Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXVIII. KÖTET

SZERETVE MIND A VÉRPADIG. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

SZERETVE

MIND A VÉRPADIG

TÖRTÉNETI REGÉNY A RÁKÓCZY-KORBÓL

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

A VAK LÖVÉSEK.

Ocskay mindenféle mámor-undorra ébredt fel. Kellemetlen érzések mind: a bor mámorának, a gyönyör mámorának és a dicsőség mámorának az undora. Ocskay együtt érezte mind a hármat. Az egyiket a hátában érezte, a másikat a szivében, az utolsót, hahj! azt az egész valójában!

Szép mulatság várt rá odakünn a «platz»-on.

Jött a vert had mindenfelülről: gyalog és lovas egyszerre. A gyalogok még jobban tudnak futni, mint a lovasok. Volt ott ezer ember is egyrakáson, de abból tíz nem tartozott egy ezredhez. Kék hajdu, zöld hajdu, sárga huszár, veres huszár, palotás, dragonyos, pattantyús, összevissza. Zászló egy sem, tiszt sehol. Lármázni tudtak minden nyelven, magyarul, tótul, lengyelül, svédül, németül; de hallani nem akartak semmi nyelven. Valami rendet csinálni közöttük, arról szó sem volt. Nem is lett volna kivel. A kiket Jávorka az éjjel az Isztriczén fekvő Ocskay-ezredből lóra tudott ültetni, alig tesz két századot. Azokkal a futó vert hadat fel nem lehet tartani: inkább attól kellett félni, nehogy azokat is magával ragadja. A nagy vészlármájukkal a futók már eddig is demoralizáltak mindenkit, a ki utjokba esett. Azt hiresztelték, hogy harminczezer német jön a sarkukban aztán mágneses golyóbissal lövöldöz, hogy minden golyó emberbe talál.

Aztán éhesek voltak pogány módon. Tegnap óta egy harapást nem ettek. A prófont is mind ott veszett Trencsén alatt. Valahány csapat jött, az mind oda tódult Ocskayhoz a kastélyba s kenyeret, húst, bort követelt.

Ocskay szidta őket, mint a jégeső.

– Hát koldusbiró vagyok én? Ott volt előttetek az ellenség, mért nem ettétek meg? A hol dolgoztatok, ott kérjétek az ebédet.

Hanem a kurucz atyafiak egészen eltérő véleményen voltak. Nekik ha nem adnak, vesznek maguk. Délig tele volt minden ház marodeurökkel; félő volt, hogy estig szőröstül-bőröstül feleszik az egész falut.

Ocskay megkisérlé egyes csapatokat öszszeterelni, rendbe állítani; de mire hátat fordított nekik, már nem voltak sehol. Mind requirálni mentek.

Azután meg azt kisérlé meg, hogy eltolonczozza őket előbbre. Akkor meg nem birta őket a helyükből kimozdítani. A kiket a falu egyik végén kiterelt, a másikon visszakerültek, ismét ott voltak a nyakán. Puska csak minden tizediknél, ha volt: nagyon alkalmatlan utitárs a szaladásban, a lovak meg a rogyásig kifáradva. A gyalogság égre-földre esküdött, hogy addig nem találja meg a lábát, míg jól nem lakott.

Egyszer aztán jött valaki a segítségére Ocskaynak, a ki csodákat tudott mívelni. Egy csapat mezei lovas. Vágtatva jöttek Ugrócz felől s a milyen tágan kifért a szájukon, úgy ordították végig az utczán: «Itt jönnek a ráczok!»

Erre a rémkiáltásra egyszerre ott hagyta a vert had az elfoglalt tanyákat, félig nyúzott ökröt, kemencze kenyeret, s futott szerteszéjjel, szaporítva a vészüvöltést: «a ráczok, a ráczok»!

– Na nézd, hogy futnak a ráczok elől! monda keserves kedvében Ocskay Jávorkának. Tegnap még az egész világ kevés volt nekik ellenségnek, s ma elég a ráczok veres köpenyege, hogy a világ végéig szaladjanak tőle. A bika elszalad a vörös posztótól. Így tesznek mindig. Ha egy csatát megnyerünk, akkor szűk nekik Európa, ha meg egyet elvesztünk, a rókalyukba is be akarnak férni.

No, az az egy jó volt a dologban, hogy a falu hamar kitisztult a sereghajtó hadtól; nem fájt már senkinek a lába, se a lova nem volt fáradt; hanem meg volt mellette az a baj, hogy a ráczok csakugyan jönnek. A toronyba állított őrök jelenték, hogy az ugróczi úton nagyon vereslik valami. Az a szerezsánok veres köpenyege.

Ocskay leküldé Jávorkát a századosaihoz, hogy indítsák meg az alattuk levő lovasságot s verjék vissza az ugróczi úton közeledő ellenséges csapatot, a mi utoljára is alig lesz egyéb egy kémszemlésző portyánál.

Nemsokára visszajött Jávorka azzal a szép hírrel, hogy a századosok nem tanácsolják azt a kisérletet, a csapataik hangulatát tekintve. A katonák nagyobb része még most is kótyagos, s nincs semmi kedvük a verekedéshez.

– Itt van ni! Hát az egyik azért nem akart verekedni, mert éhes, szomjas, a másik meg azért nem, mert sokat ivott-evett. És így megérem azt, hogy magamnak is el kell szaladnom a ráczok elől.

– Nem magadnak, édes vezérem, mert mi is veled futunk.

– Ezer sánczárok tele ördöggel! (Ez volt akkor a legnagyobb káromkodás.)

E pillanatban érkezik a «kertek alól» nagy török sípszóval egy csapat, valami háromszáz lovas. Nagyon megbámulták őket. A ki most török sípokat fuvat masirozás közben, az nem tudja még, hogy mi történt? Honnan cseppennek ezek ide?

Mindjárt meg lett oldva a talány, a mint a csapat közelebb jött. Az egyenruhájok kibeszélte, hogy kicsodák.

– Hahhó! hisz ez a rongyos gárda! kiálta Ocskay. Valami ötlött az eszébe. «Vágtassunk eléjük», mondá Jávorkának; «a míg össze nem jönnek a többi bús magyarokkal»!

Azzal a lóra kapott s a felvonulók elé tartott.

«Azok» voltak biz azok: a rongyos gárda. A hány, annyiféle mundurban; a legtöbb egy ingre vetkőzve a nagy melegben. Borbély Balázs jött legelől: az volt a vezérük.

– Soha jobbkor, karikalábu szent öcsém, Balázs! kiálta rá Ocskay messziről. Honnan jöttök?

– Temetvényről.

– Nem hallottátok az ütközetet?

– De hallottuk a szotyákoktól, hogy nagy futás van erre felé.

(A rongyos gárda most már spekuláczióra üzte a hadi mesterséget: nem volt olyan bolond, mint a hadjárat elején, hogy ő kezdje a hajczihőt; ő a végén szokott inkább megjelenni, a mikor a dividendára került a sor; addig ott tartogatta magát egy várban, meg annak a Podhrágyában.)

– Futás bizony. De még milyen nagy! Szétverte Bercsényi a németet csunyáúl! Most azt kergetjük: hol mi elől, hol ők hátul. Épen itt kerítünk meg most egy csapat ráczot, a ki erre felé tévedt. Akartok-e részt kapni a veres köpenyegből?

De hogyne akartak volna? Nem értették meg a szójátékot: «hol mi elől, hol ők hátul». Egyszerre csupa lárma, kiabálás lett az egész csapat: «hol az a rácz»?

– Gyertek velem! viszlek rája.

Akkor meg már épen a tüzes ördög ellen is mentek volna, ha Ocskay vezeté őket. Azzal «rajta Miska, rajta!»

Ocskay szerencsésen kivitte őket a faluból az országútra, mielőtt a többi kuruczok savanyú pofáitól ezek is elbusulták volna magukat. Az országúton ott lehetett már a porfelleg között látni a közeledő veres köpenyegeket.

A rongyos gárdának nem kellett buzdítás, sarkantyúba kapta a lovát, neki rugaszkodott a szemközt jövőnek s egy gondolat alatt szerteszét piroslott a mező a veres köpenyegtől. Nem az «oroszlánt keresték azok, csak a nyomát.» Ocskay a rongyos gárdájával a báni erdőig vágta a futamodókat: nem is mentette meg az egész csapatot a teljes lekonczoltatástól egyéb, mint a sűrű bozót, a hová lóháton nem lehetett utána törtetni.

Hanem itt azután új ellenség bukkant ki az erdőből a kuruczok elé. Ocskay ismerte őket egyenruhájukról. A Schlick vértes-ezred csapatja volt az. A számukat nem lehetett tudni, mert az erdőben álltak. Ocskay hadjárati tapasztalataiból tudta, hogy az ilyen kémszemlészetre nem szoktak nagy haderőt kiszakítani, s azért rohamot fuvatott ellenük, «rajta kurucz!»

Hanem akkor oda állt Borbély Balázs a lova feje elé, keresztbe a maga lovával, s elkezdett higgadt bölcsességgel beszélni.

– Megállj csak előbb egy szóra, kedves vezérem; nem kell az embernek hebehurgyáskodni, mert megégetheti a körmét. Nem tudhatjuk, hogy a vasasok hányan vannak ott benn az erdőben? Aztán ha mi támadunk, hegynek fel rohanunk s az nem egészséges.

Ocskay végignézett a czimboráján. Hát már a rongyos gárda is számlálja az ellenséget? hát már Borbély Balázs is a jobbik eszét veszi elő, mikor rohamra kell menni? Szépen vagyunk.

– Hát mit gondolsz? kérdé Borbély Balázstól.

– Tartsunk elébb haditanácsot.

– Tudsz francziául?

– Nem többet annál, hogy «ü le koma, itt a kű!

– No hát az épen elég. Ülj le koma, ott a kű! Álljatok fel az országút mellett két felől a cheval, két escadronnal, egy escadron maradjon en reserve; egy detachement igyekezzék a bozóton keresztül az ellenséget flankirozni; két róta eklerőrnek harzelirozza az ellenséget frontban.

– Köszönöm, elég volt már a francziából. Mindent megértettem.

A kuruczság is felállt hadirendben, az erdővel szemközt.

Ocskaynak eszébe jutott, hogy épen így állt Zólyomnál, és épen így Strázniczánál szemben, álló egész nap, kurucz és labancz s nézett farkasszemet egymásssal, várva, hogy a másik támadjon.

Az is eszébe jutott, hogy a zólyomi ütközetben úgy tudták a vezérek nemakaródzó hadaikat egymásra rávinni, hogy maguk kinyargaltak a tér közepére s kihitták egymást személyes párviadalra. Szokás volt az akkoriban. Ő is megpróbálta.

Végig lovagolt a hadrendbe felállított rongyos-gárda előtt, s megszólitá a török-sípfuvó trombitást.

– Hej fiam! tudod-e a nagyszombati nótát?

– Hogy ne tudnám!

Szép nóta volt; de a hozzávaló verset még nem igen énekelgették a közvitézek: azt csak az urak danolták maguk között.

«Jaj már minekünk Magyar nemzetnek, Kik feltámadtunk Rebelliseknek. Szuhay Mátyás, Esze Tamás Kopasz fejének Nagy pipáju, kevés dohányu Magyar nemzetnek.»

– No hát fujdogáld ezt nekik.

A török-síp fujta a nagyszombati nótát, Ocskay László pedig sarkantyúba kapta a paripáját, kivágtatott egyedül egymagában a szép tarló mezőre s annak a közepére érve, a honnan jól meghallhatták a hangját, elkezdett átkiáltani a németekhez, körültánczoltatva a paripáját, s magasra emelve a kardját:

– Héj, német: nem vesz apád csibét? hallod-e. Kinek van lelke ide jönni egy pár barátságos kardcsapásra?

A vasasok csapatjából rögtön kivált egy vezéri alak, s az is egyedűl, minden kiséret nélkül, odanyargalt Ocskay elé. A vállán átkötött széles écharpe, a tollas föveg igen magas tiszti rangra vallott nála.

Mikor egészen közel ért, Ocskay meglepetve ismert rá. Ez maga volt a bán, Pálffy János: a trencséni szomorú ütközet diadalmas hőse.

Egymásra nyargaltak s aztán öt hat kardvágást váltottak egymással, a minek nem volt más eredménye, mint ugyanannyi csorba a kardok élén. Akkor mind a kettő visszarántotta a paripáját.

– Hagynók abba, brigadéros uram. Szólítá meg előbb a bán Ocskayt. Úgy sem tudja egyikünk is megvágni a másikat. – Sok mindenféle oknál fogva. – Ugyan mit akar kegyelmed ezzel a rongyos pereputytyal itten?

– Kegyelmeteknek a fényes uniformisát még ennél is rongyosabbra tépni.

– Próbálná meg! Ha a saját ezredével volna itt kegyelmed, nem mondom, hogy szivesen nem látnám. Még ma mind az én vendégem lenne. De Borbély Balázs rongyos gárdája a pokolnak kell – ajándékképen is.

– De annak a háta mögött ott van az én egész ezredem.

– Nincsen biz az, brigadéros uram. Van kegyelmednek Isztriczen legfeljebb kétszáz kurucz lovasa nyeregben, a melyiknek csak a fele józan: tudniillik a lova.

– De ott vannak az öcsém Sándor, Csajághy Márton pihent ezredei.

– Nincsenek biz azok, brigadéros uram, mert azokat leküldték Érsekujvár felé. Jobban tudom én azt, mint kegyelmed. Jobb lesz, ha mint jó barátok válunk el egymástól, az az, hogy «jó» ellenségek: kegyelmed se kisérgessen engem, én sem kegyelmedet.

– Valljuk meg az igazat, bánus uram, kegyelmed is gondol olyanformát: hátha ez a bolondfejü Ocskay most ezzel a rongyos gárdával külön kaphatja a trencséni hérost, s még felcsufolja a diadala végén?

– Hát az sem lehetetlen.

A két szemközt álló dalia csak ilyen csendesen beszélgetett egymással; a paripák prüszkölve kapálták patáikkal a tarlót.

– Hogy van odahaza a kedves familiája kegyelmednek? szólt a bán.

– Köszönöm kérdését, mind egészségesek.

– Vigye meg kedves asszonyának az én feleségem üdvözletét. Nagyon rám kötötte, hogy ha találkozom kegyelmeddel, el ne mulaszszam átadni.

– Nagyon örülni fog rajta.

– No már most hát Isten megáldj. Alá is út, fel is út! Én jobbra, kegyelmed balra: a míg az utaink megint össze nem találkoznak.

Azzal megint kettőt-hármat vágtak egymásnak a kardjára s aztán megfordultak, széjjel mentek.

Mikor valami harmincz lépésnyire távoztak egymástól, a bán visszakiáltott Ocskay Lászlóra.

– Brigadéros uram! Kegyelmedre sok szem néz. Nehogy valami mendemonda szófia beszéd keveredjék belőle: nem jó volna, ha kilőnénk egymásra pisztolyainkat?

– De ez jó lesz.

Aztán mind a ketten kilőtték egymásra a pisztolyaikat. A golyók elfütyöltek erre-arra. A két vezér visszament a maga csapatjához.

A bán hamarább odaért a vérteseihez, s rögtön a megérkezése után hangzott a vezényszó, a mire az erdő szélen felállított katonaság megfordult, s visszahuzódott a sűrűbe.

Erre aztán a kuruczságnak megint nagy kedve lett volna utána vágtatni a visszavonuló ellenségnek, s nagy volt a zugólódás, mikor Ocskay szájából meghallották a parancsszót, hogy ők is visszavonulnak Isztriczére.

Az volt a szokás, hogy a közvitézek belebeszéljenek a hadvezér parancsolataiba. A trombitás volt az ezred szája.

– Brigadéros uram! Jobb szeretnők, ha támadót fuvatna kegyelmed! Mind megennők azt a szarvasbogárnak öltözött németet odaát. Had fujjam a népnek azt a nótát, hogy «Hát a nénéd él-e még? Hát a foga ép-e még? Rád-é, rád-é, rád-é rád, Rád-é vicsorítja még? (Ez volt a lovasság kedvencz csata-indulója.)

– Csak te fujd fiam azt a nagyszombati nótát.

De még Borbély Balázs is ungorkodni kezdett. Hogy de már mégis! Egy kis próbát csak illett volna tenni! Hátha a német parókáját elhozhattuk volna? Olyan jól kezünkben volt most, hogy soha jobban nem lesz. Mindenkinek jutott a nyereségből, csak a rongyos gárda megy el üres kézzel.

Ocskay aztán oda dümmögött neki a fülébe.

– Ne kivánj magadnak abból a nyereségből. A te rongyos gárdád az utolsó csapat, a mi veretlen marad a hadseregből: szétverte az ármádáinkat tegnap Pálffy bán, teljes tökéletesen. A fejedelem is nehéz sebbe esett. Az ő menekülését védtük most ezzel a visszacsapással.

Borbély Balázsnak is lekonyult erre az orra, hüvelyébe taszította a kardját, nem szólt többet, csak annyit mondott vezényszónak, hogy «úpré púpos!» s a ki azontúl hozzá szólt, mindenkit azzal gyanusított, mintha nem törvényes szülötte volna az apjának.

A zúgolódó rongyosgárdának aztán be kellett érni azzal, hogy visszatérőben a mezőn levágott rácz gyalogokat kifosztogathatta, a veres köpenyegeket fel is vették magukra, úgy parádéztak velük nagy kevélyen, a mikor Isztriczére visszatértek. Iszonyú nagy volt a dicsekedésük. A ráczokat úgy kiirtották, hogy egész Ráczország üresen maradt, azután meg Pálffy bánt magát kergették meg valamennyi vasas ezredével: csak annak köszönheti megmenekülését, hogy jobb lova volt, meg a nagy erdőnek.

Erre a diadalhirre aztán Ocskay lovasságának is egyszerre dühös kedve támadt a verekedéshez; most már ők is mennek.

– Mentek fiaim, alunni. Mondá nekik Ocskay László. Megérdemeltétek: sokat fáradtatok az éjjel.

Már ő akkor bizonyos volt felőle, hogy Pálffy bán nem fogja a további üldözést megkisérteni. «Ezért» is, meg «amazért» is.

Odafenn a kastélyban vártak reá már a futároktól hozott levelek: «Ocskay László brigadéros uramnak. Ibi, ubi.»

Azok között volt Bercsényinek három levele.

Mind a három más, egymással ellenkező rendelkezést tudatott vele. Találgathatta, hogy melyik a legutolsó keletű.

Annyit megtudott belőlük, hogy a fejedelem szerencsésen elmenekült a Nyitrán túl Zerdahelyre. A kapott sebe nem veszélyes. Azt úgy kapta, hogy a mint felzavart hadának rendbeszedésére rohant, két mély vizmosáson kellett átugratnia a lovával; ezt szerencsésen meghaladta, de a harmadik meredeknél a lova belebukott a mélységbe s nyakát szegte: maga a fejedelem estében félrevetette magát s így kerülte el az agyonzúzatást, de az arczát megütötte és elájult; most már ismét talpon van s rendeleteket oszt. Személyét nem kell félteni, az éjjel Vak Bottyán hatszáz válogatott lovast küldött a védelmére: azok megvédik a Nyitra hidját.

A harmadik levélből azonban azt értette meg Ocskay, hogy az éjjel tartott haditanácsban elhatároztatott, miszerint Ocskay Sándor és Csajághy Márton a maguk csapatjaival siessenek le Érsekujvárra, az erősség védő seregét szaporítani; Ocskay László pedig menjen a hegyek között a saját ezredét összeszedni.

Ez arra volt jó, hogy Ocskay László mellől el legyen távolítva az a két alvezér, a ki az isztriczei találkozásnál olyan hatalmasan pártját fogta neki a fővezérrel szemben.

Aztán pedig ennek a két embernek az eltávolításával megszünt az őrállás Ocskay László fölött. A kik vigyáztak rá, a kik féltették, hogy eltántorodik, a kik szivének, lelkének gondolatait ellenőrizték, azok lettek tőle messze elszakítva.

Most már szabad a vásár!

De hát, hogy tudhatta ezt a bán hamarább, mint maga Ocskay László?

A FEHÉR BARÁT.

A fővezér egyik levelében az is meg volt hagyva Ocskaynak, hogy a dandárához tartozó Szalay-ezredet küldje le Bottyánhoz. Most a félszemű hősre volt bizva a föladat: a győzelmes császári tábort előnyomulásában föltartóztatni, míg ugyanakkor Eszterházy kurucz vezér egész hadtestével Ausztriába tört be s egész Bécsig nyomult.

Ocskay megküldé a rendeletet Szalaynak, hogy az alatta levő tizenkét zászlóval rögtön siessen a Nyitrától lefelé Érsekujvárnak. Másnap már ott volt az ezredese a tiszteivel együtt s jelenté, hogy beérkezett a rendelet szerint.

– Hát a zászlók? kérdezé Ocskay.

– Itt vannak mind az udvaron.

– Nem látom.

– Dehogy nem. Ott vannak a szekéren.

Csakugyan ott hozták egy parasztszekérre rakva mind a tizenkét standárt.

Ocskay minden rossz kedve daczára kénytelen volt nevetni.

– Hát a hozzávaló legénység?

– Az mind hazament. Már minálunk ez a szokás: ha valahol megvernek bennünket, minden ember hazaszéled. Nem maradt velem más, mint a tisztek, azokkal végeztetem az előőrsi szolgálatot.

– No hát jól van. Vigye el kegyelmed a tizenkét zászlóját Vak Bottyánhoz.

Épen ilyen eredményre jutott Ocskay a Balog és Csáky ezredeivel. Azoknak is csak a tisztei maradtak meg a zászlóknál.

Az már bebizonyodott igazság volt, hogy a kurucz sereg nagy tömegben, rendes haditerv szerint megütközni nem tud.

Maga Bercsényi keserüségében azt irja a kurucz hadról: «A hadaknak oszlása a szokott nyavalyánk. Elébb fogy el a prófontja, mintsem megeszi; előbb szakad mundurja, mintsem elkészül; előbb fogy el kongója, mintsem kiosztjuk; előbb tudja okát, miért nem győzhet, mintsem reá indul.»

Ocskay lelke végképen elcsüggedt. Rettenetes gondolat egy mindig győzelemhez szokott hősnek, hogy egy olyan sereg vezére legyen, a mely az ellenség trombita szavára az erdőnek szalad.

Eszébe jutottak lelkének terhei. Régóta nem gyónt már. Pedig nagyon buzgó katholikus volt. Azonban nem volt bizodalma a papokban. Könnyű volt a protestáns hitre áttérés, s ha egy franciscanus, a kinek a titkait bűnbánattal a fülébe súgja, holnap kálvinistává lesz, hát azt semmi sakramentum nem kényszeríti többé az ő gyónástitkának zár alatt tartására.

Egészen a szive titkos vágyai szerint történt hát, hogy egy este odaérkezett a táborába (mindössze kétszáz embere volt) egy fehér barát, a præmonstratensisek rendéből, a ki átutazóban volt, a fejedelem táborából. Ocskay László egy régi kedves iskolatársát ismeré fel benne, Mednyánszky Pált.

Ennek gyónta meg minden bűnét.

Mikor készen volt vele, s megkapta az absolutiót, akkor azt mondá neki a fehér barát:

– Már most én gyónok meg neked.

– Nekem?

– Igen. Én előttem most sem vagy egyéb, mint pap. A kinek a homlokát a szent chrysmával beolajozták, az le nem törölheti azt onnan csak úgy egy kendővel. Az egész világ előtt lehetsz brigadéros. Nekem csak collega vagy. Hajtsd hozzám a füledet s hallgasd meg, a mit én fogok gyónni.

– Hallgatom.

– Legelőször is, confiteor, hogy én nem Rákóczy híve vagyok; hanem a koronás királyé.

Ocskay összerázkódott. Minő nehéz gyónástitok ez!

– A fejedelemnek ellentmondok, mert ő még azon nagy Istencsapása után is, a mely hadseregét Trencsén alatt érte, a kálvinista porosz királyt akarja a magyar trónra hozni, s e végett szövetséget kinál a protestáns államoknak, Angol-, Porosz-, Hollandországnak, és az orthodox muszka czárnak a katholicismus megrontására.

– Igazak-e ezek?

– Papi hitemre mondom. Confiteor továbbá, hogy egészen helyeslem Bezerédy Imrének azon ajánlkozását, miszerint Pálffy bánhoz egész dandárával együtt átálljon.

– Micsoda? Bezerédy Imre? A tábornok?

– Vezértársad. A királypárthoz fog állni, alvezéreivel Botka Ádámmal, Szegedi Istvánnal együtt, mihelyt Pálffy hadteste közeljut hozzá a Dunántúl.

Ocskay teste lúdbőrzött. Ozmonda jóslatai mind sorról-sorra teljesülnek. Mindjárt ő rajta magán lesz a sor.

– Hallgasd tovább, mondá a fehér barát. Confiteor. Én, a midőn a fejedelem által megbizattam, hogy egy nagyon fontos levelét vigyem el Bercsényihez, megsértettem a levéltitkot; mesterséges úton-módon felnyítottam a pecsétet s kitanultam a levél tartalmát. Ebben a levélben a fejedelem azt irja a fővezérnek, hogy vigyázzon erősen, mert «egy áruló» van a hadseregben, a ki az ellenséghez át akar szökni. És oda volt mellékelve Pyber püspöknek egy levele te hozzád, a mit utközben elfogtak.

– Én hozzám?

– Igenis. A püspök azt írja neked, hogy «mind azok az ajánlatok, a mik a minapi három kegylevélben te neked téve voltak, s a miket oly gorombán elutasítottál, most újból készen állnak a számodra, ha el akarod fogadni.» Ezért vigyázzanak rád, irja a fejedelem.

– De én hozzám nem is jutott el ez a levél.

– Azért mégis ki vagy péczézve. Halld tovább. Confiteor. Én most innen Vak Bottyánhoz megyek, de lopva útba ejtem Pálffy bánt, s elmondom neki, hogy állnak a dolgok? és azt is, hogy te nálad voltam és veled beszéltem. Ezek voltak, a miket meg kellett gyónnom. Megadod-e az absolutiót?

Ocskay el volt szörnyedve.

– Mint hadvezérnek, főbe kellene téged lövetnem azokért, a miket most nekem elmondtál.

– De mint áldozárnak, meg kell adnod az absolutiót; szólt a fehér barát, ájtatosan letérdelve Ocskay László elé.

– Isten bocsásson meg neked… rebegé Ocskay.

– S mily penitentiát szabsz rám?

– Penitentiát? Te rád? Járj mezítláb a tövisvetésen, a minek a magját elhintetted. Virraszsz a halottak lelkeivel együtt, a kik kétségbeesve kimultak. Érezd az ital vizen a hazafiak vérét, a mi belé vegyült. Lásd ébren és álmodban az égő mindenséget, a mit felgyujtani segítettél. Hallgasd a milliók jajkiáltását, a századok átkait, s a lánczok csörgését a legnagyobb csendesség közepett s ne találd hazádat sehol a földön.

– Megtalálom az égben… Ám ezek mind csupán világi penitenciák, miket a hős mondott; add fel a kánoni penitenciát, mint piacularis sacerdos.

– Úgy? Tehát: mondj el tizenkét Paternostert és tizenkét Ave Máriát.

– És hány Credot?

– Semmi credot! Nincs már a világon «credo!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A fehér barát tovább ment. De otthagyta a töviseket Ocskay László szive elevenéig verve.

Már ki van péczézve!

Ki vannak ellene adva a titkos rendeletek minden hadvezérnek, hogy vigyázzanak minden lépésére; őrizzék, strázsálják, körülkerítve tartogassák!

Pedig még semmit sem vétett, semmit nem mulasztott.

Ezredét, mely a vesztett ütközet hirére épen úgy szétoszlott, mint a többi, hadnagyaival a Nyitra védelme alatt már összegyüjteté, az ott várt rá Szkolcsán városában, Blaskovich István volt az ideiglenes parancsnoka.

Igen! Ez a Blaskovich István! Ez még itt van. Pedig mit jósolt felőle Ozmonda? hogy ez lesz az első, aki el fogja árulni a fejedelmet, s átszökik a királypárthoz. S még ime itt van. Hát még sem oly pontosan teljesül annak a varázslónőnek minden jóslata.