Part 11

Hát azért kellett neki Bécsbe jönni, hogy ezt meglássa? Hogy ilyen alakban lássa meg Ocskay Lászlót? Rákóczy villámát, a «tűz fejedelmét!» – Nem, csak a tűzhely fejedelemnőjét.

Hej de szép lett volna, ha ilyen alakban fogták volna el őt Jávorka kuruczai s így vitték volna el Érsekujvárra, haditörvényszékre!

Valaki elkaczagta magát a háta mögött. A kaczagó hang ismerős volt. – Ozmonda fizette vissza azt a minapi kaczajt, a minek az okát nem akarta Ocskay megmondani. – Ocskay átrohant a szobájába s mint a Nessusinget, tépte le magáról a megszégyenítő asszonyi köntöst.

RÁKÓCZY VILLÁMA A CSÁSZÁR ELŐTT.

Ez az éj nem volt nyugalomra rendeltetve. A zendülés lármáját más zaj váltotta fel; nehéz lovasság vágtatott végig az utczán, harsogó trombita-szóval, azután kerekes ágyúk dübörögtek falrázó zakatolással előre, csak úgy rengett bele a ház; az István-toronyban megszólalt a «Bierglocke», a minek a hangjára minden polgár köteles azonnal gyertyát tenni az ablakába, s maga rögtön felvenni az egyenruháját, vállára vetni a mangalétát, a tölcsér-puskát s sietni a gyülekező helyre: lázadás van a városban! És azután rettentő dobszóval vonul végig az utczákon a polgárőrség, hogy az embernek a szive együtt reszket az ablakokkal! Egyszóval egész Bécs városa rendkívüli erélyt fejtett ki, – mikor már elmult minden lázadás. A «fehér angyal» előtt felállított fegyveres őrök minden embert megállítottak s megkérdezték tőle, hogy jó barát-e, vagy sem? Mind jó barát volt.

Ocskaynak a szemére különben sem engedett volna álmot jönni felháborodott lelke. Az egész éjszakát felöltözve tölté; alá s fel járkált a szobájában, le-leveté magát a kerevetre, meg felugrott róla. Egyszer csak kopogtatnak az ajtón. – Ki az? – Scharodi!

– No mi baj? (Még meg se köszönte neki a baráti segítséget.)

– Semmi baj! Hanem ő nagysága, a kurazir regement obestere kivánja tiszteletét tenni.

– Itt vagyok neki.

Az ezredes feltett sisakkal jött s katonás tisztelkedés után hivatalos stylusban mondá el a következőket:

– Kegyelmes úr! jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kérnem a késedelemért; de a lázadók cseltámadást intéztek a zsidópiacz, zsidóutcza és huspiacz ellen, hogy a katonaság figyelmét félrevonják. Az István-torony őre a hibás, a mért nem sietett elébb jelt adni a polgároknak a Bierglockéval; egyébiránt annak is mentségére szolgál az, hogy a lázadók a zsidóvárosban egy házat meggyújtottak s azzal tévútra vezették. Intézkedés történt, hogy ily eset ne ismétlődhessék. Üdvözlöm kegyelmességedet.

– Köszönöm. (Elmehettek már! gondolá magában Ocskay, a ti elkéséstek nekem a bajuszomba került.)

Az ezredes tovább ment, Ocskay levetette magát a pamlagra, a feje lehúzta. De alig vett rajta erőt a zsibbasztó kábulat, a mi hasonlít az álomhoz, csakhogy annak épen az ellentéte: öntudatlan ébrenlét, a miben mindazok az alakok mozognak, mindazok a hangok ordítanak, kiabálnak, susognak, visítanak, mindazok az arczok egymásra tódulnak, a mik a lezajlott rémjelenetekben üldözték; – a midőn újra kopogtatnak az ajtaján.

– Ki az? Mi baj?

– Ő méltósága a polgármester úr kiván tisztelkedni.

(No, a bécsi polgármesterek is más szokást kezdhetnének, mint éjfél után két órakor látogatást tenni.)

A polgármester úr teljes hivatalos gálájában jött: az asztrakán-prémes palástban, a bársony barettel, és a nagy ezüst fogantyús nádpálczával. Két drabant kisérte, nyeles lampionokkal.

Hát ennek mi kell?

– Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kérnem a késedelemért, de a lázadók cseltámadást intéztek a zsidópiacz, zsidóutcza és húspiacz ellen, hogy a katonaság figyelmét félrevonják. Az István-torony őre a hibás, a mért nem sietett jelt adni a polgárságnak a Bierglockeval; egyébiránt annak is mentségére szolgál az, hogy a lázadók a zsidóvárosban egy házat meggyújtottak, s azzal tévutra vezették. Intézkedés történt, hogy ily eset ne ismétlődhessék. Sietek üdvözölni kegyelmességedet.

– Köszönöm! Alászolgája.

Ez is elment.

Alig verte el az István-torony óraműve a hármat, a midőn újra felzörgették Ocskayt.

– Ki az megint?

Ezuttal már a Bécs városi főhadparancsnok, Obizzi gróf lett bejelentve.

Ez már valami!

Hisz ez régi ismerős is. Sokszor diskuráltak egymással ők ketten (fegyverrel tudniillik), mikor megrohanta Ocskay a Favorita-vonal erődeit, s Obizzi gróf hozta ellene a nehéz vasasok ezredét.

Ezuttal szemtől szembe tisztelhették egymást. A főparancsnoknak még a tábornoki mellszalagja is fel volt téve, tehát egészen hivatalos természetű volt a látogatás.

– «Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kérnem… (stb. stb., mint fentebb: úgy látszott, hogy mindenki egy eléje irt formulare szavait recitálja.)

– Nagyon le vagyok kötelezve.

De még alig pitymallott, a midőn újra rátörtek. Pedig most már igazán elszunnyadt, s rém-álmából felriadva, a pisztolyához kapott. Azt hitte, akasztani viszik.

Pedig csak az ő kedves barátja jött, a rendőrségi osztályfőnök, Federreiter úr. De az is hivatalos egyenruhában, a dreymasterrel a parókája tetején, a gyiklesővel az oldalán, s az is rákezdé:

– Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kérnem a késedelemért…

– Hagyd el az ördögbe! Tudom már könyv nélkül. A lázadók cseltámadást intéztek. A Bierglocke volt a hibás. Nem történik meg többet. Háromszor hallottam már.

– Az ám. Tudom, mondá Federreiter úr suttogva. Hüh, barátom uram, micsoda nagy dolog lett ebből! Ő felsége a császár vágtatva jött haza Laxenburgból a zendülés hirére. Wratislaw dühös, mint az oroszlán. Mindnyájunknak, rendőrségnek, polgármesteri hivatalnak, katonai parancsnokságnak akkora orrokat osztott, mint egy rinocerosé! Képzelem, hogy hát ő maga, Wratislaw uram mekkora orrot kaphatott ő felségétől; az már nem is orr lesz, hanem orrmány. Rád nézve ez megbecsülhetetlen nagy szerencse, hidd el!

Ocskay boszusan csettentett a nyelvével s a keze önkénytelenül a bajusza üres helyéhez kapott.

– Hagyd el. Biztatá a jó barát. Az rád nézve a legnagyobb szerencse, hogy azt letetted. Nem emlékezel a mesére, a hol az egerek vezérei szarvakat ragasztottak a fejükre, aztán mikor vissza akartak szaladni a lyukaikba, nem fértek be tőlük? Hát ilyen volt rád nézve az a nagy bolond bajusz; minden ajtóban fennakadtál tőle. Meglátod, milyen simán fogsz most mindenütt bejutni!

Federreiter urat még ott érte Ocskaynál egy új látogató. A kanczellár titkárja volt az. Wratislaw kéreti a tábornok urat, hogy a milyen korán csak lehet, tisztelje meg őt a látogatásával. Ő kegyelmessége már öt órakor felkel s hétkor fogad.

Ocskay ott volt pontban hétkor a kanczellár palotájában. Ezuttal minden ajtón készséggel bebocsáták, egész az államférfi belső-szobájáig, a hol az épen reggelizéshez készült.

Wratislaw eléje sietett Ocskaynak, s barátságos öleléssel fogadta.

– Hozta Isten! kedves barátom uram! Ejh milyen nagyon sajnálom azt a tegnapi fatalis accidenst. A katonaság tévedésbe volt ejtve a cseltámadás által, s a toronyőr későn jelezte a lázadás góczpontját. Senki sem gondolt a görög-utczára. De miért is szállt kegyelmed a «fehér angyal»-ba? Hiszen mikor legutoljára találkoztunk, Érsekujváron, meghívtam kegyelmedet, hogy ha egyszer Bécsbe jön, egyenesen az én palotámba szálljon.

Ocskaynak mondhatnékja volt, hogy de bizony egynéhányszor be akartam jönni, de azt mondták, hogy «ott künn tágasabb!»

– Most már el sem bocsátom kegyelmedet: az én vendégem marad. Rendelkeztem, hogy a málháit a «fehér-angyal»-ból ide szállítsák. Vissza se menjen oda kegyelmed. A számlája ki van egyenlítve. Legmagasabb rendeletből. Most pedig tiszteljen meg azzal, hogy reggelizzék együtt velem.

A bőséges collatio mellett aztán egészen helyreállt a barátság. Wratislaw szóhoz sem engedte jönni Ocskayt; elhalmozta lekötelező nyájaskodásokkal: elmondta neki, mennyire várták az udvarnál. A császár meghagyta, hogy tudósítsák, ha ideérkezik. Ki is fejezte legmagasabb elégedetlenségét a főudvarmesternek, hogy ezt elmulasztották. Még ma kivánja Ocskayt elfogadni, a miniszterei jelenlétében, hogy a legmagasabb kitüntetésben részesítse; minden formaszerű megerősítés egy nap alatt be lesz végezve, holnap már utazhatik vissza az ezredeihez. (Így: többesben.)

A reggeli végeztével ismét megölelgeté kedves vendégét a kanczellár s átvezetteté saját lakosztályába, a hol három szoba volt számára minden pompával és kényelemmel berendezve; egyik lakáj a másik kezére adta; jött a herczegi borbély, hogy az arczát egész simára borotválja, s a haját bepuderezze, aztán egész gálába öltöztették, s mikor készen volt, jelentették neki, kogy a hintó előjárt! – Ocskay Wratislaw aranyos staatscarosseában vonult be ezuttal a császári várba, elől két inas a fehér parókás kocsis mellett a bakon, hátul két vadász. Jöttére a Burgwache fegyverbe állt és prezentirozott. Két sor harschiergárdista között haladt fel a Gesandtschafts-Stiegén s onnan a gobelin-szőnyeges Geheimeraths-Saalba vezetteték, a hol a legelőkelőbb választottak vártak a maguk sorára.

A minapi feszes úr ezuttal háromszor is a térdéig hajtva a fejét, sasirozott eléje mazurkalépésben, s alig hallható hangon rebegett valami mentegetőzés formát; végezve azzal, hogy ő felsége valamennyi vendégek között a tábornok urat kivánja legelsőbben fogadni. Csupán két fejedelemfi előzi meg az audientián.

Pedig már akkor sokan voltak a teremben. Fényesnél fényesebb urak és asszonyságok mindenféle jelmezben.

A főudvarmesteri titkár odaállítá Ocskayt legelől az audientiás terem ajtaja elé balról. Jobbról a legelébb bebocsátandó két fejedelemfi állt.

Ocskay büszkén hordozá körül a fejét a czifra sokaságon. Tehát mégis van elismerés! Ennyi fényes nép között ő a legjobban kitüntetett. Irígykedve tekintenek reá. Ő ezt érzi s jól esik a lelkének. Hallja a szájról-szájra terjedő suttogást: «ez az Ocskay!» Alig jut egy kis figyelme a vele szemközt álló két herczegi fiucska számára. Azok közül a nagyobbik lehet tizenhárom éves, a kisebbik tíz. Mind a ketten fekete bársony német divatú ruhába vannak öltözve, kard és tőr nélkül. A nagyobbik arczán, magatartásán meglátszik a jezsuita nevelés modora; nyulánk nyakát féloldalt görbítve, félig lezárt szempillái alól sandít fel Ocskayra; s míg ajkai kényszeredett mosolyra vonulnak, az egyik szájszegletből kivillan a foga, mintha harapásra volna készen; a két keze a mellén; az egyik keze eltakarja a másikat, a melyik görcsösen ökölre van szorítva. – A kisebbik egészen ellentétese a bátyjának. Alacsony termetét felemelt fejével teszi magasabbá, mellét előre feszítve, félkezét csipőjén tartja, a másikkal a haját borzolgatja s a mellett villogó szemeivel tetőtől talpig méregeti Ocskayt, ajkát lepittyesztve.

Ocskay csak úgy futólag fitymálta őket végig tekintetével, «hát ezek miféle herczegi porontyok lehetnek?»

A császár elfogadó-termének ajtaja megnyilt s a főudvarmester első kamarása megjelent, felhívni a kihallgatandókat.

– Herczeg Rákóczy Leopold fiai!

Ocskay elsápadt erre a szóra.

Herczeg Rákóczy Leopold nem más, mint II. Rákóczy Ferencz fejedelem: őt is Leopoldnak nevezték Bécsben a bérmálási neve után, valamint a feleségét, Charlotte-Ameliet, Eleonorának, bérmáló szülőik, a császár és császárné után.

Tehát ezek itt Rákóczy Ferencz fiai! A kiknek annyiszor emlegették, hogy majd eljön értük az Ocskay László, s elviszi őket a fogságból, apjuk karjaiba! No hát itt van! Hány tervet főzött ki agyában, hogy értük eljöhessen, hogy karjaiba zárhassa, repülve magával elvihesse! Most itt voltak előtte, s még csak jól meg sem nézte őket.

A szíve úgy nekiindult egyszerre a dobogásnak! Valami keserű érzés úgy elborította egész lelkét! Úgy szeretett volna futni, futni innen, s levetni magát valahol a mezőn egy árokba; s ott kisírni megbánt álmait.

Nem lehet az! Hiába mondja az álmodó: nem szeretem ezt az álmot, fel akarok már ébredni, más akarok lenni. Az álomlátás nem hagyja magát elriasztani.

A két ifjoncz alak ismét elsuhan mellette, visszatérett, ő neki úgy tetszik, mintha a nagyobbik a nevét suttogná: «Ocskay!» míg a kisebbik nagyot dobbant a lábával, mikor mellette elhalad. – Nincs már velük semmi dolga; nevén híják: «Ocskay László tábornok úr!» Be kell lépni a trónterembe.

Ott állnak az ország főhivatalnokai, kormánytagok, hadvezérek, érsek, püspök, nagykövetek, az egész fényes udvar, a trón lépcsőin a zászlós urak, hátul a pánczélos testőrök.

A császár maga a trónon ülve, aranyszövetű brokát ruhában, az aranygyapjas-rend nagymesterének pompás jelmezében: szép, szabályos, sima arcz; de hideg és szenvedélytelen, átszegező kék szemekkel.

S ime, a midőn Ocskay a trón elé járul, e hideg arcz tetszést ragyogó mosolyra melegül át; a büszkén hátratartott fejedelmi fő helyeslően bólint s a csipőre tett kéz nyájasan biztató mozdulatra lendül. A császárnak megtetszett Ocskaynak a külső megjelenése.

Ezt a félelmes kurucz hadvezért sokszor látta arczképben, jól is találva, el is torzítva; dölyfös kifejezéssel mindig. – Nincs az a dölyf sehol! Az arcz simára van borotválva. Ezt a divatot I. József hozta be az udvarhoz: minden főhivatalnoknak el kellett azt fogadni. Sok büszkén felkanyarított, gondosan ápolt «favori», sok délczegen hegyesedő «Henry quatre» áldozatul esett a rendszernek; akadtak főemberek, a kik nyiltan daczoltak vele; maga Wratislaw kimondta, hogy inkább az ország pecsétnyomóját teszi le, mint a bajuszát, szakállát; a hadvezérek épen nem is hajtottak rá; Savoyai Eugen, Heister, Stahremberg nem váltak meg a férfidisztől; – s ime a megtért kurucz hadvezér azon kezdi, hogy meghódol az uralkodó által pártolt divatnak. – Pedig a magyarnak ez a legnagyobb áldozat.

Jól mondta azt Federreiter! Nagy szerencse, hogy ezt a véletlen így hozta magával.

A beszéd latin nyelven folyt a császár és Ocskay között. Ez volt a közvetítő idioma azokban az időkben – és még sokáig azután.

Ocskayt egészen elkábítá a kegy, melylyel az uralkodó elhalmozta.

Hősnek hallotta magát neveztetni a trón lépcsőiről. A hősi névhez «birodalmi lovag» rangjával is lett felruházva, a mi gyermekeire is örökségül szálland. A császár kinevezte őt hadseregében vezérőrnagygyá s tulajdonosává tette két lovas ezrednek, a miknek toborzására húszezer tallért adományozott neki. S hogy külső pompa is jelképezze a legmagasabb kitüntetést: a tábornoki mellszalagon kívül azt a nehéz arany lánczot is, a császár arczképét viselő medaillonnal, sajátkezüleg függeszté a császár Ocskay nyakába, a mi csak a trónnak tett kiváló szolgálatokért szokott adományoztatni.

Mikor Ocskay térde kiegyenesedett e kegy elfogadása után, egész eloquentiára nyiltak meg ajkai. A magyarnak őstulajdona az, hogy mikor indulatba jön, szónokká lesz. Nem kereste, illik-e, engedi-e a Hofceremonielle, hogy a jobbágy oratiót tartson fejedelme előtt: ő indulatából adott kifejezést érzelmeinek, s esküvel fogadta, hogy minden tehetségét arra fogja áldozni, hogy a császár zászlóinak diadalt szerezzen.

Meg volt már lánczolva: odalánczolta a trónhoz az az arany zálog, mely nyakát körülfogta. S tetszett neki az az álom, a mit most álmodik! Megfordítani nemzete sorsát. Visszahozni a magyart a királyi trón mellé s elfoglalni azt a helyet az uralkodó jobbján, a mi azt megilleti.

Mikor elhagyta a tróntermet, már el volt mosva az emlékéből az, hogy itt ezen ajtóban találkozott II. Rákóczy Ferencz fiaival, a kit itt Lipót herczegnek hínak.

Visszatérőben első dolgának tartá az udvari fizető hivatalt felkeresni, az utalványozott húszezer tallérok átvétele végett. Régi példabeszéd: «a hol malaczot igérnek, zsákkal forgolódjál!»

A Hofkriegskassaverwalter majd ónossá lett ijedtében, a mint a rengeteg summára szóló utalványt meglátta. Valami olyat rebegett, hogy nincs pénz, üres a bellica cassa, de ugyan pórul járt vele! Mert Ocskay, most már dicsősége teljes tudatában, olyan lármát csapott a hivatalban, majd kivert minden németet a szobából; felelőssé tette a jámbor pénzstrázsálókat az egész magyarországi hadjáratért: – ha Rákóczy elfoglalja Bécset, ők lesznek az okai! Utoljára, csakhogy megszabaduljanak tőle, kifizették neki az utalványát, vihette magával. Megparancsolá, hogy a Wratislaw-palotába szállítsák utána.

Nagy hiba lett volna tőle, ha a most kapott tábornoki mellszalagját s vitézségi arany lánczát be nem mutatta volna azonnal Bécs városának. E végett legalább is paripát kellett szereznie, hogy lóháton járhassa be az utczákat. Nagy dolog volt, hogy mindenütt «gverauz»-t kiáltottak előtte a várta-házaknál. A bécsi nép ugyan megbámulta a délczeg alakot, kivált a Grabenen. Ott voltak akkor a legfényesebb ékszerárus boltok. Ocskay egyik előtt leszállt a lováról, s oda betérve, kiválasztott egy szép négysoros gyöngy nyakfüzért, s azt megvette négyszáz aranyért. A felesége számára vette. Nem jutott eszébe, hogy a gyöngyök könyeket jelentenek. Azt vélte, az asszonyember, ha búslakodni fog is egy kicsit, hogy a férje mit járt Bécsben, de mégis örülni fog rajta, hogy ilyen szép vásárfiát hozott a számára onnan. Nem a most kapott tallérokból fizette ki. Volt még az aranypénzéből, a mit a zálogba tett kincsekért kapott s azt hitte, hogy azokat még – más uton – szerezte. Azt még vaskézzel vette el! Tudva volt előtte, hogy Ilonka mindazon ékszerekből, a miket Ocskay hadjárataiban «szerzett», soha egyet sem tett fel. Ez már pénzen vásárolt ékszer volt: ezt talán viselni fogja. A gyermekeknek is vett holmi csecsebecséket.

Mikor visszatért a bevásárlásaiból, megelégedve a közönség bámulatával, a Wratislaw-palotához, a kanczellárt már otthon találta.

A főúr ismét megölelgeté s összecsókolgatá szivesen látott vendégét. Vége-hossza nem volt a hizelkedésnek, és magasztalásnak, mennyire megnyerte Ocskay meleg szónoklatával az egész udvar rokonszenvét. Ő felsége különösen meg volt vele elégedve. Több ízben visszatért Ocskay beszédére s sokat vár tőle a jövőben. – Azt előre megsúghatja a kanczellár titokban Ocskaynak, hogy a mint a legelső diadalmas haditényt elköveti, hű szolgálata jutalmául donatióba fogja neki adni a császár Lietavát, a hozzátartozó uradalmakkal együtt, a melynek a mostani birtokosa «notata persona» «perduellióban» gyanus, és különben is «ultima deficiens» (végsarja a családnak).

(Tehát mégis Lietava! Az első hőstett után a csatamezőn! Sic fata jubent! Így rendeli a végzet! Már kikerülhetetlen! Hisz a csatatéri hőstett az el nem maradhat!)

Nincs már itt megállapodás. A ki elkezdett esni – fölfelé, annak esni kell, a míg a csillagokat el nem éri!

– Ma estére pedig a kegyelmed tiszteletére egy kis barátságos búcsúlakoma lesz nálam, a mire az egész generalitás hivatalos!

Ocskay nem állhatta meg, hogy ezt a mondást ki ne szalajtsa a száján: «minő ellentét a tegnapi és mai est között!»

– Ad vocem «tegnapi est», mondá Wratislaw. Nehogy valami kellemetlen érzés utómaradékát vigye el kegyelmed magával a bécsi polgárság iránt, valami körülményről szükségesnek találom felvilágosítani. Ezóta minden oldalról beérkeztek hozzám a rendőrségi tudósítások, s mind valamennyiből arra a meggyőződésre jutottam, hogy itt egy idegen kezek által szitott forradalom volt egyenesen a kegyelmed személye ellen előkészítve. Rendőrkémeink a megérkezése napjától kezdve nyomoztak három megjegyzett alakot, a kik már ama bizonyos merényletnél a Spinnerin am Kreuz mellett feltüntek, s kik most itt a bécsi tolvaj és naplopó csőcseléket folytonosan lázítják. Mind a három kurucz táborból való. Ezek közül valamelyik súgta be a népénekes Augustinnak azt a nótát, a mi kegyelmedet oly dühbe hozta, hogy kirohant az utczára, keresni, hogy kit üssön agyon? S aztán bekóborolta egyedül az elhagyott zsidóvárost. Már akkor tervezték, hogy elfogják. Mind azt mondják, hogy élve akarták kézrekeríteni. A lovaik kinn voltak elhelyezve a Favoritán túli bozótban. Ugyanezek csinálták a tegnapi lázadást, szinből a zsidóság ellen, de valóságból kegyelmed ellen. Ezt a meggyalázást tehát ne a bécsi nép rovására írja fel, hanem jegyezze meg magának, hogy a saját volt hívei kullognak a háta mögött s őrizkedjék tőlük.

Mintha csak a sárkánykigyó mérgét töltötték volna e szavakkal Ocskay ereibe.

A halálos düh szállta meg idegeit.

Hát az ő saját czimborái, tulajdon honfitársai szerezték neki ezt a meggyaláztatást, itt az idegen földön! Hát azok csináltak belőle utczai csúfalakot, azok kezdték ellene a gúnydalt! Azok bujtogatták ellene az oduk piszoknépét, hogy meghurczolják a sárban! Azok elől bujt ő asszonyi ruhákba! Ha meglátták volna, ráismertek volna: úgy vitték volna magukkal hazáig, vérszomjas nép gúnyhahotájára! Hah! Ocskay László feje a bárd alatt, bekötve asszonyfőkötővel!

Reszketett a haragtól.

Eddig csak dacz és nagyravágyás volt indulatainak méreg-erjesztője, most már a gyűlölet és harag is társul szegődött hozzájuk.

– Mikor lesz szabad innen visszamennem?

– Holnap hajnalban bizonynyal, mondá Wratislaw. Egy zászlóalj dragonyost fog kegyelmed vezetni Heisterhez a pozsonyi táborba.

– Megsiratják ők ezt még odahaza!

Annyira a szivébe marta magát ez a méreg Ocskaynak, hogy egész este nem jött meg a kedve. Még a poharazás alatt is magába zárkózott maradt. Örült a lelke, mikor hajnalban a búcsúlakomának véget vetett az ordináncztiszt megjelenése, a ki jött jelenteni, hogy a zászlóalj nyeregben ül, s a tábornokra vár.

Ocskay búcsút vett új bajtársaitól, megköszönte Wratislawnak a szives vendéglátást; bőséges borravalót osztott ki a cselédségnek, az őrt álló katonaságnak egy heti lénungot, s azzal mindjárt a lakoma-asztaltól a lóra veté magát.

Trombitaszó mellett hagyta el Bécs városát, olyan korán hajnalban, a mikor még minden jámbor lélek alszik.

A bor ködén keresztül, meg a boszuálló tervek füstgomolyain át megrémlett az agyában, mintha valakinek itt Bécs városában még valamivel adósa maradt volna. Nem tudott vele tisztába jönni.

A düh és a dölyf beszélgetett a lelkével.

Nem volt elég, hogy az az arany láncz hozzákötözte a jövendőhöz; egy másik láncz volt a lelkén eddig, a mi hozzá kötötte a multhoz: most ez szakadt le róla! Gyűlölte az emlékeit!

Mikor aztán Schwechatnál megpihent a katonasággal, az első állomáson, ott mégis csak eszébe jutott neki, hogy ki az, a ki elől úgy jöve el Bécsből, hogy adósa maradt?

A szép szomszédnő!

Annak bizony adósa maradt valamivel! Talán sokkal is.

Ha az, a mit nyert, – nyereség: – azzal mind neki tartozik.

S még csak azt sem mondta neki, hogy «Isten hozzád, édes rózsám».

Ezt a goromba hibát helyre kellett hozni.

Rögtön leült levelet irni Ozmondának, mely e szóval kezdődött: «édesem!» s a miben aztán mindenféle nyomatékos mentség szépen elő lett adva; kisérve hálakifejezésekkel, s bekoszorúzva azzal az igérettel, hogy majd legközelebb Budetinban mindazt, a mit a papiros el nem tür, élőszóval elmondja az örökre háladatos Ocskay László.

Leirta ebben a levélben az egész fogadtatását az udvarnál, érdekes részleteivel. Az asszonyok az ilyesmit szeretik. Végül köszöntötte Scharodit is: – a derék bajtárst.

Az nap nem lehetett tovább masirozni. A katonaság ott rostokolt Schwechatban. Ocskay elküldte a levelet Ozmonda grófnénak lovas stafétával.

Azután megtapogatta a keblét. Ott volt a bekecs-zsebben a négy sor igazgyöngy, a mit Ilonkának vásárolt. Azzal a megnyugvással hajthatta nehéz fejét álomra, három éjszakai virrasztás után, hogy az «asszonyi szolgálat» dolgában is minden kötelességének eleget tett.

Hiszen úgy is volt, hanem megfordítva talán mégis jobb lett volna: Ozmondának küldeni a négy sor igazgyöngyöt s Ilonkának azt a szót, hogy «Édesem»…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A VÉGZETES GOLYÓ.

A mint Pozsony alá megérkezett Ocskay, egy kis Hióbhirecske fogadta.

Annak az átadója pedig Tököly uram volt.