Part 13

Útközben már kezdte azt észrevenni Ocskay, hogy milyen elátkozott provinciát kapott a fővezértől. Eleinte diadalnak látszott előtte, hogy a rácz vezért az ő parancsnoksága alá rendelik. Az nagy garral futott Ocskayt bevádolni a hadi tanácsnál s azt nyerte vele, hogy annak a parancsolatjára adták. Ocskay nem is állhatta meg, hogy az első szembetalálkozásnál azzal a szóval ne boszantsa Tököly uramat, hogy «no hát: kaptál piros csizmát?» Hanem aztán nagy hamar észrevette, hogy Danausok ajándéka neki az a rácz harámbasa. Ez egyébért sincs itt a gallérjához varrva, mint hogy ő utána kémkedjék, s minden intézkedését rovásra szedje és gyanuval kisérje. Ez az ő felügyelője, hogyha netalán gyöngén akarná végrehajtani azt, a mit Heister rábizott, a mint hogy az is volt a szándéka Ocskaynak. És a mellett folyvást gúnyolódott Ocskayval. Minden embert minden apróságért Ocskayhoz küldött. «Ott a gyenyerális! Ő parancsol minden embernek. Én nem parancsolok. Én csak harámbasa vagyok. Én nem tudok semmit, a gyenyerális úr tud mindent. Az az okos ember, az a hatalmas ember, a gyenyerális!»

Mikor Léva alá megérkezett Ocskay a dandárával, beizent a városbiróhoz, hogy doboltassa ki a lakosságot a városból, hurczolkodjanak el az ingó holmijokkal, mert ő a várost a fővezér parancsából fel fogja gyújtatni. Ellenállásra ne gondoljanak; mert a várőrség kapitányostól meg van már véve, a vár kapitulált, haszontalan vérontás lenne minden fegyverhez kapkodás.

Tormássy László megtudva ezt a vészhirt, rögtön vágtatott ki Tiszáné nagyasszony kastélyába.

– Vége a világnak, édes hugomasszony. Itt van Ocskay László, az átkozott! Beizent Léva városába, hogy takarodjék ki minden népség, mert a várost leégeti. Magam szemeivel láttam, olvastam a levelet. Nincs itt segedelem. Fussunk, a merre szabad az út.

– Nem lehet! Nem hiszem! Szólt az erős lelkű asszony. Ha mind a négy evangelista állítja is, még sem hiszem el! Hogy Ocskay László, az én fiam, ide jöhessen, felgyújthassa az én városomat, az én ősi kastélyomat, labanczvezér parancsolatjára! Álom ez! nem valóság.

– Nem álom biz ez, édes asszonyhugom. Nézzen ki csak az ablakán. Ott láthatja a vártornyon lebegni a császári zászlót. Megvette Ocskay a várőrséget pénzen, a várost is tőbül kiforgatja. Ott jönnek már az országúton a portyázói.

– No hát jöjjenek! De én előlük el nem futok. Jöjjön maga is Ocskay László. Hadd nézzek a szemébe, hadd halljam, mit beszél? Gyujtsa rám a házat, nem futok el belőle, megvárom, míg rám szakad a tető. Ha kiszabta Isten életem végét, minek nyujtogatnám, minek toldogatnám? Bevárom halálom. Elég volt az élet.

S nem mozdult a házból Tiszáné nagyasszony, akárhogy jöttek nagy zsivajgással ráczok és labanczok a kastélya felé. Ő maga kiállt a tornáczajtóba.

Ocskay László bizton hitte, hogy üresen fogja már találni a Tisza-kastélyt, a többi úri házakból is elfutott már mindenki. Ő maga akart oda telepedni a városon kivül, míg a munka bevégződik, s utoljára hagyni a kastélyt.

Hogy megdöbbent aztán, mikor a tornáczban ott találta maga előtt Tiszáné nagyasszonyt, belső cselédjeivel és Tormássy Lászlóval, fogadására készen.

Nehéz volt ráismerni Ocskay arczára. A külső elváltozás is sokat tett, még többet a lélek belső tükre.

Nem ilyennek szokta őt látni Tiszáné nagyasszony.

A jóság, a szelidség mosolygó tekintete párosulva jár a hősi bátorsággal, a kegyetlen vad indulatokkal társul a félelem kapkodó tekingetése.

– Nem vette kegyelmed a levelemet, a melyet előre küldtem? kérdé Tiszánétól. (Még ő volt a neheztelő fél!)

– De igen is kaptam egy levelet, egy csalótól, a ki a te nevedben, édes fiam, azt a bolondságot irta, hogy menjek innen futvást, mert te idejösz s felgyújtogatod az én házamat, meg az egész várost! A levélhozót megcsapattam, a levelet összetéptem. Nem te irtad azt, én tudom. Hozott az Isten! Szállj nálam!

Ocskay sápadt és fázott. Megfogadta, hogy keményszivű lesz.

– Azt a levelet én irtam; mondá kemény, érzelemtagadó hangon.

– Te irtad? Kiálta fel Tiszáné nagyasszony. Te! Ocskay László? Az én vőm? A magyar nép bálványa? S te megtudod azt tenni, a mit abban irtál? Hogy saját hazádat végigpusztítod? Hogy leégeted a fejünk fölül a városokat? Földönfutóvá teszed saját honfitársaidat? S te megtudod ezt tenni? Igaz ez?

– Meg fogom ezt tenni. Igaz.

Tiszáné nagyasszonynak tűzlángban égett az arcza; kinyújtá a kezét Ocskay felé, úgy, hogy a mutató újja hegyével csaknem a homlokát érte, mintha valamit irna fel arra, s halkan suttogá:

– Akkor hát az is igaz, hogy te voltál az, a ki a Gábor fiamat megölted, átkozott!

Ocskay László megrettenve tántorgott hátra! Hát nem temette el még elég jól ezt a titkot?

Az anya két keze lassú reszketéssel emelkedett fel a magasba, mintha fel akarná ébreszteni a mélyen alvó sorsot, hogy hallja meg, a mit mondani fog, s akkor fájdalomtól felmagasztalt arczát az égnek emelve, könyező szemeivel Istent keresve, suttogá (nem kiáltott) ezt a szive mély keserűségében fogamzott sóhajtást:

– Oh te mindenható Isten! ne engedd, hogy ennek az embernek a fiai férfikort érjenek!

– Hah! ordítá fel Ocskay, kezeit a fejéhez kapva, hogy ne hallja ezt a szót, s aztán, mint a halálra sebzett vad, rohant ki a tornáczból, összecsikorgatott fogai közé fojtva el zokogását.

Miért átkozta meg ez az asszony a gyermekeit? A nagyanya az unokáit! Hogy ne érjék meg a férfikort! Tetőtől-talpig érczbe volt öltözve teste-lelke, ez az egy sebhető része volt: és ezt találták el!

Rohant, mint az őrült, a paripájához, a nyeregbe vetette magát s úgy elrohant, hogy vissza se nézett.

– Mit is látott volna? Egy összeroskadó nőt, a ki érzi, hogy a szive most mindjárt meg fogja ölni. Oh az a sziv olyan hatalmas ellenség, hogy a legnagyobb hőst is meg tudja ölni. Ez ellen nincsen harcz.

Cselédjei felfogták az összeroskadót.

– Ne ágyba: koporsóba tegyetek engem. Itt van a halálom. – Érzem. – «Elvégeztetett.»

Tormássy László biztatni akarta. Hajszolta a cselédeket, hidegért, melegért, eczetért, kámforért.

– Semmi se kell nekem. Túl vagyok mindenen. Én érzem, hogy meghalok. Nem is teheti Isten azt a kegyetlenséget velem, hogy tovább éltessen. Hiszen csak a Krisztusnak a vállára engedett sulyosabb keresztet tenni, mint a milyent elbirt. Hagyjatok meghalnom. Sietnem kell vele. Sietnem kell a szemeimet lehunyni örökre, hogy meg ne lássák azt, a mi a pokolnál rettenetesebb. – Ki féljen még a pokoltól, mikor itt van ezen a világon Ocskay László! Ne lamentáljatok. – Szegezzétek össze hevenyén a koporsómat, gyalulatlan deszkából; – varrjátok össze a halotti köntösömet, durva vászonból, hogy ki ne rabolják siromat miatta Ocskay martalóczai. Csak azt a megtépett mellényt, az én szerette jó fiam Gáborom köntösét, azt tegyétek oda a szivemre, széthasogassátok, úgy tegyétek oda. Oh édes jó fiam! Hol van az a te erős kezed? A kit kinyujtasz még a sirodból is, s lesújtod vele azt, a ki a tieiddel kegyetlenül bánik! Alszol, kedves fiam! Mindjárt jön az anyád és fölébreszt!

Oda kellett hordani eléje a deszkákat és ott ácsolni össze a szeme láttára a durva koporsót. A szürke vásznat is ott szabatta fel maga előtt halotti köntösnek.

– Aztán ne tegyetek engem a kriptába. Azt fel fogják dúlni a rablók. Ássatok gödröt a számomra a kertben, oda temessetek. Semmiféle fejfát a siromhoz. Minek mondaná az: itt nyugszik az Urban! Nem nyugszom. Hazajárok – kisértő léleknek.

Majd meg elhallgatott: az arcza mutatta, mily kinokkal vivódik, de nem nyögött, nem jajgatott; száját összefogta.

Tormássy László kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt ereszszen be. Azon az ablakon át épen ráláthatott a haldokló fekhelyéről Léva városára.

Egyszer aztán a csendes háztömeg közepéből egy gomolyó füstoszlop tolakodott föl az égre, azt megkapta a forgószél, s körülcsavargatva, beszórta égő tűzcsillagokkal a várost.

Erre a látványra nagyot sikoltott a haldokló nő, végső erejével fölvetve magát fektéből, mind a két kezével a szivéhez kapott s aztán visszaesett, arczát lefelé fordítva. Ez a rémlátás megölte. Megszakadt a szive.

Ocskay László pedig ott állt főtiszteivel együtt azon a dombon, a melyről hajdanában vezényelte Lévavár első ostromát – Ilonka szeme láttára. Hogy imádkozott akkor két szerető szív érette oly buzgón!

Onnan nézte végig, hogyan teljesítik parancsait egész pontossággal. A nap lement már, de az ég világolt, boltozata egy égő város lángját verte vissza.

Jöttek hozzá könyörgő küldöttségek a városból. Előkelők, papok; maga elé sem bocsátá őket. Menjenek, a merre látnak: nem segíthet rajtuk. Nyughatatlan szívét, mint az üldöző farkast, úgy kapatta háta mögé eldobált konczokkal: «engem is bántottak, életemre törtek, meg akartak gyalázni, ők tettek azzá, a mi vagyok. – Sirjanak miatta».

A város közepéből fel-felgomolygott egy ujabb tűzittas füstoszlop. – Most a Csáky-palota ég! Most a Szentiványi kastély gyuladt ki! – Az ott a gymnásium lángja! – Most a katholikus templom lobog fel! – Olyan az égő tornya, mint egy égre tartott fáklya! – Most a református templomba kap a tűz!… Aztán recsegve tör ki a láng a vár minden ormán, s egymásba vegyül a közepén. A szőlőhegyeken minden kolna, minden mulatólak lángol szerteszéjjel.

– No ez a munka derekasan lett bevégezve! Hallja Ocskay dörmögni a háta mögött a harámbasát. Minden ház fel van perzselve az utolsó egyig.

Ocskay László csak erre a suttogó szóra tekinte a háta mögé. Ott állt a Tisza-kastély. Ő háttal volt fordulva felé.

Most oda tekinte.

– Az utolsó egy! Ez volt az. Még épen állt.

Megértette a gúnyt.

Hirtelen haraggal fordult oda a harámbasához.

– Hát az a ház mért nem ég ott?

– Mert nincs meggyújtva.

– Én megparancsoltam kegyelmednek, hogy gyújtassa fel a ráczaival.

– Én is megparancsoltam a ráczaimnak, de a ráczaim nem akarják felgyújtani.

– Miért nem?

– Mert bolondok. A tornáczban egy halott fekszik kiterítve, úgy hiszem, a ház asszonya; – s az én ráczaim babonások: nincs az a kincs a világon, a miért egy házat felgyújtsanak, a melyikben halott fekszik. Azt hiszik, hogy abból prikulics lesz, csuma lesz, s az hozza rájuk a pestist. – Talán a kegyelmed magyar vitézei felvilágosodottabbak? Azok megtehetik. – Parancsolja meg nekik kegyelmed. Hiszen kegyelmed a gyenyerális.

Ocskay nem szólt többet a harámbasához, hanem odalovagolt a háta mögött fölállított huszárszakaszhoz.

– Kókány Laczi! mondá a szélső káplárnak. Végy magadhoz három rótát. Czafoljatok ahhoz a kastélyhoz ott és gyujtsátok fel.

Kókány Laczi az az ember volt, a ki sok ilyen parancsot hajtott már végre – Morvában, Ausztriában.

Ocskay aztán ismét visszalovagolt a dombra, s nézte hátat fordítva a kastélynak, hogy milyen szépen ég a vár.

Jó idő vártatva megint hallja a csufondáros suttogást a háta mögött.

– Kókány Laczi bizonyosan nem találja a tűzszerszámát.

Visszatekint. A Tisza-kastély, körül bevilágítva az égés fénye által, még mindig áll. Ellenben a kiküldött huszárok szétszórt csoportban száguldanak viszafelé: legelől Kókány Laczi.

Ocskay eléjük nyargalt.

– Hát titeket mi lelt? Ti is megijedtetek?

– Nagyon. Rebegé a káplár, s még az álla is reszketett rémületében.

– Mitől?

– Kisértet van ott.

– Egy halott?

– Nem! Egy élő!

– Miféle kisértet?

– Azt én meg nem mondom, ha kettőbe vágnak is.

– Gyáva kákompillik! Jöjjetek utánam! Majd én szemébe nézek annak a mumusnak!

– Jó lesz; generális uram.

Ocskay László maga vezette vissza a mordályégetőket a Tisza-kastélyhoz. Az udvarba érve, leugrott lováról, kirántotta kardját s maga csörtetett fel elől a lépcsőkön.

A tornáczban ott volt a koporsóba fektetve a megholt anya, mellette Tormássy László, s a kálvinista pap. Végezték a búcsúztatót épen. Rá sem néztek a mellettük elrobogó alakra.

Futva ment át a tornáczon Ocskay László; de az az egy futó pillantás is örökre lelkébe égette azt a képet: a hogy egy dicsőült arczú halott ott fekszik egy durva deszka koporsóban, két keze összetéve keblén, s azok alatt egy himzett bársony-mellény.

Rohant onnan. Be a belsőszobába.

Ott látták a huszárok a czimerteremben a kisértetet, a kinek a nevét nem akarja senki megvallani.

Ocskay betaszítá maga előtt az ajtót, s betoppant a terembe, öklébe szorítva kivont kardját.

Rémülten torpant vissza. Térdei megrogytak alatta.

Ki az ott? Az a kisértet! A ki előtte áll!

Pokol ördöge iszonytatóbb rémalakot nem ölthet magára, hogy őt megrettentse, mint ez a tünemény ott!

Ez ő saját maga! Ocskay László, a régi, a hajdani! A diadalmas hős! A nemzet bálványa! A haza oszlopa! A hír kegyencze! Ez a ragyogó arcz; e dalia-termet, egyik kezében a kivont kard, a másikban a «libertas» zászló: ez jön most ellene. Ocskay László, a hős, jön megütközni Ocskay Lászlóval, a pribékkel!

… Csak egy festett kép az: egy vászonra kent alak. Maga Ocskay készíttette azt egyszer olasz művész által anyósa számára, de ez a festett rém, ez élettelen kisértet mégis megverte az elevent. S az ő szellemkardja kiüté ennek a kezéből az igazi vasat.

Reszketett, rázkódott minden ize, tagja. Önmagára ismert; önmagától megrettent, elbódult.

– Ki vagy te? Mit akarsz? Ne közelgj! Ne nézz rám! Minden halottja a fekete földnek, a kit kezem megölt, jöjjön elém, csak te ne támadj fel! Jöjjenek halotti lepedőikben, csontváz koponyákkal, üres szemodukkal reám vigyorogva, csak te ne jöjj elém! – Mind valamennyivel megverekszem ujra! meztelen oda állok fegyvereik elé; csak te ne támadj rám! Távozz! távozz! távozz!

Az ablakon át belobogó tűzfény úgy lebegteté a rémalakot, mintha mozogna, előre jönne, orczái haragra gyuladva égnének, szemei szikráznának, mintha megszólalna, kezét kinyujtaná, kardjával sújtana.

Egyszerre új fényözön támadt. Léva fellegvára légberepült, a lőporos-torony magasra lövelő lángoszlopai vakító fénynyel áraszták el az éjszakát. S e fénykitörésnél úgy tetszett, mintha az a rémkép egészen közelbe rohanna az élő képmáshoz, arczot arczhoz tüzve, mellet mellnek vetve.

– Ördög és pokol, ordítá Ocskay, kárhozatos dühvel, s felkapva földre ejtett kardját, mint a kit a rémület megőrjített, az ijedtség veszett haragjával rohant a szembeálló rémnek, s kardjával összevissza kaszabolta – azt a festett képet: – egy rongyot nem hagyott meg belőle a rámában.

A halálos veriték csorgott végig egész testén e szörnyű torna után. Egy élő párharcza saját rémképével.

– Jöhettek! hörgé rekedten a kívül maradt katonáknak. Nincs már kisértet a házban. Végezzétek a többit.

Azzal rohanni akart kifelé a házból.

De türtőztetnie kellett sietését, mert épen akkor vitték ki az ajtón, le a tornáczlépcsőkön azt a gyalulatlan deszkakoporsót, a minek még szemfedője sem volt: azt be kellett várni. Halottvivő cselédek, a lelkész, meg Tormássy László énekelték a halottkisérő zsolozsmát:

«Menj el a nyugalom Csendes éjjelébe! A gyászos sirhalom Megnyilt kebelébe: Köz anyánk ölébe».

Végig kellett várni, míg a gyászmenet elvonul.

És még azután is ott kellett neki állni azon a tornáczon, a hol egykor a topolyfa veszszőt (a kegyelem fáját) Ilonkának adta, és kellett neki hallgatni, hogy dübörög a hant a koporsón, a mit ott a házi kertben elsirolnak.

És még aztán is ott kellett neki állni és hallgatni, a hogy a lelkész elzokogja a végszavakat: «Isten adjon neki örök nyugodalmat». Utána akarta rebegni, hogy «ámen» s nem jött ki az ajkán.

És még azután is ott kellett neki állni, mikor már senki sem volt körülötte és látni egyedül magára, maradva, egy egész felgyújtott világot, s hallgatni a távolból felmorajló zugását ezernyi ezer kétségbeesett szónak: «verje meg az Isten, a ki ezt tehette»!

KÉT KINCS KÖZÜL AZ EGYIKET!

Ez a kisértetes jelenet a Tisza-kastélyban természetesen nem maradt titokban; Kókány meg a többi huszárok tanui voltak annak, hisz első sorban őket rémíté agyon az élethű arczképe Ocskay Lászlónak, ők hitték azt, hogy valami rémkép, a ki szembe jő rájuk, számot kérni a fertelmes árulásért; s aztán visszatérett elhistórizálták a pajtásoknak, milyen kegyetlenül elbánt a generális azzal az ijesztő csodával! – Ebből aztán nagy tréfa lett a tiszt urak között. – Mert hiszen nem veszik ám az ilyen kis executiót olyan tragikusan, mint a hogy le van irva. Egy leégett város nem a világ! Csak éjjel borzasztó az, mikor a lángja vereslik, reggel már csak a füstje látszik. Aztán egy csepp vér sem folyt el; a lakosság elmenekülhetett, s magával vihette, a mi a szekerére és hátára fért. A Tisza-kastélyból is elébb kihordtak a labanczok minden butort, retyemutyát: nem törtek össze semmit, el sem suvasztottak, a derék becsületes emberek, csak aztán gyújtották fel a tetőt. – Ocskay László a rábizott feladatot a milyen lelkiismeretes szigorral, épen olyan humanus kimélettel hajtotta végre. Ezt meg kellett neki adni.

– No, hanem azt szerettem volna látni, mikor a saját portréddal megduelláltál! évődék Ocskayval Tökölyi uram, mikor, végzett munka után, ott az erdősátorban «fecerunt magnum áldomás». – Nagyokat vágtál rá? Keresztben, hosszában? Az nagyon derék lehetett. Ennek híre lesz az országban, hogy Ocskay László maga-magát is kész levágni, ha utját állja.

Ocskay türte a tréfát s se nem haragudott érte, se bele nem vegyült a mulatság tréfás zajába. – Tiszttársai ezt csendes lelkifurdalásul magyarázták s Tökölyi uram most már úgy beszélt hozzá, mint a ki megszomorodott szivű czimboráját jóakarólag vigasztalgatja.

– Fel se vedd ezt az egész dolgot, édes gyenerálisom. Láttál te már ilyen fájerverket többször is. Piszliczárság az egész! Kérdezd meg csak a Léva vári kapitányt, micsoda parancsolatja volt neki Bercsényitől? Előadja. Egy hét óta a zsebében volt már a rendelet a kurucz táborból, hogyha a császári sereg közelít Lévához, ő gyújtsa fel a várost. Te csak megelőzted benne a kuruczokat. – Azoknál is az a hadi praktika, hogy minden várost felpörköljenek, a hova a császáriak le akarnak telepedni. Ott van Korpona: ők maguk gyújtották fel. Ott van Zólyom; Andrássy tábornok az első gyanus csapat közeledésére felgyújtotta, leégette a várat, a várost; pedig nem is császári lovasok voltak, hanem kuruczok, a kiket jönni látott. Ők is csak azt teszik, a mit mi teszünk. S nem fáj érte a szivük. Te se légy olyan érzékeny. Nádaltasd meg a szivedet a kovácsnál, ha még lágy; lásd, az enyém milyen kemény. Megállj, még majd vért is kell ontanod, magyar vért. De hát attól se hökölj meg. Hát a kuruczok nem ontották a te magyarjaid vérét? Mikor Vajda Bandi megrohanta Unyimnál a te Blaskovichodat, bekergette a faluba, a te szegény huszárjaid bújtak volna szalmába, szénába, házhiúba, de a tótság oda hurczolta őket Vajda elé s azt kiabálta: «zabi panye! zabi! précsoszom zosztál!»[1] s Vajda levágatta őket sorba. A szegény Vas Andris hadnagyodat, a Benger Boldizsár zászlótartódat, a Krupics Jancsi strázsamesteredet. Te se sajnáld őket! Az a szép, mikor a magyar vágja a magyart. Majd nő helyébe más. «Terem az ember, mint a subagallér!» Legyen olyan kemény szived, mint nekem.

(«Megállj csak, mondogatá magában Ocskay, míg arczáról leovashatlan volt, a mit most gondol. Majd megválik nem sokára, hogy melyikünknek a szive keményebb?»)

Mikor Heister Pozsonyból utnak ereszté Ocskayt, akkor élőszóval azt a hadjárati tervet adta neki utasításba, hogy a bars- és nógrádmegyei városokat égesse fel. Ez azonban csak próba volt Ocskay «új hűségére» nézve. Még azon az éjszakán, a melyen e próba első feladatát olyan fényesen bevégezte, átadott neki a dragonyosok őrnagya Ebermont egy zárt levelet a fővezértől, a mit eddig a tarsolyában tartogatott. Így szokták a tengernagyokat is zárt utasításokkal ellátni, a miket csak a magas tengeren szabad felbontaniok.

Ebből a lepecsételt utasításból aztán megértette Ocskay, hogy egészen más feladat vár reá, mint a mit szóval elmondtak előtte.

Heister Pálffy bánnak Árvavár elfoglalását parancsolta meg. Azt a vidéket Czelder Orbán, kurucz vezér tartotta megszállva, maga is leghivebb német vezére Rákóczynak, a csapatjai is a legderekabb német és tót gyalogok. Ez ellen küldte Heister Pálffy bánt, Ocskay Lászlót és Ebergényit. El kellett dőlni, hogy melyik harczol vitézebbül: a császár magyarjai, vagy a Rákóczy fejedelem németjei?

Már ezt a küldetést gyönyörüség volt elfogadni Ocskay Lászlónak.

Az egész haditerv, a mit Heister és a táborkar bölcsei nagy tudományosan kifundáltak otthon a szobában a földabroszon, határos volt a lehetetlenséggel, azok előtt, a kik azt a vidéket ismerik. Könnyű ám Heister uramnak az ujja hegyével a mappán alá s felsétálni, de a ki valaha a Kis-Fátra meg a Nagy-Fátra hegyeit beutazta, az tudni fogja, hogy az ilyen séta kemény télben nem embernek való.

Épen azért szerette azt meg Ocskay László. Azért mondta magában, hogy majd megválik, melyikünknek a szive szorult rá, hogy a kovácshoz vigyék megnádaltatásra?

Déltájon egy erős zápor, fellegszakadással kezdődő, egyszerre eloltá az égő város tüzét; délután a zápor hóesésbe ment át s estére fehér volt a tájék, a kormos falak, a leégett tetők be voltak takarva szépen, csak a csonka tornyok mutatták, hogy egy leégett város áll ott a távolban.

Innen tovább kellett menni: sárban, hóban.

Ettől a naptól kezdve aztán hetekig havazott, soha egy nap meg nem szünt a hóesés. Krónika nem emlékezik ily kegyetlen télre, mint ez az utolsó tele volt a Rákóczy-hadjáratnak. A magyar hadvezérek tétlenül, mozdulatlanul kényszerültek a Duna két partján vesztegelni hadseregeikkel; azt hitték, hogy a csikorgó hideg, a házmagas hófuvatok a császári seregeket is gátolják a hadviselésben.

A három magyar császári generális pedig ebben a rémületes harczban, «mintha zsinórra vették volna»[2], oly pontosan hajtotta végre a hadműveletet. Ez az emberek harcza volt az istenek ellen, a hó, a jég, a szél istenségei ellen: – harcz, lövöldözés, kardcsattogás nélkül, s mégis több halottat, sebesültet hátrahagyó a leggyilkolóbb ütközetnél.

Ocskay Lászlónak jutott a feladat Turócz vármegyén keresztül a hátába kerülni Czelder Orbánnak, ki a párniczai kurucz sánczot védelmezte Pálffy János ellen. Franczia védmű volt az, faltörő ágyúkkal is megostromolhatlan.

Ocskay nem válogatott az útban. A merre egyenes! Nem kellett hidnak kerülnie, minden folyam be volt fagyva; s szekeret, ágyut nem hordott magával a dandárja. Ha találtak valamit enni, jó volt; ha nem, koplaltak. Egy napot nem engedett a pihenésre: sietős volt az út. Ő maga a huszárezredével képezte az előhadat, középen jött Tökölyi uram rácz gyalogsága; a hátvéd volt a dragonyos lovasság.

Eleget szabódott most már Tökölyi uram Ocskaynak, hogy ne fogja a dolgot olyan keményen, mind kidől a ráczság, azok nincsenek szokva ilyen irgalmatlan télhez. Otthon soha sincs tél; mind odafagy a vitéznép.

– Fel se vedd az egész dolgot. Mondá neki Ocskay. Holnap még hidegebb lesz, még nagyobb hónak megyünk neki. Közeledik Muszkaország. Szokjuk meg a klimáját, ha olyan nagyon szeretjük.

– Nem birom elhallgatni a bajtársaim jajgatását!

– Nádaltasd meg a szivedet a kovácsnál, ha olyan lágy. Ha én nem fáztam meg a lévai nagy tűztől, te ne izzadj meg a túróczi nagy hótól.

Ott kezdődött még csak az igazi! Mikor a Nagy-Fátra gombási szorosán át kellett törtetni. Ocskay László ezerével hajtotta maga előtt a tótságot a mély hegy-vágásokban havat lapátolni, ember fölötti munkával vágatva utat csapatjai számára; a hol lehetetlen volt a völgyben előrehatolni, az erdőkön keresztül új utczát töretett favágóival; mégis előre haladt; éjt, napot egygyé tett, pihenőt nem adott; mégis ott volt napjára a végponton, a hová a fővezér elküldte.

Ott állt Czelder Orbán háta mögött.

S erre, a mint Ocskay őrtüzei kigyuladtak a Fátra tetején, a kurucz vezérnek sietve kellett odahagyni a megostromolhatatlannak hirdetett párniczai sánczot s futvást menekülni Rózsahegyre s onnan Liptó-Szent-Miklósra; veszendőbe hagyni Árva várát.

Ocskay Lászlóé volt az oroszlánrész ebben a diadalban.

De micsoda áron?