Part 3

Újból és újból elolvasta a levelet. Éjnek idején is fölkelt ágyából és világot gyújtott, hogy megkeressen egy-egy, Klotildra nézve kiválóan jellemző mondatot, amelynek szavai elvesztek emlékéből. Közbe pedig rettenetesen elhagyottnak érezte magát. Az a szomoru érzése támadt, hogy ő most már egész életén át egy halott emlékei között fog élni. A levelek is egy halott levelei. A faragott láda a koporsójuk. Szinte el sem tudta magával hitetni, hogy Klotild él, Budapesten van, eszik, iszik, jár, kel, mint annakelőtte.

Amidőn a gyöngélkedése óta elsőízben elhagyta megint a lakását, csak egy gondolata volt: látnia kell Klotildot. Látogatást nem tehetett nála, tehát mintegy véletlenül akart vele találkozni az utcán. Félnapon át járt föl-alá a Körut aszfaltján, akár egy szerelmes iskolásfiu, Klotild azonban nem mutatkozott. Már alkonyodott, amidőn Székelyt látta belépni a jól ismert kapun. A tanár udvarias közömbösséggel emelte meg előtte a kalapját. Sándor ekkor elszégyelte magát és hazament.

Másnap meglátogatta Szepessyt, Klotild bátyját. A sógornő látható örömmel fogadta és meg is rótta, hogy oly ritkán mutatja magát. Jó ideig fecsegtek már a szalonban, Klotildról azonban egyikük sem tett említést. Egyszerre belépett ő. A szomszéd szobából jött, kalap nélkül. A legkisebbik unokahugát, aki még karonülő baba volt, hozta magával. Minden zavar és meglepetés nélkül nyujtotta szabad balkezét a vendég felé. A karján ficánkoló gyermek láthatólag lekötötte egész figyelmét. A gyermekek gügyögő beszédét utánozván, szólt hozzá:

– Köszönj szépen a bácsinak!

A sógornő titokzatos mosollyal fordult Klotildhoz:

– Tudja már Sándor – azt?

Klotild a fejével bólintott:

– Hogyne! Ő volt az első, akinek megmondtam.

– Csodálkozott, ugye?

Az eljegyzésről beszéltek.

Sándor nem tudta levenni szemét Klotildról. Telhetetlenül, gyöngéd kegyelettel nézte. A fehér kezén egy behegedt kis karmolást látott, az szinte meghatotta. Az ajka kissé cserepes volt; talán kifújta a szél. Közben egyre várta azt a bizonyos önkéntelen mozdulatot vagy pillantást, amely a multra emlékeztette volna. Az asszony azonban meglepően nyugodt, biztos és derült volt.

Közömbös dolgokról beszélgettek, Klotild aztán azt mondta, hogy uzsonnát ad a gyermekeknek és kis kedvencével a karján, kiment. Neki valóságos szenvedélye volt a gyermekápolás és ha a sógornője házában volt, akkor egész idejét a gyermekszobában töltötte.

Sándor még tíz percig ott ült a szalonban, mivel azonban Klotild nem jött többet vissza, elbúcsúzott a háziasszonytól és elment. A kapu alatt összetalálkozott Székelylyel, aki éppen a házba lépett. Sándor érezte, hogy fülig elpirul és ez utólag nagyon bosszantotta.

*

Most már nem áltatta magát többet, hanem bevallotta magának, hogy szereti Klotildot. Szereti oly halálosan komoly, nagy, mély és egész lényét betöltő szerelemmel, amelynek lehetőségéről azelőtt sejtelme sem volt. Klotild maga az ő élete. Ha elveszti, akkor vége mindennek. És rögtön tisztában volt azzal is, hogy mindig így szerette. Csakhogy a szerelme észrevétlenül lappangott benne, mint a vér az egészséges ember ereiben. A szerelem mintegy magától értetődött, de azért betöltötte egész valóját. Tudomást akkor vesz az ember a véréről, amikor elfolyik.

Beismerte azonban, hogy botorul viselkedett Klotilddal szemben. Úgylátszik, a nő megkívánja, hogy a tulajdonosa megvédje benne a tulajdonát. Ő pedig mindig oly biztos volt Klotildban, hogy fölöslegesnek tartott minden védekezést.

Hirtelen az az ötlete támadt Sándornak, hogy legbölcsebben cselekszik, ha elutazik egy időre Budapestről. A dolgok mai állása szerint tartozik ezzel Klotildnak, de önmagának is. Nem nyugtalaníthatja tovább az asszonyt, de nem is alázhatja meg magát előtte.

Az éjjeli vonattal Abbáziába utazott.

A vasuton nem tudott aludni. Mialatt a vonat sisteregve és pöfékelve mászta meg a Karszt lejtőit, ő valósággal megmámorosodott a mult boldog emlékeitől. Ez a mámor nagyszerü és fájdalmas volt. Jóformán el sem tudta többet hinni, hogy Klotild az övé volt, annyira az övé. A gondolataiban állandóan ott térdepelt az asszony lábai előtt és bocsánatot kért tőle, hogy hűvös közönbösség mögé tudta rejteni ujjongó boldogságát.

Abbáziában kellemetlen meglepetés érte: ott találta Éder bárónét a bécsi naplopókból összetoborzott törzskarával. Sándor most már egyszerüen gyűlöletesnek találta az asszonyt, aki oly léha módon beletolakodott az életébe. Már a szépségében és az elegánciájában sem hitt. Hiszen ez nem is nő, hanem egy furcsán fölcicomázott, keményizmu, fehérfogu, szőkehaju semleges lény. A cinikus önzése, a hóbortja, amelylyel bizonyos divatos külsőségek után veti magát, a mániákus mulatni vágyása szinte ijesztővé teszik ezt a különös teremtést.

Kurtán, már szinte gorombán lerázta magáról a kötekedő asszonyt és a nap nagy részét a lovranai úton bolyongva töltötte. A magányban veszedelmes kísérője akadt: Klotild. Tavaly ilyenkor két napig itt voltak és most minden reá emlékeztette Sándort. Talán ennél a fordulónál volt, hogy az egyébként oly szemérmetes Klotild hirtelen megrohanta és erővel a szájához tapasztotta ajkát. Most a bájos kaland emléke rohanta meg Sándort. A szeme nedves lett, a lélegzete elállott… A lelke homályából pedig tűzoszlopként egy merész és dacos elhatározás csapott föl. Szó sincs róla, ő nem mond le Klotildról! Honnan is kúszott a lelkébe ez a nevetséges ötlet? Klotild az övé és az is marad örökre! Elmegy érte, elviszi magának. Akár akarja az asszony, akár nem. Elviszi erőszakkal. Ha kell, embert öl érte. Ha kell, meghal vele. De Klotild nem lehet a másé!

Az acélkemény elhatározás átjárta egész valóját. Most már nem töprenkedett többet, nem szenvedett és nem félt semmitől. A fájdalmas nyomás megenyhült a szivén. Szinte jókedvü lett.

A postára ment és a következő táviratot küldte Klotild címére:

„Beszélnem kell önnel. Kérem, küldjön értesítést a budapesti lakásomra, hogy mikor kereshetem föl a holnapi nap folyamán.“

Később a parkban összetalálkozott megint a bárónéval.

– Nos, gőgös lovag, velünk vacsorázik? – kérdezte Éderné.

– Nem lehet. Az éjjeli vonattal Budapestre kell utaznom.

– Mi dolga ott?

– Megteszem azt, amit régen meg kellett volna már tennem és feleségül veszem azt a nőt, akit szeretek.

Klotild első dolga volt, hogy megmutassa a táviratot vőlegényének.

– Vajjon mit akar tőlem?

Székely megmagyarázta neki.

– Tegnap hirtelen elutazott. Ez azt jelentette, hogy lemond magáról és félre áll az útjából. Ma hirtelen visszajött megint. Ez azt jelenti, hogy nem tud maga nélkül élni.

Klotild megszeppenve nézett a tanár szemébe.

– De hiszen, – ő nem szeret, – mondta naiv jóhiszeműséggel.

Székely elmosolyodott, de nem válaszolt. Nem akart cinikusnak látszani, különben azt mondhatta volna, hogy az Aradyhoz hasonló férfiak szerelme olyan, mint a mesebeli erdei rém. Ha szólongatják, akkor nincs sehol. Ha nem gondolnak vele, akkor váratlanul megjelenik, óriássá növekedvén.

– Beszéljek vele? – kérdezte az asszony.

– Azt hiszem, ezt nem tagadhatja meg tőle, – vélekedett a tanár.

Több szó nem is esett köztük erről a dologról. Székely kissé szófukarnak látszott az este és akkor derült csak föl, mikor Klotild az ebédlőjük berendezéséről kezdett beszélni.

*

Délután négy órakor Sándor benyitott Klotildhoz. Kissé sápadt volt és zavartnak látszott, bár mosolyogni próbált. Az asszony néma intésére leült és beszélni kezdett. Igy szólt:

– Én napok óta készülök már arra, amit mondani akarok… De amint most beléptem ebbe a szobába, már tisztában voltam vele, hogy az előre betanult beszédem kárba veszett… Legjobb volna, ha kinyithatnám a mellemet és megmutathatnám magának a szívemet… Klotild, én nagyon beteg vagyok! Eddig nem tudtam, hogy mi a szenvedés… Most reám jött az élet nagy fájdalma. Kérem, legyen irgalmas és elnéző, értsen meg és legyen a segítségemre, hogy megértessem magamat!

Klotild mozdulatlanul ült vele szemben. Mikor Sándor oly meggyőző hangsúlyozással beszélt a szenvedéseiről, könnycsepp jelent meg a szemében. Ez a könnycsepp olyan hatással volt a fiatal úrra, hogy egyszerre neki is nedves lett a pillája. Elfojtott hangon folytatta:

– Én botorul, kegyetlenül és háládatlanul viselkedtem önnel szemben. Azt tudom. Elvesztettem a jogot, hogy még egyszer az útjába álljak. Azt is tudom. Mégis el kellett jönnöm, hogy megmondjam önnek az igazságot.

Az igazság az, hogy ön nélkül nincs élet. Én semmit sem hiszek és senkiben nem bízom, önmagamban sem. Tartalmat ön adhat csak az életemnek, mert ön a jóság, a tisztaság, az ideál. Ha önt elveszítem, akkor örök és reménytelen sötétség vesz körül. Összetett kezekkel, magamat porig alázva, kérem, térjen vissza hozzám, Klotild! Ez nem szerelem, hanem több annál, vagy más egyéb: egy kétségbeesett ember imádsága…

Sándor térdre vetette magát a szőnyegen és átkarolta Klotildot a székkel együtt, amelyen ült. Az asszony szíve teli volt félelemmel és szánakozással. Az utóbbi érzése erőt vett a félelmén és halkan mondta:

– Édes barátom, miért izgatja föl magát ennyire?

Ez a banális mondása meglepte Sándort, akinek lelkében úgy zúgtak a nagy érzések, mint a harangkongás és az orgonaszó felséges hangja. Szinte elkeseredetten szorította magához Klotildot.

– Az Istenre kérlek, Klotild, érts meg! Te nem tudod, hogy ki vagyok… Eddig magam sem tudtam… Most azonban megismertem magamat és te is meg fogsz ismerni… A szerelem szól hozzád, az ifjúság, a boldogság… Ha nem hallgatsz reám, akkor tönkre teszed mindakettőnk életét… Te az én tulajdonom vagy… Nem eresztelek ki többet a karjaimból…

Klotild egy mozdulatot tett, hogy kiszabadítsa magát az ölelésből. Ez azonban nem sikerült neki. Ekkor aztán mondott valamit, aminek hallatára Sándor egyszerre szabadon bocsájtotta. Nem is szavainak értelme, inkább a hangsúlyozásuk volt rá ilyen hatással. Józanul, türelmetlenül, kissé szárazon, inkább bosszankodva, mint szenvedélyesen mondta:

– Ugyan – eresszen, kérem!

Lángoló arccal a tükörhöz lépett és ösztönszerüen megigazította a haját. Sándor ott állott mögötte, összekulcsolva remegő ujjait és szinte megrettenve nézte. Ki ez a nő? Klotild? Az a különös és lesujtó ötlete támadt, hogy ő egy szörnyü és fantasztikus tévedés áldozata. Az igazi Klotild régen meghalt vagy elbujdosott és most egy idegen asszony bitorolja annak külső alakját.

És ebben némileg igaza is volt. Klotild nem volt már az az asszony, aki néhány hónappal ezelőtt. Lágy és könnyen mintázható egyénisége mindig annak vonásait viselte, aki rajta tartotta modelláló kezét. Néhány hónappal ezelőtt még egészen Sándor művésziesen színes és érzékies lelkének kreatúrája volt. Ujabban azonban nagy befolyást, nagyobbat, mint maga is hitte, nyert reá Székely kemény, nyugodt, józan és becsületes akaratereje.

Sándor még egy kísérletet tett.

– Klotild, – mondta, – én tudom, hogy maga lekötötte magát Székelynek… Ennek is én vagyok az oka! De egy dacosan kimondott szó kedveért nem teheti tönkre az életünket…

Nem folytathatta azonban, mert kívül megszólalt az előszoba csengetyűje. Hazajött Klotild édesanyja. Az öregasszony természetesen nem volt beavatva leányának szívbeli ügyeibe, valamit azonban mégis sejtett és mostanában minden rokonszenvével Székely tanár pártján állott. Egy ijedt pillantást vetett Sándorra és Klotildra, azután letelepedett a szalonban. Ösztönszerüen megérezte, hogy az ő jelenléte hatalmas segítsége Klotildnak.

Sándor néhány percig még ott ült, azután elbúcsúzott a nőktől. Az előszobában fogva tartotta Klotild kezét. Valamit akart még kérdezni, de nem jött ki szó a torkán. Az asszony végül megsajnálta.

– Sándor, majd írok magának… Talán holnap… Igen, holnap írok!

A tanár az este tíz perccel korábban érkezett, mint máskor. Egy pillantást vetett csak Klotild arcára és már tudta, hogy itt minden rendben van. Egy szóval sem emlékezett meg Arady látogatásáról és a szándékos hallgatása lezárta Klotild ajkát is.

Jó ideig hallgatagon ültek egymás mellett. Az asszony aztán egy ösztönszerü és heves mozdulattal egyszerre Székely vállára hajtotta fejét. Úgy találta, hogy ezen az erős vállon jól esik a pihenés. A tanár ekkor nekibátorodott és kérdezett valamit. Halk, a megindultságtól kissé remegő hangon kérdezte:

– Mit gondol, édes Klotild, mikor tartsuk meg az esküvőnket?

– Amilyen gyorsan csak lehet, – válaszolt Klotild.

– Megtettem az összes szükséges előkészületeket. Minden dolgunk rendben van. A diszpenzációkat is megszereztem. Akár holnap, vagy holnapután is elmehetünk az anyakönyvvezetőhöz…

Klotild hirtelen fölemelte a fejét és maga elé nézett.

– De a lakásunk még nem kész…

– Nem baj! Ha megesküdtünk, elviszem magát utazni. Mire visszajövünk, az édesanyja felügyelete alatt rendbe jött minden…

Klotild hirtelen fölemelkedett.

– Holnapután! – mondta.

– Holnapután, – hagyta rá a tanár.

Másnap Sándor hiába várta Klotild levelét. Pedig hogy várta! Egyebet se tett, csak várt.

Harmadnapra megjött a levél. Sándor jó ideig nem merte fölbontani. Végül abban állapodott meg, hogy a levél csak kedvező hírt hozhat neki. Klotild habozása a legrosszabb esetben is azt bizonyítja, hogy küzködik magában. És egy asszony, aki küzködik…

A levél így szólt:

Kedves barátom!

Értesítem, hogy ma délelőtt tizenegykor megesküdtem Székellyel és hogy a déli vonattal külföldre utaztam urammal. Köszönti:

_Klotild_.

Arady Sándor összegyűrte kezében a levelet és hosszában elvágódott a szobája padlóján. Esés közben beleütötte fejét egy szék sarkába.

A legénye ágyba fektette, Sándor azonban megtiltotta neki, hogy orvost hívasson. Másnap reggelig mozdulatlanul és álom nélkül feküdt ágyában. Mindig a padmaly cirádáit nézte. A szíve alig vert, a keze-lába jéghideg volt. Olykor összeszedte minden energiáját és keresett valamit, amire érdemes volna gondolnia. De nem talált semmit. Csak egy gondolat vonzotta némileg: a megsemmisülés gondolata. Meghalni jó lesz. De ami addig van, az százszorta rosszabb a halálnál.

VII.

A kötelességtudásnak valami homályos és bágyadt érzése tartotta vissza attól, hogy rögtönösen végezzen magával. Holmi leveleket és emlékeket kellene még előbb megsemmisítenie és egy-két dolgát kellene rendbe hoznia. Tudta ugyan, hogy ez babona, de azért mégis undorodott a gondolattól, hogy hideg szívü és tisztátalan kezü emberek turkáljanak majdan életének dokumentumai között. Ha már meghal, véglegesen és mindenestül akar meghalni. Mint azok a keleti zsarnokok, akik máglyát építettek maguknak a kincseikből és az asszonyaik testéből.

Egyelőre azonban nem volt annyi lelki ereje, hogy kinyissa a leveles ládáját és hogy hivatalos emberekkel beszéljen.

Egy hetet töltött el így, tétlenül, fásultan, remény és vágy nélkül, mintha már az elmúlás előcsarnokában várakoznék. A leveleit nem bontotta fel és látogatókat sem fogadott. Éder báróné, aki megint a fővárosban volt és akit mód felett izgatott udvarlójának hideg viselkedése, egy nap meg akarta látogatni. Sándor azonban őt sem bocsájtotta be. Mit akar tőle az az asszony, akire csak émelyítő ellenszenvvel tudott gondolni?

Egy héttel Klotild esküvője után annyira megemberelte magát, hogy végrendeletet akart csinálni. Felöltözött és inasának nagy csodálkozására elhagyta a lakását. A közjegyzőt, akit fölkeresett, nem találta otthon és ekkor lement a Dunapartra sétálni. Lassu léptekkel ment, egyre attól remegve, hogy valami ismerősével találkozhatnék. A verőfény vakítóan ragyogott, ő mégis szürkének látta a világot, mintha mocskos üvegkorong borulna a Duna fölé.

Egy óra múlva haza kívánkozott megint. Mikor fölment a homályos lépcsőn, egy nő jött vele szemben. Fiatal, szegényesen öltözött leány volt. Elhaladtak egymás mellett és Sándor már az előszobájában volt, mikor tudatára ébredt annak, hogy valami édes, meleg izgalom hevíti a szívét. A fiatal leány, akivel a lépcsőn találkozott, Klotildra emlékeztette…

A szobájába lépett és ekkor megszólalt odakünn az előszoba csengetyűje. Röviden, félénken, szakasztott úgy, ahogyan Klotild szokott csöngetni. Azután az inas feleselő hangja hallatszott.

– Nem lehet, ha mondom! Nem fogad senkit!

Sándor sietve kinyitotta az előszoba ajtaját. Nem tévedett, tényleg az a fiatal leány állott künn.

– Engem keres? Jöjjön be, kérem…

Nesztelen léptekkel, alázatosan lehajtott fejjel lépett be. Tizennyolc, legföljebb húsz esztendős leány lehetett. A ruhája eléggé elárulta, hogy szegény és hogy vidékről jött. Egy pillantás meggyőzhette Sándort, hogy semmiképpen nem hasonlít Klotildhoz. Szénfekete haja van és sötétkék szeme, amely az első pillanatban ugyancsak feketét mutat. Amellett valamivel nagyobb és erősebb is, mint Klotild. És mégis van benne valami, ami Klotildot juttatja eszébe. A mozdulatai. És talán a modora is. Ugyanaz a finom, kecses lágyság, ugyanaz a habozó, félénk nőiesség.

Még meg sem szólalt és Sándor már is a szívébe fogadta a csinos és kissé ügyefogyottnak látszó gyermeket. Tudta, hogy az kérni fog tőle valamit és azt is tudta, hogy ő nem fog tőle megtagadni semmit.

– Üljön le és mondja meg, hogy mi hozta ide.

A leány elmondta, hogy Arady szülőfalujából való. Tehát földikéje. A neve Kovács Ilona. Az édesapja irnok volt, – Kovács Bertalan, – talán tetszett ismerni? Félesztendővel ezelőtt meghalt és háromszáz koronát hagyott a leányára. Valaki, akinek személyes köze volt Kovács Ilonához, – egy Huszár nevü ügyvéd, – talán tetszik ismerni? – megmagyarázta a leánynak, hogy kenyérkereset után kell néznie és hogy Budapesten könnyüszerrel juthat majd munkához. Levonva örökségéből bizonyos levonandókat, fölküldte Budapestre, ahol Kovács Ilona szállást talált egy Hászné nevü zsidóasszonynál, – talán tetszik ismerni? Úgy látszik, hogy Budapesten be vannak már töltve az összes állások, mert Kovács Ilona nem tudott keresethez jutni. Igaz, hogy egy kis főzésen és varráson kivül nem is igen értett semmihez. Cselédnek ugyan elmehetett volna, de Ilona nem felejtette el, hogy édesapja irnok volt és nem tudott szabadulni bizonyos arisztokratikus előitéletektől… A pénzecskéje időközben elfogyott. Egy hónap óta már a szállását sem tudta megfizetni. Hászné derék asszonyság volt, magánál is tartotta Ilonát egy jobb jövő reményében, de enni nem igen adhatott neki a maga szegénységből. És így Kovács Ilona négy hét óta abból a mindennapi bögre kávéból élt, amit egy jólelkü szomszédasszony hitelezett neki… Nagy nyomoruságában fölkereste Arady urat, – akit makacsul méltóságos úrnak nevezett, – hátha ő, mint földije, kenyérkeresethez juttatná…

Amikor ennyire jutott elbeszélésében, a zokogás már elfojtotta a hangját.

Sándor néhány kérdést intézett a leányhoz. Megtudta, hogy annak semmiféle élő rokona nincs és hogy Budapesten senkit sem ismer a szállásadóin kívül. A szép gyermek némi tájszólással beszélt, félénk és panaszosan, vontatott hangon. Egyszerü, jóságos és némileg ügyefogyott leány benyomását tette. Teljes elhagyatottsága részvéttel töltötte el Aradyt, de azért kellemesen is érintette.

Mindenekelőtt pénzt adott neki, hogy kifizethesse adósságait Hászné asszonynál. Meghagyta neki, hogy keresse fel harmadnapra újból és megígérte neki, hogy addig is gondolkozni fog, hogy mit tehetne érdekében.

Kovács Ilona könnyek közt mosolygott. A mosolya széppé és verőfényessé tette egész arcát. Hirtelen megragadta Sándor kezét, megcsókolta és kisietett a szobából. Ebben a csókban benne volt a fogadalma, hogy leteszi sorsát Sándor kezébe.

Sándor még jó ideig érezte kezén a fiatal leány ajkának melegét. Ez a jóleső melegség lassanként általszivárgott egész testén és édesen megdobbantotta szívét. Maga is elcsodálkozott a különös változáson, mely rajta végbement. Hogyan is tehetett reá ilyen mély benyomást a jelentéktelen és hétköznapi kis kaland?

A dolog magyarázata egyszerü volt. Ő olyanformán járt, mint a magányos rab, akit kis egérke látogat meg tömlöcében. Rettenetes elhagyottsága véget ért és börtönének hideg homályába beköltözött az élet szimbóluma. Úgy érezte, életkérdés reá nézve, hogy magához szoktassa a kis egeret. Ha lesz valakije, akivel gyöngédségét éreztetheti, akkor lesz miért élnie. Egész lelke most egyetlen nyitott seb volt, mely fájdalmasan áhitozott a szeretet meleg balzsama után. A szeretet megjelent előtte, egy bájos, ügyefogyott gyermekleány képében. A gondolat, hogy a leány életének legkritikusabb pillanatában lépett eléje, szinte babonássá tette és hálával töltötte el a sors iránt. Most már nem gondolt többet a halálra.

Ebéd után elment hazulról és nagy sétát tett a budai hegyekben. Midőn késő délután visszatért, nagy meglepetésére ott találta Kovács Ilonát a háza előtt. A szemben levő gyalogjárón állott és láthatólag az ő lakásának ablakaira figyelt.

– Mit csinál itt, kis leány? – kérdezte melléje lépve.

Ilona arca vérvörös lett, mint a tilos dologban tetten ért gyermeké. Hebegve bevallotta, hogy neki tulajdonképpen nincs is nappali lakása. Ő csak afféle ágyrajáró Hásznénál. Nem tud magával mit kezdeni és mivel különben is mindegy, hogy hol tölti el idejét, tehát dél óta itt lebzselt az utcán. Úgy tett, mint a gazdátlan kis eb, mely fölkeresi a házat, ahol egyszer egy csontocskát dobtak neki. Most azonban haza fog menni, mert ilyenkor már elfoglalhatja helyét a szállásán… S azzal sietve el is ment.

Sándor is fölment a lakására. Ott egyszerre bánni kezdte, hogy szó nélkül útjára eresztette a leányt. A gyermek, akire ő oly végtelen, meghatott gyöngédséggel gondol, most egyedül búsúl valami mocskos konyhazúgban, idegen, durva emberek között. Ennek igazán nincs semmi értelme. Szerencsére emlékében tartotta Hászné lakásának címét. Kocsit hozatott és odahajtatott. Meg fogja nézni Ilona szállását. Meg fog róla győződni, hogy tisztességes asszony-e Hászné.

Hásznét megtalálta a külső Ferencváros egyik nagyon mocskos házának udvari lakásában. Az asszonyság a konyhában álló mosóteknő fölé hajolva dolgozott, közbe förtelmes németséggel veszekedett valami láthatatlan ellenségével, aki rekedt basszushangon válaszolt neki egy zöld függöny mögül. Arady megjelenése egy cseppet sem feszélyezte, látogatását határozott bizalmatlansággal fogadta.

– Itt nem lakik semmiféle leány, – mondta. – Három gázgyári munkásom van, de Kovács Ilonkát nem ismerek. Én tisztességes asszony vagyok…

E szavaknál egy korhelyképü, fekete ember lépett ki a függöny mögül. Dagadt pilláju szemével ellenségesen mérte végig a látogatót. Sándor ekkor egy kis bankjegyet tett le az asztal szélére. Ez a néma argumentum nagy hatással volt a fekete emberre.

– Azt a leányt, aki a múlt héten itt lakott, nem hivták azt Ilonának? – kérdezte az asszonytól.

Hászné azonban úgy emlékezett, hogy az inkább Matild volt… Ennél többet nem is lehetett belőlük kivenni. Sándor elkedvetlenedve hajtatott haza. Bizonyosra vette, hogy az ő kis barátnőjének oka van rá, hogy eltitkolja előtte a lakását.

*

Másnap délután beállított hozzá a fiatal leány. Szakasztott olyan arccal jött, mint aminővel tegnapelőtt távozott: alázatosan, mosolyogva és meghatottan. Az ő naiv és kedvesen fontoskodó modorában elmondta, hogy mit csinált a rábízott pénzzel. Kifizette minden adósságát, cipőcskét vett magának, meg egy pár olcsó keztyüt. Még maradt is tizenkét forintja, amiből, az ő számítása szerint, két hétig meg tud élni.

Sándor szórakozottan hallgatta. Majd így szólt hozzá:

– Tudja-e, hogy tegnap este ott jártam Hásznénál?

– Oh! De hisz én már nem lakom ott! És én ezt elfelejtettem megmondani! És a méltóságos úr hiába fáradozott!

– Ott egyáltalában nem ismerik magát.

Ilona megrettenve nézett Sándorra. A rideg hang, melyen az hozzá szólott, láthatólag megijesztette és elszomorította.

– Azt mondták, hogy nem ismernek? Ezt bosszúból tehették! Mikor megtudták, hogy pénzem van, azt akarták, hogy adjam nekik kölcsön… Nem mertem odaadni, mert tudom, hogy az úr milyen részeges ember… Akkor nekem estek, összeszidtak és megfenyegettek… Azzal gyanusítottak, hogy Isten tudja, minő módon szereztem a pénzt… Elszégyeltem magamat, féltem is tőlük és azért elmentem máshová lakni…

– Hová?

– Hászné sógornőjéhez, egy Winterné nevü asszonysághoz, aki a gázgyár mellett lakik… Nála háltam az éjjel, de ott sem maradhatok…