Part 26

De hát akkor minek e játék folytatása? Minek volt e naplót tokostul titkárjának adni, azzal az utasítással, hogy ha motozni jönnek, égesse el? hiszen ha nincs benne egyéb, mint üres papiros, azt hadd találja meg akárki: azon nincs mit őrizni, félteni.

Az egész naplóban hasztalan kereste e talány nyitját; üres lapokra talált.

De hát a napló tokja!

Angyaldy a világosság felé fordítá azt, hogy bele láthasson; s akkor észrevette, hogy a napló tokjának a fenekén egy összehajtott zöld levélpapir van.

Ollójával kihuzta azt onnan.

A levélre ráismert. Ráismert a papir színéről, illatjáról, mielőtt a kéz vonásait látta volna.

Lemmingné levele volt az.

Ugyanazon levél, melyet tegnap éjjel a hordár által válaszul küldött Harternek.

Angyaldy elolvasta azt:

«Kedves barátom!»

«A nyujtott békejobbot elfogadom. Mindkettőnkre nézve jobb lesz az így. De hát lealkudhatlan föltételem van hozzá nekem is. Egyik az: hogy Lemming legyen megmentve; gyalázat volna őt veszni hagynunk. Másik az, hogy béküljön ön ki fiával. Nem tudnám átlépni azon ház küszöbét, melyből a család egyetlen fia ki van tiltva. E föltételeimet ön, ha engemet szeret, könnyen teljesítheti.»

«Még egyet!»

«A közöttünk szövődő új viszonyba ne avassa ön titkárát többé; végezzük azt levél utján egymással. Sőt óhajtanám, ha ön titkárja számára valami állomást szerezne, tán Bécsben a kanczelláriánál; megérdemelné, hogy jutalmazva legyen. Önnél úgy sem maradhatna, miután ön hivatalt nem viselend többé.»

«Tehát csak ovatosan és vigyázva!»

«Malvina.»

Angyaldy ismét és ismét olvasta ezt a levelet. Elolvasta tizszer, elolvasta százszor, nem is olvasta már, de magában nézte; nem is szemeivel nézte, de lelkével nézte, míg oda rajzolódott az szive falára, minden betű úgy, a hogy irva van, azokkal a reszketeg vonásokkal; míg minden betű magában beszélt, és sokat beszélt, mindent elbeszélt.

Akkor összehajtotta a levelet, visszadugta azt rejtekhelyére ismét, rázárta az angol-lakatot s azután összefonta karját, oldaállt az ablakba és várt főnöke visszatértére. Ha valaki az átelleni házból nézte, azt hihette: viaszbáb, mely egészen hasonlit az emberhez, csak hogy nem tud szemeivel pillantani.

Késő délután került elő Harter. Nem is a saját szállására, hanem egyenesen fel titkárjához sietett.

A meleg évszakban folytonosan fűtött kandalló meggyőzheté a felől, hogy egészen hű emberre talált, ki utasitását a kényelmetletlenségig pontosan követé.

– Nem volt szükség a fűtött kandallóra? – kérdé.

– Senki sem jött, felelt Angyaldy, kezébe véve a naplót.

– Úgy hiszem, már nem is fog jönni.

– Vajjon?

– Mint előre láttam, az egész kellemetlen ügy sokkal simábban fog legombolyodni, mint gondoltuk.

– Lemming, természetesen, ártatlan.

– A fődolgokban igen; a mellékesekben pedig majd innen is, onnan is kisegítjük. A mit alárendeltjei hibáztak, azok ha bebizonyulnak is, őt közvetlenül nem érinthetik; a vesztegetési vád pedig magában elenyészik.

– Ha a feljegyzettek elismerik, hogy a megnevezett összegeket a bankártól csak kölcsön vették.

– No – igen!

– Méltoságod szives volt erre buzdítást adni a többieknek?

Harter huzta-vonta magát egy kissé.

– Én ugyan soha sem fogadtam el Lemmingtől semmit, de régi jó barátom, nem hagyhatom ily bajában elveszni, et cætera.

– Az igen nemes tett méltóságodtól – Lemmingné tagadó válasza után is.

Harter igyekezett ezt a beszélgetési tárgyat, mint valami nagyon szorító csizmát, minél hamarább levetni a lábáról.

– Czélom visszavonúlni egészen a politikai küzdtérről. S ezt a rövid időt, a míg befolyásom tart, igyekezem felhasználni arra, hogy legalább a hozzám közelebb álló embereknek valami hasznot tehessek. Először is ez a Lemming. Hadd fusson szegény! Sokat theáztunk együtt. Az ember nem feledheti el.

(«Akaszszák fel!» ezt mondta még tegnap ez ember! – gondolá Angyaldy.)

– Önre is volt gondom, kedves Angyaldy!

– Én rám? – szólt a titkár, s alsó ajkát foga közé szorítá.

– No, igen! miután én hivatalt nem fogok többé viselni. S így ön, mint titkár, nálam nem maradhat.

– Valóban?

– Nem! Semmi esetre sem! – állítá hevesen Harter úr, ki Angyaldy közbeszólását saját jövendő elhatározására volt hajlandó magyarázni. – Ha egy világot kinálnának is, többé hivatalt nem vállalnék el ily méltatlanság, ily keserű csalódás után. Nekem köszönheti a kormány az ország pacificatióját. De hallgatok róla. – «Philippinél találkozunk!» – Most csak azokról akarok szólni, kiket magammal rántottam önhibájok nélkül. Azok között van ön. Ajánlottam önt az udvari kanczelláriához Bécsbe. Alkalmaztatása kétségtelen. E kegygyel expiálni fogja a kormány a rajtam ejtett sérelmet.

– Köszönöm! szólt Angyaldy. (Ez a második pont.)

Tudta jól, hogy van még egy harmadik is.

Harter hozzáfogott a neki oly jól illő hetvenkedéshez.

– Voltam az irányadó helyeken, ott is, a hol az ön állítása szerint igen roszul beszélnek felőlem. Mondhatom, hogy mindenütt igen nyájasan fogadtak. Egész együttlétünk a vizsgáló biróval inkább bizalmas discursus volt, mint törvényes vallatás. Elég volt annyit mondanom, hogy Lemming jegyzéke rám nézve adóssági tétel. A mikor visszakivántatik, kész fizető vagyok. – A többi értekezés más tárgyakról folyott, önről is sokat beszéltem. Ajánlatomat igen sokba vették. Kineveztetése a kanczelláriához egészen bizonyos. Ön úgy is óhajtozott hajdanában Bécsbe.

– Évek előtt.

– Tehát régi kivánsága teljesülend. Ön felmegy a szép Residenzstadtba. Én csak egy viszon-szivességre fogom önt felkérni. Ön bizonyosan találkozni fog azzal az én bondos szeleburdi fiammal Bécsben; most ott lakik; ha összejön vele: mondja meg neki, hogy kész vagyok bohóságát megbocsátani, ha hazajön, és mint rendes ember viseli magát. Vegye rá, kérem!

Angyaldy állához szoritá a kezében tartott naplótokot. Ama zöld levél jazmin-illata keresztülhatott azon. Ez is benne van a zöld levélben.

Óh! milyen erőszakába került ajkait leparancsolni róla, hogy hangos hahotával a szeme közé ne nevessenek ennek a bolond embernek; hahotával, mely zokogásban végződik – egy másik bolond ember sorsa fölött.

– Köszönöm kegyes gondoskodását! Azonban, ha Elemér úrfival szándékozik méltóságod amicázni, e szándékot jó lenne legelébb is Bélteky úrral közölnünk.

– Igaza van önnek! Legelébb is a pert kell megsemmisítenünk, mely közöttünk folyik. Arra nézve is a legelfogadhatóbb feltételeket szándékozom tenni. Mondja ön azt meg Béltekynek. Tegye magát érintkezésbe vele.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Angyaldy érintkezésbe tette magát Béltekyvel.

A mit a fiatal ügyvédtől válaszúl nyert, azt soha sem mondta el Harter Nádornak; oly mértéktelen gorombaságok voltak.

«Szeretne most már a vén róka alkudni, ugy-e? Mikor fejtetőre bukott le az ugorkafáról. Mikor nem bizhatik – magas szövetségesekben. Most már semmi alkudozás! Maradjunk a pör útján. Megyünk az executióig. Majd meglássuk, hogy ha egyenlő fegyverrel küzdünk, melyikünk esik el? De most már meg fogja fizetni a perköltségeket is. Majd nem küld el most már engemet Smyrnába, Kalkuttába, Grönlandba, uzsorásokat vallatni! Majd annak a másik sirásónak a számadásaiba is bele tudunk most már nézni ingyen. Jó, hogy rákerült a nagy urakra is a dög egyszer!»

Ilyenformán patakzott a büszke visszatorlás.

Hja! e’ biz úgy van. Igy fizet a világ!

Angyaldy azt mondta főnökének, hogy addig nem hagyandja el, a míg e két főügy rendezve nincsen: a Lemminggel és az Elemérrel elintézendő ügyek. Addig szüksége leend ő méltóságának az ő szerény szolgálatára.

Az ajánlat szivélyesen fogadtatott.

A Lemming-féle ügynek sok tekervénye volt még. A biró előtt bevallott ötezer arany lefizetéséről bizony gondoskodni kellett, pedig ismét igen rosz esztendő volt, semmi ára a föld termékeinek; aztán egyéb állapotok is kerültek még elő: Harter úr több rendbeli közköltségek felől is tartozott számadással, ezeknek bevégeztéhez idő kellett és ember; idő legalább az új termésig, és ember, ki az új termésre pénzt teremtsen, mert biz ott pótolni való hiányok is lehetnek. Az ember, kivált gavallér ember, soha sem tudja, ha sokféle pénzt kezel, melyiket adta ki töltés-csinálásra, s melyiket a szép asszonyra. Van miből megtéríteni.

A legnagyobb baj az volt, hogy Elemért nem lehetett megkapni. Hol Bécsben volt, hol Angliában járt; ki tudja, mi dolga volt? Emigransokkal szövetkezett-e, vagy csakugyan gazdasági gépeket szállított? Senki sem tudja bizonyosan; pedig Angyaldy és Bélteky eleget jártak utána, ha ugyan jártak utána. Legalább Harternek azt mondták, hogy keresik, mint a tűt.

Harter pedig nem birta a lelkén viselni azt a terhet, hogy a fiával még sem békült ki. Szörnyen üldözték az atyai szív keserű vádjai!

Persze, ez is egyik föltétele volt Malvinának, a mihez kötötte ama végzetes visszalépést.

Lemminget is olyan soká benn tartják abban a gőzfürdőben. Bizony kiizzasztják belőle az utolsó garast is, a mi materia peccansul csordogál üzlete ereiben.

Addig pedig Harter még csak nem is találkozhatik élő alakban Malvinával.

Már övé az asszony; már megfogta, már kezében tartja a szárnyát, és még sincsen a czélnál. Hogy olyan rettenetes hosszú idő van a ma és a holnap között!

S hogy a szép asszony őt most egyáltalában nem fogadja el, arra neki igen szép igazsága van.

Mit mondana hozzá a világ? Nem a közerkölcsiség arczul verése volna-e, ha egy nő az alatt, míg férje fogva van (igazságtalanul, az ő meggyőződése szerint), felhasználná az alkalmat, hogy tőle megváljon, s régi férjéhez visszaköltözzék? Ezt még az indian morál sem engedné meg.

Tehát Harternek várni kell, először: a mig Lemming kiszabadul. Tovább nem. (Azt hitte ő.) Mert hiszen, hogy az Elemérrel való kibékülés nem valami olyan lényeges kapitulationalis föltétel: az világos. Azt elég megigérni. Az asszony megnyugodhatik benne, ha ő szavát adja, hogy kibékül a fiával.

És aztán hetek multak, hónapok multak, s Lemming még mindig benn volt abban a nagy gyógyintézetben, a hol a becsületén ejtet sebeket gyógyították. Kegyetlen kín volt az. Ha egy sebet begyógyítottak, megint a másik helyen tört ki; megint arra kellett flastromot rakni. Keserves, drága flastromok voltak! De csak hogy kapni lehetett.

Végre aztán egyszer valamikor csakugyan kibocsátották a becsület kórházából, mint tökéletesen kigyógyult derék, helyreállt embert, a kin meg sem látszanak többé a bélpoklosság nyomai. Szépen kitisztult belőle. A vádak nem voltak igazak. Lemming úr fölmentetik; a kik legbűnösebbek voltak, azok átköltöztettek Galicziába; azokhoz a magyarországi biró nem nyúlhat, mert ott más helytartó uralkodik; annak meg más dolga van; az egész miniszteriumnak megint egészen más dolga van. Denique nem sült ki semmi.

Föhnwald századost áttették egy Bécsben állomásozó uhlánus-ezredhez.

S azzal minden rendben volt megint.

A publikum beszélhetett, a mit akart; a hirlapokba nem mehetett semmi a gondviselés tudta nélkül.

A mint Lemming hazakerült, a legelső látogatója volt Harter Nándor.

Lemming igen szépen megköszönte neki azt a szolgálatot, a mi által őt nagyszerű kelepczéjéből kiszabadítá.

– Nem tettem ingyen! mondá Harter.

– Tudom! Ön az asszonyt akarja visszakapni tőlem. Már mondta az asszony.

Harter örömét nem birta elrejteni.

– Mit mondott önnek, kedves barátom?

– Az derék, hogy ön kedves barátjának nevez. Tehát azt mondta az asszony: hogy kész tőlem elválni és önhöz visszamenni. S ez megtörténhetik, a mint önök elhagyott hitükre visszatérnek. Hanem az szép öntől, hogy engemet kedves barátjának nevez, a mikor a feleségemet csak így karonfogva elvezeti tőlem.

Harter maga is nagyon tréfásnak találta a helyzetet.

– Hiszen azért mi jó barátok maradunk! szólt nevetve, s igyekezett Lemming hideg kezébe meleget szorongatni.

– Igen nagyon jó barátok. Hanem önnek elébb meg kell ám fizetnie azt az ötezer aranyat, a mit bevallott, hogy adósom vele.

Ezt már nem találta Harter valami olyan nagyon nevettető ötletnek.

Egy perczre össze is huzta a homlokát, mintha valami magaslatot keresne büszkesége számára, a honnan letekinthessen erre a közlelkű kalmár-emberre, a kinek mindig csak pénzen jár az esze, s a ki attól, ki őt kiszabadította a kutból, most még fizetést is követel; hanem azután eszébe jutott, hogy biz ennek az üzérnek teljes igényei lehetnek bizonyos ötezer aranyak visszafizetéséhez; hát csak mégis síma arczot csinált hozzá, s csendes vérrel válaszolt:

– Azt minél elébb vissza fogom fizetni.

– Én magam is igen szeretném, ha azt minél elébb elvégezhetnők. Holnap költözöm vissza Bécsbe. És az igen furcsa helyzet rám nézve, hogy magammal hordjak egy asszonyt, a ki tudtomra, mától fogva már nem az én feleségem.

– Ön Bécsbe akar menni? – kérdé megütődve Harter.

– Bizony nem is akarok ebbe a földbe belenőni.

– Legalább várja meg ön, míg ez a mi köztünk fenforgó ügy rendbe lesz hozva. Azt magam is igen nevetséges helyzetnek tartanám, hogy Malvina most önt kövesse.

– Egyedül önön mulik. Fizesse le nekem ma, a mivel tartozik, s én holnap az asszony nélkül megyek Bécsbe, s nem törődöm vele, mi történik aztán tovább?

Harter Nándor minden izét zsibogni érzé.

– Meg kell önnek mondanom az igazat. Most nincs rendelkezésem alatt semmi összeg. Közpénztárakról kellett beszámolnom, a mire nem voltam készen; az minden hitelemet úgy igénybe vette, hogy nem vagyok képes ma egy aranyat sem előteremteni. A gabona ára ugy leszállt, hogy az idei termést potom pénzért kellett elpazarolnom. Még így is kárt vallott vele, a ki megvette. A jövő évi termésemet kináltam az üzérnek, s azt felelte rá, hogy még az idei is mind a raktárban van, s ha kivánom, visszaadja azon az áron, a min tőlem vette. Nem vagyok képes most az ötezer aranyat előteremteni.

– Jól van! szólt Lemming igen szelid, jóakaró képpel; hát akkor majd várunk – mind a ketten.

Ez a «várhatunk» szó ugyan akkor uralkodó jelszó volt ebben az országban; hanem azért Harter Nándornak sehogy sem tetszett.

– Uram! Én önnek becsületemet kötöm le, hogy legközelebbi tavaszszal lefizetem önnek azt az összeget.

– Nem játszunk becsületbe! felelt rá Lemming. Nekem az én becsületem valami másfélszázezer forintomban van; ön még nem költött a magáéra.

– Adok önnek váltót arról az összegről, s ha nem fizetek napjára, koboztasson meg irgalom nélkül.

– Köszönöm! Felfogadtam, hogy nem pörölök ebben az országban a jövő milléniumig.

Harter dühbe jött.

– De uram, ez alacsonyság, a mit ön cselekszik!

Lemming elpusztithatlan phlegmával csitította a dühöngőt.

– Ne tessék haragba jönni, uram; az nálam nem használ. Az akasztófa lajtorja-fokán végig minden czimet végigrakhat ön rám; hozzá szoktam, vízmentes vagyok. Se vissza nem mondom, se pört nem kezdek érte, se nem duellálok; végighallgatom, zsebredugom, s viszem azt is haza a többi becses emlékekkel. – Holnap, minden bizonnyal holnap. Az asszonyt is viszem holnap, minden bizonnyal holnap.

– De hisz ez erőszaktétel!

– Ha erőszaktétel: megakadályozhatja ön. Nem utazom incognito, nem rablok asszonyt éjszaka, fedett, salugádoros hintóban; a reggeli vonattal utazom, fényes nappal. Jőjjön oda a váró terembe: figyeljen rám, teszem-e rá a kezemet az asszony kezére? hurczolom-e őt magammal? s ha legkisebb erőszaktételt vesz ön észre, kiáltson a rendőrségnek. Óh! itt pompás rendőrség van; fogasson be, mint feleségem elrablóját; még ilyen czím alatt úgy sem ültem. De hozzá ne szóljon, uram, mert azt nekem még ma jogom van. Lemmingné asszonynak megtiltani, kivel beszéljen, kivel ne? Mint adósomat, mikor fizetni akar, szivesen látom önt: de mint feleségem kérője előtt, jogom van bezárni a szobám ajtaját és a korcsma ajtaját. Azért igyekezzék ön mint fizető adósom bejutni hozzám: akkor azután majd lequittelünk. Addig pedig – örültem, hogy volt szerencsém.

Harter haragtól reszketve távozott el a bankártól. Még gondolatnak is kétségbeejtő, hogy ez az ember most elvigye Malvinát magával. De miért is nem sürgette Malvinát jobban, hogy tegye meg a visszalépést azalatt, míg Lemming fogva van. Most ime a kiszabadult gonosztevő rázárja az asszonyra az ajtót, s elébb a pénzét akarja látni.

Sietett Angyaldyhoz.

– Emil barátom! – szólt hozzá, lélekzet-fogyott sietséggel – az egekre kérem; ha valaha jó szolgálatot tett nekem, tegyen most, és örök hálára kötelez le. Teremtse ön nekem elő még ma estig azt az ötezer aranyat, a mivel Lemingnek adósává tettem magamat. Holnap el akar utazni, s nekem becsületbeli kötelességem azt neki Bécsbe költözése előtt az utolsó darabig lefizetni… Ön ért engem: ez becsületbeli adósság; egész becsületem forog a koczkán.

Angyaldy tudta azt jól, hogy mije forog Harternek a koczkán.

Azt felelte, hogy rögtön útra kel, és vándorolni fog az uzsorások országában.

– Ne kiméljen ön semmi árt; adjon meg bármily képtelen kamatot, csak a pénzt teremtse elő.

Angyaldy már akkor tudta azt a választ, a mit főnökének ma este mondani fog, midőn ez excursióból visszatér, de hagyta őt addig ég és föld között lebegni. Gyönyörüsége telt benne: elmenni a megbizással és arra gondolni, hogy számítja visszatértéig Harter Nándor a perczeket, a mik nehéz órákká nőnek, és sóhajtozik kibocsájtott hollója után.

A holló csakugyan visszatért este.

– Van-e pénz?

Ez volt az egyetlen kérdés hozzá.

– Nincs és nem lesz! – volt a kérlelhetlen válasz. – Égszakadás, földindulás van a pénzvilágban. Megbukott a legelső, legrégibb bankárház Bécsben, magával rántotta a monarchia egész pénzvilágát. Az első milliomosok ugy ütik el egymást lábaikról sorba, mint a felbukó tekebábok. A panique tökéletes; senki sem tudja, holnap él-e még, vagy halva kel föl? Zárva minden pénztár, minden tárcza. A pénzemberek insultusnak veszik, ha valaki kölcsön kér tőlük. És mi készen lehetünk rá, hogy holnap, holnapután egész lajstromát mutatják be előttünk saját megóvatolt váltóinknak, miket bankrott hitelezőinktől megint más bankrott-firmák csődtömegei lefoglalnak, s miknek kifizetését bejáratkor sürgetni fogják.

Harter Nándor megsemmisülve rogyott karszékébe.

– Ön nem tudja azt, – rebegé hőségtől kiszáradt ajakkal, – mit vesztek én azzal, ha holnapig ötezer aranyat nem tudok kapni!

Angyaldy olyan ártatlan arczot csinált hozzá, mint a ki semmit sem tud arról. Ott állt nagy tisztelettudó helyzetben főnöke előtt, derült homlokkal, összeszorított ajkakkal. Hanem lelke szemeivel úgy látta ott magát főnöke előtt állani, mint a ki gunykaczajra torzult arczczal vereget vállára a csüggeteg férfinak s azt sugja fülébe:

«De hát még a második föltétel, uram?!»

«Hát a fiaddal kibékültél-e már?»

«Mit mondott még az illatos levél!?»

EGY ÁLLAT, A KINEK LELKE VAN.

Világosiék olyan szépen el tudták magukat temetni, hogy senki még a fejfájukra sem akadt rá.

Felmentek Bécsbe lakni. Az elég nagy temető azoknak, a kiket senki sem ismer.

Ott is Ilonka tartotta az egész családot, most már nem leczkeadással, hanem kézi munkával.

A leczkeadás nem szép leánynak való váló. Senki sem hiszi el neki, hogy épen csak a nyelvtant tanítja. Szépsége rossz útlevél számára. Örökös gyanú alatt áll.

Anyja nem is bocsátotta volna el magától többé; azért Ilonkának valami olyan munkát kellett keresnie, a mit odahaza végezhet, talált is ily megbízást. Egyike volt az a legveszélyesebb kézimunkáknak, a mikbe fiatal leányok arczrózsái lehervadnak: az «entreprise universelle des pompes funèbres» (magyarul: temetkezési pompák vállalata) boltjából kapott megbízást gyászhímzésekre. Azért vállalkozott erre a munkára, mert azt legjobban fizetik, s az ő kedveseinek nem szabad szükséget szenvedni. Az igaz, hogy néhány év alatt belevakulnak, a kik szüntelen ezzel foglalkoznak; a folytonos feketére feketével himzés megrontja szemeik világát; hanem a ki vállalkozik rá, azt hiszi, hogy az ő szemei tartósabbak, mint a többieké, kik ezen az úton jutottak el a vakok intézetébe, vagy az utczaszegletekre.

Gyakran sietős munka is akadt, mikor valami nagy úrnak méltóztatott meghalni; olyankor Ilonka lámpánál is dolgozott egész mély éjszakákon keresztül, hogy a temetés napján a nagyságos asszony himzett uszálya készen legyen. Olyankor néha öt forintot is megkeresett.

De szükség is volt a pénzre. Drága volt az élelem és a házbér. Pedig oly szük volt az ebéd, s oly nyomorúlt a kis szállás, nedves, dohos, udvarszoba; aztán egyik beteg a másikat váltotta fel. Atyja folyvást egyforma testi-lelki dermenetben volt; kis öcscsének nagyon ártott a hirhedett gyermekölő bécsi lég; anyja is folyvást panaszkodott, hogy a melle oda van, fulladoz és szívszorongást érez. Okozta érte az ötödik emeletre járást, a mihez nem volt szokva.

Csak Ilonkán nem fogott a nyomor. Sem szép testén, sem szép lelkén. Rossz lég, silány tápszer, sanyargató munka mind nem hatott rá: aranyból volt egészen. Még szépült, még ragyogóvá lett ebben a dohos légkörben, ebben az inségben. Még őrangyala sem hallotta soha egy sóhajtását annyi nyomor miatt. És aztán adott neki a természet valami sajátszerű ajándékot, hogy a hol járt-kelt, akármi egyszerű öltöny volt rajta: az az eltanulhatlan fenség, a mi minden mozdulatát besugározta, hirdeté, hogy ez egy delnő!

Anyja félté, hogy a sok súlyos munkában megtörik. Ilonka vigasztalá őt; a kinek Isten terheket ad, annak erőt is ad azok elviseléséhez.

Neki valóban adott mind a kettőből eleget.

Egyszer aztán anyja is megbetegedett, nem birt fenmaradni többé. Három beteg feküdt abban a szobában, a melyben ő dolgozott. Az orvos, kit segélyűl hivatott, azt mondta, hogy legelső gyógyszer ebből a szállásból kiköltözni; mert ez olyan nedves, hogy a legépebb embernek is el kell benne pusztulni.

Ilonkának tehát más szállásról kelle gondoskodni. Nemcsak az a baj volt, hogy ilyent nagyon nehéz találni időközben, hanem még nagyobb az, hogy ahhoz pénz is kell, mert azt előre ki kell fizetni.

Ilonka nagyon érzé, mit jelent most ez a szó: «én magam!»

Három beteg panaszát vigyázni; reggeltől éjfélig a varróasztalnál dolgozva, egy jövő hónap terhét kettőzött szorgalommal leróni, s aztán olyankor, midőn maga elmegy a gyógyszerekért, útközben új szállást keresni.

Az is mind meglett. Az «én magam» sokat elbir.

Kapott kétannyi munkát, mint eddig; dolgozott éjről-éjre; talált jó szállást, szárazabbat, földszintit, csak felpénz kellett még rá. Az is meglesz. Szombaton elkészül a fogadott munkával s akkor kap pénzt, a mennyivel ki lehet fizetni a lakbért, átszállíttatni a betegeket.

Szombat estig nagy szorgalommal elvégzé a felvállalt munkát, kissé késő is volt már, mikor útra kelt vele. Mind a három beteg oly nyughatatlan volt miatta. Atyja tombolt, és izgatottan kiabált rá; anyjának láza volt épen, rémeket látott mindenütt, kik leányát elfogták az utczán; s a kis néma a nyakába csinpajkozott, úgy sírt, nem akarta elereszteni.

Ilonka nagy nehezen megnyugtatá mind a hármat. Megigérte, hogy sietni fog haza. Kerül, fordul és itthon lesz.

Sietett is a kész munkával a szokott dologadó üzletbe. Akárhány comfortablet megelőzött lépteivel.

Mikor az üzlet irodájába belépett, a hol rendesen át szokták venni a munkáját, ezúttal egy egészen ismeretlen úr fogadta, azzal a kérdéssel:

– Mit hozott, mamzell?

– A megrendelt himzéseket. Itt van róluk a számla. Kérem a térítvényemet, s a munkáért járó díjt. Sietek.

– Hm, hm! dünnyögött az ismeretlen úr, s elvevé tőle a himzéseket. Lelkem, a térítvényét én nem tudom előadni, mert itt most zavar van; hanem adok róla elismervényt, hogy átvettem.

– Az is jó lesz!

Az ismeretlen úr írt valami macskakaparást egy papirszeletre s odaadta neki.

– Azután kérem a számlámat kifizetni.

Az ismeretlen úr megnézte Ilonka számláját, s aztán visszanyújtá neki.

– Hja, kedves mamzell, az «entreprise universelle des pompes funèbres» ma reggel megszüntette a fizetéseit, s azóta csukva a cassa.

Ilonka nem értette azt.

– Hogyan lehet az?