Part 7

Kissé meghajtotta magát.

– Voltam, de már nyugalomba vonultam.

– Magyarázza meg nekem –

– Mindent megmagyarázok, – szólt nyugodtan. – Hiszen azért jöttem.

Leültünk egymással szemben. A báró egy elegáns cigarettadobozt vett ki a zsebéből és elémbe tartotta.

– Érsek koromból úgy emlékszem, hogy szereti a könnyü cigarettát, – mondta. – Szolgálhatok egy jakkával?

Tüzet is adott, maga is rágyújtott, aztán rátért a dologra.

– Mindenekelőtt bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, amit önnek Cattaróban szereztem. Kénytelen voltam vele. Azt hiszem, ön most már érti az összefüggést…

– Nem egészen!

– Pedig a dolog fölötte egyszerü. Én Budapestről jöttem és mivel tudtam, hogy a fővárosi rendőrség néhány semmiség miatt fel akar tartóztatni az utamon, a jerichói érsek inkognitójában utaztam. Az inkognitóm ugyan mély volt, de mivel az osztrák rendőrtisztekkel már korábbi időkben is kellemetlen tapasztalatokat szereztem, kiszolgáltattam nekik önt, hogy elejét vegyem a további kíváncsiskodásoknak. Reménylem, hogy tisztességesen bántak önnel?

– Köszönöm szíves érdeklődését, de most már ne beszéljünk erről.

– Amint parancsolja.

A cigarettája elaludt s ő újból rágyújtott. Én akkor hirtelen a következő kérdéssel támadtam rá:

– Mondja, kérem, kicsoda ön tulajdonképpen?

– Nem adta át a kapus a névjegyemet?

– Azon Huszt báró neve van. Az öné ez a név?

– Az enyém, mert magam csináltam.

Erre nem lehetett mit válaszolni.

Úgy éreztem, hogy fontos fölvilágosításokat kell még kérnem Huszti Huszt úrtól, de azért az első kérdések, amelyeket hozzá intéztem, mégis csak jelentéktelen külsőségekre vonatkoztak.

– A szép szakáll, amelyet ön jerichói érsek korában viselt, álszakáll volt?

– Természetesen. Én elvből mindig símára borotvált arccal szoktam dolgozni és szakállas arccal utazni. Ha sima arcu embert köröztetnek, akkor a rendőrség ügyet sem vet a szakállasakra. A szakállragasztásnak az a tökéletes módja, amely önnek is feltünt, saját találmányom. Kissé hosszadalmas eljárás, de a szakáll hetekig is eltart és tévedésbe ejti a szakembert is.

– Szakember alatt rendőrt ért?

A báró megvetően legyintett a kezével.

– A rendőr nem szakértő, csak a borbély.

– És ha már sürgősen el kellett hagynia Magyarországot, miért vette útját éppen Görögország és miért nem Amerika felé, hová az ön kartársai, – ha szabad ezt a kifejezést használnom, – rendszerint utazni szoktak?

– Ahol mindenki jár, ott nem tanácsos járni, – válaszolt nyugodt mosollyal a báró úr. – Ön alkalmasint nem tudja, hogy Görögország engem épp oly kevéssé szolgáltat ki, mint Amerika?

– Nem tudtam.

– Sejtettem. Otthon erről egyáltalában kevés embernek van tudomása, ami némileg iskolai oktatásunk bűne. Ez a derék kis ország megérdemelné, hogy feléje forduljon figyelmünk. Közel esik és az idevezető útat a világ legnaivabb rendőrsége őrzi.

Újabb cigarettára gyujtott és én ekkor a következő kérdéssel támadtam rá:

– Tulajdonképpen minek köszönhetem a szerencsét? Én úgy képzelem, hogy ilyen gyakorlatias gondolkodásu férfi, aminőnek a báró urat tartom, nem inkommodálja magát puszta udvariassági formaságok kedvéért.

– Elég jól ítél meg engem, – válaszolt mosolyogva. – Engem tényleg a vágy vezetett ide, hogy ne csak szavakban, de tettekben is meggyőzzem önt rokonszenvemről és hálámról.

– Ugyan?!

– Ön író, – folytatta bizonyos hévvel a báró, – és kitünő elbeszélései sok élvezetes órát szereztek már nekem…

Itt a szavába kellett vágnom.

– Kérem, báró úr, ne felejtse, hogy én a szerény írók válfajához tartozom…

Huszti kissé meghajtotta magát.

– Akkor hát el kell hallgatnom mindazt, amit az ön kiváló tehetségéről gondolok. Nem hallgathatom azonban el, hogy míg egyrészről az ön előadási művészetével igen meg vagyok elégedve, addig sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy ön nem mindig szerencsés a témái megválasztásában…

– Szemérmetlen fráter! – gondoltam magamban. De szólni nem szóltam semmit. A báró pedig a művelt mecenás hangján beszélt tovább.

– Önök írók nagyon is távol élnek a való élettől és ez bizony meglátszik a dolgozataikon is. Ha már az életkörülményeik nem engedik meg, hogy aktiv életet éljenek, legalább keresniök kellene oly emberek társaságát, akik otthon érzik magukat a világ forgatagában.

– Mindenekelőtt a szélhámosokét és kalandorokét? – kérdeztem kíméletlenül.

A báró úr hűvösen mosolygott.

– Nem tudom, hogy kit nevez szélhámosnak es kalandornak? Az emberek részben a társadalom aszisztenciájával, részben a társadalom nélkül és ellenére intézik életüket. Ha kalandorok alatt azokat érti, akik a társadalom ellenére is mernek és tudnak élni, akkor igenis ajánlom, hogy keresse fel az ő társaságukat, mert ők a bátrak, az erősek és az őszinték.

Huszti Huszt úr e szavaknál kivett a zsebéből egy vastag papircsomót, amelyben az én gyakorlott szemem azonnal megismerte a kéziratot. Nem tagadom, a kézirat látása első pillanatban kellemetlenül érintett. Ha valakivel beszélgetek és ő minden bevezetés nélkül kéziratot vesz ki a zsebéből, akkor mindig kellemetlen érzés fog el.

– Mi az? – kérdeztem naiv hangon.

– A naplóm. Önnek szeretném ajándékozni. Ha elolvassa, bizonyára meríthet belőle inspirációt.

Kezembe vettem a kéziratot. Első lapján szép, hideg rondírással, a cím állott: _Mr. Hudson élete._ Alcím: _A kalandor naplója._

– Ön a napló hőse? – kérdeztem.

– Én.

– Hát önt nem Huszti Husztnak hívják?

– Amerikában Frank Hudson a nevem.

– Nos, báró, illetőleg Hudson úr, köszönöm az ajándékot. Nagy figyelemmel el fogom olvasni és ha közölhetőnek bizonyul…

A báró kivette kezemből a csomagot.

– Valóban boldoggá tesz, hogy elfogadja igénytelen ajándékomat. Jósága fölbátorít egy másik kérésre is. Én sürgősen Amerikába szeretnék utazni.

– Mit keres Amerikában?

– Az Egyesült Államok polgára vagyok! – mondotta némi gőggel.

– Hát nem magyar ember?

– Az egyik nem zárja ki a másikat. Görögországban különben sem maradhatnék, mert ez a vendégszerető ország sokkal kisebb és szegényebb, semhogy a magamfajta nagyigényü ember itt hosszabb ideig jól érezhetné magát… Amerikai hazámban éppen politikai pályára készültem, amikor egy bizonyos vállalat kedvéért hazajöttem Magyarországba. A vállalatom nem sikerült és most megint a politikára akarom magamat vetni.

– Nem vonom kétségbe, hogy sikereket fog elérni azon a pályán. De miért mondja el nekem mindezeket?

– A pénztárcámban mostanában gyászos apály következett be és körülbelül százötven magyar forintra volna szükségem, hogy társadalmi állásomhoz méltóan utazhassam.

– Százötven forint? Majdnem négyszáz drachma és megszámlálhatatlan sok lepta.

– A kéziratom háromszáz lap.

– A kézirata bizonyára aranyat ér, de nem bizonyos, hogy én hasznát tudom-e venni?

– Nem árulok zsákban macskát. Holnapig itthagyom a könyvemet. Lapozgasson benne. Holnap megint eljövök és akkor ön megmondja, hogy megveszi-e vagy sem.

Olyan előkelő ajánlat volt, hogy nem utasíthattam vissza.

A báró úr magamra hagyott és én szobámba vonultam és olvasgatni kezdtem. Nem volt könnyü föladat, mert rondbetűkkel csak a címét írta, maga a kézirat annyira geniálisan volt papirosra vetve, hogy csak nehezen tudtam kibetűzni az értelmét. A szerzőnek azonkívül megvolt az a rossz szokása, hogy igen sűrűn rótta egymás alá a sorokat, olykor a mondat végét keresztbe írta a már teleirott íven és mindenféle törlésekkel és titokzatos írásjelekkel tarkította a papirt. Félórai betüzgetés után már megfájdult a szemem.

Amit el tudtam olvasni, az dühbe hozott és megkacagtatott. Ime a bevezetés:

Huszonkilenc esztendővel ezelőtt, Szilveszter estéjén történt. Az E. grófok ősi várkastélyának toronyórája mély kongással jelezte, hogy megint egy esztendő perdült le az elmulás végtelen örvényébe. A kastély tornyai körül süvöltő északi szél fölkapta az érces hangokat, és elvitte őket magával, messzire, messzire a behavazott síkság fölött. Az emberek aggódva és reménykedve tekintettek egymásra. Mit hoz vajjon az új esztendő? Az öröm vagy a bánat esztendeje lesz ez? A két esztendő határmesgyéjén születtem én. A sors talán ezzel is jelezni akarta, hogy nem mindennapi életet szánt nekem. Bölcsőm az E. grófok ősi várkastélyában ringott, a kőcímerrel ékes bástyatornyok árnyékában. Édesapám a gróf főszakácsa volt, édesanyám pedig a grófné első komornája. Igen szép és erős gyermek lehettem, mert édesanyám gyakran beszélte, hogy úrnője, amikor elsőízben megpillantott, önkéntelenül is így kiáltott föl: „Prachtkerl!“

Mondom, a naplónak ez a banális és édeskés hangja dühbe hozott és meg is nevettetett. Hiszen régi tapasztalás, hogy a cselekvés emberei mind ilyenformán írnak. A legeredetibb gondolkodásu, legféktelenebb vérü emberek pedáns nyárspolgárokká lesznek, mihelyt írótollat vesznek a kezükbe. A Julius Cézárok írásai csak arravalók, hogy iskolásgyerekek tanulják belőlük a simára nyalt stilust.

Eldobtam a kéziratot, hogy nem rontom vele többet a szememet. Lefekvéskor azonban megint csak a kezembe vettem. Átfutottam a szerző tanulóéveiről szóló fejezetet. Igy kezdődött, persze: „Már kora ifjuságomban erős kötelességérzet uralkodott rajtam, mellyel mindenkor ki tudtam vívni szüleim és jóakaróim megelégedését.“ (Még azt is – ?!) A grófné megengedte a szerzőnek, hogy tulajdon fiával, a „sajnos, oly korán elhunyt Géza gróffal“ tanulhasson… Tovább lapoztam. Egy későbbi fejezet címe: „Szerencsétlenségem története.“ Olvasóimra való tekintettel telegrammstilusban mondom el azt, aminek leírásához Huszti-Hudson úrnak tizenhárom lapra volt szüksége.

Ime: H. H. államköltséges baka-önkéntes. – Civil barátaival megvacsorázik a Koronaőr-vendéglőben. – Kossuth-nótát éneklik. – Főhadnagy bejön és azt mondja: Schweinehund! (Bocsánatot kérek, de ő mondotta.) – Önkéntes válasza: Selber einer! – Főhadnagy kardot húz. – H. H. a panganétjával védekezik. – Vendégek, pincérek lefegyverezik főhadnagyot. Főhadnagy el. – H. H. elmélkedése: felségsértés, szubordináció-sértés, fegyveres ellenállás = golyó általi halál. – A barátai civilruhát és pénzt szereznek H. H.-nak, aki Amerikába szökik.

A következő fejezeteket, amelyeket Amerikában írt a szerző, gyorsan átlapoztam. Egynéhány fejezet címe megmaradt az emlékezetemben. „Fogorvos leszek, de nincsenek betegeim“; „Szinész leszek, de kifütyülnek“; „Nagy szerencse virrad reám“. A nagy szerencse az volt, hogy Huszti Huszt urat pincérnek szerződtették az Astor-fogadóba. A következő fejezet címe: „Mr. Huszti titkára leszek“.

Tovább nem olvastam. A szemem megfájdult és elálmosodtam.

Másnap fölkeresett a báró úr.

– Nos? – kérdezte.

A vállamat vonogattam.

– Ön nem tud írni, tisztelt uram.

Most már ő vonogatta a vállát.

– Hiszen, ha írni tudnék, akkor nem fordultam volna öhöz. Én csak arra vállalkoztam, hogy témát adok. Hanem mondok valamit. Tegyünk egy nagy sétát és útközben elmondom azt, amit közölni szeretnék önnel. Lehet, hogy az előadásom jobban megnyeri a tetszését, mint az írásom.

– Nem bánom!

Elmentünk az Olimpieion felé, majd a Hadrián-kapun áthaladva, megkerültük az Akropoliszt. Azután megmásztuk a Nimfák-hegyét és ott letelepedtünk egy ledöntött oszlopra. A báró útközben folytonosan beszélt és én növekedő érdeklődéssel hallgattam. Pompás csevegő volt. És amit mondott, azt fölötte érdekesnek találtam. Amire visszaérkeztünk a d’Angleterre-hez, alkudozás nélkül megfizettem neki a kívánt összeget. Lehetséges azonban, hogy így is becsapódtam.

Az alantiakban megírom azt, amit tőle hallottam. Sajnálom, hogy nem adhatom vissza közvetlen és érdekes előadási modorát.

Megjegyzem egyébként, hogy a báró harmadnapra egy olasz gőzösön útrakelt Amerika felé. Azóta se láttam.

I.

Három esztendővel ezelőtt történt, a nyugatamerikai Sacramento városában, hogy egy odavaló gazdag konzervgyáros. Mr. Huszt-Hudson, a lapokban hirdetést közölt, amelyben egy a magyar nyelvet írásban és szóban egyaránt jól bíró titkárt keresett. A hirdetés megjelenését követő napon reggeli szürkületkor, egy vékony kabátban didergő ember állott a nyaralószerűen épült Hudson-ház kerti kapuja előtt. Amikor a néger háziszolga később kinyitotta az ajtót, hogy beeressze a tejárust, a várakozó ember hozzálépett.

– Kérem, jelentsen be Mr. Huszt-Hudsonnak.

– Reggeli négy órakor? Ön megbolondult!

– Mr. Huszt-Hudson nyolcvanesztendős ember és ilyenkor bizonyára már ébren van. Az öreg emberek rendesen álmatlanságban szenvednek.

– Az meglehet, de azért még sem jelentem be.

– A házigazga titkárt keres és én ajánlkozni akarok az állásra. Sem Mr. Huszt-Hudson, sem ön nem követelheti tőlem, hogy a kedvükért egy fél munkanapot veszítsek.

A néger szó nélkül be akarta csapni az ajtót, a vékonykabátos ember azonban megakadályozta ebben és gyorsan belépett a kertbe. A fekete ekkor galléron ragadta a titkár-jelöltet, hogy kidobja az utcára, a titkár-jelölt azonban ügyes és izmos legény volt és rövid dulakodás után úgy a virágágy közepére teremtette a kapuőrt, hogy a kaliforniai rózsabokrok összecsaptak fölötte, mint a tenger hullámai.

A földszinten megnyilt egy tolóablak. Egy fehérhaju öreg ember kidugta rajta a fejét.

– Hé, mi az odakünn?

Az idegen nem válaszolt, hanem fölsietett a lépcsőn, kinyitotta az ajtót és az előszobán át belépett a társalgóba. Ott szemben találta magát az öreggel, aki hosszúszáru magyar tajtékpipából füstölt.

– Mr. Huszt-Hudsonhoz van szerencsém?

– Az vagyok.

– Ön titkárt keres?

– Igen, de nem reggeli négykor.

– Sietnem kellett, hogy megelőzzem versenytársaimat.

Az öreg tetőtől-talpig végigmérte vendégét.

– Ön olyan rongyos, mint egy csavargó, – mondotta azután.

A fiatalember vállat vont.

– Ha pénzem volna, akkor nem ajánlkoznám önhöz titkárnak.

– Tud ön magyarul?

– Magyar ember vagyok.

– Az nem bizonyít. Én is magyar vagyok, de elfelejtettem a magyar nyelvet. Igaz, hogy ötven esztendő óta élek már Amerikában. Mivel foglalkozott ön eddig?

– Megpróbálkoztam mindennel. Voltam fogorvos, szinész, táncmester és utoljára pincér a newyorki Astor-fogadóban.

– Mért hagyta ott a fogadót?

– Miss Ketty, a hoteligazgató leánya belémszeretett és a szülei nem akarták hozzám adni.

Az öreg úr kevés gondolkozás után az íróasztalra mutatott:

– Üljön le oda. Angolul fogok önnek diktálni, ön pedig leírja magyarul. Ha erre képes, akkor szerződtetem.

Huszt-Hudson úr diktálni kezdett, – szerencsére elég lassan, – a fiatalember pedig írt. Az öreg úr azután kivette kezéből a teleírt ívet és átfutotta.

– Azt hiszem, ön tud magyarul, – mondotta. – Holnaptól fogva jőjjön el mindennap, pontosan délutáni háromkor. Estebédig együtt fogunk dolgozni. Ön kap egy napra harmadfél dollárt. Ha tisztességes ruhája lesz, akkor velem ebédelhet.

– Estig lesz ruhám, – mondotta az újonnan kinevezett titkár.

– Most elmehet.

– Előleget nem kapok?

– Nem.

A titkár meghajolt és elment.

A kertben már várta a néger, egy éles baltával a kezében. A titkárnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy fölkapjon a földről egy kerti-kereblyét, azzal ügyesen kivédte a baltacsapást, azután egy villámgyors szekond-vágással fültövön, egy cseles kvarttal pedig úgy gyomron vágta ellenfelét, hogy az kiejtette kezéből a baltát.

Az öreg úr nyugodtan nézte az ablakból a tülekedést.

– Úgy látszik, katona is volt, – mondotta a pipája mellől.

Amikor a titkár már eltünt a kertből, Huszt-Hudson úr kinyitotta a tolóablakot és kiszólt a négernek:

– Jim, az összetiport virágágyért öt dollárt fogok levonni az ön béréből.

– Igenis, uram! – mondotta Jim.

Azzal a vízvezetékhez ment, megeresztette a vizet és alája tartotta a fülét. Délután pontosan megérkezett a titkár. A néger ezúttal megemelte előtte a sapkáját, amit a titkár barátságos kézintéssel viszonzott. Az öreg Huszt-Hudson végigmérte titkárát. Azon jószabásu fekete ruha volt.

– Honnan vette ezt a ruhát?

– A Douglas-cégtől, napi egy dollárért.

– Érdemes ennyit adni egy rend ruháért?

– Érdemes, mert az estebéd, amelyet itt kapok, alkalmasint megér másfél dollárt is.

– És ki tette le önért a biztosítékot a ruháért? Mert azt bajosan hiszem, hogy biztosíték nélkül rábízták volna önre a ruhát.

– Miss Maud, a skót pap házvezetőnője kezességet vállalt értem Douglaséknál.

Az öreg úr nem kérdezett többet, hanem leültette titkárát az íróasztalhoz és diktálni kezdett neki. Angol nyelven beszélt, a titkárnak pedig magyarul kellett írnia. Az emlékiratait mondta neki tollba. Mr. Huszt-Hudson úr nagy időket látott ember volt. Ősnemes, magyar családból eredt. Eredetileg Avarffy Ferenc volt a neve. Mint fiatal lovastiszt végigharcolta az 1848–49-iki szabadságharcot és Komárom kapitulációja után külföldre ment. Mivel nem igen bízott a császári hatóságok salvus conductusában, elutazása előtt nagykiterjedésü huszti birtokát az akkori időkben szokásos szinlelt adás-vevési szerződéssel átruházta Sándor nevü öccsére, akinek, mint afféle békés természetü embernek és rendületlen pecsovicsnak, nem kellett félnie a hatósági zaklatásoktól. A két testvér abban állapodott meg, hogy Sándor hűséges sáfárja lesz a rábízott vagyonnak és hogy azt békésebb idők felvirradásakor, érintetlenül vissza fogja adni bátyjának. Az öccs erről „a rend kedvéért“ írást is akart adni bátyjának, Ferenc úr azonban sokkal nobilisebb gondolkozásu ember volt, semhogy elfogadott volna ilyenféle irka-firkát. Avarffy Ferenc azután Kossuthék társaságában Amerikába került. Itt elvált bujdosó társaitól és kalandos ösztöne parancsának engedve, az akkori aranyországba ment, Kaliforniába. Az aranyásónak azonban nem volt szerencséje. Hét évig rettenetes nyomorban élt. Egy Magyarországba utazó földijével akkoriban levelet menesztett Sándor öccsének, akit arra kért, hogy küldje el neki birtoka után a járandóságot. Az akkori kezdetleges közlekedési viszonyok mellett jó ideig kellett várnia a válaszra. Sándor úr válasza nagyon különös volt. Mindenekelőtt arra figyelmeztette bátyját, hogy járandóságokról ne beszéljen, mert neki nem jár tőle semmi. Ő örök áron megvette a huszti birtokot, a vételárt le is fizette Ferenc kezéhez az utolsó krajcárig, amiről a kezei között levő szerződés és a nyugták tanuskodnak. Levelében szelíden, de komoly hangon megrótta bátyját féktelen pazarlása miatt.

„Szép pénzt fizettem a birtokodért és te már is a nyakára hágtál az egésznek? Mi lesz veled, te boldogtalan?!“

Hogy tanujelét adja testvéri szeretetének, ötszáz forintot küldött Ferenc úrnak. Ez azonban nem járandóság, hanem ajándék. Végül figyelmeztette bátyját, hogy ez az utolsó áldozat, amit érte hozhat. „Rossz idők járnak szegény hazánkra és a tavasszal is elfagyott a repcém. Ha rajtam állana, én megosztanám veled az utolsó falat kenyeremet is. De ma már nem tehetem. Családos ember vagyok – tavaly feleségül vettem Nyiry Katalin grófnőt és az ég megáldotta frigyünket egy szép fiúmagzattal…“

Ferenc úr, miután elolvasta ezt a levelet, boritékba tette az öccse által küldött ötszáz forintot és szó nélkül visszaküldte Avarffy Sándornak. (Pedig akkoriban már vagy hat hete besózott halon élt.) Azután megszerezte az amerikai polgárjogot, letette az Avarffy nevet és az elveszett birtoka után Husztnak nevezte magát. Magyar voltát nem emlegette azóta és ha véletlenül magyar emberrel találkozott, letagadta azt is, hogy magyarul ért.

Néhány évi nyomorgás után a szerencse szárnyára kapta a bujdosót. Egy Hudson nevü gazdag farmer leánya, akit lovagolni tanított Huszt, belészeretett és feleségül ment hozzá. Huszt az apósa halála után, a neve mellé ragasztotta annak nevét és így lett belőle Huszt-Hudson. Gyermekei nem voltak Huszt-Hudsonnak. Húsz esztendei házasság után meghalt a felesége is és az özvegy ember ekkor eladta farmját és Sacramento városába ment lakni. Mivel nem tudta megszokni a henye életet, konzerv-gyárat alapított. A vállalata jól beütött és Huszt-Hudson vagyonát több millió dollárra becsülték.

Elbeszélésünk kezdetén már nyolcvan esztendős ember volt. Egyedül élt vén gazdasszonyával és néhány cselédjével. A délelőttöt még mindig a gyárában töltötte, délután pedig az emlékiratait diktálta a titkárának. A gazság, amelyet hűtelen testvére rajta elkövetett, még mindig keserítette és az emlékirataival bosszút akart állani a fivére családján. Úgy tervezte, hogy a könyvet elküldi Magyarországba és ott kinyomatja sok ezer példányban. Örök időkre meg akarta bélyegezni az Avarffy nevet.

Vagy három hónapig dolgoztak együtt az emlékiratokon, Huszt-Hudson úr és a titkára. Akkoriban történt, hogy egyszer korán reggel a néger kapus fölverte a titkárt az ötödik avenue-ben levő hetedik emeleti lakásán.

– Hamar, titkár úr! Mr. Huszt-Hudson beszélni akar önnel! Öltözzék föl és jőjjön velem!

– Mi baja az öregnek?

– Ma hajnalban megütötte a guta. Nem tud már járni és a nyelve is csak nehezen mozog.

A titkár sietve felöltözött, azután Jimmel együtt bérkocsiba szállott és elhajtatott a Hudson-házhoz. Az öreg ágyban fogadta. Valóban igen rosszul volt. Intett a titkárnak, hogy üljön le melléje, azután kiküldte a cselédeket a szobából.

– Én a végét járom, – mondta gyönge hangon. – Ez nem nagy baj, mert eleget éltem és volt időm rendbehozni az ügyeimet. Egész vagyonomat a metódista-egyháznak hagyom. Én ugyan nem vagyok metódista és a metódistákról is csak annyit tudok, hogy templomuk van a tizenkettedik avenuen, ahol vasárnap délutánonkint igen unalmas dalokat szoktak énekelni, de azért mégis nekik testáltam mindenemet.

– Miért éppen a metódistáknak? – kérdezte szelid szemrehányással a titkár.

– Mert városunkban ők a leghatalmasabb felekezet és ha egyszer ráteszik kezüket a vagyonomra, akkor magyarországi rokonaim, a derék Avarffyak, harapófogóval sem fognak belőlük kihúzni egy centet sem.

– Vagy úgy!

– Különben senkinek sem hagytam semmit. A cselédjeimnek sem, mert azok annyit loptak tőlem, hogy például Jimnek tizenötezer dolláros folyószámlája van a Nevada-bankban.

– Van az ön szolgái között olyan ember is, akinek nincs folyószámlája a bankban, – mondotta szerényen a titkár.

– Tudom. Ön az. Nos hát beszéljünk önről.

A titkár szíve hevesen kezdett lüktetni.

– Ön tudja, hogy mi volt a tervem az emlékirataimmal, – folytatta Huszt-Hudson. – Magam nem végezhetem már be a munkámat. Ön azonban megteheti. Ön annyira be van már avatva tervembe, hogy egyedül is megírhatja a könyv befejezését.

– Óh igen, – mondotta a titkár.

– A kész kézirattal el fog utazni Magyarországba. Ott kinyomatja tízezer példányban. A tízezer példányt ingyen szétküldi annak a tízezer embernek, aki ma Magyarország előkelő társaságát alkotja. A költségek fedezésére és az ön fáradsága jutalmául adok önnek kétszázezer dollárt. Elfogadja a megbízást?

– El!

Az öreg úr jó ideig hallgatásba merült, majd újból megszólalt.

– Ha éppen akarja, meg is csalhat engem. Én ebben nem akadályozhatom meg és mivel nem vagyok vallásos ember, még a túlvilági büntetéssel sem fenyegethetem. Ha ön azonban okos ember, akkor nem fog megcsalni. A tízezer könyv kinyomatása és terjesztése az én fölületes számításom szerint legföljebb tízezer dollárba fog kerülni. Önnek marad tehát elég pénze, hogy tisztességesen megélhessen belőle. Ha megcsalna engem, akkor mégis csak valami kellemetlen emléke maradna és ez a kellemetlenség nem éri meg önnek a tízezer dollárt.

– Nem fogom megcsalni! – mondotta a titkár.

– Hiszek önnek. Most menjen az ébenfa-szekrényhez és nyissa ki a felső fiókját. Ott fogja találni a kéziratot és a kétszázezer dolláros bankutalványt. Vegye magához mind a kettőt és menjen a dolgára. Nem szükséges, hogy ma délután eljőjjön, mert akkor én már halott leszek.

A titkár zsebre tette a papircsomót és az utalványt, azután ismét az ágyhoz közeledett, hogy búcsút mondjon a betegnek.

– Elmehet! – mondotta Huszt-Hudson úr.

– Jó napot!

– Jó napot! Küldje be Bettyt!

A titkár elment. Első látogatása a Nevada-banknak szólt. Ott az utalványt becserélte egy csekk-könyvért és mindjárt kifizettetett magának ezer dollárt. Azután elment egy árúházba és tetőtől-talpig fölruháztatta magát. Miután még aranyórát is szerzett, útközben néhány havanna-szivart vett és elment egy előkelő ebédlőbe reggelizni. Reggeli után elsétált a Hudson-ház felé. A fekete Jim künn állott a kapu előtt.

– Mi van a gazdával, Jim úr?

– Meghalt! – válaszolta a fekete.