ponyva-ernyő alá; bundákból jó ágyat csináltak a számukra s aztán megindultak szép csendesen a ködös éjszakában. A hatalmas, boldog Ocskay Lászlóné egy czigány kordéban!

Jávorka ott lépegetett a szekér mellett gyalog, mikor meredekre vitt fel az út, s fogta a lőcsöt, tartotta a vállával a szekeret, hogy bele ne dőljön valami kátyúba, mikor aztán lejtőnek ment az út, akkor meg vágtatva csörtettek alá szekérrel és lóval igaz czigánymódra, «hegynek tarts, völgynek hajts!» Utközben beszélgetett Jávorka az úrnővel.

– De hát már most hová menjünk, hová vigyem kegyelmes asszonyom?

– Én nem tudom. Nekem senkim sincsen, a kihez kivánkozzam, a ki magához kivánjon.

– Hát én talán többet tudok. Nem jó lesz-e, ha elviszem kegyelmedet Vőröskővárra? Pálffy bánnak a felesége, leányai szeretik kegyelmedet, s igaz jó lelkek. Hogy a bán a császár híve, nem hibájuk, neki sem hibája; mindig az volt, hitét megtartotta, becsülöm érte. Ott kegyelmedet igen jól fogadják; meg is értik, hogy ha nem is kérdik, hogy mi hozta oda? S ez az egy hely az a világon, a hol nem fogja kegyelmedet soha keresni Ocskay László, s a honnan soha ki nem adják, ha nem akar menni.

– Valóban jó lesz; köszönöm a jótanácsot.

– No hát most csak ballagjunk, a míg ballaghatunk. Ha a gyesőre felérünk, majd jobb lesz az utunk, akkorra a hold is feljön, a ködből is kijövünk, aztán Bittsén alul majd kikaptatunk a gyepre. Holnapután ilyenkorra ott leszünk Vöröskőváron. Ott leteszem kegyelmedet a kapuba s aztán visszatérek.

– Visszatér? Mért?

– Megmondtam már. Esküvésem tartja, hogy élve elfogjam Ocskay Lászlót és bakó kezébe adjam.

– Ne segítse meg benne az Isten!

– Nem is kértem hozzá ő szent felsége segítségét; csak magamhoz bízom.

– Oh mi pogány beszéd! Mondá Ilonka borzadozva.

– Tudom. Szólt a kurucz. Pogány vagyok. Istentagadó. Ő tett azzá. Kegyelmedtől is mindent elvett Ocskay László, édes szent asszonyom; de egyet meghagyott még is, az Istent. – Tőlem még az is elvette. Nekem az sincs. Elpusztította a hazámat, s elpusztította a mennyországomat. Nincs se földiekben, se égiekben hitem. – És aztán tudja azt kegyelmed, magáról tudhatja, hogy a ki egyszer Ocskay Lászlót megszerette, annak azt nem szeretni többé nem lehet. Én is úgy szeretem. Mikor a bakó a fejét fogja vágni, az én szivemet is vágja; de mégis levágja. – Alugyék kegyelmed, hosszú még az éjjel. Nem beszélek többet.

A hosszú út megint hegynek vitt fölfelé, a fakó szekér lassacskán döczögött előre. A hold már feljött a Fehérhegyek mögül; a ködök elültek a völgyben, mintha fehér tavak volnának a sötét-zöld hegyhátak között. A messze kiáradt Vág ezüsttel csillámlott. – A holdfénynél egy magányos lovag volt észrevehető, a mint az úton fölfelé vágtatott.

– Vigyázzatok fiuk! Kiálta Jávorka az előre-haladt lovasokra. Akármi legyek, ha nem Ocskay László vágtat erre felé egyedül egymagában.

Egyedül, egymagában! Akkor vesztébe rohan!

Ilonka meghallotta e szót, s a szekér-echo hátulsó ponyvahasadékán hátratekintve, rebegé:

– Jézus! szent Máriám! Ez Ocskay maga!

Ő legjobban ráismert.

Egyedül vágtat fölfelé az úton, s még hozzá fegyvertelenül. Csak úgy, a hogy a házból kirohant, kapott fel a lovára, még sisak, kalpag sem volt a fején, szétzilált hajfonatai csak úgy lobogtak a feje körül.

Ilonka felhúzta a ponyvát a kocsi oldaláról s kinyújtá a kezét, hogy a Jávorkáét megragadja vele.

– Oh édes jó barátom, igaz hű emberem! Ne bántsátok őt most! Mikor engem keres. Ne jusson én miattam veszedelmébe! Ne fogjátok őt el az én szemeim láttára, a gyermekei előtt! Hisz akkor megöltök mind a hármunkat! Küldjétek másfelé, hagyjátok elfutni. Oh ne bántsátok itt.

Jávorka az öklével csapkodta a feje tetejét.

– Tudtam azt! Megmondtam előre! Hogy ez a szent asszony kiimádkozza őt még az éhes ördögnek a fogai közül is, a mikor már viszi a pokolba! Előre tudtam ezt! Dugjátok vissza a szerszámot a tokba, czigány legények! Kánápé! (Ezt akkor mondja a czigány, mikor nincs fizető vendég.)

Aztán odahajolt Ilonkához.

– Látja-e kegyelmed ott azt a holdat a hegyorom felett? Hogy vigyorog rám a ferde pofájával! Az az én bálványom. Annak esküdtem meg, hogy a hol megkapom ezt a szörnyeteget, élve elfogom, elviszem: ha a paradicsom minden lakosai imádkoznak érte, meg nem kegyelmezek neki, s ha irgalmat tennék vele, én viseljek minden átkot, a mi az ő fejére hullt! S most te rábirsz, hogy megtörjem az eskümet. Hát megtöröm. Olyan szent előttem a te szemednek minden könyharmatja, ne öntözze meg ezt a földet. Tartson meg az Isten a jövő találkozásig jó Ocskay László! Ha ugyan Isten volt, s nem a demiurgus, a ki így belekontárkodott a teremtésbe, mikor téged csinált, hogy a jót a roszszal egy szívbe gyúrta össze!

– Oh köszönöm! rebegé az asszony, s aztán betakargatá a két fiát a bundába, hogy a kisebbnek a sírása el ne árulja ittlétét, hogy a nagyobbik rá ne ismerjen az apja szavára, ha az beéri őket.

Nem soká beérte.

– Halljátok, czigányok! kiálta Ocskay, elfulladó szóval. Nem láttatok-e az utatokban egy úriasszonyt két kicsiny gyermekkel az ölében?

Jávorka alázatosan levette előtte a süvegét.

– De hogy ne láttuk volna, csókolom a kezedet-lábadat, méltóságos herczeg úr. De bizony láttuk őket. Kurta selyemsuba volt az asszonyságon, nyest-prémmel, a fején fátyolos reczeficze főkötő. A két kis úrficskának sárga volt a haja, a kicsike az anyja ölében, a nagyobbik a szoknyáját fogta; piros süvege volt fehér menyét-prémmel.

– Igen! Azok voltak! Merre mentek?

– Hát biz az asszonyság azt kérdezte tőlünk, merre visz le az út a predméri révhez? mert ő át akar menni a vizen Predmérre. El is vezettük odáig szépen; még a kocsinkra is felvettük egy darabig, odáig, a hol eltér az út: ott leszálltak, odább mentek.

– Mikor volt ez?

– Hja bizony, még akkor nem volt fenn a hold. Még utolérheti a nagyméltóságos úr, ha nagyon kergeti, mert a révnél aligha viszik át őket előbb, mint hajnalban; kivált hogy pénze sem volt az úriasszonynak, tőlünk kért kölcsön két dénárt a révészek számára, azt mondta, megadja, ha lemegyünk predméri búcsúra, vagy a hradnói sokadalomra. Azt mondta, ott lakik Hradna mellett, a lietavai várba, Lengyel Magdolna nagyasszonyomnál; kegyes asszonyunk az nekünk, minden esztendőben mi reperáljuk meg az ekevasait. Hogy ne embereltük volna meg két dénárig a hozzátartozóját?

Ezzel a mesével tökéletesen elámította Ocskayt. Hogy tudná mindezt egy czigány?

– Itt van a két dénárod fejében! mondá Ocskay, egy tallért hajítva Jávorka felé, a mit az röptében elkapott s czigány-alázatossággal elhálálkodott érte.

– Csókolom a lába-újja kis körmét a fölséges excellentiás fejedelem úrnak! Hat szekér ezüstöt találjon helyette.

– Veszsz meg! dörmögé Ocskay boszúsan, (hat szekér ezüstöt!) s megfordítá a lovát.

– Apád-anyád idejöjjön! mormogá Jávorka, ráfújva a tallérra babonásan; s aztán benyújtá azt a ponyva alatt. Nesze czigány asszony! dugd el a tarsolyodba. Ez szerencsetallér.

Jó volt, hogy így tréfált; mert a szekérernyő alatt nyugtalankodni kezdett a nagyobbik fiu s a bunda alól egyre nyafogta: «apám! hallod apám!» Még Ocskay gyanút foghatott volna. S akkor az az ő veszedelme lett volna.

Nem jutott eszébe, hogy a szekér belsejét megvizsgálja; vágtatva nyargalt vissza a megtett úton, a míg a predméri kanyarodóhoz ért.

Jávorka sokáig utána nézett.

– Ni, hogy kergeti maga-magát! Elől szalad a jobbik lelke, hátul szalad a rosszabbik lelke, maga szalad középett lélek nélkül.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Harmadnapra eljutott a czigány kordé Vöröskővár aljáig. Itt leszállt Ocskayné s gyalog ment fel a várba gyermekeivel.

Mikor búcsút vett Jávorkától, azt mondá neki:

– Igérje meg nekem kegyelmed, hogy ha sikerülni talál az a rettentő fenyegetése, hogy Ocskay Lászlót élve elfoghatja, azt én nekem rögtön tudtul adja.

– Megigérem neked, te oltári szentség, hogy te neked adom előbb tudtul, mint akárki másnak. Te aztán mozdits meg eget és földet, hogy még egyszer megszabadítsd: nem bánom.

A HÁROMÉLŰ DÁKOS.

Ezután a nagy veszteség után rohanva szállt alá Ocskay László csillaga.

Hogy feleségét, gyermekeit nem találhatta meg, hogy Ozmondát megutálta, nem maradt egyéb világa, mint a harcz és tivornya.

Azok se váltak már be nála, a dáridóban fejébe ment a bor, s a harczban hullott fejéről a babér.

Katonái szöktek tőle, s a kik vele maradtak, azoknál is elmult minden erkölcs. Verekedni sem tudtak már. A császári fővezérek kezdték nem sokra becsülni, se vitézségét, se hadi tudományát.

Még ez az «egy» nemesebb érzés ébren maradt szivében. A többi téli álmát aludta már, mint a lárvabáb.

A hír, a dicsvágy melegét kereste.

Haditervet csinált; merészet, nagyszerüt. A hadjárat tűzgócza akkor Érsekujvár vala, a hol Csajághy parancsolt. Ocskay László ilyen tervvel járul a fővezér elé:

Két nap egymásután a Tormás-szigetből ki fognak száguldani Ocskay László hadnagyai a csikós csapatokkal az ujvári sánczok legszélső ravelinja felé, a hol a várbeliek vágómarhái legelésznek, mintha azokból akarnának elkapkodni. A kuruczok erre természetesen kirohannak a sánczból a maguk lovasságával s összecsetepatéznak, mire a hadnagyok visszavonulnak a szigetbe. A harmadik napon azonban a portyázók csapatja nyomában maga ront elő Ocskay László az egész huszárságával, a mit még akkor ezrednek nevezett s komoly harczba keveredik a kuruczlovassággal, azt visszaveti, összekeveredik vele, úgy, hogy kuruczok és Ocskayék egyszerre jutnak be a ravelinba. Ott aztán hirtelen neki fordítják az elfoglalt ágyúkat a várbelieknek, mire azokat Heister és Pálffy minden oldalról megtámadja. Ilyenformán foglalták el egykor a kuruczok is ezt a nevezetes várat a császáriaktól, miért ne sikerülhetne ugyanaz a hadifortély másodszor is?

A fővezér elfogadta Ocskay László tervét, s ahhoz mérten tette meg az intézkedéseit. Ha Ocskay László betörése sikerül a ravelinba, akkor egy rohammal el van foglalva Érsekujvár.

Egy ilyen fényes sikerre nagy szüksége volt Heisternek, de még nagyobb Ocskaynak.

Hogy a merész csapás annál jobban sikerüljön, de hogy a katonáiba is bátor lelket ébreszszen, azt tette Ocskay, hogy magát az előcsapatot vezette ő maga személyesen, a harmadik napon. – Pedig már akkor tudta azt, hogy négy hajdani bajtársa összeesküdött ellene, hogy őt élve elfogják. Egy népballada maradt abból a korból, a miben ezt megéneklik, s azt Ocskaynak is meghozták nyomtatásban.

Mikor a csikós gúnyába öltöztetett portyázó csapatjával kicsapott a rekettyésből, a ravelin kapuján egyszerre szemberohant rá egy kurucz csapat. Ráismert messziről a vezérükre, Rácz Miskára.

Az egyenesen Ocskaynak rugaszkodott, jobb kezében egy összegöngyölt pányvát tartva; nyilván azzal a szándékkal, hogy azzal lerántsa Ocskayt a lováról.

Ocskay László bevárta a kurucz vezért csendes nyugalommal, s mikor az közel ért hozzá, egy pisztolylövéssel úgy főbe találta a lovát, hogy az hanyatt bukott, a lovasát maga alá teperve. Rácz Miska kitörte a lábát.

– No, fogod-e már Ocskay Lászlót? Rácz Miska! Kiálta az elbukottra a győztes ellenfél, s azzal kirántva a kardját, neki vágott a kurucz csapatnak, a ki nagyhamar tapasztalá, hogy nem a tegnapi csikós hordával van ezuttal dolga, s futott visszafelé.

Nagyhamar azonban segítségére jött a szorongatottaknak a ravelinból öt század Bercsényi-huszár; rendes, vezényszóra bontakozó sereg; egy ezredes vezénylete alatt. – De ugyanakkor előrobogott Ocskay László ezrede is a fűzfaerdő mögül, s ekkor aztán ő vette át maga annak a vezetését.

A két lovas-ezred szép rendes zárt sorban robogott egymásra szemközt; messze a csapatok előtt a két ellenséges vezér: egymást keresve a lovagi találkozásra, a hogy vezetőkhöz illik.

Ez időben mind a két félen, a rendes könnyű lovasság is hegyes csúcsú vas sisakot viselt, hátul réteges nyakvédővel, elől pedig egy, az ernyőről harántul lenyuló keskeny arczvédővel, mely csak az orrot és az ajkat takarta, de a mely miatt mégis az arcz ismerhetlenné vált.

Mikor a két vezér összetalálkozott, egyszerre vágott a másikhoz mind a kettő. Nem volt szokás a parirozgatás. A kurucz vezér kardja nagyot csattant Ocskay László mellén, de nem tett benne kárt a pánczéling miatt; Ocskay ellenben a maga fortélyával visszakézzel csapott az ellenfele fejére úgy, hogy attól az ütéstől a sisak hátulról előre bukva, leesett annak a fejéről.

Ráismert azután. – A testvére volt, Ocskay Sándor.

Két ilyen nehéz ütésre, ha vér nem eredt is utána, kell néhány pillanat, hogy kábulatából egyik is, másik is összeszedje magát és a mint a vágtató paripák egymás mellett rohanva elvitték az összecsapókat, ismét szemközt fordítsa a lovát az ellenfelére.

Ocskay Sándor, észrevéve, hogy ellenfele pánczélinget visel, változtatta a fegyvert. A kengyelvasába tűzve ott volt jobb keze ügyében a dákos. Az az öt láb hosszú, háromélű fegyver, a minek «pánczéltörő» a neve; azt ragadta kézbe. – Ocskay László pedig csak bámult elmeredve, s rémülten tekinte testvére arczába. Az egész ég, az egész harczmező ezt a szót dörgé a fülébe: «a testvér dákosa megtalálja sebhető részedet!» Azt is elfeledte, hogy megvédje magát, hogy kezében a kard, és az arra való, hogy a dákos döfését elhárítsa vele.

Ocskay Sándor pedig nem ismert rá a bátyjára. Azt gondolta: ki ez a német? bajusztalan?

Csak akkor ordított fel Ocskay László, mikor a döfést megkapta. Nem volt az halálos, nem is volt nagyon mély, a pánczél lánczszemei nem engedik a tőrt messze behatolni, de mégis eltemető szúrás volt az. A testvér adta.

Ocskay László rémülten fordított hátat ellenfelének, s lovát sarkantyúba kapva, lélekvesztett kétségbeeséssel rohant árkon-bokron keresztül; folyvást testvérének haragos lihegését vélve hallani a háta mögött, s mikor egyszer a háta mögé mert tekinteni, olyan messze volt már a csatatértől, hogy se kuruczot, se labanczot nem látott sehol.

Üldözőjének a lova valahol elbukott egy árokban. Ha az nem történik, Ocskay László hátulról kapott sebben esik el testvére kezétől.

Ez a rémjelenet az utolsó erőt is elvette lelkéből. Nem volt vitéz többé. – Kerülte a harczot. – Nem is bízták reá. – Úgy bántak vele, mint egy leszámolt emberrel.

EGÉSZ A FENÉKEN.

Nehezen gyógyult be az a seb, a mit Ocskay a testvérétől kapott, s mikor már egészen begyógyult is, akkor is egyre fájt.

A dicsőségről hazudó álmai szétfoszlottak. Maga a hadjárat, a mi azután folyt, egészen elvesztette addigi lovagias jellemét; mind a két fél úgy harczolt egymással, mint a kinek nem a győzelem a czélja, de a boszúállás, nem saját haditervének végrehajtása, csak az ellenfélének összekúszálása. Nehéz sohajjal jövünk ki a történetiró múzeumából, s nincs kedvünk az emlékekre visszagondolni.

Ocskay Lászlót egyre keményebben üldözte a balsors. Hajdani hadnagyjai rá-rácsaptak az ezredére, s kudarczot vallattak vele. – Bittse alatt (hol ő maga Ilonka szeme láttára egykor oly hősileg harczolt), Vajda levágta egy egész századát Ocskaynak, s az akkor épen ott volt Ritschánt is elfogta, nehéz sebekkel elborítva. Hajdani kurucz ezrede apránkint mind átszökdösött a fejedelemhez, úgy, hogy vége felé nagyobb volt az Ocskay-ezred a kurucz részen, mint a labanczoknál; s Rákóczy a visszatért ezrednek épen Ocskay Sándort tette meg parancsnokává.

Ocskay László most már kerülte a harczot. Olyan volt már a lelke, mint a gyűrű, a miből a drágakő kihullott, csak a veszteségre emlékeztet. A hajdani dicsőség mezején csak a szégyen tarlója maradt.

A késő bánatot (az eb-gondolatot), a visszasiró emlékezetet csak a bor tudta elaltatni. Nem is portyázott már, csak kóborolt. Nem kereste a harczot, csak a tivornyát.

Eltékozolt egy esztendőt, alászállva minden becsületben.

Az új tél is beállt. A hadak mindkét részről téli szállásaikra tértek.

Ocskay Losonczon volt ezredével.

Egy deczemberi napon szabadságot kért az altábornagyától, hogy a harczszünet alatt meglátogathassa – a feleségét, gyermekeit.

«Valaki» tudtára adta, hogy hol vannak!

Az pedig senki sem volt más, mint Jávorka.

Ocskay megkapta a kért szabadságot, s azzal ötven huszárját, két leghívebb czimborájával, Trencséni István és Szeredi Pál hadnagyaival, maga mellé véve, megindult kora hajnalban.

Olyan nagy hajtást tett, hogy Jávorka alig birt a nyomában maradni. Neki csak harmincz lovas kurucz vitéze volt.

Jávorka maga is csak nem rég gyógyult fel a nehéz sebéből, a mit a mocsonoki csatában kapott. Akkor ismét utána látott nagy fogadásának: Ocskay Lászlót élve elfogni.

Vakmerő kaland volt. Keresztül-kasul a császáriaktól megszállott vármegyében, egy maroknyi kurucz csapattal, bujkálva, rejtőzködve, nyomban kisérni a leghívebb vitézeitől környezett vezért, nappal a berkekben, erdőkben meghuzódni, tarisznyában hozott száraz kenyéren bőjtölni s éjszaka a falvak alatt, a városok mellett nesztelen elsurranni, mint egy farkas-falka, s aztán a befagyott folyókon, a hómezőkön keresztül toronyirányában megint megkerülni a jó előre haladt áldozatot s lesni az alkalmat, mikor arra kapóra lecsaphat.

Ocskay László pedig – dehogy ment a feleségét keresni.

Egészen másfelé vette az útját: fel a Dodvág mentén, ocskói kastélyába. Mióta a császári pártra állt, visszakapta a kastélyt; – ha nem is oly ősi pompával ellátva, mint régen volt, de férfitanyának elég kényelemmel.

Környékbeli víg czimborák, kortyondi fráterek, híva és hivatlan ott termettek s folyt a dinom-dánom, mintha éj és nap összeragadt volna.

E félreugrás miatt Jávorka elveszté a nyomát.

Ő abban a hitben, hogy Ocskay csakugyan a felesége után megy, Vágujhely táján leskődött rá, s hogy azután egy hétig sem tudott felőle hirt kapni: nagy elbúsúltan visszaügetett megint Érsekujvárra.