Part 3

– Capitano! – monda oldalba döfve könyökkel Trivulzio, mikor kinn voltunk a falu határán. – Én azt mondom, ne csináljunk mi itt sátort, hanem gyújtsunk őrtüzeket, s míg azokról azt fogja hinni minden ember, hogy mi itt pirítjuk a fogainkat: én az éj sötétében, az esőben, az ismeretes szakadékokon keresztül bevezetem önt az igéret földére, s aztán kezdjük a vállalatot a saját szakállunkra.

– De hogy tegyünk ilyen merész kezdeményezést a fővezér tudta és akarata nélkül? Mit szólna ehez Rossolino Pilo?

Trivulzio elnevette magát:

– Hiszen nem Rossolino Pilo az, hanem Crocco, a fülmetsző. Most eresztették ki a Bagnoból. Itt minden ember valami más nevezetes embernek a nevét viseli. Azt gondolja ön, hogy engem otthon Trivulsionok hínak? ön is jobban teszi, ha valami hires nevet elfog a maga számára Önnek olyan jó angol képe van, capitano; jól tenné, ha Wisemannak nevezné el magát; az a név ezen a tájon igen jó hangzással bir.

– Nekem nincs szükségem álnévre. Viseljenek álarczot azok, a kik félnek egykor tetteikért számot adni. Én csak olyan hőstettekre készülök, a mikkel dicsekedni szokás.

– Mi mindnyájan, a kik önnel vagyunk, capitano, – biztosíta az olasz. – Minket csak a szent ügy lelkesit. Óh madonna! Itt viselem keblemen a képét, s minden este, minden reggel megcsókolom. Hát ön nem visel-e madonna képet a mellén? Még egyszer sem láttam, hogy azt ajkához érintette volna. Pedig az áldást hoz, signore capitano: az megóv a golyóktól, az árulástól, a kémektől, és a rothasztó láztól.

Félbe kellett szakítanom a fecsegőt; olyan tárgyról beszélt, a mi már is elvette eszemet.

– Tehát te nem hiszed, hogy bennünket ezen csapatvezér parancsa kötelez?

– Egyiké sem signore capitano. Óh legyen ön arra készen, hogy találkozni fog ön még nagyobb nevű emberekkel is. Ne csodálkozzék rajta, ha egyszer magával Ferencz királylyal is össze fog találkozni: mert akadnak szemtelenek, a kik az ő nevét is felveszik; de én majd ráismerek az én emberemre. Sőt megeshetik az is, hogy egyszer valami kalandornő tévutra vezeti önt, magával a hős királyné nevével. Óh capitano: őrizkedjék ön a szép asszonyoktól.

Majd kiszalasztottam a számon azt a szót, hogy: óh arra meg már én fogok ráismerni! Hisz egész lelkem tele van az ő képével.

Én tehát egészen megnyugodtam abban a szerencsés véletlenben, hogy íme, a jó sors kezemre adott egy becsületes, lelkesült hadfit, ki helyettem is bír elég ravaszsággal a mindenféle jellegü sok hamis ember eszén túljárni, s rábiztam, hogy kalauzolja tehát csapatomat, a merre legsikeresebben czélhoz érni remél. Még azon éjjel neki vágtunk a hegyeknek.

Három nap és három éjjel vezetett bennünket Trivulzio, mesés járhatlanságu hegyszakadékokon, regényes bozótokon, hídtalan hegyi patakokon keresztül, mely idő alatt zöld borsónál és nyers káposztánál egyebet nem ettünk, s melynek végén egész csapatom velem együtt épen olyan rongyos volt, mint mielőtt új ruhába felöltöztettem valamennyit.

Ellenségre az igaz, hogy ez idő alatt nem találtunk: miután nem is volt valószínü, hogy az ellenségnek valami különös bolond kedve támadjon ugyanazon az úton velünk szemközt sétautat kezdeményezni.

Hanem azért a hadviselés legelső próbatételén mégis szerencsésen által estem.

Nehéz e legelső próbatettet úgy praecise körülirni, hogy azt megértsék, és még se értsék. Pedig a hadjáratok legnagyobb hősei mind tudnak arról eleget beszélni.

Van egy titkos borzalom mindenkiben, a ki még táborozásban nem volt, s először indul neki az ismeretlennek.

Ki ez az ismeretlen?

Talán a repkedő golyó? Az igaz, hogy ezzel is kell egy kis idő, míg megbarátkozunk. Az első füttyentés olyan rémületes, úgy zeng, zizeg, nincs az a kisértetes accord, mely azt ki tudná fejezni. És mikor az ember a legelsőt megkapja, mikor hallja pattanni a saját bőrét: még a fájdalmat nem érzi, csak a megdöbbenést. A golyó felszentelte! olyan, mintha az ember az egyik életből a másikba lépne át teljes öntudattal. Az egy nagy, egy ünnepélyes pillanat: hasonló az oltárelőtti esküvőhöz. De már a második golyónál nincsen az, s mikor az ütközet hevében egész darázsraja a golyóknak döngi a halálos disharmoniát, semmi hatása sincs ránk többé.

De a legelső próba, a mit a hadfi kiáll, nem a golyó, nem a seb, hanem egy bizonyos állapot, melyen keresztül kell mennie, és melyet ki nem kerülhet: ha pánczélinget viselne is, és ha sarkig a Lethe vizébe mártatott volna is, hogy bőrét ne fogja fegyver, – nincs számára menekülés. Benne van ez állapotban a legelső közös bivouac után, melyet hiveivel egy közös szalmán heverve eltöltött. A legelső csípés az az embernek a nyakán.

Egy megnevezhetetlen, egy leirhatatlan szörnyeteg, melynek nálunk, a magas társaságokban még a nevét sem ismeri senki. Egy borzadalmas megalázója az emberi nemnek, egy mikroscopikus fenevad, kinek puszta egyoldalu barátsága is, bár nem viszonoztatik, még is szégyenítő; és a ki ellen nem véd se vitézség, se vasjellem, se hadvezéri óvakodás: hogy egy bajtársi csókkal fel ne avassa a többiek egyenrangu kollégájává.

Ez az első próbája a hadjáratnak, a min a hadfinak keresztül szokás esni. Később aztán a helyzet attributumának veszi az ember, s egészen normalis viszonyba jön vele; s akkor harcz és bivouac-edzettnek nevezheti magát, s a dologban még bizonyos szabályszerü összeköttetést talál a tiszt és közlegénység között; de én soha sem békültem ki az átkozott helyzettel, s a hozott áldozatok legnagyobbikának nevezem azt most is, mint neveztem akkor, midőn a gyehennai szalmán heverve bajtársaim mellett, az imádott képet invocáltam: «Oh madonna! lebegj előttem, hogy ne érezzek semmi földi érzést!»

N’en parlons plus! – A kipróbáltatás nálam e nemben tökéletes volt.

Harmadnap estére értük utunkban a legelső falut.

Ott beszállásoltunk a pap házába. A népség mind elszaladt előlünk az erdőbe, a pap is; olyan nagy volt a rokonszenv irántunk. Hanem annyi kecske mégis maradt otthon, a mennyi csapatomnak vacsorára elég leendett.

Mig azt főzték, én kiterítettem a kőasztalra térképemet, s elkezdtem belőle tájékozni magamat, hogy hol járhattunk eddig, és hol vagyunk most?

Hát majd a gerendáig ugrottam dühömben.

– Corpo di diavolo! Te Trivulzio! cane maledetto! Hiszen három nap, három éjjel azért járattad velünk a bolondját, hogy ma este négy egész migliával távolabb vagyunk Gaetától, mint a honnan kiindultunk ezelőtt négy nappal.

Még nevetett rajtam.

– Hiszen, capitano, ezt nevezik diversiónak, a mi az ellenséget szintén megfelelő diversióra kényszerítendi.

– De én nem jöttem ide az ellenséggel menuettet járni. Én egyenesen rajta akarok törni. Én harczolni jöttem ide, nem a hegymászásban a térdemen lyukakat koptatni, s zöld borsót enni nyersen. Fogj hozzá, hogy czél felé vigy bennünket, vagy elcsaplak pokolba; megköszönheted, ha meg nem lőlek, mint a kutyát, aztán vezetem magam a csapatomat torony irányában, a hol országutat látok a mappán.

Ez elég világosan és érthetően vala mondva signor Trivulzionak, a ki azután nem is tett semmi ellenvetést, hanem engedelmesen megadta magát s igéretet tőn, hogy akár holnap mindgyárt belevisz az ellenség kellő közepébe.

Szavát tartotta.

Másnap hajnalban fényes napvilág mellett rukkoltunk ki a járt útra, s a hogy iránytűm tanusítá, ezuttal a tengerpart felé vett irányban.

Első napi hadjáratunk sikere meglepő volt.

A hány falun és majorházon keresztül vonultunk, mindenütt az olasz tricolor lobogott már; a népség teljes lázadásban a legitim dynastia ellen. E gonosz lázadást puszta megjelenésünk legyőzte mindennütt. A lobogókat rögtön felcseréltettem a Bourbon zászlókkal, a birákat és véneket felesküdtettem a dynastia iránti hűségre, s a fegyverfogható ifjuságból kiválogattam a javát, mely velünk harczolni igérkezett. Minden ponton «jöttem, láttam, győztem!» Fel nem tartóztathatta diadalutamat senki.

Másnap déltájon, a mint egy hegyi patak völgyén felfelé vonultam, mintegy százra felszaporodott csapatommal, egyszerre egy malom fogta el utunkat.

A malom úgy volt építve a hegyvágányon keresztül, hogy mind a patakot, mind az utat befedte; a patak a kerekei között, az út a kapui alatt vitt keresztül.

A malom kapui pedig be voltak zárva.

És a malom ablakából nagy kihívóan lengett alá egész a földig egy hosszú három színű zászló.

– Capitano! – mondá ekkor az én Trivulziom. – Mi itt most csunya zsákutczába jutottunk. Ez a Rampognoso-malom. Úgy számítottam rá, mint bizonyos szállásra a hol megpihenhetünk. Az öreg molnár legjobb hívünk volt, s most ime, ő is a forradalmi zászlóval fogad bennünket. Alkalmasint a fiatal asszony az oka, a kit a fia hozott a házhoz a Romagnából. Ezek az asszonyszemélyek mind exaltadók és italianissimák. Innen most vagy vissza kell fordulnunk, vagy ostromot kell a malom ellen intéznünk.

– Szamárság! – feleltem én Trivulzionak. – Egy malom! Ezzel elbánunk. A molnár kitüzte a tricolort, mert bizonyosan valami ujságban azt olvasta, hogy most ez a divat; egyszerűen megüzenjük neki, hogy vegye le azt a háromszínüt, aztán nyissa ki a kaput s akkor majd eszére tér. Eredj oda és szólítsd fel.

Trivulzionak több esze volt, mint hogy szót fogadjon; a helyett felkeresett a csapatban egy fiatal sihedert, azt küldte a malomhoz, azzal az üzenettel, hogy Fra Trivulzio tiszteli a Rampognoso gazdáját, nem engedné-e meg néki, hogy egy zsák tengerit bevigyen a malomba őrletni?

Mi a sziklautban meghuzódva vártuk a küldetés eredményét.

A malom tömör épülete mintegy ötszáz lépésnyire lehetett előttünk. A discursust küldöttünk és a Rampognoso lakói között nem lehetett hallanunk a malomzuhatag robajától, hanem azt jól láthattam, a mint egyszer a malombástya egyik ablakán át egy fehér kéz és egy fehér kar kinyúlt, s parlamentairünket egy fazék forró vízzel nyakon öntötte.

Az ordítva jött vissza, a válasz fejében az égés hólyagait mutatva felgyürt karján és mezetlen vállain.

– Eh bien! – mondék, hadvezéri nyugalommal. – Ha a molnár nem nyitja ki kapuját, majd kinyitjuk magunk.

S azzal, hogy hadvezéri nyugalmamat bebizonyítsam, kivontam kardomat; jelt adtam a trombitásnak, hogy fujjon indulót, s magam merészen csapatom élére állva, neki indultam az ellenséges malomnak.

Midőn körülbelül ötven lépésnyire jutottunk a kapuhoz, a malom ablakából két lövést tettek ránk, azok közül egyik talált. Ugyanaz a fiatal ficzkó, kit az imént leforáztak, kapta meg azt is. A golyó a czombjába furódott s arra ő összeroskadt.

Az én csapatom e két lövésre úgy elfutott mellőlem, hogy nem maradt ott egyéb, mint a megbénított sebesült. Azt is nekem kellett hátamra vennem, hogy utánok vigyem. Meg sem álltak addig a kirugó szikláig, a mely a malomból jöhető lövések ellen fedte valamennyit. A malomból, azonban nem lőttek ránk többet.

– No ti ugyan szép vitézek vagytok! – magasztalám őket. – Most már bánom nagyon, hogy Trivulzio szavát nem fogadtam meg mingyárt eleve, s vissza nem tértem a malomtól a szélesebb útra.

– Most pedig már nem térünk vissza többé! – mondá Trivulzio sötéten.

– Nem bizony, capitano! – bizonyozott, puskája agyával döngetve a földet, egy szemig szakáll banditaképü ficzkó. – Most már vér folyott, s a vér vért kiván.

– De hát mi lesz, ha itt maradunk?

– Bevárjuk az éjt, s akkor majd meglátja ön, hogy mi lesz?

Azzal a férfiak mindegyike odament a vérében fetrengő sebesülthöz s mutató-ujját belemártva annak kifolyt vérébe, egy-egy pontot csinált magán, a homlokán, a két vállán és a mellén, a hogy keresztet szoktunk magunkra vetni.

Nyolcz férfi pedig különvált közülök s az erdőben szótlanúl eltünt.

A többi ottmaradt velem késő éjig, néma duzzogásban töltve az időt.

Éjfél előtt egy órával a bérczi út magaslatán három tüzet láttunk fellobogni.

– Ezek ők! – súgá fülembe Trivulzio.

S azután néhány perczre mintha hosszufarkú égő meteorok szállnának onnan a magasból alá. Azok gyantás kanóczok voltak, miket eltávozott embereim a bérczfalról hajigáltak a malom felé.

Trivulzio megmagyarázta, hogyan?

Egy szívós fiatal fát lehajtanak egész a földig s czövekhez kötik; akkor sudarához hozzákötnek egy kéve czipruságat, a kéve közepébe kő van kötve, mely súlyt adjon neki; akkor azt meggyújtják. A mint a láng a czövek kötelékét elégeti, a lekötött csemete felszabadúl, s felcsapó sudarával messzire ellövi az égő czipruskévét! Ezek hullanak onnan a magasból alá az ostromolt malom felé.

A látvány gyönyörködtetett és izgalmat adott; sajátságos új neme az ostromnak. Vagy tán azért új, mert nagyon is régi. Még az etruriai hadviselésből való.

Az égő röpkék sürűen hullottak a malom felé s szerteszórták magok körül sziporkáikat, a hol leestek. Néhol már meggyuladt tőlük a bozót s éles fényt vetett a malom oldalfalaira.

Egyszer egy jól irányzott löveg épen a malom tetejét érte. Pillanat múlva lángban állt a tető.

Ekkor harczosaim, mintegy jelszóra, hirtelen kirohantak rejtekeikből s elkezdtek a malom ablakaira tüzelni.

Azokból nem lőttek ránk többé vissza. Az ostrom könnyű munka volt. A malomlakók el voltak foglalva az oltással, s mi sértetlenül hatoltunk ezuttal egész a kapuig.

Egy előre levágott nagy fatörzs, melyet tiz férfi emelt, szolgált kaputörő kosúl, s bedöntötte a deszkatorlaszt.

Embereim vad ordítással rohantak az udvarra.

A harcz mámora magamat is megrészegíte. Minő harcz volt ez, melyben résztvettem! Éjszaka, tűzfénynél, idegen hangok, idegen szenvedélyek ádáz ordítása közben. Magam is el voltam kábulva. Első voltam azok között, kik a bezúzott kapun átrohantak a malom udvarára. A malom folyosójáról újabb lövések fogadtak bennünket. A bennszorultak kétségbeesetten védték magukat. Hanem a védelem rövid ideig tartott. Egy pár elszánt ficzkó felmászott a folyosóra s onnan kezdett a védőkre tüzelni. Egyszer aztán a malom égő teteje bezuhant s a malomba szorított védőket odatemette. Kik voltak, hányan voltak? soha sem tudtam meg. A tűz és füst egyszerre elnémítá halálkiáltásukat. A malom belseje ekkor egyszerre rémesen kivilágosodott; a láng minden ablakon kicsapott. E rémvilágítás mellett egy fehér női alak kúszott fel a tűzfal meredek oldalain a malom belsejéből. Csak félkézzel segíthetett magán, mert másik kezével egy kis csecsemőt szorított kebléhez. Gyönyörű fiatal nő volt; szétszórt fekete haja ziláltan repkedett fehér vállai körül; a mint a tűzfal tetejére felért, ott meglapúlt s szilaj tekintettel nézett le felénk és az alant fellobogó tűztengerre.

– Ez asszonyon segíteni kell – kiálték Trivulzionak – minden áron!

– Jól van, segítek! – mondá és utána kúszott fel a tűzfalon, s mikor elérte az asszonyt, akkor megragadta karjánál fogva s letaszította az alant ropogó tűzbe.

De a nő nem esett le a tűzbe, hanem fennakadt egy kiálló vashorogban öltönyénél fogva.

És én ott láttam őt csüggni és kezével gyermekét takargatni, míg a lángok el nem érték, és le nem zuhant a zsarátnakba, és kellett hallanom vérfagyasztó kínordítását, mit egy csecsemő sírása kisért.

A mit a haldokló e perczben érzett: e borzalmat érzem én azóta folyvást, és érezni fogom holtig.

Másnap, midőn egy forrás kőmedenczéjében megmostam arczomat a tegnapi koromtól, elijedtem magamtól; hajam félfele és félszakállam teli volt ősz szálakkal. A tegnapi éj borzalma egyszerre megőszített.

Folyvást a kínlódó női alak rémarcza lebegett előttem.

Elővontam keblemből az arczképet, mely engem idáig hozott: ez adjon lelkemnek vigaszt, hisz ez a borzalom is az ő megmentésére történt. Hasztalan! Ama vergődő halálarcz szemeim és az arczkép közé tolakodott, s csak azt láttam ébren és aludva. Oh Madonna, vedd el rólam ez emlékezetet!

Ha én is olyan könnyen tudnék feledni, mint ezek a czimborák, kik a legelső madonnakép előtt azon véresen összetett kezekkel leimádkozzák bűneiket, s aztán minden jól van – oda bent.

Szemrehányást tettem Trivulzionak oktalan kegyetlenségéért.

– Óh capitano. Ebbe ne szóljon ön bele. Ezt mi jobban értjük. Nálunk az asszonynép csak olyan ellenség, mint a férfi. Ha ön a háta mögött az asszonyoknak kegyelmet oszt: azt fogja észrevenni, hogy egyszer csak két tűz közé szorúlt. Rémhírnek kell előttünk járni. Ha felőlünk az a hír terjed, hogy kegyelmes, irgalmas ficzkók vagyunk, mindenütt ránk fognak törni; de ha megtudják, hogy nem kimélünk senkit, észreveszik, hogy nem lehet velünk tréfálni.

Tizennégy nap alatt aztán felégettünk vagy húsz majorságot és mezei úri lakot; nem számítva a könnyü szerrel megsarczolt falvakat, mik fizettek, csak menjünk odább.

Az utolsó faluban, a hol tizennegyedik napon véletlenül megjelentünk, a templomajtóra két kiáltványt találtam egymás mellé kiragasztva. Mindkettőn saját nevemet pillantám meg nagy betükkel a szöveg között.

Az egyik kiáltvány a piemonti dandárnoké volt, melyben engem «briganti vezér» czímmel tisztel meg s elrendeli, hogy a hol meg foghatnak, ott felakaszszanak; a másik pedig Crocco kiáltványa volt, melyben engedetlenségem miatt proscribál, s mint a fővezér terveit összezavaró lázadót, a hol megkaphat, főbelövetni igér. Mind a két kiáltványt eltettem emlékeim közé.

E szerint akár előre megyek, akár hátra megyek, egy a fizetés.

Előre fogok menni.

Már ekkor annyira közel voltunk Gaétához, hogy az ostromzároló piemontiak tábortüzeit láthattuk a hegyekről, s a távolban kéklettek előttünk Gaéta ormai, a tengertől félig körítve.

Vakmerő csapatom már akkor néhány száz főre szaporodott. Hogy hányan voltunk, azt soha sem számlálhattam meg; mert egy rész mindig portyázni járt.

Az utolsó napon összehívtam őket s jól lelkükre beszéltem. A kinek bátorsága van velem jönni, jőjjön. Most itt állunk a végczélnál. Éjjel megkísértjük keresztül törni az ellenség ostromzárlatán s hírt viszünk az ostromlottaknak, hogy a felmentő sereg közeledik. Hogy czélt érhessünk, szükséges lesz a várőrséget tudósítani, hogy egyidejüleg történendő kirohanással nekünk kezöket nyújtsák. Ki vállalkozik a várba az ellenségen át beszökni?

Trivulzio azt mondá, hogy megteszi ő. Felöltözött abruzzi parasztnak, megrakott egy öszvért élelmi szerrel, s azt lehajtotta a piemonti tábor felé. A jeladás leendett egy fehér röppentyü, éjféltájon, a gaétai felénk néző várfokról.

Tehát itt vagyok már az ő közelében, csak egy rövid élethalálharcz van még közöttünk, hogy előtte letérdepelhessek és azt mondhassam: «Asszonyom, én elhagytam hazát, hitet, boldogságot, hogy éretted meghalhassak!»

Alig vártam azt az éjfélt, azt a jeladást.

A röppentyü csakugyan fölszállt a várfokról: tehát Trivulzio szerencsésen megérkezett.

Én erre egész nap rejtve tartott csapatomat gyors menettel indítám meg az ellenséges ostromzárlat felé. Őrült merészség volt az, de csaknem sikerült. A meglepett ellenség nem ismerte fel a sötétben számunkat, s szinte utat nyitott; rendetlen puskázás közben folyvást előre nyomultunk, csak öt percz kelle még, hogy a szemközt jövő nápolyi csapatnak kezünket nyujthassuk; – ekkor egy szerencsétlen golyó czombomat fúrja át; én összeroskadok, s az én harczosaim, a mint elesni látnak, egyszerre megoldják a kereket s otthagynak a földön, a piemontiak körme között. Én persze, semerre se futhattam.

Két percz múlva ott függtem egy fán. A procedurát nem irom le. Azt mondják, kellemetes érzés. Én nem találtam annak.

Mikor ismét felnyitottam szemeimet, egy vastag boltozatú szobában találtam magamat az ágyon fekve. A szobát két ölnyi vastag falon át világította egy sokszorosan elrácsolt kicsiny ablak. Mellettem hosszú sor ágyon szintén feküdt még sok ember, a kiket én nem ismertem. Hanem az ágyam fejénél guggoló alakban ráismertem Trivulziora.

– Hol vagyok? – kérdezém bágyadtan.

– Gaetában, signore!

E névre valami delejes sugár járta keresztül egyszerre minden eremet.

– Igen bizony! Mi jobban verekedtünk, mint az ön mihaszna ficzkói, s épen jókor érkeztünk, hogy önt leemeljük a fáról. Ön átkozott rosz helyzetben volt. De ne hányjavesse magát az ágyon, signore, mert kötelékei felszakadnak.

Csak akkor vettem észre, hogy egy lábam már nincs.

– Hová lett a ballábam?

– Ne busúljon, signore! az orvosnak megmondtam, hogy ön gazdag nobili Ázsiából vagy Valachiából, vagy nem tudom honnan, a ki magával fogja emlékül vinni a lábát; a dottore eltette spiritusba.

Tehát még ez is kellett nekem.

De legalább czélnál voltam. Itt voltam az ő közelében. Meglehet, hogy ő most épen fejem fölött jár, s e tudat mily boldogító.

Egy félénk kérdést intéztem Trivulziohoz.

– Mit tudsz a királynéról?

– Oh signore, az egy hősnő. Már kétszer volt itt ön felől tudakozódni.

– És én aludtam!

– Pedig mélyen. Most egy órája hagyták abba a bombázást, bizony jó álma lehetett önnek, hogy fel nem ébredt rá. Azóta már hoztak új sebesülteket, s így bizonyos, hogy a királyné ismét le fog jönni. Ő felsége mindennap személyesen szokta megkérdezni a súlyosabb sebesültektől, hogy vannak? Mondhatom, hogy önnek az esete különösen érdekelte ő felségét; hozzám is nyájasan szólt, midőn megtudta, hogy önt ápolom.

Keblembe nyúltam. Az arczkép ott volt. Azt nem vették el tőlem, mikor felkötöttek. Előérzetem sugallta, hogy egyszerű csontszelenczébe foglaltassam azt, mely senki birvágyát nem ingerli.

Tehát vágyaim czélpontjánál voltam elvégre. Fél lábbal s félig megőszült fejjel, az igaz; de mégis czélnál voltam. Ideálom egy királyné, és a királyné gyöngéd fehér keze már kétszer érinté forró homlokomat. Nem sokára színről-színre fogom őt látni. – Nem gazdag kárpótlás-e ez küzdelmeimért?

Délután a tábori feltserek nagy tevékenységgel forgolódtak körülöttünk; minden betegnek a vánkosát a tisztábbik felével fordították kifelé, s a kik nagyon jajgattak, azoknak dupla portió opiumot adtak be, hogy sorsukkal meg legyenek elégedve. Az volt a szó, hogy a királyné meg fogja a sebesülteket látogatni.

Én semmi mákonyt sem kivántam. Seblázam daczára egészen öntudatomnál birtam magamat tartani, s Trivulziot megbiztam, hogy ha el találnék aludni, míg a királyné lejön, okvetlenül ébreszszen fel.

Az az elalvás pedig nagyon könnyen állott nálam. A sok vérvesztés és a chloroform utóhatása folytonos aluszékonyságra hangolta idegeimet, mik aztán a felébredéskor annál izgatottabbak voltak. Szüntelen álomban éltem, ébren úgy, mint alva, s mindig a fényes álomkép lebegett előttem, melynek mását keblemen viseltem.

Az álom és ébrenlét visiói között alig tudok most különböztetést tenni; de úgy hiszem, hogy az mégis megtörtént dolog, a midőn a kazamáta nehéz ajtaja felnyílt, s rajta, mint egy dicsfénytől elárasztott mennyei alak, lépett lépcsőnként alá egy királynői tünemény. Egy nő, angyalok arczával, cherubok termetével. E dicsfénytől körülsugárzott alak odalebegett ágyamhoz, s én ismét éreztem fájdalomcsillapító kezének érintését homlokomon; és aztán megragadtam e kezet forró kezeimmel, és égő ajkaimhoz vontam azt, és a túlvilág extasisát éreztem ez alatt.

Az apocalypsis fényalakja megpillantá a keblemen szétnyilt csontszelenczét, s egy vékony kis irónnal odajegyzé az arczkép alá saját nevét. Aztán eltünt előlem ismét; s én visszaroskadtam a túlvilági gyönyör, s az árnyékvilági fájdalom kábulatába.

Álmodtam-e azt, vagy ébren láttam? nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a keblemben viselt arczkép alatt ott van a királyné aláirása.

Egy hét múlva Gaéta kapitulált.

Én az olaszok kezébe jutottam.

Nem sok idő kellett hozzá, hogy felgyógyúljak. Akkor útnak eresztettek.

Szabad volt akárhová mennem, csak Rómába nem, a hol a királyné lakott.

Tehát hazajöttem.

És most itthon vagyok.

Megnyertem imádott ideálomnak – egy kézcsókját.

És kaptam érette egy falábat.

És valahányszor a tükörbe tekintek, és a fehér csimbókokat meglátom hajam, szakállam között, eszembe jutnak a malomba égett nő és csecsemő alakjai; és a felégetett majorházak, a miknek tulajdonosai nekem nem vétettek semmit.

És valahányszor nyakkendőmet felkötöm, egy vékony vörös vonal a nyakamon eszembe juttatja, hogy már én egyszer a másvilágon is voltam.

És mindezt azért, hogy egy királynénak, ki nekem eszményképem, egy kézcsókjára szert tehessek.

«No ez bizony még az elsőnél is nagyobb bolond volt!» szólt a pályabirálók egyike.

«Legalább elismerő oklevélre érdemes!» szólt a második.

«Menjünk sorba!» szólt a harmadik biráló; «most az én bolondom következik, a ki az előrebocsátott mindkettőnél nagyobb.»