Part 12

Ez a Tököly uram nem valami ivadéka annak a híres Tököli Imrének, a kit egykor a «nagy úr» fejedelmévé nevezett ki, s a kivel Bécs városát vívatta, hanem egy rácz knéz, a ki Szerbiából származott át Csernovics Arzén beköltözőivel, itt a császár szolgálatába állt, vitézül is harczolt, először a törökök ellen, azután meg a kuruczok ellen; s harczi virtusaiért magyar nemességet kapott, Tököli prædicatummal, tábornoki kinevezést és aranylánczot, a tudvalevő arczképes medaillonnal. A két utóbbit, a kinevezést és az aranylánczot ugyan soha sem kapta a kezéhez, mert azt majd az egyik, majd a másik hadvezér letartóztatta, azt vetve ellene, hogy a hadjáratot nem lovagias modorban folytatja a knéz; úgy, hogy csak a Tököli prædicatum maradt a számára. Eredetileg Popovicsnak hivták. Elgondolható ennélfogva, hogy Tököli uram, a ki a császári vezérek között csak harámbasa czímmel illetteték, milyen szives indulatot táplálhatott Ocskay iránt, a ki valóságos tábornoki mellszalaggal és az igazi aranylánczczal a nyakában került vissza Bécs városából. Senki sem hitte volna azt.

– Hja! Ha én azt tudtam volna, hogy az embernek elébb le kell vágni a bajuszát, mert attól, mint az ökörnek a szarvától, nem fér a láncz a nyakába.

Ez volt az első üdvözlet, a mivel kinn a mezőn fogadta Ocskayt a ráczok vezére, ott lakván kinn sátorok alatt a csapatjával; (a császári vezérek nyilván féltették a vitéz hadfiak egészségét a szobalevegőtől, azért nem vitték be őket a városba).

– De szép aranyláncza is van kegyelmednek!

– Van annak, a ki meg nem iszsza. Veté oda Ocskay nagy parasztosan.

– Akkor hát ugyan jó, hogy Blaskovich uramnak a nyakába nem került a láncz, mert az már megitta volna. Széthagyta verni a rábizott századait a kegyelmed áthozott ezredének, a míg maga dáridózott.

– Tudom, mondá Ocskay. Nagy-Tapolcsánynál. Tévedésből történt.

– De most másodszor is széthagyta a népét verni. Ez már Szenicznél történt. Vajda kuruczvezér lepte meg ivás közben; hírmondót is alig eresztett el belőle. A kegyelmed ezredének alig maradt meg a fele.

Ocskay goromba, nyers dölyffel ütött a tarsolyára, a hol csörgött az aranypénz.

– Majd felszaporítom megint: «Kapok korpára ebet!»

Ejh azért a szóért de megharagudott volna hajdanában, ha más mondta volna ki előtte.

– Hát kegyelmetek mi hőstettet vivének azóta véghez? Toldá oda, csipkedőleg a rácz vezérhez fordulva.

– Hát mink is csak megteszszük, a mit tudunk. Épen most kergettünk meg egy csoport kuruczot, a ki odabenn száguldozott Ausztriában, még most is feketére volt mázolva a pofájuk, mint holmi füstfaragóké.

Ocskayt megakasztá ez a szó: feketére mázolt ábrázatú kuruczok. Ezek az ellene összeesküvők lehettek.

– Egyet elnyomtunk közülök; a lova elesett vele, a többi elszelelt, usgye fóre!

– Hol van az elfogott?

– A hol hozzák ni! Elébb egy kicsit megmosdatták a Dunánál, hogy rá lehessen ismerni a képes feléről.

– A vörös-köpönyegesek ököllel taszigálva tereltek előre egy fogoly kuruczlegényt, a kinek az egyenruhája már messziről elárulta, hogy Ocskay ezredéhez tartozott valaha, csak azoknak volt kurta piros puliderjük (csipőtül czombig érő úszónadrág forma a feszes lábszáröltöny fölé húzva).

Mikor odaértek a fogolylyal Ocskay elé, a legény egyszerre felkapta a fejét, a mit eddig lesütve lógatott. Ocskay ráismert.

Ez volt az a bizonyos «Marczi».

A Tisza Gábor hajdani inasa. Tanuja a csúfos büntetésnek, a mivel Ocskayt meggyalázták: – utolsó tanuja! Az a pozsonyi fogoly, a kit ő a felesége könyező szemeiért börtöne penészeiből előhozott, a ki nála nélkül ott rohadna most is a feledés vermében. Ugyanaz a katona, a ki rákiáltott, mikor Pálffy bánnal összeölelkezni látta, egy meggyalázó, fenyegető mondást, s pisztolyát rásüté. Talán épen a bécsi lázítók egyike, a ki a szörnyeteg hadat ellene csődíté.

A fogoly kurucz daczosan emelé fel a fejét előtte, s a mint Ocskaynak bajusztalan arczát meglátta, elnevette magát kegyetlenül.

Ez a nevetés oly vérig boszantó, oly őrülésre kergető, oly gyilkos méregkeverő volt, hogy Ocskay nem birt ura lenni indulatainak, kirántá pisztolyát a nyeregkápa mellől, s a nevető alakot egy lövéssel halottá tette.

A körülálló ráczok elszörnyedtek e rémtettre. Tököli uram handzsárt rántott, s annak a lapjával ütött az Ocskay lovának az orrára, s leszidta dühösen a kuruczvezért.

– Czudarság! Disznóság! Pogányság! Agyonlőni egy hadifoglyot. Megölni egy embert, a kinek a keze meg van kötözve. Rácz nem tette azt soha, pogány török teszi, annak is a söpredéke. Pfuj az ilyen magyar vezérre! Foglyot gyilkolni! A ráczoktól elfogott szegény kuruczvitézt! Pih! Szégyen gyalázat! S még ennek a nyakába akasztják az aranylánczot! Menjünk a hadi törvényszék elé! Hozzátok utánam a meggyilkolt foglyot, így összekötözötten, hadd akaszszák még ezt is oda arra az aranylánczra!

Ocskaynak szerencséje volt, hogy magával hozta a két escadron dragonyost, különben még lerántották volna a lováról a dühbe hozott ráczok.

Ő pedig legkisebb lelkiismeretfurdalást sem érzett ez emberölés miatt. Olybá vette azt, mintha egy dühödt farkast lőtt volna agyon.

A mint Pozsonyba megérkezett, beszállásolta magát, borbélyt hivatott, megborotválkozott; azután gálába tette magát, úgy ment fel a várba, a hol Heister lakott. Egyszer visszagondolt még az agyonlőtt Marczira; ha talán csakugyan feljelentené Tököli uram a fővezérségnél ezt a semmiséget, hát hiszen majd elmondja Pálffy bánnak, hogy ez volt az a ficzkó, a ki közénk lőtt, mikor összeölelkeztünk s azzal el lesz ütve az egész dolog.

Hanem az a baj volt ezuttal, hogy Pálffy bán nem volt Pozsonyban: az túl a Vágon járt. Mikor Ocskay benyitott a haditanács termébe, egy hosszú asztalt látott maga előtt, körülülve osztrák császári és dán királyi tisztekkel. Ránézve idegen arczok. A ki az asztalfőn ült, Heister tábornagy, arra ráismert az arczképe után, a többivel ez ideig csak a csatamezőn találkozott s ott nem igen szokott az ember ismerkedni. De egy ismerőse mégis volt közöttük: Ritschán. Annak az arczát is csak úgy futólag vette észre.

Ocskay odament Heister elé s megnevezte magát.

– Én vagyok «lovag Ocskay László», császári tábornok.

Heister olyaformán húzta széjjel a két száj-szegletét, mintha mosolyogna s odadörmögé a szakállába (neki még volt!) «funkelnagelneuer General!» Aztán fenhangon mondá:

– Épen jókor jön kegyelmed, együtt ül a haditanács.

Ocskay azt hitte, hogy az annyit jelent, hogy tehát ő is üljön le közéjük.

Szétnézett, ott látott épen Ritschán mellett egy üres széket, annak megfogta a támláját s előrehúzta azzal a szándékkal, hogy majd leteszi rá magát.

Hanem erre Ritschán felugrott helyéről s hevesen kiálta rá:

– Én olyan emberrel egy asztalnál nem ülök, a ki védtelen hadi foglyot gyilkolt meg!

– Mi sem! Egy becsületes katona sem! Kiabáltak a többi tisztek is, kirugva maguk alul a székeiket. Ez infámia!

Első fogadásnak ez elég visszariasztó!

Ocskay László csendesen végig nézett rajtuk. Az ő szive nagyon meg volt már keményedve: még akkor sem tudott megijedni, ha bűnösnek érezte magát. Pedig háromszorosan félelmes volt rá nézve minden ember, a ki itt most körülveszi: – ellensége, – vetélytársa, – és birája.

Szilárd és nyugodt hangon szólalt meg.

– Azon ember, a kit én megöltem, egy olyan veszedelmes titoknak volt birtokában, a mi ha kipattan, nagyobb veszedelem lesz egy vesztett ütközetnél. Én nem gyilkosságot követtem el, hanem itéletet hajtottam rajta végre. Nagy veszedelmet hárítottam el ez által. Ezt katonai parolámra mondom. Tettemről csak Istennek számolok.

Zavartalan tekintete, nyugodt szavai hatottak a társaságra.

– Üljenek helyeikre kegyelmetek! inte Heister a főtiszt uraknak. Ha Ocskay László tábornok úr azt mondja, hogy ő a hadifogoly megölése által nagy veszélyt hárított el, s egy gonosz titkot némított el örökre, s ezt katonai parolájára erősíti, akkor ezt minden tiszttársának el kell hinnie.

– Vagy megverekednie vele, ha el nem hiszi. Vágott közbe Ritschán.

– Tábornok úr! horkantott rá Heister, tanulja meg, hogy mikor a Feldmarschallja beszél, olyankor ne vágjon a szavába!

Mindenkit meglepett, de Ocskayt legjobban, ez a nem várt pártulfogás a fővezér részéről. Heister külömben nem volt az az ember, a ki a hadi törvényszék előtt a vádlottakat kisegítse a hinárból; s Ocskaynak még eddig nagyon kevés érdeme volt arra, hogy a magas úr rokonszenvét birhassa.

– Én ismerem Ocskay László tábornok urat jól; folytatá a pártfogói védelmet a fővezér. Tudom, hogy az ő szava mind arany, a mit kimond. A midőn hűséget esküdött a császárnak, azt meg is tartja. A császár iránti hűségből lőtte agyon a fogoly kuruczot; nemde így van, tábornok úr?

Ocskay ráhagyta, hogy úgy van.

– Nos, mit zúgnak fel erre kegyelmetek? mit csörömpöl a kardjával, Ritschán tábornok úr? Ocskay László tábornok hűségéről én felelek!

Ennél tovább nem lehetett menni.

– Igenis, Ritschán tábornok úr, igenis. Erősködik Heister. Én bizonyos vagyok felőle, hogy Ocskay László tábornok úr, a ki mintha csak hivásra jelent volna meg e perczben közöttünk, nem fog visszariadni attól a nehéz feladattól, a mit kegyelmed egész mereven visszautasított. Ő nem fog visszarettenni semmi embertől, semmi ördögtől. Úgy-e bár, Ocskay László tábornok úr?

Ez annyi volt, mint a kevélység dæmonának feltenni a koronát a fejére.

Ocskay elhagyta magát ragadtatni kevélységétől s kérkedő pathosszal esküdözék: «hitemre és lovagi szavamra fogadom, hogy nincs az a veszély, a mitől visszarettenjek!» Küldjenek a legelátkozottabb helyre, odamegyek. A mit ember végrehajthat, én végrehajtom.

– Ocskay! Kiálta rá Ritschán s az emberi jószivűség visszatarthatatlan ösztönével megragadta Ocskaynak azt a kezét, a mit esküvésre akart felemelni, de Ocskay kirántotta a kezét s magasra emelte azért is.

– Esküszöm rá!

– No, látják kegyelmetek! Mondá Heister diadalmas elégültséggel. Ez az igazi katona! Nem kérdi elébb, mi a feladat, a mit rábiznak? Azt mondja «végrehajtom! esküszöm rá.» Nem mondogatja azt: «hja ez nekem nagyon meleg, ez nekem nagyon hideg!» hanem, ha tűzbe, ha jégbe küldik, közé megy!

Ez mind Ritschánnak látszott szólni: Heister egyenesen ő rá nézett e szavak alatt; ő volt az a válogatós katona, a kinek ez a példálózás szólt. Le is nézte őt Ocskay, vitéz lelke egész fensőbbségi tudatával; a míg Ritschán megfoghatatlan módon sem szégyenkedést nem mutatott az arczán, sem irigykedést Ocskay ellen, a ki az ő feladatát elvállalni kész, hanem a helyett valami mély szánalommal és keserűséggel nézett a szeme közé.

– Pedig hát a feladat nem kivihetetlen, folytatá Heister. Nem kellenek hozzá se táltosok, se tündérlovagok: csak ember kell hozzá, a kinek nem olvadozik a szive. Üljön le kegyelmed, Ocskay László tábornok úr, s vegyen részt a haditanácsban, épen az ordre de bataillet állapítjuk meg.

Most aztán Ritschán maga igazítá oda Ocskay számára a támlásszéket s jó nagy helyet adott neki, hogy szétvethesse a lábait. Ő maga az arczát az öklére támasztva, úgy figyelte Ocskay arczvonásait az alatt, a míg Heister beszélt.

– Az urak előtt már elmondtam, a most érkezett tábornok úr kedvéért még egyszer elmondom a hadjárat ez idő szerinti körülményeit. Rákóczy hadi operatiói jelenleg nagyobbrészt a Dunántúlra szorítkoznak. Ebből az országrészből a császári seregeket kiverni, s Érsekujvárt az ostrom alól felszabadítani: erre irányul minden erőfeszítésük. Bercsényi, Eszterházy, Vak Bottyán minden hadi erejüket ide vonták össze. Károlyi Sándor ez operatióval egyetértésben, Erdélyt és az Alföldet szorongatja. Meg kell vallanom, hogy a kuruczvezérek újabb hadviselési módja fölöttébb sikeresnek bizonyult be. Ők nem ereszkednek velünk nyilt csatába, hanem azt teszik, hogy a merre a mi seregünk előrehalad, portyázó hadaikkal előtte, utána, körülötte minden várost, falut, tanyát fölégetnek, úgy, hogy mi nem találunk mást, mint kormos falakat, pernyébe omlott kazalokat, és behányt kutakat napi járó földre.

Legközelebb én magam szereztem ilyen tapasztalatot a magam kárával: egész Veszprémig hatoltam, a nélkül, hogy valaki ellenállt volna s onnan gyors futásban kellett visszamenekülnöm Komáromig, a nélkül, hogy valaki kergetett volna: a kuruczok nem hagytak körülöttem sem egy harapás kenyeret, sem egy ép háztetőt. Most aztán itt jön a tél. Nekünk mindenütt a Duna átjáratait kell őriznünk, hogy ha a jég beáll, vagy Komáromot, vagy Esztergomot, vagy Pozsonyt meg ne lephessék. Rákóczynak pedig az a szándéka, hogy a míg a császári hadsereget a Dunántúl és Erdélyben foglalkoztatja, az alatt szép csendességben egy új hadsereget gyűjt össze a bányavárosokban és azoknak a környékén, s e végből szét vannak küldözve a hadfogadó alvezérei, kinek-kinek utasításul kiadva, hogy mely városban üsse fel a téli szállását, a honnan aztán tavaszra mind valamennyien összeröffennek majd Egerbe, a hol a fejedelem maga vár reájuk. Ennek a hadsereg-gyűjtésnek a megakadályozása azon feladat, a melyről épen beszéltem, s a melyet Ritschán tábornok úrnak scrupulusai vannak elvállalni.

Ocskay az asztalra ütött az öklével s valami nagy szóra nyitotta a száját. Azonban Heister intett neki, hogy csak hallgasson: «Most én beszélek.»

– A hogy Ocskay László tábornok úr előre is paroláját adta, nem kételkedem rajta, hogy ezt a feladatot, a mit most már ő rá fogok ruházni, pontosan és erélyesen végre is hajtandja. E végből egy egész combinált dandár fog rendelkezése alá bocsáttatni, a saját ezredén kívül még az a dragonyos zászlóalj is, a melyet Bécsből magával hozott, és a Tököli harámbasa vezérlette ráczcsapatok. Azonkivül a kiket még a császár meghatalmazásából második ezredéhez toborzani fog.

Ocskaynak még most is egyre büszkeségtől ragyogott az arcza. Csak az ütötte meg a fülét, hogy ő most egyszerre dandár-vezető tábornokká emelkedik fel! A mint körülhordozta a tekintetét a mindenünnen feléje fordított arczokon, azt vélte látni, hogy csupa merő irigység sandalog felé.

– Most tehát hallgassa meg kegyelmed a feladatát, folytatá a fővezér. Ezzel a dandárral rögtön útnak indul kegyelmed a körülirt vidék felé s mindazon városokat, a mik a kuruczok téli szállásaiul vannak kiszemelve, porig leégeti kegyelmed. Egy kunyhót, egy kastélyt épen nem hágy, a mi a kurucznak szállást adhasson télire; elkezdi e munkát Léva városánál s aztán föl egész Sáros-Patakig…

… Hajh! Hogy elenyészett egyszerre a dicsőségaranyozta mosolygás erről az arczról! Hogy váltotta fel rajta a halálsápadás Hyppocrates-lárvája a hiú kérkedést ennél a szónál. A halálitélet nem hangzott volna ennél kegyetlenebben! Csak bámult maga elé kőmerev szemekkel; az átellenben ülők arczai, mint az apocalypsis csodái meredeztek feléje. A testét vesztett lélek, az új halott, láthatja így maga előtt a túlvilági aræopagot, az előtte elhunytak társaságát, a kik azt kérdik tőle: mért jöttél közénk?

Leégetni Lévát és vidékét s valamennyi magyar várost a környékén tíz mértföldnyire!

Ez volt az a feladat, a mit visszautasított Ritschán, a mire azt mondá: «nem! én harczolok karddal, pisztolylyal, férfiak, vitézek ellen; de nem üszökkel, csóvával, asszonyok, fegyvertelenek ellen! Erre nem leszek jó!»

Ritschán mondhatta ezt; mert ő német, idegen! de te nem mondhatod! Te! A Rákóczy villáma. Ha bérbe szegődtél, oda kell leütnöd, a hová sújtanak, templomok tornyába, paraszt gunyhójába, saját édes anyád ős lakóházába!

Most világosodott fel egyszerre előtte, mily rettenetes játékot űzött vele Heister, mikor pártját fogta, szépen kimentette, hűségét felmagasztalta, valamennyi hadvezető fölé emelte! Ez a küldetés volt neki szánva!

Mit szóljon most? Odarohanjon-e Heisterhez? leboruljon előtte? átkarolja a térdeit? megragadja a kezét és csókjaival elhalmozza, és könyörögjön előtte, sirva, mint egy gyermek: «óh uram, ne küldj engem oda! hisz ott engem minden ember szeret: úgy szeretnek, mint apát, testvért, szabadítót. Ott van az anyám háza s benne lakik az a jó teremtés, a ki nekem annyi bűnömet megbocsátotta. Küldj ádáz csatába, emberirtó ágyútűzbe, rohantass meg velem bevehetlen várakat, állíts a legfélelmesebb ellenséggel szembe, csak Léva városát elpusztítani ne küldj engem!?» Vagy pedig letépje nyakából a tábornoki szalagot és az arany lánczot, s odadobja kardjával együtt az asztalra, s aztán odatartsa a két kezét, hogy verjék békóba s tartsanak fölötte haditörvényszéket? Oh be nyomorult volt!

Egy szónak, egy mozdulatnak nem volt ura, ezek a ránéző arczok álomhalottá tették; oly tehetetlen volt, mint a kit egy rossz álomlátás lidércze nyomott meg.

Heister gyönyörködött áldozata halálsápadt arczának galvanicus vonaglásában.

– No lássák, kegyelmességtek, tábornok uraim. Ilyen az igazi katona! A ki nem præmeditál, nem philosophál, nem philantropisál; hanem hallgat és cselekszik; engedelmeskedik és végrehajtja, a mit rábíztak. Ilyen én előttem a mustrája az igazi katonának.

Ocskay érezte, hogy most mindjárt kitör valami körülötte. Ha csak egy felsóhajtása, ha egy szemében megjelenő könycsepp elárulja azt a kínt, a mi szivét összefacsarja, az egész asztaltársaság hahotája fog rá felhangzani s ez a hahota lesz halálitélete, ez lesz a temetése! Felállt a székéről, s száraz, kemény hangon mondá Heisternek:

– Végre fogom ezt hajtani!

Mind fölkeltek erre; bámulat, vagy elszörnyedés hangzott a zűrzavaros mormogásban, csak Ritschán suttogó szavát értheté meg Ocskay: «vas a szived.» Voltak, a kik gúnyosan üdvözölték.

Azután elhagyták a termet a tábornokok; Ocskayt visszatartá Heister.

És azután egy teljes óráig közölte vele az utasításokat, hol kezdje, hol végezze a rábizott munkát? rettenetes részleteket. S mikor mindazzal készen volt, akkor megszorítá a kezét és elbocsátá maga elől, ironicus tiszteletadással hajtogatva magát előtte.

Hogy talált haza a szállására Ocskay, azt maga sem tudja. Künn tiszta idő volt, de a lelkében volt a köd.

Gépileg végezte a teendőit. Menni kell nagy hadjáratra. Ahogy szokta. Vezetni egy egész dandárt, ellenség földére; rontani, pusztítani, égetni. Régi mestersége. Csakhogy ebből most nem Morvában, nem Ausztriában kell letenni a remeket; hanem itthon Magyarországon, ez a kis külömbség!

Azért csak ugyanegy munka ez.

Jó katona az ilyen munka előtt mindig maga szokta megtölteni a pisztolyait, a karabélyát, azt nem bízza más kezére. Az egyik pisztolya ki volt lőve; azt újra kellett tölteni; ez volt az a végzetes cső, mely a hű cseléd életét kioltá. Hogy visszafecskendett rá a vére! A lelkéig égette magát. Mikor annak a haláladó csőnek a sötét üregébe benézett, az a gondolat szállta meg, hogy most csak egy kicsiny kis nyomás kellene annak a ravaszára s mindjárt meg volna oldva az élet minden talánya; mindjárt le volna fizetve minden adóssága, összetörve minden láncza!

Sokáig beszélgetett azzal a vasszájú jó baráttal. Belefújt, s az süvöltő hangot adott vissza. Milyen furcsa hangszer!

Ejh! Nincs visszatérés! Előre kell menni.

Leereszté a pisztoly sárkányát s visszatette azt a nyeregkápájába.

– Küldtek. Jöttem. Hívnak. Megyek.

AZ ANYAI HÁZ.

– Csigavér! Mondá magában Ocskay, mikor hideg észszel végiggondolt a rábizott feladaton. Ugyan nagy dolog. Egy csoport szalmás viskót fölégetni. Majd fölépülnek megint. Nincsenek porczellánból. Jobb, ha én hajtom végre ezt a hadi tényt, mint ha Tököli uramra bizták volna; mert én legalább nem engedem a lakosságot lemészároltatni. A kuruczvezérek is épen ezt követik. Ők adják a példát, hogyan kell az ellenfél elől felperzselni a városokat, a mikben az meg akar pihenni. Vas helyett tűz végzi a csatát. Jobb, ha romok maradnak utána, mint tetemhalmok. Hadviselés ez! Egynehány város tető nélkül marad a télire. Addig van!

De hát az anyai ház? Tiszáné nagyasszony kastélya!

Az iránt is könnyen megnyugtathatja a lelkét, a ki felül tudott emelkedni a gyermekes érzékenykedésen s hadvezéri magas álláspontról tudja áttekinteni a ködös világot. Biz annak a kastélynak is áldozatul kell esni. Szép is volna, ha azt mondanák Ocskay László felől: mindenki iránt kellő szigort alkalmazott, hanem az anyósának a házát megkimélte!

Okos észszel el lehet ezt intézni.

Levelet fog irni Tiszáné nagyasszonynak, a miben előre tudatja vele az elháríthatlan veszedelmet, a levél vételétől még egy egész heti ideje marad a nagyasszonynak szekérre rakatni minden házi szereit, butorait, s lábas jószágaival együtt átköltözni a Nyirségre, a hol szép birtoka s ősi lakóháza is van. A mi kára aztán az épületben fog esni, azt mind megtéríti neki bőségesen Ocskay László! Állja a császár pénztára!

Ezt mind megmagyarázta Ocskay a napához irt epistolájában.

Mikor készen volt a levele, még csak az a nehéz kérdés állt előtte, hogy mi módon küldje azt el Lévára? Mert levelet az ország egyik részéből a másikba küldözgetni nagyon koczkáztatott kisérlet volt. A mellett még nem csak attól lehetett tartani a levélküldőnek, hogy a futárját a kuruczok fogják el, hanem attól is, hogy a császáriak motozzák meg, s ha megértik Ocskaynak a leveléből, hogy ő Heisternek a haditervét előre megjelenti Lévára a napának, a ki a kuruczokkal jó barátságban van, ez neki legmagasabb fokú árulásul fog beszámíttatni. Tehát erre a czélra nagyon megbizható embert kellett kiszemelni. Akadt olyan. Volt a ráczoknál egy macedó eredetű görög, a ki, ha akarta, rácz volt, ha akarta magyar volt. Ezt használták izenethordásra. A görög annyival örömestebb vállalkozott Lévára Tiszáné nagyasszonyomnak levelet vinni Ocskaytól, mert már egy másik levél is volt a tarsolyában ugyanoda czímezve.

Az a lövés, a mivel Ocskay a palóczot másvilágra küldé, mindenképen végzetes volt ő reá nézve. Mikor a ráczok a holt kuruczot eltemették, a ruhái közt találtak egy bepecsételt levelet, a mire kivülről ez volt irva: «A ki ezen levelemet nemzetes Tisza Istvánné nagyasszonyomnak általadja, ötven tallér üti érte a markát.» A görög kezébe került a levél, az eldugta azt a csizma-szárába s nagyon viszketett a tenyere azok után az ötven tallérok után. És így egészen kedvére való megbizatásnak vette azt, hogy Ocskaytól is levelet vigyen a lévai kastélyba. El is vitte mind a kettőt, szerencsésen át is adta a leveleket Tiszáné nagyasszonyomnak, meg is kapta értük, nem az ötven tallért, hanem az ötven botot. A nagyasszony tudniillik deresre huzatta a jámbort az udvar közepén s jó sort veretett rá.

– Mert hallott-e már ilyen istentelenséget ember valaha? Nézze csak kegyelmed Tormássy László urambátyám! Valami gonosz akaróm ilyen két levelet külde hozzám! Az egyiket a vőm, a másikat a szolgám nevében praktikálták. Bolond az első is; de hát még a másik. A mit a Marczi nevében irtak, azt mondja, hogy szegény lelkem fiamnak, Gábornak, Ocskay László volt a megölő gyilkosa! Már, hogy tudott ilyen istentelenséget kigondolni valami rossz szivű szószátyár?

Ezen aztán elévelődött a két öreg. Nem volt már a nagyasszonynak más pártfogója a háznál, mint az öreg nagybátyja, a ki a lábába furódott golyó miatt nem mehetett többé a háboruba.

A nagyasszony nem mozdult meg a házából; nem hitte el, a mi abban a két levélben volt irva. Azt már tudta, hogy Ocskay labanczczá lett; de azt is tudta, hogy sok méltatlanság történt vele a fejedelmi udvarnál, utoljára is, a leányának a férjét tekintette benne, fájt a szive miatta; de megtanulta őt mentegetni maga előtt. Hajh, az asszony szivbe nem lehet annyi özön keserüséget önteni, hogy a mi egyszer édes volt, keresztül ne érezzék rajta.

Ocskay pedig közeledett nagy csendesen Léva felé: lassú haladással, hogy a nagyasszonynak elég időt engedjen a tovaköltözködésre.

Olybá vette, mint bizonyost, hogy már csak a köztük támadt harag miatt is, de meg a labanczczá létel gyülöletéből, Tiszáné úgy elmegy onnan, a hová Ocskay közeledik, hogy soha egymást meg nem látják többet.

Képzelte, hogy szidja, átkozza most! De hát azt ő mind nem hallja. Olyan közel ők nem jutnak egymáshoz ez életben többet, hogy szavaikkal egymás lelkén sebeket verjenek.