Part 10

Harmincz évvel e történet előtt még egy egész városnegyedet birtak Izrael gyermekei a császárvárosban, ekkor elkezdtek felőlük mindenféle borzalmas hireket terjeszteni, hogy a közkutakat a városban megmérgezik, hogy a szentségtartóból a szent ostyát kilopták s megfertőztették, hogy husvéti ünnepi szertartásaikhoz keresztyén gyermekek vérét használják, találtak egy holt kezét az utczán, s a zsidókra fogták róla, hogy azok törik fel a sirokat; a császárt el akarták fogni a kuruczok, azokkal is a zsidók conspiráltak; Tökölyivel egy követ fújtak, majd meg a megmérgezett gyertyákat keresték rajtuk, a mikkel a császárt meg akarták ölni. Utoljára a Burg udvari kápolnájában tűz ütött ki, maga a császárné Eleonora is csak csoda által menekült meg a tűzhaláltól: azt is a zsidók rovására írták. – Ezt már nem tűrhették tovább a hű bécsi polgárok; felkérték a császárt, hogy űzze ki a zsidókat Bécsből és minden országából: ők elvállalják mindazt az adót, a mit a zsidók eddig fizettek. Lipót császár kegyelmesen meghallgatá hű alattvalói kivánságát s kiadta a rendeletet, miszerint az összes Mózesvalláson levő lakosság öt hónap alatt bonyolítsa le az ügyeit és hagyja el a várost és az országot. Igy maradt pusztán a zsidó város. Az elhagyott zsidóházakra pedig nem akadt vevő. Azt beszélték, hogy azok meg vannak átkozva. Potom áron sem, ingyen sem kellettek senkinek. Ott maradt egy egész városnegyed üresen: jó menedék mindenféle napvilágkerülő gyülevésznek. Nehány év mulva aztán a császár is, meg Bécs városa is visszahívta a zsidókat; nem tudott náluk nélkül megélni, egypár száz vissza is költözött, de az mind a gazdagabb fajtából való volt, a ki privilegiumokat kivánt magának biztosíttatni; s egynek sem volt kedve az elhagyott zsidó-fertályban lakni; ellenkezőleg mind a belvárosban akartak letelepülni, a hol közel van a politzei és a militär. A hirhedett Oppenheim még fényes palotát is építtetett magának a Szent-Péter téren, ő volt a birodalmi financziák rendezője, a kit még hős Savoyai Eugen is nagy magasztalással emlegetett: Oppenheim nélkül nem lehetett volna háborút viselni. Ennek a főzsidónak még audienczia-napon kívül is szabad volt a császári Burgba behajtatni a hintójával s a Schweizer-Stiegen át menni fel az uralkodóhoz, a mikor neki tetszett. Különben is nagy pompát űzött. E miatt aztán egyszer a péklegények, meg a kéményseprőlegények felbőszítették egy vasárnap délután a bécsi populatiót, s megrohanták Oppenheim palotáját, be is törtek, összetépték a számadásos könyveit, kirabolták a kincseit, magát is megtépászták: katonaságnak kellett ellenük kivonulni ágyúkkal, úgy lett tiszta a tér. Egypárt a hősök közül megfogtak s stante pede oda akasztották fel az Oppenheim palota kiülő ablakvasaira: egy füstfaragót, meg egy kardfényesítőt.

Elfelejtette ezt mind már régen a bécsi nép. Azóta hét esztendő mult már.

Hanem a zsidóváros még mindig olyan üres volt; házai egymásra düledeztek; utczáin feltaposatlan maradt a sár, falai közt burjánzott a gaz; bejárhatta azt Ocskay László keresztben, hosszában, a nélkül, hogy másforma emberekre bukkant volna, mint a kik hátulról osonva közelítenek, s ha szemközt fordul rájuk az idegen, a szögletbe lapulnak.

Mikor reggel Ocskay felment a politzeira, lefizetni az öt forint birságot a kocsmai hajczéczúért, azt mondá neki az ő kedves barátja és patronusa: «hiszen a mi a kocsmai mulatságot illeti, az egészen rendben volna; de mi a hét csodának szaladgált az úr azután hajnalig alá s fel a zsidóvárosban egyedül?

– Erős borokat ittam, ki akartam párologtatni a fejemből a mámort.

– No hát máskor szaladgáljon az úr idebenn a glacisn, a meddig tetszik; de ne bódorogjon a külvárosokban. Annak köszönheti kegyelmed, hogy az éjjel agyon nem ütötték, hogy az én embereim minduntalan a sarkában voltak. Mivelhogy megigértem az úrnak, hogy gondját fogom viselni.

Ocskay ebből kitalálhatta, a mit az éjjel meg nem értett, hogy azok a sunnyogó alakok, a kik előre csalogatták, körülólálkodták, miért surrantak egyszerre minden irányban szerteszét: bizonyosan a közelgő rendőröket orrontották meg.

De egyúttal azt is megérthette, hogy az ő járását, kelését minden lépten-nyomon ellenőrzés alatt tartja a rendőrség; mert a bécsi rendőrségnek mindent meg kell tudni, a mi a kerületén belül történik, s különösen az ilyen notatus emberre nagyon kell vigyázni, nem kezd-e idebenn a fővárosban valami veszedelmes complottot; mert az ilyen előrecsavarintott bajusztól minden kitelik. Annak akkor sem kell hinni, a mikor imádkozik.

Ugyancsak tapasztalta ennek a felfogásnak az általánosságát Ocskay nagy hamar. Vasárnap lévén, ő is elment a Szent István-templomba ájtatosságát végezni. A templomban nagy volt a néptolongás. Abraham a Santa Clara prédikált.

Családi nevén «Megerle Ulrik».

Valódi kedvencze a népnek. Igazi népszónok. Tréfás, csípős a kathedrában, gunyoros korbácsolója az erkölcsi félszegségeknek; kiméletlen csúfolódó, a ki egyszer azt mondta a szószékről, hogy a hány erényes asszony van Bécs városában, azt mind ki tudná vinni egy targonczán. A fellázadt asszonyok ezért megrohanták templom után s keresték a becsületüket. «Én nem mondtam, hogy egyszerre viszem ki; hanem egymás után.» Ezzel vágta ki magát.

Ez is az utolsó prédikáczióit tartotta már, épen mint a hogy Augustin az utolsó nótáit énekelte. Abban hasonlított a népszerű hitszónok a népénekeshez, hogy mind a kettő egészen a bécsi nép kedélyéhez tudta magát alkalmazni, s improvizált mind a kettő.

Abraham a Santa Clara nem ment kész prédikáczióval a templomba; hanem szétnézett a nép között, meglátott valami feltünő alakot, a kit oda vitt a bűne, hogy a romlott világ valamely félszegségét, hibáját, visszásságát képviselje a külső megjelenésében; arról azután thémát kapott, s kiprédikálta, hogy azt csupa gyönyörűség volt hallgatni.

Ez alkalommal a kiviaszkolt nagy bajuszú quondam kurucz-vezér jött neki kapóra, a ki ott ült az első padban középen.

Már mikor a textust felolvasta a pap: «Saul Saul, miért üldözesz engemet?» egyszerre megsajdította Ocskay László, hogy most őtet fogják kiprédikálni; de nem lehetett a helyét elhagyni templombontás nélkül.

Persze, hogy őtet prédikálták ki. Az egész szónoklat arról zengedezett, hogy ime milyen nagy hatalma van az úrnak, a ki Saulust egy szavával átváltoztatja Paulusra! Saulus rohan, a nagy fokossal a kezében, az igazhivőket fejbeverni, s kiáltozza «rajta rajta!» (persze magyarul); az Ur ráfuvall, Saul egyszerre selyp lesz s azt kiáltja helyette «lajda, lajda!» (leider, leider!)

S ez így ment az «in æternum amen»-ig.

Mikor kijött Ocskay a templomból, látta, hogy a ponyvasátor alatt már ott árulják a fából kifaragott alakját, mint Mikulásnapi krampuszt, a két nagy bolond bajuszszal.

Ha soká itt időzik, még bécsi celebritás lesz belőle.

Feltette magában, hogy mai nap otthon marad. Vasárnap úgy sem adnak audiencziát. Az éjjel nem aludt: kábult is volt; alig várta az esteli harangszót, hogy lefeküdjék. Ma hiába telik meg vendéggel a fehér angyal: nem lesz ott az a kurucz generális, a ki egymaga kiveri a kocsmából az egész társaságot.

A bécsi rendőrség azonban, mind a mellett is, hogy mindent megtud, a mi a város falain belől történik, azt az egyet még sem tudta meg, hogy ugyanazon az éjszakán, a melyen Ocskay bekóborolta az elhagyott zsidóvárost, főzte ki egy sötétben lappangó csoport a leggonoszabb forrongást, a mi csak valaha Bécs utczáin kitörésre került. A zsidók ellen készítettek hecczet. Ezuttal a leghűségesebb loyalítás ürügye alatt. «Valaki» a ki maga is ott volt mikor József császárt a vadászaton el akarták fogni a kuruczok, elmesélte, hogy a zsidók voltak a kuruczhad hírvivői s maga Oppenheim volt az, a ki a merénylet tervét kezükre adta: ő a főügynöke Rákóczynak, ő a legjobb barátja Ocskay Lászlónak. Most is azon törik a fejüket, hogyan fogassák el a császárt, a míg Laxenburgban vadászik. Kézrekerült Oppenheimnak egy levele, a mit Eszterházy kurucz tábornokhoz írt; zsidóirás, de volt a ki el tudta olvasni s meg tudta magyarázni a tartalmát. A rendőrség, a miniszterek, mind benne vannak a komplottban, mind megvette őket a gazdag zsidó. Lám a rendőrfőnök mindennap együtt iszik Ocskayval, ez meg mindennap meglátogatja Wratislaw palotáját, a Burgban tudakozódik a császár megérkezése felől; nem kell feljelenteni semmit: álljon a tíz körmére maga a nép, és cselekedjék!

A népharag egész titokban erjedett tovább, s vasárnap délután a legjobb idő volt rá, hogy kitörjön. Mesterlegénység, diákság ilyenkor mind a kocsmákat tölti; az új bor is megteszi a kötelességét, este felé kész a ribillio. A belvárosi spelunkák egyszerre ontják elő a fellázított csoportokat. A vezetők, a főlázítók mind kéményseprő legényeknek vannak öltözve, ez a legjobb álcza: a kéményseprőnek nem lehet személy-leirását adni, az mind egyforma; az üvöltő csoportok fustélyokkal, pőrölyökkel, vas kecskelábakkal felfegyverkezve tódulnak a Szent Péter-tér felé, mintegy összebeszélésre s mire a rendőrség hírt vesz a veszedelemről, már döngetik az Oppenheim-palota vassal béllelt kapuját. Egy nagy szál füstfaragó legény, két veres kakastollal a sapakja mellett veszekíti a fellázadt tömegeket, igazi lerchenfeldi dialectussal hirdetve a kőkút kámvájáról a zsidók és kuruczok istentelen czimboraságát. (Ez Jávorka.)

Az Oppenheim palota ostromlása azonban nem soká tart: a várbeli palotaőrség nagy hirtelen ott terem s egy kis kardlapozás után megtisztul a Szent Péter-tér; az Oppenheim palotának a bevert ablakain kivül alig történt egyéb kára.

A zsivajgás vezetőinek nem volt egyenes czélja a zsidóüldözés. Ez csak egy népszerű nyitány volt valami más operához. A Szent Péter-térről szétriasztott tömegek a belváros tekervényes utczáin utat vesztve a bástyáknál ismét csoportokba verődtek, s a míg a rendőrség, katonaság a támadás jelszavától félrevezetve, mind csak azokat az utczákat őrizte, a mik a Judenmarkt, Judengasse, Fleischmarkt felé vezettek, az alatt a Krethi és Plethi hada egyszerre csak ott termett a görög-utczában a fehér angyal előtt.

Ha nem kaphatják meg a kuruczok szövetségesét, a zsidót: itt van maga a kurucz generális; «ide veled Ocskay László!»

Vakmerő kuruczvezér, a ki annyiszor végigpusztítottad Morvát, Ausztriát tüzeddel, vasaddal; a ki annyi rémületet okoztál Bécs városának, s most még ide mered tolni a bajuszos pofádat s itt is complottot csinálsz a császár ellen, s itt is hősködöl és agybafőbe vered a jámbor polgárokat; ide veled! Ha a császár megbocsátott, nem bocsát meg a nép! A Burg osztogathat amnestiát; az utcza nem kegyelmez! Halál fejedre!

A közelgő lármára a fehér angyal vendégei nagy hirtelen elszaladtak; épen a törpe szinház mutatványai voltak napi renden; a director hirtelen egy puttonyba hányta az egész társaságát s a hátára kapva, eliramodott vele: Scharodi pedig bezárta a kaput és kocsmaajtót, s azok mind vassal voltak béllelve, sok döngetést kiállottak.

Ocskay már aludt, a tegnapi nagy csatangolás után, álmából riasztá fel ez éktelen rivalgás. Az utczán már akkor tökéletes sötétség volt: minden lámpást összetörtek. A viharzó lármából csak a saját nevét tudta kivenni Ocskay. Egyszerre megértett mindent: a bécsi gyülevész őt keresi halálra…

Csúf halál!

Piszkos gyülevésztől izekre tépetni, bottal, mozsártörővel agyonveretni, utcza-csatornában végighurczoltatni, s eléktelenítve, megcsonkítva ott függni a lámpásvason, röhögő utczasöpredék gúnyhahotájára.

A vasajtón döngött már a pörölyök ütése: «Ide Ocskayval!»

Ekkor azonban megmutatta Scharodi uram, hogy mire képes egy katonaviselt kocsmáros, a kocsmája becsületéért és a jó czimboraságért.

Időnyerésről volt szó, hogy a katonaság megérkezhessék, a «fehér angyal»-t az ostrom alól felszabadítani.

A kocsma kapuja fölött volt egy szűk kőerkély, épen csak egy embernek való. Scharodi kilépett az erkélyre. Nem is lépett, hanem gördült. A két talpa alatt egy kis hordót hengerített maga alatt; a két kezében pedig egy-egy pisztolyt emelt magasra. Az arcza világított a sötétben rémséges zöld fényben, valami foszforos kenőcstől. Hajdani katonai egyenruhája volt rajta, s a tollas kalapja a fején.

– Hahhó! a «fehér angyal!» üvölté a sokaság, meglepetve, s egy perczig tréfásra csapott át a népkedély a haragosból. Halljuk a fehér angyalt!

Meg is hallották azt, mert olyan hangja volt, mint a peniczilus, hasította a füleket.

– Ezer sánczárok tele ördöggel! mit akartok itt, emberek? – Kinek loptam el valamijét, hogy rám törtök? Mennydörgős zivatar! Nem tudjátok, hogy én katona voltam, száz csatában pofozkodtam össze a halállal! Soha meg nem ijedtem. Harminczháromezer háromszáz harminczhárom ördög jönne is ide, Scharodi ezredest meg nem ijesztené. Ide hallgassatok azt mondom! Mikor Beczkó várában a kuruczok ostromoltak, azt mondtam nekik: jöhettek; látjátok itt ezt a hordó puskaport, ha betörtök hozzám, mind a levegőbe vettetlek magammal együtt. Azt mondom, bécsiek, próbára ne tegyétek az indulatomat! mert szent Kristóf lábszárára esküszöm, a mi a Riesenthornál van felakasztva, hogy ha a «fehér angyal»-t megrohanjátok, én mind fekete angyalt csinálok belőletek! Beszéljetek, mit akartok? Hallgatom, a puskaporos hordón ülve.

Ezt az erőteljes szónoklatot úgy adta elő Scharodi, hogy azon a kis erkélyen köröskörül forgott, mint a juhászkutya, mikor a kerítés-bálványra felugrik s ott tánczol maga körül.

– Elébb tegye le a pisztolyokat a kezéből! kiabáltak fel rá a gyülevészből.

– Pisztolyokat? Hahaha! kiálta kaczagva Scharodi. Hiszen két Pumpernickel van a kezemben. Itt van! Egyétek meg! – S odadobta közéjök, a miből megint egy kis tréfa támadt. A pisztolyokat elchangeirozta derczekalácscsá.

– No most már nem robbanthatja fel a puskaport, visított egy csizmadiainas, a ki egy kéményseprő létrának a legfelső fokára felmászva, egyenlő magasságból nézett farkasszemet a kocsmárossal.

– Nem robbanthatom fel? te Pámschábel! S azzal Scharodi a szájából olyan tüzet fujt a kölyök szeme közé, hogy az ijedtében hanyatt bukfenczezett a lajtorjáról.

Ezt a productiót meg is vivátozta a sokaság.

Bravó «fehér angyal!»

– No hát mit akartok a «fehér angyal»-tól?

– Ocskayt! Ocskayt! Add ki nekünk a kurucz vezért, Ocskayt.

– Bolondok! Hát nem tudjátok, hogy tegnap éjjel még, a nagy skandalum után, kidobtam a korcsmából a részeges krakählert! összetörte mind a kancsóimat, s nem tudta kifizetni az árát, az éhenkórász! Kitettem a szűrét! Ne legyetek becsületes emberek, ha nem igaz, a mit mondok.

– Magad vagy a nem becsületes ember, Scharodi! kiálta fel a veres kakastollas kéményseprő, a tömeg vállaira emelkedve. Mert az éjjel ide tért hozzád vissza Ocskay, a kurucz vezér. Én láttam!

– Ne bolond ne! Hát azért, hogy az éjjel idetért vissza, most is itt kell neki lenni? Bemargarirozva tartom én itt a szállóimat? Mit keresitek én nálam? Hiszen ott van közöttetek. Az ott ni! Abban a borzprémes sipkában, azzal a bekötött állal.

Az pedig egy jámbor cseh mészáros volt, a ki járatlan lévén az idegen nyelvekben, azt sem tudta, miről van szó; csak úgy a jó mulatság végett keverkedett a társaság közé, s most az csak egyszerre megszólal ám mély, gordonka hangon. (Pedig a száját se nyitja ki).

– No, hát én vagyok Ocskay generális! Ki akar velem birkózni?

Azt egyszerre megrohanták s a míg a nyavalyás elmondta volna, hogy ő nem az, hanem amaz, addig úgy megrakták ütleggel, hogy holtig megemlegethette. A nagy dulakodás közben az átelleni háznak egyik ablaka megnyilt, s azon kinézett egy kövér asszonyság, a ki nagyon látszott gyönyörködni ebben a tréfában.

A kakastollas népvezér csitította az ál-Ocskay kókányozóit, hogy hagyják abba, nem az az Ocskay: ő ismeri azt jól!

Ekkor egy éles asszony-hang, mintha a spektákulumnéző kövér asszonyság ajkairól jönne, hasította át a zsivaj hangját.

– Ti bolondok! Mit keresitek a kurucz Ocskayt? Itt van az én házamban elrejtve; gyertek fel, én kiadom!

Utczu, neki a szomszéd ház kapujának az egész tömeg egyszerre!

– Emberek! Atyafiak! kiabált a kakastollas, ne hagyjátok elbolondíttatni magatokat. Ismerem én jól ezt a gauklert! Hasból tud beszélni: csupa boszorkányság, a mit csinál! – Hasból beszél! komédiás!

… Ocskay László ott állt az ablakban s onnan nézett ki az utczára. Két pisztolya oda volt téve eléje az ablak hidjára.

A szomszéd szobából, a közajtón keresztül átrohant hozzá Ozmonda, s átkarolva őt, eltolta erővel az ablaktól.

– El innen! Meglátnak!

– Lássanak. Mondá Ocskay fásultan.

– Itt borzasztó ármány van ellened. Életedre törnek.

– Szemét nép.

– Épen azért, mert szemét, borzasztó volna belefulladni. Az örvénybe vitézség beleugrani; de nem a kloakába. Itt nem menti meg Ocskayt a hősi bátorsága. Sok kutya megöli az oroszlánt.

– Én készen vagyok a számadásommal. Ha betörik a kaput, ezzel az egyik pisztolylyal lelövöm azt a ficzkót, a ki vezérük, a másikkal meg magamat.

– S azzal porba ejtesz egy dicső, nagy hivatást, mit Isten rádbizott. Ezt a homlokot, a mit az ég fölszentelt, hogy nagy czéljait rábizza, szétzúzod? Nem, nem! Neked meg kell mentened magadat!

– Hogyan? Mi módon?

– Álöltözetben.

– Álöltözetben? De hát ezt a fejet hová tegyem? Hát van ilyen czifferblatt több még Bécs városában, mint az enyim? Mondhatom én azt a gyermekeknek, hogy én nem a krampusz vagyok, hanem a Mikulás?

– Oh ez a drága szép fő! Ez az én kedves, imádott fejem! Hörgé Ozmonda, két keze közé fogva azt a bálványozott főt, s heves csókjaival halmozva el arczát, szemeit, homlokát. S addig-addig csókolgatta, a míg egyszer csak hirtelen, orozva, a markába rejtett kis aczélollóval lecsikkentette az egyik bajuszát tőből.

– Mit cselekszel? hördült fel Ocskay.

– Azt teszem, szólt Ozmonda erélyesen, elhatározottan, hogy ha ezt a fejet idehoztam, innen meg is szabadítom.

Ocskay hüledezve tapogatá a levágott bajusz helyét.

Már most ha a félbajusz oda van, a másikat csakugyan utána kell küldeni; mert fél bajuszszal furcsa parádét csinálna az ember.

– Le, le! Mind a kettőt! egészen simára. Csitt! Ne ellenkezzél. Most én parancsolok! Te azt teszed, a mit én mondok.

Ocskay László épen olyan inaszakadt gyávaságot érzett, a mint a bajuszát levágták, mint hajdan Samson, mikor Delila lenyirta a csimbókjait. – Engedett magával mindent tenni.

– Mindjárt hozok számodra álöltözetet; szólt Ozmonda, kisietve a szobából. – Talán a két levágott férfidíszt is élvitte magával.

Ozmonda siettében azon a termen keresztül futva, a melyről az erkély nyilt, odasúgott nehány szót az erkélyen ezermesterkedő Scharodinak.

Az már kezdett kifogyni a mesterségeiből, a mivel eddig elséramórázta az időt, a zendülőket visszatartva az ostromtól. A katonaság még sem érkezett.

Ocskay borzadozva hallgatta a nehéz ütéseket a kapun, s a népdüh növekedő zsivajgását az utczán.

– Uraim! Barátim. Édes atyámfiai. Erőlteté még egyszer a szavát a néplármán keresztül Scharodi. Hallgassatok meg csak egy pillanatig, minek előtte Pilátushoz jönnétek velem együtt vacsorára.

– No hát halljuk! De semmi csalfaság ne legyen.

– Nem lesz semmi csalfaság, becsületemre mondom. Az én házamból minden férfinemen levő teremtés elfutott, rajtam kívül, a népharag kitörése elől. Tudni való, hogy a pinczéreknek nem nyavalyájuk a vitézség. Csak az asszonynépnek volt erős szive az itt maradásra: ők biztak ismert lovagiasságában a bécsi népnek, a kiket szent Lipót tartson meg örökidőkig; hogy legyen Bécs városa mustrája a metropolisoknak; fényesebb Párisnál, gazdagabb Londonnál, gyönyörűbb Nápolynál, hatalmasabb Rómánál…

– Ne voníts annyit a geographiából, kiálta föl a kakastollas, hanem rukkolj ki vele, hogy mi van a zsákban?

– Hát a mit már megmondtam. Az én házamban egy férfi-nemen levő cseléd, vagy vendég sincsen. Esküszöm szent Holofernesre.

– Holofernes nem volt szent! protestált a kakastollas.

– Nem volt szent? Te persze ismerted? Te füstfaragó! Talán te hordod fel a kéményen keresztül a canonisáltakat a mennyországba?

A nép röhejre zajdult.

– Eh, mit parlamentálunk ezzel? Kiálta a kakastollas. Betörjük az ajtót, s majd megtaláljuk mi a drága madarat.

– No én nem akarom, hogy emberhalál legyen! Hallgassátok meg a kapitulatio föltételeit; aztán kinyitom az ajtót magam jó szántából.

– No hát halljuk! A «fehér angyal» kapitulál! Beereszt a mennyországba!

– De nem az egész hadsereget, hanem csak egy kiválasztott Vehmgerichtet. Egy tizenkét tagból álló deputatiót, mely szigoruan átkutathat nálam pinczét, padlást, minden likat-lukat, s meggyőződhetik felőle, hogy semmiféle férfiember sincs a házamnál, legkevésbbé kurucz ember. Jöjjön fel egy tizenkét tagu deputatio.

– Jól van! Menjünk be tizenketten. Elég lesz az egy kurucznak!

– Legyen ebben a deputatioban, nem bánom, Bécs dicső polgárságának minden osztálya képviselve. Legelőször egy pék! A dicső pék czéh tagja, mely Bécs városát a török-ostrom alatt árulástól megszabadította. Hol van egy pék?

– Itt van egy pék!

– Azután egy kéményseprő.

– Nem! Elébb egy kardtisztító.

– Kötélverő! kötélverő! Az kell a kurucznak!

– Hát egy schuszter!

– De egy szabó!

– Meg egy gombkötő!

– Hátrább az agarakkal! Hentes! Mészáros!

A sokaság kezdett egymás között összeveszni a deputatioba megválasztás előnye fölött s ez nagyon jó időhaladékot szerzett.

– Ejh! ne veszekedjünk most a tizenkettős deputatio felett! rikácsolt a kakastollas. Hét sváb egy nyúl ellen. Bemegyek én harmadmagammal a házba; s fogadom, megtalálom a kurucz vezért s kihozom csimbókjánál fogva közétek. Ereszszetek engemet harmadmagammal. A két társat majd kiválasztom én magam. Mikor tűz van, senki se mondja: itt a szabó, itt a varga, itt a hentes! ez az elébb való, hanem mind azt kiabálják, hol a kéményseprő? menjen előre a tűzbe. No hát itt az a nagy tűz, a mi annyiszor elégette városainkat. Magam vagyok az a kéményseprő, a ki belemegyek, s fogadom, hogy eloltom, szent Flórián segítsége nélkül.

Ez veszedelmes szónoklat volt. A sokaság egyszerre ráállt, hogy menjen be hát a kakastollas, meg két társa, Ocskayt keresni, a «fehér angyal»-ba.

Azok Jávorkáék voltak. Ő maga, és még két kurucz összeesküvő.

Ocskayt ez alatt Ozmonda, áttuszkolva a saját szobájába, felöltöztette asszonyruhába. Az izmos, termetes szakácsné öltönyeit kérte kölcsön, s azok épen ráillettek az alakjára. Hirtelen előszedte Ozmonda a kendöző szereit; az arczát Ocskaynak kifestette veresre, az orrát borpirosra, az állára bibircsót ragasztott viaszszal; a fejét bekötötte csipkés főkötővel: olyan tökéletes cseh debellát alakított belőle, hogy bátran odaállíthatta a tűzhelyhez a szakácsné mellé; akárki testvéreknek nézhette őket.

– Most már jöhetnek!

Ocskay mind a mellett is odadugta a köténye alá a kurta cserkesz kindzsálját; veszedelmes eszköz dulakodás közben!

Ozmonda észrevette azt.

– Ne félj! Itt leszek a közeledben. Kezemben ez a két pisztoly. Ha rád talál valaki ismerni, azt én ölöm meg. – Te ma csak asszony légy. Én leszek a férfi!

E válságos pillanatban nagy zürzavaros zsivaj támadt az utczán. «Jönnek a vasasok!» Hallatszott is már a trombita recsegése.

Egyszerre vége volt a vitézségnek.

A gyülevész rohant, a merre még nyitva volt az út.

Jávorka sem szokott ilyenkor hátul maradni: hirtelen ledobta magáról a kéményseprő álczát, s elvegyült az iramodó sokaság közé. Ő győzte legjobban futással. Ismerte már jól ezt a tempót. Addig hátra se nézz, a míg magad nem maradsz! A próba csütörtököt adott; – itt meg nem foghatta Ocskayt; majd másutt! Azon volt, hogy magát meg ne fogják.

A vágtatva megérkező vértesek szétverték az egész lázongó Krethit és Plethit: a «fehér angyal» fel volt szabadítva az ostrom alól.

Ozmonda kifutott az erkélyre, gyönyörködni a lázadók elgázoltatásában.

Ocskay egyedül maradt Ozmonda szobájában.

A mint aztán egyszer megfordul, meglátja saját magát a nagy álló-tükörben… A cseh szakácsné képmása: fodros főkötőben, ránczos rokolyában, kifestett pofával, borvirágos orral, csupasz ajkkal, bibircsós állával: a tüzhely melletti dajna! Főző-kanál a köténye korczába dugva… Huh, minő alak!