Part 1

HERCZEG FERENC

SZERELMESEK

BUDAPEST, 1909

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

FÉRFISZIV

I.

Este hét óra van.

Herbertéknek ma van a páros szerdájuk és a budai lakásuk tele van emberekkel. Herberték előkelő és gazdag polgáremberek. A vendégeik között sok a tisztviselő és a magasrangu birói család. Nő természetesen kétszer annyi van, mint férfi. A közömbös ismerősök a nagy fogadószobában teáznak, a ház bizalmasabb barátai megszállották a kis szalont és a dohányzót.

A vendégek nem igen tudnak fölmelegedni ebben a házban. Valami különös, ünnepies merevség jellemzi a budai szerdákat. Herberték nagybefolyásu emberek, azért mindenki töri magát a meghívásuk után, de Herberték egyszersmind igen hűvös és szertartásos modoru emberek is, azért senki sem érzi jól magát a körükben.

A házigazda valaha városi tisztviselő volt és feleségének, Budavár leggazdagabb leányának milliói révén lett nagy úrrá. Őszülő fővel is daliás, szép ember még. A mosolya csupa leereszkedés, a tekintete állandó ellenőrzés. Amint ott jár-kel a fiatalok között, folyton arra látszik ügyelni, hogy elég méltósággal és illendőséggel viselkednek-e? Egy gyöngyökkel teleaggatott, nagyon jelentéktelen és alázatos kis felesége van, aki tömérdek pénzen vásárolta meg a boldogságot, hogy Herbert úr alázatos szolgálója lehessen. A két Herbert-lány testileg-lelkileg szakasztott olyan jelentéktelen, mint az édesanyjuk. Nagyszabásu édesapjuktól csak a gőgöt örökölték, amely hűvös és komor viselkedésükben nyilatkozik meg.

Pontban hét órakor bekövetkezett az, ami nélkül nem múlt el még egyetlen páros szerda sem: Herbertéknek alkalmuk nyílt, hogy megbánják vendégszeretetüket. A közömbös ismerősök sorába tartozó fiatal leányok rávettek egy ifjút, hogy táncolja el a nagy szalonban azt a négertáncot, amelyet nemrégiben valami műkedvelői társaságban produkált. Az ifju – egy kicsi termetü, angolosan borotválkozó, megdöbbentően vakmerő arcu emberke – kötélnek állott és zongorakíséret mellett ellejtette fantasztikus táncát. A társaságot valósággal megrémítette hóbortos ötlete. Különösen az öregebb urakon, a bírák és miniszteri tanácsosok hosszúra nyuló arcán meglátszott, hogy botrányosan izléstelennek találják a borotvált ifju viselkedését. Herbert úr úgy viselkedett, mint egy fejedelem, aki ellen merényletet követtek el. Volt benne annyi férfiasság, hogy bátorító pillantásokat vethetett feleségére és leányaira. A lelkében azonban e pillanatban már gyökeret vert az elhatározás, hogy a páros szerdákat végleg és visszavonhatatlanul be fogja szüntetni.

A borotváltarcu bűnös maga is észbe kapott és megrémült tettének következményeitől. El is tünt hamarosan és nyom nélkül, mint a kámfor. Fölbujtói pedig a zongora mellé lapultak és lélegzetet is alig mertek venni mindaddig, amíg édesanyjuk védőszárnyai alatt el nem menekülhettek a házból.

Negyednyolc felé még egy elkésett vendég lépett a nagy szalonba. Egy barnára sült képü úr volt. Miután a háziaknak köszönt, biztos ösztönnel a dohányzó-szobába ment. Benfentes ember volt és tudta, hogy ott találja meg a társaság érdekesebb részét.

A kandalló mellett kezet csókolt egy fiatalos elegánciával öltözött, szép öregasszonynak.

– Hát maga hol sült le ennyire télvíz idején? – kérdezte az asszony.

– Ma jöttem meg Sziciliából, ahol egypár hetet töltöttem.

– Találkozott magyarokkal?

– Nápolyban beszéltem Arady Sándorral… Egy nagyon szép asszony is van lenn, Éder báróné… A Vesuvióban laknak mind a ketten…

Egy fiatal hölgy, aki háttal állott a beszélőknek, e pillanatban megtántorodott és jajszó nélkül összerogyott. A homlokát beleütötte a kandalló párkányába és hosszában elterült a szőnyegen. Elájult.

A dohányzóban kis pánik támadt. Egy zömök kis ember fölemelte az ájult hölgyet és bevitte a háziasszony szobájába. A Herbert-leányok és a zömök ember, aki egyébként egyetemi orvostanár volt, odabenn ápolás alá vették. A házigazda az ájulást majdnem olyan rossz néven vette, mint az imént a négertáncot; úgy érezte, hogy az esetet házának jó hírneve érdekében el kell simítani. Ő egyáltalában nem akarta, hogy az ő szalonjában efféle föltünő dolgokat műveljenek.

– Nem ájult el, szó sincs róla, – mondotta, – Csak elszédült egy kissé…

– Talán a hőségtől? – vélekedett valaki.

Ez a megjegyzés nem tetszett Herbert úrnak.

– Én eddig azt hittem, hogy a lakásom jól van szellőztetve, – mondotta nem minden él nélkül.

– Nagyon be lehetett fűzve? – vélekedett másvalaki.

A fiatalosan öltözködő öreg hölgy hevesen ellentmondott.

– Hogy is ne! Annak az asszonynak életében se volt fűző a testén!

Herbert úr kedvetlen ráncokba vonta jupiteri homlokát. Tapintatlannak találta, hogy az ő szalonjában ilyen intím ruhadarabokat emlegetnek.

Odabenn, a háziasszony szobájában, a beteg időközben kinyitotta a szemét. Egyelőre gyönge volt még és úgy kellett megitatni. Láthatólag nagyon szégyelte a feltünést és a zavart, melynek okozója volt. A szeme könnyes volt, amint halkan és zavartan mentegette magát.

Fiatal özvegyasszony volt, huszonnégy, legfölebb huszonhat esztendős. A neve Ágh Sándorné, született Szepessy Klotild. Három esztendeje, mióta özvegységre jutott, édesanyjával együtt a fővárosban lakott. Nem volt sem nagyon szép, sem feltünően elegáns, sem szikrázóan elmés asszony, de kellemes külsejü, jól öltözködő és értelmes volt. És volt egész lényében valami, ami a tisztaság és édesség benyomását keltette és ami meghódította neki az emberek rokonszenvét.

Félóra mulva Klotild asszony annyira összeszedte magát, hogy talpra állhatott. Nem akarta magát többet a társaság előtt mutatni és hazakivánkozott. Székely doktor, a barna zömök kis ember, aki az első segítséget nyujtotta neki, magára vállalta, hogy hazaviszi a fogatján. Az asszony a Múzeum-körúton lakott. A ház kapuja még nyitva volt és Székely fölkísérte Klotildot a lépcsőn is.

Egész úton egy szót sem beszéltek. A lakás ajtaja előtt megszólalt az orvos.

– Ha megengedi, bemegyek magához egy percre.

A lakás négy kis szobából állott. Fogadóból, ebédlőből és két hálószobából, melyeknek egyike Klotild édesanyjáé volt. Az öreg Szepessyné egyébként nem volt otthon; ha leánya társaságba ment, akkor ő az estét rendesen a házas fiánál töltötte, unokái körében.

Klotild leültette vendégét a kis szalonban és meghagyta a szobaleánynak, hogy készítsen teát. Azután lehúzta hosszu keztyűit, fehér köpenyegét azonban a vállán tartotta, mivel kissé fázott. Nagyon halvány volt, a szája mellett pedig két szomoru redő látszott.

Jó ideig hallgatagon ültek mind a ketten, azután megszólalt az asszony:

– Igazán nem tudom, hogy mi lelt engem ma…

Az orvos csendesen mosolygott.

– Ön igen jól tudja, édes Klotild, hogy mi lelte. És én is tudom.

Az asszony meghökkenve pillantott reá, de nem merte tőle számon kérni megjegyzését. Székely azonban kéretlenül is beszélt.

– Magának az baja, hogy Arady Sándor megcsalja. Két héttel ezelőtt azt mondta magának, hogy orvosi rendeletre Mentonebe kell mennie, pedig Nápolyba ment, hogy ott Édernével találkozzék.

Klotild arca szinte eltorzult a meglepetéstől és a rémülettől. Nem tudott mit válaszolni. Majd kezébe rejtette arcát és keserves sírásra fakadt.

Székely megindultan szemlélte. Ez a kis, köpcös ember egyébként nagyon rokonszenves és szinte imponáló benyomást tett mindenkire. Elmés arcu, férfias modoru, a mellett gyöngéd és finom érzésü ember volt. A mélyen csengő hangjában is volt valami megnyerő.

Most fölállott és arccal az ajtónak fordulva, Klotild széke mellé állott.

– Törülje meg a szemét, – mondta halkan, – és hallgassa meg azt, amit mondani fogok. Mindenek előtt meg akarom nyugtatni. A társaságban, ahol voltunk, senki sem sejti, hogy mi okozta a maga ájulását. Egyedül magam értettem meg a dolgok összefüggését, mert én jobban ismerem magát, mint bárki más és megszoktam már, hogy figyelemmel kisérjem minden mozdulatát… Egyebekben is megnyugtathatom. Rajtam kivül Budapesten senki sem tudja, hogy maga Arady kedvese…

Az asszony lassan fölemelte a fejét és Székely szeme közé nézett. A bátor, szelid és végtelenül szomoru tekintete oly különös hatással volt a tanárra, hogy most ő fordította el a fejét.

– Ne értsen félre, – mondotta kissé zavartan. – Én mindent tudok, anélkül, hogy valaha is kémkedtem volna ön után. Semleges helyen, közömbös társalgásban kellett csak együtt látnom önt Aradyval, hogy megértsem a valót… Eszemben sincs, hogy elítéljem magát, édes barátnőm. Maga az én szememben ugyanaz az asszony, aki azelőtt volt. Az a tiszta, nemes és jó asszony, aki volt. A fájdalma még tiszteletreméltóbbá és talán kedvesebbé is teszi nekem.

Klotild összekulcsolta a két kezét és kétségbeesetten nézett maga elé.

– Miért mondja nekem ezt? Mire való ez?

– Emlékezzék meg róla, hogy soha egyetlen célzással sem avatkoztam bele szívbeli ügyébe… Még boldognak tudtam, addig hallgattam. Most beszélek, mert előre látom, hogy magára nézve megkezdődött a fájdalom és a lealázások időszaka. Szeretném magát megvédeni, mindenek előtt a maga kétségbeesése ellen. Maga büszke és becsületes lélek. Szeretném, ha mostani helyzetében is hű maradna önmagához és büszkén és becsületesen viselkednék…

Nem folytatták a beszélgetést, mert a szobaleány behozta a teát. A leány még a szobában volt, amikor odakünn csengetés hallatszott. Szepessyné jött haza. Az öregasszony igen jó kedvében volt, mint mindig, ha az unokái köréből tért meg. Szepessyné, miként legtöbb anya, nem ismerte a leányát, akit vakon imádott és nem is tudott olvasni a Klotild arcán. Mialatt a fiatal asszony sötét gondolataival vívódott, az öregasszony unokáinak apró-cseprő viselt dolgairól beszélt. Ezek a kis elbeszélések ragyogó világításba helyezték a Szepessy-csemeték testi és lelki kiválóságait.

Székely búcsút mondott az asszonyoknak. Klotild kissé fogva tartotta a kezét.

– Jöjjön el holnap! – mondta halkan.

II.

Klotild nem húnyta le az éjjel a szemét.

Székely józan és jóakaró szavai mély hatással voltak reá. Érezte, hogy nem szabad magát átengednie a zavaros és kétségbeejtő fájdalomnak, amelyet kedvesének hűtlensége hozott reá. Mindenek előtt rendbe akarta szedni kuszált gondolatait és azért újból átgondolta mindazt, ami közte és Arady között történt.

Ez az ember végzete volt eddigi életének.

Talán valami élettani föltételeken múlhatott, amelyeket ő nem értett meg, hogy kisleány kora óta szenvedélyes vonzalommal viselkedett Arady iránt. Egy vidékről valók voltak, távoli atyafiság kötötte össze őket. Klotild még iskolás leány volt, amikor első ízben látta az akkori jogászt, aki természetesen, még ügyet sem vetett reá.

Arady Sándorhoz való vonzalma együtt nőtt a kisleánynyal. Az ő szemében Sándor fölötte állott minden bírálatnak. Mindennek, ami rajta és benne van, valami különös, mély értéke van. Amit tesz, az mindig nemes és jó, amit mond, az mindig érdekes és fontos. Röviden: Sándor a férfiak férfia. A kisleány lelki világában _a férfi_.

Később szétváltak útjaik. A nagyralátó ifju a diplomáciai pályára vágyakozott és a bécsi keleti akadémia növendéke lett. Midőn a kitünő tanulót kinevezték attasénak, oly magasra emelkedett Klotild szemében, hogy szinte már el is tünt a falusi szemhatára fölött, akár az elszabadult léggömb. Klotild meg volt róla győződve, hogy az ő bálványa maholnap Európa sorsát fogja intézni. A szerelme csodálattá változott át.

Nem is követett el hűtlenséget, midőn néhány esztendő multán annak rendje, módja szerint feleségül ment egy Ágh nevü derék vidéki uriemberhez. Egy istenhez egyébként nem mehet nőül a leány, különösen akkor nem, ha a szóban forgó isten nagykövetek leányaival tenniszezik.

Klotild egy darabig olyasmit képzelt, hogy ő boldog is lehetne a házasságában. Később meggyőződött róla, hogy a boldogság nem föltétlen életszükséglet és megelégedett annak szurrogátumával, a nyugalommal. Alkalmasint épp oly kötelességtudó, mint igénytelen falusi asszonyként végezte volna földi pályafutását, ha egy gonosz véletlen ki nem zökkenti a sinekből. Az ura egy szerencsétlenség áldozata lett. Egyik legbizalmasabb barátja véletlenségéből agyonlőtte vadászaton.

Klotild illően elsiratta és meggyászolta, azután édesanyjával a fővárosba ment lakni. Az édesanyja akarta így, hogy Budapesten élő fia és unokái közelében lehessen.

Abban az időben lett fővárosi lakossá Arady Sándor is, miután a diplomáciai pályája hirtelen ketté szakadt. Sándor hamarosan belátta, hogy nem született hivatalnoknak. Nagytehetségü, de egyszersmind féktelenül önérzetes ember volt és egyik hivatali főnökének kellemetlenkedése éppen elég ok volt neki arra, hogy egy gőgös gesztussal örökre búcsút mondjon pályájának. Elhatározását persze megkönnyítette az a körülmény, hogy csinos vagyon ura volt.

Azzal az elhatározással tért meg hazájába, hogy politikát fog csinálni. Ehhez ő is, mint minden magyar ember, kiváló hivatottságot érzett magában.

Azzal kezdte, hogy könyvet írt, amelynek az lett volna a feladata, hogy reá irányítsa a nyilvánosság figyelmét. A könyv a közös külképviselet bírálatával foglalkozott és bár Sándor írásközben meg volt győződve, hogy kíméletlenül éles hangot használt, utólag mégis kitünt, hogy könyve hazai fogalmak szerint annyira tárgyilagos és higgadt, hogy már szinte unalmas. Senki sem olvasta és senki sem emlegette.

A véletlen akkoriban összehozta Sándort Klotilddal. Az utcán látták meg egymást elsőízben. Másnap Arady már meglátogatta az asszonyokat. Ennek a nagy sietségnek megvolt a maga oka: találkozásuk alkalmával a fiatal özvegy szinte szenzációs hatást tett az attaséra. Ő süldőleány korában látta utolsó izben. Azóta külsőleg, belsőleg megérett. A termete megtelt, szeméből asszonyi gyöngédség ragyogott. Sándor elragadónak találta. Ő mostanában egyébként is nagy honvágyat érzett saját ifjukorának gyöngéd emlékei után. Egy idő óta valósággal szentimentális volt a kedélyállapota. A balsikerei lealázták, azonkívül egy keletkező szívbaj szimptomáit vélte magán megfigyelni, ami ugyancsak leverte. Szinte epekedett egy kis bensőség és melegség után.

Félesztendővel később Klotild már kedvese volt Sándornak. Az első szerelmes csók után habozás és gondolkozás nélkül odaajándékozta magát neki. Soha asszony kevesebbre nem tartotta magát, mint ő.

Hogy gondolt-e házasságra? Egyébre sem, csak arra. Úgy vélekedett azonban, hogy ennek a „külső formaságnak“ – ő csak annak tekintette – minden részét Sándorra kell bíznia.

Arady eleinte maga is úgy vélekedett, hogy jobb hitvest ennél a csendes, szerény és melegszívü asszonynál hét országban keresve sem találhatna. Később azonban kiverte fejéből a házasság gondolatát. Az egészsége időközben megint helyreállott és ezzel megjött a régi büszke életkedve is. Többet járt társaságba és a szó szoros értelmében divatba jött a fővárosi szalonokban. Az élet megint ragyogva és csábítóan mosolygott rá; a jövendő megint sokat igért neki. És még valami különös dolog történt. A budapesti asszonyok, a legszebbek és legbüszkébbek, úgy viselkedtek az érdekes attaséval szemben, mintha fogadást kötöttek volna, hogy melyikük hódítja meg előbb. Sándor olyanformán érezhette magát köztük, mint a mohamedán ember az éden kertjében: minden bokorból mosolygott feléje a szépség és az élvezet. Valószinü, hogy a külföldről ideszakadt fiatalember erősen félreértette és túlbecsülte a fővárosi nők fesztelen kacérságát, de bizonyos, hogy Tildát – így nevezte ő barátnőjét – napról-napra jelentéktelenebbnek látta és bizonyos, hogy a házasság gondolata nem volt kedvesebb előtte az életfogytiglan tartó rabság gondolatánál.

Akkoriban lépett a szinre Éder báróné. Egy osztrák katonatiszt elvált felesége, eredetére nézve lengyel nemzetség. Pompás és érdekes nő, az úgynevezett veszedelmes asszonyok fajtájából. Csupa temperamentum, telve szikrázó elmésséggel és művészi ösztönökkel. Ez az asszony körülbelül olyan életet folytat a fővárosban, mint egy előkelő legényember.

Ebben vakmerően következetes. Láthatólag nem törődik senkivel és nem fél semmitől. Az arisztokrácia, amelyhez születésénél fogva tartozott, nem igen akar róla tudni, de ő nem is tesz kisérletet, hogy elfogadtassa magát a nagyúri házakban. Jobban szereti a művészek társaságát. Furcsa egyébként, hogy ezt az asszonyt, aki jóformán az utcán él, bizonyos homály födi. Mialatt száz botrányos dolgot beszélnek róla az emberek, bevallani kénytelenek, hogy bizonyítani nem tudnának ellene semmit. Egyesek – még pedig nem a legtapasztalatlanabbak – azt állítják, hogy Éderné inkább szabadszáju, mint szabaderkölcsü és hogy a híres temperamentuma a szemében lobog csak, a vére azonban hűvös, vagy legjobb esetben is langyos.

Klotild annyiban is igen kellemes természetü asszony volt, hogy nem ismerte a féltékenységet. A barátja úgynevezett társadalmi sikerei nem nyugtalanították, inkább büszkévé tették. Éderné azonban első találkozásuk alkalmával ellenszenvvel és félelemmel töltötte el. Asszonyi sejtőképessége megérezte a báróné hóbortos könnyelműsége mögött a hideg számítást. Sohasem merte volna barátját arra kérni, hogy kerülje ezt az asszonyt, titokban azonban könnyeket ontott a nagy érdeklődés miatt, amelyet Sándor a különös asszony iránt mutatott.

Néhány héttel ezelőtt Arady, orvosi rendeletre, amint mondta, Mentoneba utazott. Klotild, bár gyanúját egy szóval sem árulta el, biztosan tudta, hogy barátja nem az egészsége miatt utazik a Rivierára. Más ok készti az útra; olyan ok, amelyet bevallani nem akar. Néhány rövid és meglehetősen hűvös levél érkezett Mentoneból. Ezek a levelek valósággal megtörték Klotildot. Most már rettegve sejtette, hogy a barátja elfordult tőle.

A valóságot Herberték szalonjában tudta meg, egy idegen ember szájából, aki Nápolyban együtt látta Aradyt Édernével.

*

Klotild a Herberték estéjét követő éjszakán végiggondolta szerelmének bús és együgyü történetét. Úgy érezte, hogy a szakadást, amely elválasztotta Sándortól, többé nem temetheti be semmi. A barátja hazudott neki. Ő meg tudta volna a hazugságot bocsátani, de tudta, hogy Sándor hiúsága sohasem fogja neki megbocsájtani a tettenérést. Ami volt, az nem lesz többé. A boldog álmok, az édes ábrándok világa elpusztult. Köröskörül csupa rom. A jövendő ege kétségbeejtően szürke. Hogyan lehet majd elbírni ezt a vígasztalan életet?

Az asszonynak eszébe jutott valami, amire eddigelé még sohasem gondolt: hogy ő tulajdonképpen „bukott nő“. Eddig az az érzése volt, hogy Sándornak adta oda a becsületét. A becsülete elveszett abban a pillanatban, amikor a kedvese eldobta magától.

III.

A Rákóczi-úton bérkocsi állott meg egyik ház előtt. Egy vadászruhás inas várakozott a kapu alatt; ő fogadta a kocsiból kiszálló urat és szedte le a bakról a podgyászt.

Az úriember, aki láthatólag hosszabb útról érkezett, karcsu, szőke ember volt. Igen szabályos metszésü, föltünően halvány arcának a hegyesre nyírott, aranysárga szakáll némi külföldies kifejezést adott. Az ember azt hitte volna, hogy előkelő és nagymódban élő művész. Ezt a benyomást megerősítette szürke, szép szemének parancsoló tekintete és egész modorának határozott és büszke volta. Ez az ember volt Arady Sándor, az attasé.

Néhány kérdést intézett legényéhez, közben fölment a második emeleten lévő lakására. Dolgozószobájában, az íróasztalon, a fölbontatlan ujságlapok és levelek egész halmaza várakozott reá. Kalappal a fején, utiköpenyeggel a vállán, sorra nézte a leveleket. Klotildtól nem volt levele, pedig éppen azt kereste.

– Nincs semmi üzenet a nagyságos asszonytól? – kérdezte legényétől.

(Nagyságos asszony: Klotild.)

– Semmi, – válaszolt az inas.

– Nem is járt itt?

– Nem.

Annál jobb! – gondolta magában Sándor. És azzal átöltözött. Kissé nyugtalanította a Klotilddal való találkozás gondolata. Biztosra vette, hogy az asszony előbb-utóbb mégis csak hírét fogja venni az ő nápolyi kirándulásának. Tulajdonképpen ügyetlenség volt tőle, hogy eltitkolta előtte útját. Ezzel fölébresztette Klotild gyanúját. Pedig ő, Sándor, semmitől sem irtózott annyira, mint az effajta kicsinyességektől. Nem is akarta megbántani ezt az alapjában véve derék, jellemes és ragaszkodó teremtést. Biztosra vette, hogy az asszony nem élné túl a válást.

Az egész nápolyi kirándulás egyébként ostobaság volt, amelyet már meg is bánt. Éderné fölébresztette a kiváncsiságát, rövid ideig tartó lázba is ejtette, alapjában véve azonban hidegen hagyta a szívét. A bárónénak egy elmés és vakmerően kötekedő levele csábította a nápolyi útra. Sándor olyasmit képzelt, hogy Nápoly kék ege alatt fantasztikus és költői kaland várakozik reá. Nagy meglepetésére a Vezuvió-szállóban egy igen józan, irónikusan fölényes asszonyt talált, aki képzőművészeti és művelődéstörténeti témákról akart vele beszélgetni és közben mélabús célzásokat tett egy emberre, az eljövendő, igazi férfira, aki meg tudná őt érteni. Sándornak egyszerre az a benyomása lett, hogy a báróné talán feleségül akarja magát vele vétetni és ez a gondolat hirtelen megfagyasztotta a vérét. Most már megállapította magában, hogy Éderné nem is az ő genre-ja. Néhány napi kínos feszengés után összecsomagolta a holmiját és kurta búcsú után hazautazott, egy fölösleges fölsülés lealázó érzetével a lelkében.

Budapestre érkezvén, Sándor igen csodálatosnak találta, hogy Tilda nem jelentkezik nála. Máskor, ha megtért valami útjáról, mindig az asszony szeliden és félénken mosolygó szőke arca köszöntötte. Másnap sem adott magáról hírt, pedig bizonyos, hogy a fővárosban van. Most már nyilvánvaló, hogy Klotild mindent tud. Estefelé Sándor meg akarta látogatni, de mivel előre is untatta és fárasztotta a sejtelem, hogy Klotild könnyes szemmel lép majd eléje, egy vidéki rokonának látogatását ürügyül használta arra, hogy újból elhalassza az elkerülhetetlen látogatást.

Harmadnapra levelet vett a barátnőjétől. Az attasé éppen reggelinél ült, amikor hozták. Nem bontotta föl mindjárt, hanem maga elé tette és tovább evett. Végül mégis megemberelte magát és elolvasta.

A levél így szólt:

Kedves barátom!

Szerettem volna minél előbb látni, hogy megbeszéljek önnel egy fontos dolgot. Mivel azonban nem mutatja magát, levélben írom meg a mondanivalómat. Az ön hosszu távolléte alkalmat adott nekem, hogy megtegyem azt, amit régen meg kellett volna tennem: gondolkoztam a kettőnk helyzetén. Elmélkedésem eredményeképpen ma már belátom, amit ugyancsak előbb kellett volna belátnom: nem élhetek tovább úgy, ahogyan eddig éltem. Nem bántam meg semmit, amit a multban tettem és hálát érzek ön iránt, hogy gyakran jónak és gyöngédnek mutatta magát. A jövőben azonban megint az akarok lenni, aki évekkel ezelőtt voltam: az ön igénytelen, jó kis barátnője. Szerelemről ne legyen többet szó közöttünk. Tudom, hogy ön megért és nem is fog tőlem magyarázatot kérni. Ha látni akar, keressen föl bármelyik napon délután, amikor az édesanyám is otthon van. Mindig nagy örömmel fogja megszorítani baráti kezét:

Klotild.

Sándor eleintén nem mert hinni a szemének. Tilda ír neki ilyen levelet? Tilda?!