Part 14

A mit rábízott a fővezér, azt ugyan keresztül is vitte, de az egész dandárából nem maradt meg több embere háromszáz hajdani kurucz huszárjánál. Ezek kiállották maguk is, lovuk is ezt a gyilkos járatot; hanem a sok szép, istállóhoz szokott dragonyos-paripa mind ott maradt az útfélen, s a vitéz ráczságból csak Tökölyi uram került meg tizenkét lovas szerezsánjával; a többit betakarta a hó.

Mikor Kralovánnál összejött a három dandár: Pálffy, Ocskay, Ebergényi zászlói alatt, a három alig tett egyet. A többi megfagyott. Hanem a győzelem tökéletes volt.

Itt került még egyszer össze Tökölyi uram Ocskayval: hat hét óta először fűtött szobában, poharazó asztal mellett. A diadal áldomását itták. Vegyítve volt az édes bor közé a nagy ormótlan veszteségek fölötti keserűség ürömcseppje. Tökölyi uramnak a könyei hullottak a poharába. Mind odalett a sok szép vitéze!

– Soh se sirdogálj te rajtuk. Vigasztalá őt Ocskay. Keményítsd meg a szívedet. «Terem az ember, mint a subagallér!»

– De átkozom én azt az órát, a melyen veled egy úton elindultam!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A lietavai várat is körülzárolta a kegyetlen erős tél. A mély utakat úgy betemette a hó, hogy minden szomszédba járás megszünt. A falukon a házereszéig ért a hó, s a lakosok folyosókat vágtak benne, hogy egyik házból a másikba járhassanak. Medve, farkas úgy elszaporodott, hogy fényes nappal betörtek az aklokba, onnan ragadozták ki a házi állatokat, éjjelenként olyan üvöltést míveltek a vár körül, hogy alig tudott tőlük aludni az ember.

Azért hát nem is tudtak itten semmit mindarról, a mi odakünn a világban történik: hírmondó sem jött sehonnan a várba.

A borongós rövid napokat, a hosszú estéket mind a kandalló mellett töltötték, s a két asszony csak úgy a képzelete után mesézett egymásnak, hol jár most Ocskay László? Mindent kitaláltak róla, a mi csak lehetséges volt; csak azt nem, a mi valóság.

A mint megint a télutó beköszönt, egyszerre ismét olyan meleg napok jöttek, hogy minden hó olvadásnak indult. Ekkor meg aztán épen vége volt minden közlekedésnek az egész országban. Minden folyam kiáradt, tengerré lett; árvíz öntötte ki még a hegyek lakóit is; a hidakat elhordta a jégzajlás, a Vág vize itt-amott új medret ásott magának s oda rakta a partot, a hová senki se kivánta. Februárban mennydörgéssel járó zivatarok voltak, s az erdőkben megszólalt a kakuk: a miből mindenki nagy csodák bekövetkezését jósolta.

A nagy árvíznek az az egy haszna volt, hogy azon a kis lietavai patakon most tutajjal lehetett járni, s így eshetett meg, hogy mikor a feneketlen utak miatt csak ökrös szekérrel lehetett járni, Lengyelné nagyasszonynak a liptói kasznárja a tutajos tótok által egy egész táska levelet küldhetett, a mi a nagy hó miatt ott rekedt nála. Lengyel Magdolna maga szokta mindig elolvasni a leveleit; azt nem bízta az iródeákra.

A mint Ilonkának tudtára esett, hogy levelei érkeztek a házi asszonynak, mindjárt odasietett hozzá, azt remélve, hogy talán az ő számára is lesz azok között valami levél a kedves urától.

Nagyon különös munkában találta Magdolna asszonyt. Arról a sokat megénekelt arczképről tépte le a koszorúkat. A mit a kezével el nem ért, azt a parázskaparó vassal szakgatta le.

– Gyere csak! kiálta a bámultában elzsibbadt belépőnek. Segíts te is benne!

Ilonka gyors észszel kitalálta, hogy mi történt. Ez volt az ő rettegéseinek állandó kútfeje: ettől a gondolattól volt ő régóta beteg, Ocskay bizonyosan áttért a császáriakhoz.

– Pribék lett! Hazaáruló lett! lihegé dühtől fulladozva Magdolna asszony. Olvasd ezt a levelet. Csajághy Márton irja. Átlopta az ezredét a labanczokhoz, maga fölment Bécsbe; hűséget esküdött; megtagadta a nemzetét.

Ilonka a veszedelemérzet tudnivágyával olvasta végig azokat a rettentő sorokat, a mik férje árulását bizonyíták.

Ez alatt Magdolna asszony egyenkint hajigálá a koszorúkat a kandallóba, hozzákiáltva a szalagra hímzett neveket: «Nesze tiszabecsi diadal! – Te is korponai győzelem! – Utána zólyomi hőstett! – Égj velük bécsi fölverés! – Hát te szomolyáni dicsőség? – Hamuba vele! – No vsetinvári csodatett! Te voltál a legutolsó; te menj legfölül».

Mikor aztán, mint a máglya égett mind, beledugta a tűz közé azt a kétágú vasvillát, a mivel a targalyat szokás a tűzre rakni, míg izzóvá lett.

– Ez az ember tudott bennünket megcsalni! rikácsolá az öreg asszony, csontos öklével fenyegetve az arczképet. A kit úgy imádott az egész nemzet, úgy szeretett minden magyar, bálványunknak tartottunk mind. Eldobta a dicső nevet: választotta a gyalázatost, szégyent, kuhit hozott a nemzetségére. Téged gyalázott meg legjobban, meg a te gyermekeidet.

Nesze, szúrd ezt a szívén keresztül.

Azzal odanyujtá Ilonkának azt a kétágú vasvillát, a minek a hegye izzó veres volt már.

Ilonka hátrakapta a kezeit s mélyen elpirulva mondá:

– Ő énnékem mégis hites uram! Ha siralmas sorsot választott, megsiratom; ha szégyent vallott, pironkodom érte; de osztozom benne.

– Hát még nem szúrod ezt a tüzes vasat a szivébe? No jól van, hát olvasd akkor ezt a másik levelet. Ezt Tormássy László uram írja. Elpusztította Léva városát Ocskay László! Még a Tisza-kastélyt is felgyujtotta. Édes anyád szíve megszakadt szégyenében, bánatában. A lángok közül vitték ki a koporsóját! Ocskay László ott volt és maga osztotta a parancsokat.

Erre a rémhírre csak összeroskadt a szegény asszony, arczczal a földre borulva s kezeit feje fölé kulcsolva, elkezdett zokogni keservesen: «Oh anyám! Édes jó anyám!»

– Ne anyázz mostan! Hanem fogd ezt a vasat és szurkáld a szívén keresztül; hadd égesse! a hogy ő el tudta égetni a saját anyja házát.

De Ilonka csak nem akart fölkelni a földről. Csak azt zokogta: «szeretnék meghalni!»

– Érdemes is volna meghalni egy ilyen emberért! De megölni! De tízszeres halállal kivégezni! A hazaárulót, az anyagyilkost, a mordályégetőt!

E sértő szavakra hirtelen térdre emelkedék fektéből a feleség s még nedves volt az arcza könyeitől, de a hűség szilárdsága keményíté meg vonásait.

– Asszonyom! lihegé. Ő énnekem azért mégis uram! Előttem ne gyalázd.

– Előtted ne gyalázzam? Mert ő neked urad? Térdepelsz előtte, mikor a szivedre gázol? No hát tudd meg, hogy micsoda urad ő te neked? Itt van, olvasd el a Jávorka levelét, a ki mindenütt a nyomában járt, minden tettét tudja. Nem tégedet szeret, hanem azt a budetini varázslónőt, a kiről megmondtam előre, hogy hozzá ne ereszd, mert kárhozatra viszi. Ő csábította el, a grófné, az apácza, a czigány leány! Elébb te tőled, azután a hazájától. Ő vitte el Bécsbe, ott is egy kvártélyon voltak. Most is ott van nála Budetinban, ott piheni ki a fáradalmait, a mikkel elhódította tőlünk Liptót, Árvát, ott a tündérasszony karjai között. Le veled immortella koszorú!

S azzal megkapva két kézzel azt az egész rámán átfont koszorút, letépte azt onnan s utána hajítá a többinek.

Ilonka kezében reszketett a levél, mit végig olvasott. Semmi kétsége sem lehetett. Elhallgatott, arcza elfehérült és mozdulatlan lett. Ezen fájdalom számára nincs köny, nincs szó, nincs arczkifejezés. Vádterhes szemekkel tekinte fel az arczképre, kezeit ölébe csüggesztve alá.

– No most csak keresztülrontasz hát a szivén ezzel a tüzesvassal! kiálta Magdolna asszony, kirántva a parázs közül a kétágú fegyvert, a minek a szarvai fehérizzók voltak.

A hitves méltóságteljesen emelkedék föl görnyedtéből, s fejét alázatosan meghajtva, mondá:

– Ő mégis atyja gyermekeimnek – és én mégis szeretem őt.

S ezt az utolsó szót aztán minden arczvonásainak fájdalomtól felmagasztalt tündöklése bizonyítá.

– No, ha te nem, hát majd én megteszem! Hörgé az öreg asszony s neki rohant a saját keze festette arczképnek, a bálványnak s az izzó vasvilla hegyeit oda furta a szivébe, az arczába, a hányat szúrt bele, annyi szitkot kiálta rá: «nesze a tapolcsányi árulásért! nesze a bécsi esküvésért! nesze a lévai gyujtogatásért! Ezt a megölt napadasszonyodért vedd! Ezt a kurucz sánczért! Ezt a budetini hitszegésért!»

Minden döfésére a tüzes vasnak izzó füstöt vetett a kép. Talán egészen össze is tépte azt a furiává lett öreg asszony, mikor magára maradt. Mert Ilonka iszonyodva futott el onnan.

Rohant le a lépcsőkön, mint a kit űznek; futott az istállókba.

– Fogjatok be rögtön! Megyünk ebből a házból!

Az Ocskay által Lietavába rendelt fegyveres csapat vezére, Pestvármegyey, eléje szaladt megrémülten a rendeleteket osztó úri asszonynak.

– Mit csinál kegyelmed, nagyságos asszonyom? Mi baj van? Mi történt?

– Semmi baj! Nincs semmi! De ennél a háznál nem maradok tovább. Menni akarok innen. Még ma! Ebben a nyomban.

– Hová?

– Talán Budetinba. Magam sem tudom azt. A hol az uramat megtalálom.

– Ebben a rettenetes útban!

– Nincs rám nézve rettenetes hely, csak a lietavai vár! Farkas-ordító erdőkben, jégzajos folyók közepett nem halljátok egy kiáltásomat, de ha itt maradok, megőrülök! meg kell bolondulnom.

– Oh nagyságos asszonyom! Milyen nehéz dolgot kiván kegyelmed! Nekem a tábornok megparancsolta, hogy a fegyveres csapatommal Lietava várát semmi szin alatt el ne hagyjam: innen az ő parancsa nélkül ki ne vonuljak.

– No hát ti maradjatok itten. Elmegyek én magam a fehér-cselédjeimmel. Két kis fiamat viszem csak el, a többi férfi itt marad.

– Arra megint erős parancsom van, hogy kegyelmedet sehol el ne hagyjam; valamennyi fegyveresemmel mindig mellette legyek.

– Alkudj ki a parancsaiddal, a hogy tudsz. Jösz, vagy maradsz. Én a két gyermekemmel megyek innen. Ha nem kisértek, megyek egyedül; ha nincs szekér-járás, megyek gyalog; ha nagy a viz, megyek mezítláb, de elmegyek innen.

– Oh legalább csak addig várna kegyelmed, míg izenetet küldenék a tábornok uramnak Budetinba.

– Tehát te is tudod, hogy ott van? Nem várhatok rá. Én több éjszakát e födél alatt el nem töltök; falat kenyér, ital viz nem éri a számat, a mit itten adnak.

– Hát az a tömérdek kincs, ezüst, a mit idehoztunk?

– Hadd vesszen a szerdék; úgy is lett gyűjtve!

Pestvármegyey látta, hogy itt nem használ semmi ellenvetés, az asszonyakarat előtt meg kell hajolni, arra kérte csak még Ocskaynét, hogy málháztassa hát össze szokott rend szerint a bőröndjeit; majd ő maga helyt áll a társzekerek felpakolásánál, ha ma megindulnak, még tán elvergődnek Hradnáig, ott a kastélyban éjszakára megtelepednek, másnap aztán el lehet érni Besztercze-Podhrágyot, s intézkedni, hogy harmadnap átkelhessenek a kiáradt Vág révén, s onnan aztán fel Budetinnak. Ez bizony háromnapi expeditió lesz a mostani utak mellett; mert a kincseket csak ökörszekerekkel lehet szállítani. Azalatt azonban lehetne értesíteni Ocskay Lászlót, hogy az asszonya megindult a keresésére, nehogy odább menjen, sőt inkább készüljön az elfogadására.

– Jó lesz, mondá Ocskayné. Ne lepjük meg őket.

S aztán levelet irt az urához: nagyon rövid volt az.

«Kedves uram. Én Lietava várában tovább nem maradok; ha az egész világot nekem adják is. Még ma kimegyek innen. Oda megyek, a hol te vagy, fiaimmal együtt, s veled akarok maradni mindig.»

Csupa határozott szavak; semmi «engedelmet kérek;» «ha nincs ellenedre?» «Én akarok!» Ezt irta neki.

Azt a levelet aztán rábízták egy vadászlegényre, a ki ismerte az erdők gyalogösvényeit Lietavától Zsolnáig. Innen egyenes irányban fél nap alatt lemehet Zsolnáig, (ha útközben meg nem eszik a farkasok) s ha jó szerencséje lesz, hogy kap az innenső parton valami ladikot, a mi az árvizen átvigye, hát legalább egy nappal hamarább megérkezhetik a budetini várba, mint Ocskayné a kiséretével.

Pestvármegyey azután a maga részéről is küldött élőszóbeli izenetet Ocskayhoz; tudatva vele, hogy a családját és a kincseit kiséri ugyan ötven jó lovassal, de azért jó lenne, ha maga Ocskay eléje jönne egy erős csapattal; mert a kurucz portyázók mindenfelé száguldoznak mostanság. Könnyen beléjük bukkanhat az ember, mikor épen nem keresné őket.

Ilonka bizonynyal elhagyta még az nap Lietava várát. Arczczal se fordul felé vissza többet!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Úgy volt biz az. Egészen igaza volt annak a levélnek, a melyik azt mondta, hogy Ocskay László ott mulat Budetinban; talán hosszabb idő óta is már.

Ha vádolni találná valaki, hogy ime milyen közel van a feleségéhez, s még sem igyekezik vele találkozni; hogy ime a szemével láthatja mindennap Lietava várát, azzal a korona alakú nagy kupolájával, még sem siet oda; talán tudná is magát védelmezni, a járhatatlan utak, hadvezéri nehéz kötelesség, és a többi: de a «kis biró» a saját lelke aligha mentené föl. Ozmonda szép szemei tartották őt fogva Budetin várában. Az az ürügy, hogy e helyütt a liptói, trencséni nemességet gyűjtögeti a császári zászlók alá, ez sem volt egyéb, mint «titulus bibendi.»

Aztán, hogy is mehetne ő Lietava várába eldicsekedni a viselt dolgaival, a miket azóta végzett, a mióta utolszor látták egymást!? Nem támad már Ocskay hőstetteinek hallatára más nő arczon mosolygás, csak a budetini szép asszonyén! Ide kell neki jönni mindig, ha kiakarja pihenni fáradalmait.

E sybarita-élet közepett érkezék meg Budetinba a lietavai küldöncz Ilonka rövid levelével. Csakugyan volt szerencséje, hogy nem ették meg útközben a farkasok; hanem a vizáradás miatt meglehetősen elkésett; úgy, hogy ő is csak harmadnapra került Budetinba.

Ocskay boszus lett a levél olvastára; de még inkább arra a szóbeli izenetre a hadnagyától. Minek volt azoknak most Lietavát odahagyni? Mennyivel nehezebb lesz majd «extra dominium» pörölni a szép uradalomért, ha a «donatio» egyszer meglesz, mint a míg benn volt a várban a saját őrsége! Aztán meg a kincses társzekerekkel alá- s felkószálni a hegyek között; mikor az egész tájék tele van kóborló kurucz-csapatokkal; (a «nyebojcsikok» sem jobbak!) És a mi legfőbb, ilyen télviz idején szerencséltetni magát, a két gyönge gyermekével együtt! Ez rossz gondolat volt!) Aztán meg félbeszakítani ezt az idylli életet itt Budetinban, ugy-e? (Azt egyébiránt kitalálhatta az éles eszével, hogy mi oka volt Ilonkának ily hevenyében fölkerekedni s otthagyni Lengyel Magdolna hajlékát? Akár csak maga előtt látta volna, hogy a kurucz lelkületű asszonyság épen úgy bánik el az ő megkoszoruzott arczképével ott fenn, a mint megtudja a megfordulását, mint a hogy ő maga elbánt a másikkal a Tisza-kastélyban, s Ilonka azontúl ott nem marad a házánál.

Asztalnál ültek, mikor a levelet kapta.

Csak annyit dörmögött maga elé, hogy «a feleségem ma megérkezik.»

– Úgy? mondá rá Szunyoghy grófné. Mintha nem törődnék vele.

De Gáspár úr többet is akart megtudni.

– Elhozza magával az ezüst-marháidat is?

– Azokat is hozza.

– Akkor tisztelem az eszét.

Ocskay László rögtön fölkelt az asztaltól s rendeleteket osztott a hadnagyainak, hogy a szerteszét elszállásolt huszárjaiból kétszázat tartsanak útra készen, hogy az első trombitaszóra megindúlhassanak. Eleibe szándékozott menni Ilonkáéknak.

– De nagy készület kell hozzá! csettegett Ozmonda csipősen.

– Bolond! Hat társzekér ezüst nem a Csákyék szalmája! igazítá rendre Gáspár úr a menyét.

Ő maga, a házi gazda látszott az érkező vendégek elfogadásában legserényebbnek, új szobákat rendeztetett, kályhákat fűttetett, ágyakat szellőztetett. Meg kell becsülni az olyan látogatót, a ki hat társzekér ezüstöt hoz magával, s aztán itt is marad, nem a vendég, hanem az ezüst.

Ozmonda pedig azon imádkozott magában, hogy bárcsak rajtuk ütnének a kuruczok s elragadnák mind a kettőt.

Ha kivánta, meg is történt.

Alig trombitáltak nyergelőre a huszároknak, a midőn vágtatva érkezik be a várudvarra egy lovas, lóhalálában.

De nem lehetett annak a ruháján felismerni, hogy miféle regementből való, úgy összefecskendette a sár; az ábrázatjából is csak a két szeme látszott ki. Azonban már messziről kiabált: – Ocskay! Ocskay! Hol van Ocskay László?

Ocskay kijött a kiabálásra a tornácz elé s nagy mérgesen rivallt a lovasra:

– Ki vagy? Mi vagy? Nem tudod a czímemet? Mit kiáltozod a nevemet?

– Eh! Most nincs ideje a titulálgatásnak, lihegé rekedten a lovas. Nem kell nekem a generális, hanem az Ocskay László. Én vagyok Pestvármegyey!

– Pestvármegyey? Hördült fel Ocskay. Mi történt a feleségemmel?

– Az történt, hogy a bittsei várnál rajtunk ütöttek a kuruczok.

– Elfogták a feleségemet?

– El! A kincses társzekereket is.

– Gyermekeim! Nem védtétek őket, nyomorultak?

– Azok kétszázan voltak, mi csak ötvenen. Az én embereim nagyobb része leugrált a lováról s futott a sűrű erdőnek: magam elvágtattam, hogy neked hírt adjak.

– Mennybéli Isten! – – Nem! Nem! Nem imádkozunk most. Fúvassatok riadót! Hozzátok a lovamat! Válts paripát, hadnagy! Be kell őket érnünk, ha ördögökkel vannak is! Nem ismertél a vezérükre?

– De igen. Beleznay János volt.

– Hadnagyom volt. Egyik a szökevényekből. Kétszer kegyelmeztem meg neki, mikor főbe kellett volna lövetnem. Harmadszor nem lesz neki irgalom! Fújjátok, fújjátok a trombitát! A hányan itt vagytok, jöjjetek velem, a többi utolérhet. Két kicsiny porontyom! Megállj kurucz, ezt megkeserülöd!

Nagy volt a grófi családnál is a rémület. Ozmonda maga segíté fel Ocskay Lászlóra a pánczélingét, s ő kapcsolta fel a fejére a sisakját. Gáspár úr is ott sürgött-forgott körülötte.

– Jaj csak az ezüstödet a kezük között ne hagyd! Az átkozott rablók!

Alig gyült még össze ötven lovas, Ocskaynak nem volt türelme várni; nyeregbe veté magát. «Utánam!» Előre vágtatott a csapattal.

A többiek, rótánkint szállingózva, rugtattak utána; úgy, hogy semmi rend nem volt a rohanásban.

Valahol a bittsei kaptatónál aztán összeverődött az egész csapat; akkor sem lehetett nagyobb egy svadronynál. De ezek mind hű czimborák voltak, a kik el nem hagyták volna Ocskayt, ha az egeket vívni vezette volna is őket.

A mint a bittsei malomzúgóhoz értek, nehányan a Pestvármegyey csapatjából, a kik elbújtak a hidlás alá, előkeczmelegtek Ocskay láttára, s azoktól megérté Ocskay, a mi a hadnagy eltávozása után történt.

A kuruczok, a mint Ocskayné kisérő csapatját szétriasztották, megfordították a szekereket; s azután kétfelé válva, a kisebb csapat, mintegy ötven ember, Áporkay zászlótartó vezetése alatt, a kincses társzekerekkel visszafelé vette az útját a podhrágyi rév felé, a nagyobbik csapat, valami kétszáz lovas pedig a hintóval, a miben Ocskayné és a gyermekek ültek, megindult Sturecz felé. Itt maga Beleznay volt a vezér.

Világos a veszedelem! Ha Áporkayékat ott nem szoríthatják Ocskayék az innenső parton, hanem időt hagynak nekik, hogy a réven átkeljenek, akkor aztán nem beszélnek velük többet, mert azok a hidast odaát tartják, s a jeges árvizen lóval nem lehet keresztül úsztatni. Ha pedig ezek után veti magát Ocskay, az alatt a kuruczok a hegyek között úgy elviszik a feleségét, hogy nyomába sem akad.

Egy pillanatig sem tétovázott.

– Utánam mind! Hajtsunk Beleznayékra!

S azzal letérve az országútról, neki vágott a hegyi útnak, a hol más kocsikerék vágánya nem is volt látható, mint azé a hintóé, a miben a feleségét vitték.

A stureczi mély völgyben érte utól Beleznayékat.

Beleznay jól tudta azt, hogy Ocskay maga a felesége kiszabadítására fog rohanni, azért is hozta magával a csapatja nagyobb részét. Hanem abban rosszúl számított, hogy Ocskay kétfelé fogja osztani a csapatját, s egy részét a kincsei visszafoglalására rendeli, maga csak félerővel jön az ő üldözésére. Így reméllette magát Ocskayt is elfoghatni.

Ez nem úgy történt. Ocskay hagyta veszendőbe menni valamennyi kincsét, s egész erejével Beleznay ellen fordult.

Aztán meg még eddig senki sem látta Ocskayt igazán harczolni. Neki a viadal csak játék volt mindig: nevetve szokott belemenni, kaczagva osztotta a csapásokat s vigyázott magára. Most mutatta meg, hogy mi lakik benne. Hajh, ha ellenség ellen, ha nem saját honfiai ellen viaskodott volna így, lantosnak kellene járni a nyomában, hogy minden tusáját megénekelje. Nem is úgy, mint egy hős, de mint egy félisten harczolt maga egész csapatok ellen; a dulakodás közt ordított emberfölötti dühében, s arcza kikelt alakjából, ellenséges lovast, lovával együtt legázolta maga alá s egyik ellenfelét a másikra dobta, végre felugratott a patak hidjára s útját állta az egész kurucz-csapatnak; ember és ló bukfenczezett körülötte bele a sömlyékbe. Az ő kardcsapása kihangzott az egész csatazajból, s azt halálordítás kisérte.

Ilonkának reszketett a szive, a mint két gyermekét keblére szorítva, hintajából nézte ezt a fölséges látványt. A férjet, a ki feleségeért harczol, kegyetlen őrjöngő haraggal; szikrázik az aczél a kezében, a düh a szemében; halálhír minden csapása; pokolra átkozás minden kiáltása. S ő maga oly sérthetetlen: kard, dárda nem járja, fokos meg nem sérti, pisztoly, mordály hiába prüszköli feléje a tüzét; hiába ágaskodik felé a csatamén: bűvkör van körüle, aczélvárban lakik, s az egész aczélvár egy kardnak az éle; végre az egész kuruczhad rémült riadással szalad meg szerte az erdőnek s futtában is jajgat a sajgó sebektől, miket Ocskay kardjától emlékezetbe kapott; hírt mondhat felőle: így jár, a ki Ocskay feleségét bántja!

Ilonka úgy bámulta ezt, mint egy álomlátást.

Hát ilyen Ocskaynál a hitvesi szeretet?

Mindent elfelejtett ebben a pillanatban, a mi szivének fájt.

Ocskay huszárjai a hegytetőig üldözték a kuruczokat.

A férj odajött nejéhez, fiaihoz s behajolva hozzájuk a hintóba, csendes mormogással, minő a fiait meglelt oroszláné, kérdezé:

– Nem történt bajotok?

– Semmi! Semmi bajunk sincsen! sietett Ilonka felelni, felderülő tekintettel.

Szegény asszony! E pillanatban elfeledé lelke minden keserüségét, s nem jutott eszébe, hogy eltaszítsa magától a csókoló ajkát.

– Hát ti kicsikéim nem rémültetek meg?

A nagyobbiknak a szemei oly szilajul forogtak.

– Úgy-e anyám, ha én férfi leszek, én is így fogok harczolni, mint az apám!

Ocskay magához szorítá a gyermeket, a ki úgy szól, mint egy férfi. Ő meg úgy sírt, mint egy gyermek. A nagyanya átka jutott eszébe: «ne érjenek ők férfikort!»

ÉLETRE-HALÁLRA.

Mire Ocskay a felesége hintaját kisérve, visszaczafolhatott Bittsére, már akkor hírűl hozták neki a szállingózó emberei, hogy Áporkayék átkeltek a Vágon: ezeknek az üldözése lehetetlen. Az egész kincshalmaz elveszett: arra már keresztet lehet vetni.

– Csakhogy ti megvagytok! Dörmögé Ocskay s aztán parancsot adott, hogy forduljon minden ember vissza Budetinnak.

«Budetinnak!»

Csak a mikor ezt a szót meghallá, tért vissza Ilonkának a nyugtalan szivdobogása. Tehát most megtudja, hogy mi lakik Budetinban? Vajjon igaz-e, a mit az a kegyetlen vénasszony mondott, hogy ott van az a varázslónő, a ki az ő férje szivét úgy el tudta változtatni, hogy az igaz istenek helyébe csupa bálványokat fogadott be? Igaz-e az, hogy itt van az a nő, a kiről ő azt hitte mindig, hogy neki kebelbarátnéja, Rákóczynénak hű társa a számkivetésben, s régóta apácza-fátyollal zárta el magát a világtól, holott Lengyel Magdolnakint, kém volt a fejedelemnőnél, Ocskaynak édes mérge, a feleségének pedig megölő mérge. Vajjon itt találja-e?

Ocskayt magát is elővette az aggódás, a míg az alkony ködében végighaladtak a sáros úton; a hintón leeresztve a bőrfüggönyök, hogy senki sem látszott ki belőle. Elképzelé, hogy nem számíthat valami szíves fogadtatásra Budetin várában, a hol a kincseit várják s ő azok helyett a feleségét hozza oda nekik. Pedig oda kell neki őt vinni, máshová nem viheti. Ő neki magának menni kell, a mint az út engedi, le a Csallóközbe, Heisterhez; már nála a parancs. Holnap, holnapután indulni kell. Ilonkát és a két gyermeket pedig nem hordhatja magával. Ilonkát és Ozmondát hogy hagyja egy házban?

Nem gondolta meg, hogy az asszonyok között is lehet harcz életre-halálra.

Aztán az öreg ember! A ki kincseket várt, s kenyérpusztítókat kap helyettük.

Ennek a számára lehet kigondolni valami mesét.

De miféle mesével ámítsa el a két asszonyt, hogy mind a kettő el legyen áltatva vele? Hogy megtudjanak maradni egy födél alatt, a míg ő távol jár.

Ez nagyobb homlokizzadásba került ám, mint egy csataterv!

A fegyveres kiséret eleje már elérte Budetint. A várkapuban kinn állt maga Gáspár úr, lámpással a kezében, s az előre vágtató huszárokat már messziről megszólongatá: – «no, megkaptátok a kuruczot?»