Part 15

– Megkapta a kurucz a magáét! felelt vissza az előhad vezetője.

– Megvertétek-e?

– Mint a kinnjáró kutyát!

Ebből Gáspár úr semmivel sem következtetett kevesebbet, mint hogy természetesen mindent visszafoglaltak a kuruczoktól, a mit csak azok elvettek.

Megerősíté ebben a hitében az utcza végén feldöczögő hintó, a mit Ocskay kisért, oldalvást léptetve; ebben van a felesége.

Oh, hogy szaladt a ház ura maga a hintó elé! milyen sietséggel iparkodott kibontogatni a csattos szijakat, a mikkel a redőnybőr le volt kötözve, hogy nyújtotta maga a kezét a kedves vendégnek, s lesegítve azt a hintógrádicson, még a kicsinyeket is leszedegette gyügyögtetve.

A kisebbik aludt már, azt az anyjának az ölébe kellett venni, a nagyobbik a kezébe fogózott.

– Hozta Isten! hozta Isten, kedves hugomasszony! Csak tessék felsétálni. Majd a cseléd megmutatja, merre vannak a szobák? Jó lesz lefektetni a kicsikét, ha álmos. Maga is pihenje ki magát, édes hugomasszony! Tudom, hogy el van törődve. Megijedt bizonyosan. Oh azok az átkozott kuruczok! Csak tessék. Jó melegek a szobák. Dél óta fűttetjük. A párnákat is melegíttettük.

A mint aztán Ilonka a két gyermekkel a lépcsőkön felment, oda fordult sebtében Gáspár úr Ocskayhoz.

– Hát a társzekerek?

– Miféle társzekerek? Ocskay úgy tett, mintha nem értené.

– A miken a kincseid vannak; az ezüstmarha?

– Hát azokkal egy kis baj történt. A kuruczok kétfelé szaladtak, az egyik rész a feleségemmel Sturecz felé loholt, a másik rész a társzekerekkel Podhrágy felé czafolt; én meg kétfelé nem szakadhattam, mert akkor mind a két helyen megvernek, csak az egyiket érhettem utol, azt vehettem vissza.

– A feleségedet?

– Meg a két fiamat.

– Hát az ezüstödet?

– Azt biz átvitték a Vágon, már azt nem érhettem utól.

– De hát mért nem vágtattál elébb a kincseid után, mért nem azokat foglaltad vissza? Minek csatangoltál a feleséged után? Huh be rémületes bolondot csináltál! Hisz a feleséged a tied marad, ha a kuruczok elviszik is; a két fiadat sem eszik meg, de az ezüstöd, ha egyszer az ördögé lett, az ördögé marad. Oh te ostoba! Feleséget kaphatsz, ha az egyik elvész, kilenczvenkilenczet, kaptál is gézengúz, a míg el sem veszett! Porontyot is hoz a gólya, ha az kell; de ki hozza vissza neked a prédára hagyott tenger kincseideit? te átkozott félnederes bolond!

– No csak ne csapj lármát öreg. Visszakapom én azt. Holnap egész csapatommal utánuk megyek s visszafoglalom.

– Dejsz ütheted annak bottal a nyomát, ha egyszer elszalasztottad! Mondhatod neki, mint a tót a vízbe ejtett kárásznak: «poty szem kárász, nem vakarlak többet!» Beviszik azt, mire te odaérsz, Lietava várába, s odajuss be még egyszer, ha ki hagytad magad belőle dobatni, mikor benne voltál.

– Oda épen jó helyre fogják vinni. Tudhatod öreg, hogy a császár nekem adományozta Lietava uradalmát; a várával együtt.

– Csakhogy az neked jeruzsálemi királyság.

– Végre mégis az enyim lesz.

– De hát azt gondolod, hogy majd én addig te neked folyvást itt tartom tyúkkal, kalácscsal a te feleségedet, gyermekeidet, meg még azonfelül Ozmondát is, jó remény fejében: egy Deo gratiasért?

– Nem tartod ingyen. Itt hagyom nálad, a hitedre bizva, a mit a császártól kaptam, a fölösleges pénzt. Abból levonhatod a magad költségét.

Gáspár úr kétfelé törülte a bajuszát, mint a ki gazdag lakomára számított s kénytelen kenyérrel, szalonnával beérni.

– Csak mégis jobb szerettem volna, ha az ezüstöt hoztad volna el.

– Elhiszem. De ezt a feleségem előtt ne mutasd.

Ezzel Ocskay a kapitányaihoz fordult, s kiadta nekik a holnapra való rendeleteket, aztán sietett a szobájába, átöltözni; a rajta levője csupa rongyban csüggött le róla, a hogy a harcz hevében kard, lándzsa összetépte, s bekeverve vérrel-sárral. Ma nagyon ráfér a mosdás.

Ilonka maga ment fel a kastélyba a két gyermekkel.

A vendégteremben, a mint belépett, szemközt találkozott Ozmondával.

A két asszony, a mint egymásra nézett, ki volt fejezve mindkettőnek az arczában az, hogy legengesztelhetetlenebb ellenségét látja maga előtt. Mint két egymásnak fordított tükör, a végtelenségig adta vissza egyiknek a tekintete a másikéból rásugárzó indulatot.

Harcz lesz közöttük, bizonyos; s ez a harcz életre-halálra megy: egész a megsemmisítésig!

De Ilonka ezúttal az istennők erejét érezte szivében. Teljes fegyverzetében az asszonyerőnek állt ellenfelével szemközt; egyik gyermeke a kezén, a másik a kebléhez szorítva. Ebben a fegyverzetben diadalmas az asszony, a hitves. Ezzel nem versenyez semmi bűbáj, semmi varázslat. Az anya büszkesége gyémánt pánczél.

Úgy állt vetélytársnéjával szemközt, mint egy cherub!

S ez érezte, az első szembetűzésnél, hogy le van győzve, le van gázolva; hogy védtelen, fegyvertelen áll a másik előtt, a kinek minden szava, minden pillantása sebet üthet rajta.

És Ilonka akart rajta sebeket ütni.

Akarta őt megkinozni, megalázni, őrjöngésig űzni.

Nem vehette azt észre senki, a ki kettős titkukat nem ismerte: hiszen csak nyájasan beszélgettek. Mit kérdett Ozmonda? Hogy szabadult meg az elfogott nő? S miről beszélt Ilonka? Arról, hogy mint szabadítá ki a férje. De az elbeszélés minden szava, minden kis részlete egy méregkehely volt annak a másiknak. Hogy harczolt Ocskay hitvese szeme láttára! mesebeli hős lett, mikor érte küzdött! Mikor a feleségét kellett visszavívni, egyedül száz ellen rohant a kardok közé, s azok diadalhoz szokott kardok voltak: hősök ellen harczolt, s azokat is szétverte lángoló dühében. Nem az az Ocskay volt, a ki szorultában asszony maskarába engedi magát bújtatni, mikor a bécsi csőcselék, a kéményseprők, a tolvajok, a koldusok hada megrohanja! Akkor csak a szeretője volt ott: akkor nem találta meg a hősi szívét! De most, most! mikor azt mondták neki, hogy «elrabolták a feleségedet, gyermekeid anyját: viszik a kuruczok!» úgy-e nem sápadt el? Úgy-e lóra ugrott: utána vágtatott, oroszlánként harczolt? Aztán mikor a kincseiről volt szó, meg arról, a kit szeret: a kincseiről felejtkezett el. Hagyta őket veszni, csakhogy ezt visszavívhassa! Nem úgy, mint mikor Bécsben megkapta a császár ajándékát, s aztán a fölötti örömében elfelejtett tőled búcsút venni, varázsszépségű tündérnő! Ezt mind hozzá kellett gondolni, érezni a vetélytársnőnek, a míg Ilonka elregélte beszédessé lett ajkkal férje hősi tusáját.

Oh minden beszéde a dicsekedtében féktelen asszonynak egy-egy válogatott kínpadi tortura volt Ozmonda szivének. Ő neki százszor, száz alakban vallott szerelmet ez a férfi; de ilyen alakban, mint feleségének, soha sem. Ez az egy igazi: ez az egy imádatra méltó! Mikor a kardján csorog végig a vére azoknak, a kik bántották azt a nőt, aki az övé! Óh mily emésztő irigységet érzett ez asszony ellen!

S Ilonka tudta azt! Kéjelgett a lelke annak a tudatában, hogy most ezt az asszonyt ő kinozza, férje hősi harczának elbeszélésével! Gyönyörködött benne, hogy sápad el előtte ez a bűbájos tündér-arcz! Hogy vonaglanak rajta az eltorzult vonások! hogy támadnak mély ónkarikák a szemei körűl; hogy tekergőznek a szemöldökei, hogy vékonyulnak el az összeszorított ajkai, hogy festi az irigység holdvilágsápadtra ezt a deli arczot! s egyszer-egyszer félretekintett a tükörbe Ilonka, hogy a saját képét meglássa. Lássa, hogy tündököl!

Ebben az első tornában Ozmonda nyomorultul le volt győzve.

De még nem volt vége a tusának.

Neki is főtt, forrott a szivében valami. Neki is voltak fegyverei! Majd rákerül a sor!

Ezt a tusát ma végig kell küzdeni. Egyiknek győzni kell teljesen, a másiknak el kell veszni! Mindenre el volt szánva.

A vacsora felett még egészen átengedte a győzelmet, egész a mámorig Ilonkának.

Nagy társaság volt együtt: kettőjükön kivül csupa férfiak. Trencséni nemes urak, a császári pártból; meg Ocskay alvezérei. Ezektől még egyszer, és újra meg újra, végig kellett hallgatnia Ozmondának azt a hőskölteményt, a mit Ilonka elmondott; mind igaz volt: nem az ő képzelete festette Ocskayt olyannak, a kapitányok egymás szájából kapkodták ki a szót, hogyan vitézkedett a vezér a felesége hintaja mellett. Még így nem látta őt harczolni senki. S aztán mikor megcsókolta az asszonyát a diadalmas harcz után!

Még most is sugárzott az a csók erről az arczról! Szemben vele olyan volt annak a másik nőnek az arcza, mint a hold.

Gáspár úr konyított hozzá, hogy ez a dicsekedés rosszul eshetik az ő kedves menyemasszonyának, s Gáspár úr olyan jó ember volt, hogy szerette a felebarátját kihúzni a sárból, ha ugyan az által egy másik felebarátját jól belemárthatta.

– No ugyan van mit dicsekednetek a vitézkedéstekkel, ha elszalasztottátok ebadóba a kincseiteket hat társzekér számra!

Ez hűtött.

– Eh, mit? Mondá Ocskay, Ilonka keze után nyulva. A ki elvette, majd visszaadja még!

– De nem adja biz az! Még a húgomasszonyt is kifosztották a gézengúz kuruczok. Elbeszélte nekem a kocsis, a ki a hintaján volt. Minden klenodiumát elrabolták tőle, csak azon könyörgött, hogy a jegygyűrűjét ne huzzák le az ujjáról.

Ez a kellemetlen visszaemlékezés gyökeresen elrontotta az eddigi jó kedvet.

– Te ezt nem is mondtad nekem, szólt Ocskay szomoruan, ujjai közt megforgatva azt a jegygyűrűt felesége ujján.

– Nem gondoltam rá; szólt Ilonka könnyedén. Volt: nincs. Nem kell miatta aggódnom. Csak a négy sor igazgyöngyömet sajnálom, a mit szegény anyámtól kaptam menyasszonyi ajándékul.

Ennél a szónál «szegény anyám» még is csak köny szökött a két szemébe. «Szegény»-nek a megholt kedveseinket nevezi a magyar szójárás.

Megérthette belőle Ocskay, hogy Ilonka tudja már, hogy anyja meghalt, talán azt is, hogyan halt meg?

Ezek a könyek idézték elő Ozmonda arczán a legelső mosolyt ezen az estén. Hát itt van nyitva a pánczél!

Ocskay megszorítá Ilonka kezét.

– No lásd, a négy sor igazgyöngy már meg is került, itt van a keblemben.

Azzal elővonta a dolmány zsebéből a bársonyos etuist s felnyitva azt, odanyujtá Ilonkának.

A nő nem rejtheté el öröme fellobbanását. Nem a gyöngyért, hanem a megemlékezésért.

– Ezt Bécsben vettem a számodra. Szép-e?

– Oh szép! Nagyon szép! Sokkal szebb az elveszettnél.

– Szivesen veszed-e tőlem?

Válaszul megcsókolta a nő férje kezét.

Azzal Ocskay az igazgyöngy füzért Ilonka nyakára kapcsolá a gyémántos csattal.

– Viseld a kedvemért.

… Ozmonda ajkán szinte látni lehetett a düh forró lehelletét. Ha földi tűz volna, a mi a szemekben ég, az ő szemei tüzében el kellett volna égni annak a gyémántnak.

Egygyel több kínzás a rováson.

Ocskay az estebéd után elmondá, hogy ma vigadnak itt utószor. Ez búcsúlakoma. Holnap indul a csapatjával. Az ilyen búcsúáldomást tehát meg kell hosszítani. A férfiak maradjanak az ivóteremben. Az asszonyok menjenek pihenni.

Mikor kimentek a teremből, Ozmonda azt sugá Ilonkának:

– Majd ha elaltattad a gyermekeidet, jöjj át a szobámba, ott még beszéljünk egymással valamit…

Ilonka alig fektette le a nagyobbik fiát, a ki mindekkorig fenn volt s az asztalnál hallgatta a hős-regéket apjáról, el nem álmosodott, azonnal sietett az ellenséges meghivásnak eleget tenni. Átment Ozmonda szobájába.

Tudta, sejtette jól, hogy mi lesz a beszéd.

Sőt azt is sejtette, hogy a koczka fordul. Eddig ő gyilkolt, ezután őt fogják gyilkolni. Kiváncsi volt a nyerendő sebekre. Azt hitte, kiállja. S végül még is csak ő marad a győztes.

A mint belépett Ozmonda szobájába, vetélytársnéja odadobbant eléje, s megragadta a kezét.

– Tudod-e, hogy kinek a barlangjába léptél be most?

– Tudom. Halálos ellenségemébe.

– Tehát azt is tudtad jól, mikor én nekem azt a hősregét elmeséled egy férjről, a ki feleségeért harczol, hogy minden szavaddal pokolkínokat okozasz itt! (Öklével a mellére ütött.)

– Tudtam. Úgy akartam.

– Te tudod azt, hogy én szeretem Ocskayt?

– Ha magadat meg nem sért ez a szó, engem nem sért meg.

– De ő is szeret engem.

Ilonka vállat vont és mosolygott hozzá.

– Nem törődöm vele. Azt hiszem, minden férfi úgy tesz. Megtanultam Lengyel Magdolna nénémasszonytól, hogy ez közös sorsa minden asszonynak. Türni kell. Nem kell rágondolni. Egy katona, egy lovag, messze földön járó, egy hős, a kit imádnak, megkoszoruznak, hogy bújhatnék el az örömök elől, a mik fölkeresik? Okos asszony nem ütközik meg az ilyen dolgon. Nem kérdi, hol jártál? Kivel enyelegtél? Hadd élje világát! Hadd gyönyörködjék a világ minden szép asszonyában. Ma egy szép grófné, holnap egy szép czigány leány!

– Nem igaz, kiálta közbe őrült önfeledéssel Ozmonda. Nem az egész világ minden szép asszonya! Én voltam a czigány leány is! Én voltam minden és mindenütt!

S e vakmerő vallomásra az volt Ilonkának a válasza, hogy nevetve ölelte át Ozmonda vállait.

– Áldjon meg hát érte az Isten, hogyha megvigasztaltad szomoruságában. Köszönöm jó lélek.

Ozmonda érzé, hogy még mindig ő van alul a földön, ő van letiporva. Ez a föl sem vevés, ez a hideg közöny még jobban lesújtá. Hogy egy ilyen vallomásért még arra sem tartják érdemesnek, hogy megnehezteljenek rá, hogy nem becsülik feljebb egy leszakított virágnál, a mit a férj a vitézkötése mellé tüz. Hadd tüzze: virágszál!

S még hogy megtetézze a sértő megvetést, azt is hozzátevé Ilonka:

– Mink, szegény otthonülő asszonyok megelégszünk vele, ha a férjünk lelke a mienk.

– De az sem a tied, kiálta dühtől reszkető ajakkal Ozmonda. S oda rohant az asztalához, s azon egy kis ébenfa-szekrénykét felnyitva, kikapott belőle egy levelet s odatartotta azt Ilonka elé. «Olvasd el ezt!»

Ez volt Ocskaynak az a schwechati levele, a mi így kezdődött: «Édesem.» Tele drága vallomásokkal!

Ilonkának a szemébe akart szökni a köny, de visszaparancsolta. A ki ebben a tusában az első könycseppet elejti, az elveszett.

Hidegvérrel mondá:

– No, hát ez is a tied. Mit akarsz még tőlem elvenni?

– Azt a jegygyűrűdet.

Erre felkaczagott Ilonka.

– Hahaha! Édesem. Egyéb bajod nincs? Már ezt az egyet pedig nem fogod megkapni. Ezt nem adom neked.

– De én elveszem ezt tőled! suttogá Ozmonda, villogó szemekkel. Tudod-e, mért csaltam át Ocskayt a császári pártra? Azért, mert az osztrák törvények szerint a katholikus férj és a protestáns nő közötti házasság semmis és haszontalan. Ez a ház már az osztrák császár birodalmában van, s te itt nem vagy Ocskay László felesége többé.

– Oh akkor áldalak, boldogságos istenanya, szent sugallatodért! sóhajta fel Ilonka. Tudd meg jó barátném, és essél kétségbe, hogy én már féléve, hogy katholikussá lettem, s itt ebben a házban is, Bécs városában is Ocskay László felesége vagyok.

Ez aztán buzogány csapás volt!

Ozmonda úgy érzé, hogy szétomlik alatta. Erre nem számított!

De nem adta meg magát. Oh még hátra volt az utolsó fegyvere: a méregbe mártott.

Csak az alakját változtatta meg, mint a mesebeli rossz tündér. Elébb mint saskesely csapkodott áldozatára, s hogy az visszaverte, megkisérté kigyóvá alakulni, úgy közelíteni hozzá a méregharapásra.

Boszusan tépte szét Ocskaynak a levelét száz darabra s elszórta a földre. Aztán leveté magát a kerevetre, arczát kezeibe temetve s úgy tett, mintha sirna.

– Én vigasztaljalak-e? mondá neki Ilonka.

Erre megtörlé a zsebkendőjével a szemeit Ozmonda, s úgy tett, mint a ki duzzogva nevet. Neveti a maga bolondságát. És mikor így felkaczagott öngúnyolva, mintha visszhangja támadna saját kaczajának, eszébe jutott az a rejtélyes nevetés, mit itt ezen a helyen hallatott Ocskay, a legédesebb andalgás pillanatában, s a minek az okát nem akarta megmondani. «De bolond vagy, hogy így szeretsz! hiszen nem léssz soha az enyim. Pápistává lett a feleségem!» Ezt kaczagta.

– Hm! Ez bolond állapot. De hát így mi még is nem maradhatunk. Ez a helyzet megöl engem is, téged is; s mi ketten együtt megöljük Ocskayt. Mert én inkább megölöm, mint hogy másnak hagyjam.

Ezzel felugrott a kerevetről, egy czifra faragványú ódon almáriumhoz ment, kinyítá annak az egyik szárnyát, egy hosszú, szűknyakú üveget vett ki belőle, a miben valami aranyszin nedv villogott s abból nagyot húzott.

Ilonka bámulva nézte, hogy mit csinál.

– Ne félj! Nem méreg. Mondá a grófné, visszatéve. Csak sziverősítő; úgy híják, hogy «alamázia.» Hozzá vagyok szokva, mikor elfojt a keserűség, ez megvigasztal. Ajánlom neked is. Majd megszokod valaha!

Aztán nehányszor alá s fellépdelt a szobában s egyszerre csak térdre ereszkedék Ilonka előtt s átkarolva annak a térdeit, azt mondá neki:

– Mondj le róla önkényt! Visszatérhetsz a «magyar vallásra» s egyszerre elszakadsz tőle!

Ilonka bámulva rázta a fejét. El nem tudta gondolni, hogy holdkórosság-e ez, vagy esztelenség, vagy a megivott philtrának a hatása?

– Nem jót tesz neked az az ital! mondá a térdepelőnek.

– Ne hidd azt. Tisztítja az észt. Én világosan beszélek. Nem való te hozzád az az ember. Ti nem vagytok egymásnak teremtve. Te nem ismered őt; képzeleted sincs róla, ki ő? Te egy hidegvérű, komoly, mértékletes háziapának képzeled őt; én, én ismerem csak őt igazi valójában, dæmoni szenvedélyének egész ragyogásában. Előtted csak egy közönséges ember ő, előttem egy király! A mit egy ember az arkangyaltól Lucziferig magában egyesíthet, mindent megtaláltam benne. Neked ő csak egy mindennapi megszokás, nekem üdvöm és elkárhozásom! Te élsz és újra élsz, ha tőle elválsz, de én megsemmisülök, itt, és a más világon.

Ilonka most már szánni kezdte ellenfelét.

Ozmonda észrevette azt az arczán, s gyöngéd erőszakkal oda vonta maga mellé a kerevetre, úgy suttogott a fülébe; rábeszélő, behizelgő szóval.

– Lásd, te neked van egy régi imádód; régibb, mint Ocskay László. Ezt Ocskay László mondta el én nekem. Lovagnak, férfinak olyan derék, mint ő. Szivét nem birta senki te rajtad kivül; hogy téged elvesztett, asszonyt nem szeretett soha. Maga Ocskay László beszélte el előttem ezt oly sokszor. Fáj a szive érte, hogy téged elrabolt tőle; ha halva maradna, ő rá kivánna hagyni. Oh engedd meghalni rád nézve Ocskay Lászlót. Térj ahhoz, a ki téged igazán szeret, imád, megbecsül, ki téged soha más nőért el nem tudott felejteni, a ki a te lelkednek igazi, valódi kiegészítő fele, hisz az is egy Ocskay, a jobbik, a szebbik, az ifjabbik, a Sándor!

Ilonka indulatosan ugrott fel helyéről, hevesen taszítva el magától a vállait átölelő asszonyt.

– Ejh, hallgass e szóval! Nekem ilyen beszédet hallanom sem szabad! Ha nincs más mondandód, itt hagylak. Megyek a gyermekeimhez.

– Nem mégy! lihegé Ozmonda, elállva a távozni akaró útját. Még nem végeztünk egymással. Tudod, mért hivtalak ide? Harcznak kell lenni közöttünk élet-halálra! Meg akarsz futamodni előlem?

– Itt maradok.

– Sebhetlennek hiszed magadat, a kiről minden nyil lepattog? Nem sért meg semmi szó, semmi tett, semmi bizonyosság? Tudsz mindent felőle, s mindent megbocsátasz. Anyádnak a szive miatta szakadt meg. Ezt is tudod-e már?

– Tudom. Nagyon fájt. De már elsirattam.

– Tudod, hogy a haldokló megátkozta gyermekeidet ő miatta?

– Mindennapos imáimmal védelmezem őket az átka elől.

– Egész nemzete eltaszítja és gyűlöli. Tudod ezt?

– Én fölemelem és szeretem.

– Miért? Mi jogon?

– Mert az enyim.

– Akkor az én jogom erősebb, mert régibb. Enyim volt, mikor még téged soha se látott.

– Az nem igaz.

– Olyan enyim volt, hogy lelkét, testét elveszté miattam. Barátját megölte, hazáját elhagyta miattam. Én voltam a vezérlő angyala, égbe és pokolba. Akarod tudni a vetélytárs nevét, kit miattam megölt? Az a te bátyád volt, a jó Tisza Gábor!

Ilonka felsikoltott. Arczáról eltünt minden élet. Ez az orgyilok jól odatalált lelkébe. Azt törte benne össze, a mi soha egygyé nem varázsolható többé: a hitet. S hogy ennek még a töredékei is össze legyenek morzsolva, a kegyetlen vetélytársnő elővette szekrényéből és elolvastatá vele azt a levelet, a mit Ocskay László irt hozzája akkor, mielőtt a magyar táborból megszökött, a füllevágás meggyalázó büntetése után, bevallva minden titkát, esküdve örök szerelmet ő neki, holtig való boszut meggyalázóinak, s nagyobb hitelesség kedvéért még azt a kristály-szelenczét is megmutatta Ozmonda, a miben a levágott ereklye meg volt tartogatva.

Ilonka szótlanul tántorgott ki a szobából, kezeit megtörő szivére szorítva. Ő volt a halálra sebesített…

Szobájába érve, végigveté magát a földön és megsiratta keservesen elveszett paradicsomát.

Azután, mikor elfogytak a könyek, asztalhoz ült és irt.

Levelet irt Ocskay Lászlónak.

Megerősíté a szivét, hogy érthető mondásokat tudjon irni.

«Kedves uram, jó Ocskay László!

Ezen levelemmel búcsút veszek Te Tőled örökre; holtig való örök időkre.

Sok keserű bánatot hoztál a lelkemre, édes jó uram, Ocskay László, de megnyugtattam a szivemet azzal, hogy még több örömökkel boldogítottál egykor.

Homályt hoztál a nevedre, fiaid nevére; engem is gyászba borítottál vele; de vigasztalásom volt az emlékezet, hogy elég soká melegedtem mult dicsőségednek ragyogó fényében. Eltértél hazádtól, és én követtelek, mint hű hitestársad; ha osztoztam az áldásban, osztozzam az átokban is, a mi utadban ér.

Leégetted ősi hajlékunkat, szegény anyám szive megszakadt miatta. Titkon elsirattam, neked nem mutattam; könyeimet, keserüségemet magamba fojtottam.

Szivedet, szerelmedet visszavetted tőlem, más asszonynak adtad. Özvegygyé lettem, mielőtt leejtettem volna fejemről az asszonyi fátyolt. Nem panaszoltam fel: azt mondtam, így kell annak lenni. Azt mondtam magamban: elég soká voltam veled boldog; meg kell azt így szokni.

Ide hoztál engem annak a házához, ki nekem halálom. Azt mondtam, nem bánom: megiszom a mérget, mit elém töltenek. Szeretlek, el nem hagyhatlak, engedelmeskedem.

De most megtudtam egy rettenetes titkot. Te voltál az, a ki az én szegény jó bátyámat, az én szeretett Gáboromat megölted.

Nincs szó, a mi leirhassa azt a nagy fájdalmat, a mit én most érzek; de érezni fogom azt örökkön-örökké, mind a míg csak élek.

Ha a két gyermekem nem volna, kolostorba mennék, hogy éjjelem-nappalom te éretted való imádkozással töltsem, vajha megbocsássa neked Isten azt a bűnöd, a mit emberi sziv meg nem tud bocsátani.

De mivel itt van a két ártatlan gyermekem, s nem akarom hagyni, hogy azok a kárhozat számára növekedjenek fel: ölembe veszem őket s elviszem magammal, felkeresem velük jóltevő idegenek házát, s hűséges szolgálattal fogom megkeresni számukra a mindennapi kenyeret.

Semmit el nem viszek rajtuk kivül magammal: tudod, hogy ellenségeid mindenemtől megfosztottak. A mi gyöngyöket adtál, azokat is itten hagyom: a gyöngy könyet jelent, s nekem volt belőle elég, s marad holtigvaló elég.

Isten Hozzád, édes jó uram. Szeretlek, hű leszek Hozzád, míg csak élünk; de, hogy Veled találkozzam, hogy Téged meglássalak, azt ne mérje rám többet az Isten, a ki legyen Hozzád is, hozzám is kegyelmes, irgalmas Isten.

holtig való alázatos szolgálód Ocskay Lászlóné, született Tisza Ilona.»

A levél ott maradt az asztalon, a négy sor igazgyöngygyel. Ilonka a két gyermekkel úgy eltünt a házból az éj sötétjében, hogy senki sem vette észre; még a lesben álló Ozmonda sem: oly nesztelen tudta intézni szökését.

ELVESZTVE ÖRÖKRE.

Az urak odaát az ivó-teremben késő éjfél után végezék a búcsuáldomásozást.

Ocskay nehéz fővel tért a szobájába. A mai izgalmas nap, a dühös kemény harcz megviselte testét, lelkét, nyugalomra vágyott. Azért is szakította félbe hamarább a mulatságot, mint különben szokás volt.

De mielőtt lefeküdt volna, eszébe jutott, hogy egy jó éjt kivánjon a mellette való szobában tanyázó feleségének, gyermekeinek.

Benyitotta félig az ajtót s halkan mormogva köszönte:

– Nyugodalmas jó éjszakát, kedveskéim! Mind alusztok-e már?

Semmi válasz sem jött a köszöntésére.

Figyelt, hallgatózott. Semmi nesz, semmi mély lélekzetvétel hangja.

Nem itt volnának-e?

Felkapta a karos gyertyatartót az asztalról, s átment a szobába.

A nagy nyoszolya, a hol mind a három számára volt megvetve az ágy, üresen állt.

Nem idejöttek-e? Máshol feküdtek le?

Az asztalon heverő gyöngyfüzér megmondá neki, hogy itt voltak. Ez volt a tanyájuk.

Akkor aztán megtalálta a levelet is s az megmondta neki, hogy hová lettek.

Olyan szivfájdalom fogta el e levél olvastára, hogy a halált kivánta inkább.

Átrohant Ozmondához. Tudta jól hol van annak a szobája, s szabad bejárata volt neki azon a tilalmas küszöbön.

Ozmonda nem aludt, csak éji köntösét vette magára. S ott hallgatózott az ajtón és leste, hogy mi fog most történni?