Part 24

Konyecz jó taktikának tartotta Gierig urat tolni maga elé, gondolva, hogy az megszentelt fejű ember; a szava többet ér Bécsben, mint száz lovaskapitányé; az már egyszer leszállította Föhnwald urat a nyeregből, majd most is elbánik vele; csak annak menjen neki.

Föhnwald nem felelt neki többet.

A buzából is megtöltetett egy tarisznyát, s azt őrmesterére bizta; a raktárt ismét bezárta, az ajtaját háromszorosan lepecsételé, és őrt állított eléje.

– Már most hol lakik Gierig úr?

Magánháznál, természetesen, mint mindig. Egy új szóval szaporította szótárunkat: «Kényszer-vendégszeretet».

Már feküdt a jó úr és aludt, mikor késő éjjel látogatására ment Föhnwald. El nem tudta gondolni, mi baja lehet annak vele ilyen órában? Nem halaszthatná reggelre?

De Föhnwald nagyon sürgette az értekezést, s fel kellett czihelődni a kedvéért.

– Nos, mi baj van, százados úr? Nem szokott ön ilyenkor aludni? Én nagyon álmos vagyok.

– Majd segíteni fogok rajta, hogy ne legyen az. Én azért jöttem ide, hogy önt elfogjam.

Gierig úr nagyot bámult erre a szóra, s csodálatosan csóválta a fejét.

– Ön most jön valami jó vacsoráról, százados úr, ugy-e?

– Jónak nem mondhatom! felelt Föhnwald sértetlenűl, mert nem vacsoráltam egyebet, mint egy darabot ebből a kenyérből, a mit a katonáim számára sütöttek. Nézze ön, ez gyilkos méreg. Elfogattam a tábori sütőt; az a molnárra utalt, ki a lisztet őrölte. Ime, itt e dobozban a mutatvány a lisztből. A molnár az élelmezési biztossal mentette ki magát, ki a buzát küldte neki. Azt is elfogattam. E másik dobozban látja ön a buzát, a mi a katonai raktárba került. A biztos azt mondá, hogy ezt a buzát ön küldte neki; igaz-e ez, vagy nem?

Gierig úr fölpattant szörnyű haraggal.

– De mi közöm nekem mindehhez a sok ostobasághoz, a mit ön nekem itt össze-vissza mesél? Mi bajom nekem azzal, hogy önök mit esznek, mit nem esznek? S hogy mer ön engem akármi dologért felelősségre vonni? Ki adta önnek ehhez a jogot? mi?

Gierig úr ugyan dühösen állt szembe Föhnwalddal, két nagy papucs volt a lábán, azok csak úgy csattogtak, mikor eléje toporzékolt. Föhnwald pedig nagy hidegvérrel vonta elő belső zsebéből a hozzá küldött felsőbbségi parancsot.

– Itt a rendelet a kezemben, uram, melynél fogva én, Föhnwald százados megbizatom, hogy minden, e megyében megkapható rablókat, tolvajokat s azoknak orgazdáit, czinkosait, a hol találom, elfogjam, beszolgáltassam, nem válogatva személyökben, ki úr, ki paraszt? akár szűrben, akár selyem-kabátban jár, akár pusztán, akár kastélyban lakik: mindenütt elfogjam, lánczra verjem, tömlöczbe vessem. És én ezen parancsnál fogva elfogom önt és czinkostársait, a kik kilopják a nép szájából az alamizsnafalatot; mérget csinálnak belőle, s úgy adják a katonának enni; kik elrabolják az uralkodótól a nép szeretetét, kilopják a törvényből az igazságot, s még a fegyvernek az élét is letörik s ellopják. Én rablókat hajhászni küldettem! Teljesítem a megbízást s elfogom önöket mind. Katona vagyok; keresztűl vágom magamat mindenen. Meglehet, hogy ezért azt fogják mondani, hogy félreértettem valamit, de katonai parolámra fogadom, hogy csuffá teszek mindenkit, a ki ebbe a rút dologba belekeveredett, s megteszem azt!

Gierig elsápadt; látta, hogy ellenfele most már veszedelmessé kezd rá nézve válni. A támadóból védelmi helyzetbe tette magát.

– Én itt hivatalból járok, s hivatalos kötelességemet végzem.

– Az sem igaz! Önnek nem volna szabad ott járni és kobozni, a hol inség van. Világos parancs van az ellen az ország legfelsőbb hatóságától. Ez azonban csak kegyetlenség, csak zsarnokság; hanem itt rablásról is van szó. Ön azt a gabonát, a mit az élelmezési biztosnak átadott, nem kaphatta adó fejében, mert az egy elmerűlt hajó szállítmánya mind. Önnek az exequált buzát ki kellett cserélnie egy ilyen veszendőbe ment szemétért.

Gierig úr abban érezte magát megfogatva, a miben tökéletesen ártatlan volt.

– Uram, én esküszöm önnek, hogy ez nem úgy van.

– Talán minden ember összebeszélt, hogy elébb beáztassa a gabonát, a mit ön elvisz tőlük adó fejében! És csak épen azt, a mit ön visz el? És ön épen azt kereste ki minden adókötelesnél, a mi hibás volt? No, feleljen ön erre? Gondoljon ki valamit!

Gierig úr veszedelmesen meg volt akasztva. Pedig nem úgy volt, a hogy vádolták; de hogy mondja meg az igazat?

– Nos, uram, öltözködjék ön fel egymásután; mert én nem érek rá önnel itt szaporítani a szót. Egy, kettő, három! Ha nem tetszik önkényt, idekinn vannak a legényeim; van náluk békó is. Önnek a czinkosa, Konyecz, odakinn ül már a szekéren megvasalva. Kényszerítsem-e önt?

Gierig úr könyörgésre fogta a dolgot.

– Én elismerem, hogy itt nagy bűn van elkövetve; nem tagadom, hogy nekem is járúlhatott hozzá hibám; de a bűnben nincs részem; az magas, igen magas állású uraknál kezdődik.

– El fogok odáig is menni. A katona előtt nem marad zárva egy ajtó sem. Megyek, a meddig embert találok, akármilyen nagy ember lesz is, és rákiáltom a megbélyegző szót: «Ez is rabló!» Ön a kisebbek közé tartozik; ne vesztegettesse magára az időt.

– Uram! Tekintse ön, hogy családapa vagyok.

– Nem jegyezte ön fel magának, hogy hányan mondták azt önnek ebben az évben: «Uram, tekintse ön, hogy családapa vagyok?» Nem kaczagott ön erre a szóra mindannyiszor? Jól van! Én irgalmasabb leszek. Nem veretem önt vasra, megengedem, hogy saját kocsiján kisérhessen bennünket, a hova mondani fogom; de mondja ön meg nekem: ki következik most ön után?

Gierig meg volt puhulva.

– Elmondok önnek mindent, kapitány úr, a hogy van. A kérdéses gabonát a kormány osztatta ki egy inséges város lakosainak. Én azon nyomban foglaltam le a kiosztottat. Ha hibás volt a gabona, az a vétkes, a ki azt kiosztotta. Annak a neve pedig Lemming.

– Lemming? Úgy tetszik, mintha hallottam volna ezt a nevet valaha emlegetni. Hol kapható ebből az urból?

Épen itt van ebben a városban, a vendéglőben van szállva.

– Ezt is elfogatom.

– Nagy kegyben áll a magasabb körök előtt.

– Mégis elfogatom. Siessen ön felöltözni uram, egy katonát itt hagyok az ajtójában. S kérem, hagyja az ajtót nyitva.

– Óh! ne tessék félni. Nem szököm meg, sem a nyakamat el nem metszem addig, a míg egy fejjel magasabb embert tudok a hátam mögött. Elvárom ön további rendelkezését a legnagyobb engedelmességgel.

Gierig ur meghúnyászkodásában pedig csupa merő gonoszkodás volt. Azzal a jó szándékkal bíztatta neki a századost Lemmingnek, hogy az a heveskedő katonatiszt majd most a fensőbb körök kegyenczét valami oly brutális megrohanással fogja megsérteni, hogy e miatt saját magát keveri galibába. A gabonaosztás körüli visszaélések köztudomású dolgok. Hanem az is köztudomású, hogy e visszaélésekbe Lemmingen túl még igen nagy és hatalmas emberek vannak belefonva: ha valami szeles kéz valahogy Lemminget torkon találja ragadni, egyszerre támadnak láthatatlan kezek, melyek a vakmerő igazságszolgáltatót lefegyverzik, földre verik, mégbénítják: azokat a láthatlan kezeket pedig már nem lehet felfedezni, mert azok ellen nem kapni sehol bizonyítékokat. És így bizonyosan a szeles katona fog belemaradni a hinárba, a hová senki sem küldte.

Tehát Gierig úr egész töredelmesen vallott Lemmingre. Igen nagy szükség volt egy ilyen állású útitársra.

Három óra tájon lehetett az idő, mikor Föhnwald a vendéglőbe érkezett, a hol Lemming úr kapható volt. Már pitymallott, s a vendéglő udvarán befogva állt Lemming úr előfogata, jeléűl annak, hogy az uraság igen korán szándékozik elutazni. Ugyan a vendéglő udvarára hozatta maga után katonai fedezet alatt Föhnwald Konyecz urat megvasalva a szekéren, s Gierig urat saját hintójában. A szemközt jövő vidéki emberek, kik a hetivásárra jöttek, ugyan nagyot bámultak e furcsa processión. Nem volt köztük, a ki a két urat személyes tapasztalatai után ne ismerte volna.

Föhnwald maga felsietett Lemming úr szobájába.

Az inas be akarta jelenteni. A százados mondá neki, hogy ez egészen szükségtelen; majd bemutatja ő mindjárt maga magát, s benyitott egyenesen.

Lemming úr már fel volt öltözve s theáját szürcsölgeté, mikor belépett hozzá a kapitány.

Lemming úr azt hitte, hogy az idegen úr eltévedt s igen nyersen kérdezé:

– Kit tetszik keresni?

– Lemming urat.

– Az én vagyok. Tessék leülni!

– Nem ülök le. Más dolgunk van együtt. Én Föhnwald százados vagyok, az itt e környéken állomásozó lovasság parancsnoka. Tegnap este a katonáim panaszt tettek nálam, hogy ehetetlen kenyeret kaptak. Meggyőződtem róla, hogy igazuk van. Utána jártam mindennek, elfogattam sütőt, molnárt, élelmezési biztost, most épen az adószedő főfőbiztost vettem őrízet alá. Mind bűnösök.

– Diable! mormogá Lemming úr, s csendesen kihörpinté csészéjéből theája maradékát.

– Nem lehetett tagadniok. A bizonyítékok itt vannak nálam: a kenyér, a liszt, a buza. A mi még az utóbbiból megvan, azt lepecsételve őriztetem a raktárban.

Lemming úr hozzáfogott egy lágy tojás feltöréséhez.

– S mit fog ön most ezekkel az emberekkel kezdeni, a kiket ilyen szépen rakásra fogott?

– Még nincsenek mind együtt.

– Szappermán! Még több is lesz? S ha mind megfogta őket?

– Akkor felviszem őket Budára a helytartósághoz s olyan lármát csapok, hogy a félvilág meghallja.

– S szabad megtudnom, mennyiben érdekel engemet ez a történet, a mit kapitány úr most velem közölni sziveskedett?

– A legutolsó elfogott, ki az adóbehajtó biztos, azt vallotta előttem, hogy ő azt az emberhasználatra nem fordítható buzát, a mit katonáimnak adott, mint adóhátralékot gyűjtötte fel a szomszéd városban, a hol azt ön, Lemming úr, osztatta ki, mint kormányi segélyt. Ön pedig vásárolta azt egy megmerűlt hajóról, melynek gazdája kénytelen volt ázott gabonájától potom áron menekülni.

Lemming úr úgy találta, hogy mégis nagyon keményre van megfőzve az a tojás, nem lehet már megenni.

Gondolta pedig magában: «Ahán! Itt van már megint egy ember, a kinek be kell dugni a száját». S csendesen becsülgette magában az előtte álló kaliberét, vajjon mennyivel lesz tele.

Azért még föl sem kelt helyéről; hadd álljon az a másik, ha neki úgy tetszik.

– Tudja ön, kapitány úr; ilyen félreértések megtörténnek. Sajnos dolog. Az ember maga nem lehet mindenütt jelen.

– Csak hogy ön ott épen jelen volt.

– No, no, no! Az a gabona nem volt a kegyed katonáinak szánva. A biztos ügyetlensége, minek szedte el a parasztoktól. Azok elhasználták volna vetőmagnak.

– Ön azt hiszi uram, úgy-e, hogy Föhnwald százados nem tudja azt, hogy ebben az évszakban nem vetnek buzát?

Most aztán felkelt a helyéről Lemming, s egy finom világfi húnyorgó simaságával lépett Föhnwald elé.

– Én azt hiszem, hogy Föhnwald százados egy derék gavallér ember, ki a katonáiról gondoskodni lovagias kötelességének tartja. Ily eseteknél Lemming is tudja, mit jelent gavallérnak lenni. Ha a katonák tévedésből rosz kenyeret kaptak, a Lemming-ház kalácscsal fogja őket kárpótolni.

S azzal nagy mosolyogva belső zsebébe nyult s kivonta onnan nagy, sok rekeszű tárczáját.

Itt biz egy pár ezer forintot megint ki kell ugratni. Vele jár a risicoval. Ezt majd felirjuk a «manco»-ba.

Föhnwald százados a füle hegyéig elvörösödött, a mint azt látta, hogy a tárczáját kezdi nyitogatni ez az ember.

S az a sértő biztosság, a mivel ezt tette, mint a ki tudja már, hogy hasonló esetekben hogyan kell, hogyan szokás a kérdésre kellő választ adni; mint a ki ismeri már az embereit, a kik lármáznak, fenyegetőznek, s aztán egy percz múlva mosolyognak, bókot vágnak; meg vannak nyugtatva.

– Adja ön ide azt a tárczát! rivalt rá dühösen Lemmingre.

Lemming ugyancsak megszeppent.

(«Teringettét! gondolá magában; ez ugyancsak érti ezt a tudományt, még pedig alaposan. Az egész tárcza kell neki. Ugyan szerencse, hogy nincs bele téve több tizenkétezer forintnál. Ez ugyan üstökön tudja ragadni a jó alkalmat. De már mit van mit tenni? Menekülni kell tőle. Hadd vigye hát az egészet.»)

– Tessék, kérem! szólt odanyujtva a félig felbontott tárczát.

Föhnwald mohón kapta el azt kezéből.

Lemming boszus megvetéssel tekinte rá. Ez ugyan kap a pénzen, a mit megragadhat; mintha csak a csatatéren szedné az ellenségtől.

– Tessék, uram. Vegye ön ki belőle, a mi pénzt talál benne; s aztán majd az üres tárczát adja vissza.

Föhnwald egészen úgy tett, a hogy Lemming úr mondta. Kiszedte a tárczából a pénzt; mind, mind; kikereste annak a legelrejtettebb zúgát is, a hol még tán egy árva egyforintos meglapúlhatott légyen; nem maradt benne semmi.

Hanem azután még sem egészen úgy tett, a hogy Lemming úr kivánta, mert a kiszedett pénzt, az utolsó egyforintost is oda fektetve a többi közé, nyújtá vissza Lemming urnak, s az üres tárczát dugta a saját zsebébe.

Lemming arcza most kezdett csak az ijedelem hypocratesi halálkifejezésére torzulni. Ez az ember, a ki előtte áll, nem a pénzét, de a fejét akarja megkapni.

– Uram! szólt rémülettől reszkető hangon; nekem arra a tárczára szükségem van. Üzleti jegyzeteim vannak abban.

Föhnwald begombolta kabátját az eltett tárcza fölött.

– Meg vagyok felőle győződve, hogy azok vannak benne. Jegyzetek az ön üzlete felől. Derék egy üzlet! Üzlet az éhező nyomorultak falatjaival; üzlet a ragyogó méltóságos és nagyságos urak jellemével. Én ezeket az adatokat akarom birni. Akarom azoknak a derék, jeles férfiaknak a névjegyzékét birni, a kik látták önnek ezt a tárczáját akként megnyilni, mint a hogy ön azt előttem megnyitotta, hogy megszelídülve hulljanak bele, mint a vak pipiskék, miket a vadász tükre leszédít.

– Ön csalatkozik, uram!

– Az ön elsápadt arcza, az ön reszkető keze bizonyítja, hogy nem csalatkozom; hogy a titkos zár nyitjára találtam. Ön ily titkokat iróasztala fiókjában nem tartogathat. Önnek azt mindig magával kellett hordania.

Lemmingnek nehéz veritékcseppek kezdtek gyöngyözni homlokán.

– Jól van, én elismerem, hogy ez az üres tárcza rám nézve sokkal értékesebb, mint a csomag pénz, melyet ön belőle visszadobott. Nekem e tárczát vissza kell kapnom minden áron; minden áron, uram! Egész hitelem fekszik benne. Ön ezt nem tudja; azt csak egy üzlet embere érti, mit tesz az: «egész hitelem». Szabja ön árát; mondjon merész összegeket, én megadom. Adok önnek tíz darab váltót tízezer forintról, – mindenütt a világon készpénzül fogadják.

Föhnwald haragosan dobbantott:

– Elég volt már! Ne sértegessen ön tovább. Nem adom vissza!

Lemming könyörgésre fogta a dolgot; oda rohant Föhnwaldhoz, megragadta kezét, úgy kezdett el neki rimánkodni.

– Édes úr, kedves százados úr, legyen ön ember, legyen ön keresztyén. Ne kivánja ön halálomat. Ön engem megölhet. Hát azt akarja-e, hogy megöljem magamat? Ön tudhatja, hogy egy üzérnek becsülete a mindene; becsület nélkül nem élhet tovább. Adja ön vissza most, a mit később senki sem adhat vissza. Szegény nőm! Mi lesz belőle? Én főbe lövöm magamat. Itt, ön előtt lövöm magamat főbe! Százados úr, legyen irgalommal. Adja vissza üres tárczámat s vegye el azon kívül mindenemet.

És e beszéd alatt elkezdett sirni, és le akart térdelni Föhnwald előtt s meg akarta csókolni a kezét.

Föhnwald bosszusan rántotta el tőle azt.

– Eh! uram, ne játszék ön itt nekem jeleneteket Shylockból; ezt én láttam önnél sokkal jobb szinésztől. Készüljön az utra.

Lemmingtől pedig épen nem volt az komédia, a mit akkor játszott; a legmélységesebb való volt az, a ketségbeesés komoly tragédiája.

A mint Föhnwald elrántá tőle a kezét, felugrott térdéről; szemei véresen forogtak felnyilt pilláik alatt, arczát elfutotta a vér, haja ziláltan csapzott izzadó homlokán, összeszorítá ökleit és rekedten ordított:

– De én nem fogom engedni, hogy ön tárczámat elvigye! Saját szobámban mint egy rabló támad ön meg! Én védem magamat, mint rabló ellen szokás. Én erővel is ellenszegülök.

És a közbön zavart tekintete a szekrényen heverő revolverét kereste. Föhnwald hideg nyugalommal fonta össze karjait melle fölött, s csendes hangon szólt:

– Tanácslom önnek, hogy ki ne nyujtsa kezét revolvere felé; mert abban az esetben gyalog fogom önt két lovas között hátrafont kézzel Budára felkisértetni.

E biztos nyugalom megtörte a kétségbeesés elszántságát Lemmingnél. Nem mert többé revolvere felé tartani. Még egy futó pillantást vetett borotválkozó eszközeire, s a nyitott ablakra; talán gondolt egy gyors kanyarításra a borotvával, vagy egy merész ugrásra fejtetővel le a kövezetre. Csak abbanhagyta. Valami azt sughatta fülébe: qui habet tempus, habet vitam. A ki él, az még tovább élhet. S megadta magát az elkerülhetlennek.

Kijelenté, hogy kész menni, a hová a tiszt parancsolja.

Épen hetivásár volt a városban, midőn Föhnwald a három kocsit a három elfogott urral végig vivé az utczákon, lovas katonák fedezete alatt. A nyitott szekér embere még meg is volt vasalva, hogy a díszmenet charaktere valahogy félreérthető ne legyen.

Azt a hujjahót kellett volna hallani, a mit a vásáros nép csapott, mikor azt a jelenetet látta. Jól ismerték mind a hármat.

Kivánt is nekik szerencsés utat minden ember.

VILLÁM A DERÜLT ÉGBŐL.

Reggeli tíz óra volt, mikor Angyaldy nagy sietve lépett be Harter Nándor úr hivataltermébe, s az ott uralkodó irodafőnöktől kérdezé, hogy van-e valaki ő méltóságánál?

Ez azt felelé, hogy senki sincs, csak Bélteky Ferencz úr.

– No, e felől bemehetek hozzá! mondá Angyaldy, és benyított Harter szobájába. Hanem a méltóságos úr magas bosszusággal riadt titkárára:

– No, ugyan mit akar?

– Igen sürgös tudatni valóm van.

– Várjon vele! Most fontos ügy van előttem.

Angyaldy visszalépett, s leült a hivatalteremben.

Harter urnak csakugyan fontos beszéde volt az ifjú Béltekyvel.

– Ön már most, fiatal barátom, csakugyan azt hiszi, hogy megnyerte Elemér úrfi perét ellenem, miután minden forumon rá nézve kedvező, rám nézve elmarasztaló itéletet kapott?

– Valóban azt hiszem; s épen azért igen idején valónak találtam ajánlatommal fellépni.

– Azon ajánlattal, hogy egyezzem ki az úrfival, mikor már nyert ügye van neki ellenemben? Ez az ön szempontjából, természetesen, igen nagylelkű ajánlat. No, hát legyen, én önnek ajánlatát visszautasítom. Nem kell semmi egyesség!

– Tehát bevárja méltóságod a törvényes végrehajtást?

Harter Nándor mosolyogva lépett Bélteky Feri orra elé, s beszédközben annak nyakkendőcsokrát igazítá helyre:

– Kedves öcsém! ön még igen fiatal ügyvéd, s azt hiszi, hogy minden meg van nyerve, mikor a kedvező itélet a kezében van. Tapasztalt ügyvédek azonban jól tudják, hogy csak akkor kezdődik még az igazi per, mikor már a végrehajtás napja is ki van tüzve, s nekem gyakorlott ügyvédem van. Aztán magam is értek valamihez.

– Ezt mind számításba vettem.

– Gondolom. És azért ajánlotta ön nekem az egyességet, a mit én ismételten visszautasítok. A ki oly vakmerő volt, hogy én ellenem pert kezdett: az tudja meg hát, hogy ki vagyok? A lázadót én megtudom bűntetni. Mert a fiú, ki atyja ellen pert indít: lázadó, nem más. Meg fogom neki mutatni, hogy én most is úr vagyok fölötte. Azt hiszi ön, hogy abban az állásban, melyet én elfoglalok, csak olyan könnyedén lehet valakit ad peram et saccum exequálni?… – Önnek oda lehet itélve a rajtam levő köntös, hanem azt tapasztalni fogja ön, hogy nem akad ember, a ki azt rólam lehúzza. Nem fogok Elemér úrfinak egy fillért sem kiadni abból, a mit magáénak tart. Nem; azért, mert ellenem lázadt. Éljen szükölködve és nyomorogva, míg daczos lelke megtörik. Én fogadom önnek, hogy ha keresztbe teszem egy ajtó előtt a lábamat, ő azon az ajtón nem fog bemenni; s ha húsz évig élek, húsz évig nem mozdítom el lábamat előle.

Bélteky Feri valami mosolygást engedett arczának elárúlni. Harter észrevette azt.

– Ön azt gondolja magában ugy-e: hogy hiszen nem szükség épen a felséges halálnak jönni, hogy engem elmozdítson az ajtóból; jöhet arra egy új excellentiás úr is, ki rendszer-változáskor engem is székestől az ajtó elé helyez. Akkor roszul ismeri ön a helyzetet, édes barátom. Egy Harter Nándort nem olyan könnyen tesznek hol ide, hol amoda. Tekintélyt, minő én vagyok, minden kormány levett kalappal szokott kérni, hogy méltóztassék a helyet megtartani, melyre előde emelé. Vannak nélkülözhetlen emberek, kiket semmi rendszer-változás meg nem dönt, de mindenik magasabbra emel. Ezt higyje el ön felőlem, ifjú barátom.

… Angyaldy ismét belépett az ajtón.

– No, mi az megint? rivalt rá Harter, félbeszakíttatva büszkesége legélvezetesb kitörésében.

– Igen fontos és sürgetős az ügy, méltóságos úr!

– Maradhat későbbre! inte büszke, hatalmaskodó kézmozdulattal Harter, s a titkár újra visszalépett.

Harter folytatta oktató előadását a tapasztalatlan ifjú ügyvédhez. Ismét közel lépett hozzá s beszéd közben Bélteky Feri óralánczát fogva meg, azon iparkodott minden módon csombokot kötni.

– Tehát, hogy csak egy körülményt említsek fel ön előtt, mely mindjárt meggyőzendi önt arról, hogy most jutott még el csak a nehézségek kezdetéhez. Mikor ön már kezében tartandja a végrehajtási parancsot: akkor az én ügyvédem elő fogja mutatni mindazokat a váltókat, a miket én Elemér úrfinak világban csavargása alatt helyette Olasz-, Franczia- és Angolországban kifizettem. Azok oly mesés összegekről szólnak, hogy kétszer is túlhaladják az úrfi összes anyai örökét.

– Tudom jól! szólt Bélteky, óralánczát kiszabadítva valahogy Harter kezei közül, s inkább a nyakkendőjét engedve át neki, hogy azon csináljon tetszés szerinti csokrokat. Elemér könyelmű fiú volt; ezeret írt alá, hol százat kapott; hanem azt is tudom, hogy méltóságod az ő hitelezőit szinte úgy elégítette ki százzal ezer helyett: s így az összegek nem rugnak többre, mint épen Harter Elemér örökének kamatjaira.

– Az is meglehet, csak hogy arra nézve, hogy ön azt bebizonyíthassa, csupán két mód van. Az egyik: Lemming urat rábirni, hogy ellenemben: érti ön, az «én ellenemben» adja elő azon legmagányosabb természetű üzleti jegyzeteit, a mikből kiderűljön, hogy mit fizetett ő ki megbizásomból Florenczben, Nápolyban, Cadixban, Londonban Elemér úrfi helyett? Reméli ön Lemming úrtól ezen adatokat megszerezhetni?

– Bizony bajosan.

– Talán sehogy sem? A második lehetőség aztán önre nézve: személyesen kimenni Florenczbe, Nápolyba, Cadixba, Londonba; ott a kérdéses uzsorásokat törvényszék elé idéztetni, kivallatni, saját maguk ellen tanuskodtatni. Lesz önnek erre való pénze, ideje és ereje?

Bélteky nagyon kezdé vakarni az orrát ennél a feladványnál.

Harter úr látta, hogy mennyire maga alá gyürte ezt a gyenge embert.

– No lássa ön, ifjú barátom: minő emberfölötti vállalatot emelt ön fel, midőn egy Harter Nándor elleni küzdelmet fogadott el barátságból. Ez a küzdelem saját életpályáját is elronthatja. Ön még nem tudja, mi értéke van a befolyásos körök jóakaratának egy ügyvéd életpályájára? Ismerünk jeles készültségű talentumos embereket, kik nem birják a napi kenyeret e pályán megkeresni, és viszont másokat, kik korlátoltabb tehetségek mellett fényes előmenetelt biztosítnak maguknak. Ez utóbbiak ismerik az emberek értékét. Tanácslom önnek, hogy tanulmányozza azt ön is. Hogy elvállalta ön az ügyvédkedést Elemér úrfi perében ellenem, azt nem hibáztatom. Ha ön nem, tette volna más. Hogy eddig nagyon szorgalmazta, azért is megbocsátok önnek; hanem azt a jó tanácsot adom, hogy a mi most már ezután jön, abban a küzdelemben ne iparkodjék ön a fejét az én fejemhez ütni valami hevesen; mert mondhatom önnek, hogy az én fejem vasból van!

Bélteky úgy érezte, mintha az övé üvegből volna.

– Vigye ön a processust szokott kötelességszerű malatiával; ne mondjon le róla, tegyen benne lépést lépés után, a hogy illik: egyszer bizonyosan véget fog az érni; csak hogy akkorra az ön cliense kopasz lesz! Ön azon legyen, hogy maga is ősz hajakat ne kapjon miatta. Nekem sokszor lesz alkalmam önnek bebizonyíthatni, hogy atyai jó akaratom mázsányi súlyt adhat fiam ügyvédének szerencse-mérlegéhez: de soha egy szemernyit sem fiaméhoz. – Ezt jegyezze ön meg magának, ifjú barátom.

Azzal véglegesen megköté Bélteky nyakravalóját. A jeles ifjú elszédülve a hallott fenyegetésektől és biztatásoktól, alázatos búcsut vett és eltávozott.

Nyomban utána, ugyanazon ajtónyilással sietett belépni Angyaldy.