Part 15

S azután jöttek még sajátságos akadályok is, a mik feltartóztatták a haladást.

Egész csorda teheneket, ökröket, rideg gulyákat, birkanyájakat hajtottak a poros úton szemközt, mik előtt Elemér alkalmatosságának meg kellett állania, mert a szemközt jövő tulok nem bánta, ha keresztül megy is rajta a rúd, nem tért ki a szekér elől.

– Országos vásár van itt valahol, bátya? – szólítá meg kocsisát Elemér.

– Nem biz a téns úr; hanem elhajtanak minden lábas állatot tul a Dunára kiteleltetni – felébe. Itt már nincs egy szál szalma sem, a min rágódjanak.

Elemér most kezdé érteni azt a keserves bömbölést, a mit az elsoványkodott állatok ezrei úthosszant hangoztattak. Vajjon eljutnak-e Dunántúlra?

Szemközt jövő emberek nem köszöntötték már egymást, nem hangzott se «jónap!» se «dicsértessék!» Vert had utazott itt, egymás sarkára taposva.

Néhol egy kidült állat hevert az útfélen. Ott hagyták, nem jöttek érte.

– Talán a husát használhatnák? – jegyzé meg Elemér.

– Mit ér a hús, ha nincs só hozzá?

– Hát nincs só? – kérdé Elemér elbámulva.

– Hja uram, szegény ember minálunk csak marhasóval szokott élni, mert az olcsó; az úri sót mi nem győzzük. A marhasóból meg már nem adnak többet. Rájöttek, hogy magunk is azzal élünk, hát már most azt sem adnak ki.

Nagyon hosszan tartott az út, a fáradt gebék alig czammogtak. A távolban régóta látszik már annak a falunak a tornya, a hova el kellene jutni, de az mintha útban volna, alig akar közeledni. Jó délután volt már, mikor egy útféli csárdához értek. Itt megállt a fuvaros pihentetni.

A helység nem volt már messze. Elemér kifizette a kocsist s nem várt rá, míg annak a lovai új erőhöz jutnak hanem megindult gyalog a helységbe.

Mikor már jó közel járt, az úttól jobbra és balra mintegy ötven-hatvan embert vett észre, a kik sajátságos munkában voltak.

Az út mentében hosszú gödröket ástak, mintha sírvermeket készítenének óriások számára. Néhányan lenn dolgoztak a verem fenekén, felbukkanva fejeikkel, mikor egy ásó földet kivetettek a mély gödörből. A szél elkapta azt mint a hamut. Ölnyire ki volt égve a föld. Másutt már hantolták a vermeket befelé.

Elemér nem ért rá szóba eredni a munkásokkal. Sietett be a faluba. A biró után kérdezősködött. Elvezették a házáig. Elmondta neki, hogy a nádasi pusztára szeretne utazni, megfizet az alkalmatosságért.

A biró nagyon rosz kedvü volt.

– Ha aranyat fizet az úr, sem kap itten lovat.

– Miért nem?

– Mert egy sincs.

– Hát hova lett?

– Ma vertük agyon valamennyit.

– Miért verték agyon?

– Azért, hogy ne lássuk a kínlódásukat. Ma harminczkettedik hete, hogy hiába várjuk, hogy a fű kijőjjön a földből. Ha látta az úr azokat a nagy gödröket, a miket a falu végén ásnak, megkérdezhette, minek lesz az? megmondták volna: szegény ember oda rakja el igavonó állatjait kitelelni. Ezután majd gyalog járunk s jövő tavaszszal, a ki megéri, nem szántunk, hanem kapálunk.

Elemér mind lejebb hangolta az igényeit.

– Hol van itt egy csapszék, a hol kenyeret és vizet lehetne kapni?

– Hja uram, ha kenyerünk és vizünk volna, akkor nagy urak volnánk. Itt nem lakik uraság.

Hát már azt, a ki itt kenyeret eszik, uraságnak hívják?

Elemér tagjain hideg borzadály futott végig; pedig elég forrón sütött a nap.

– Nem hallottak valamit a nádasi puszta bérlőiről, hogyan vannak?

– Nem tud most senki a szomszédjáról semmit; nem jár most látogatóba. Az úr talán oda igyekszik?

– Oda; messze van-e gyalog?

– Jó három óra járás. Csak jobbra, naplement felé tartson, nem tévedhet le az útról: s ha azután egyszer meglát egy magas kéményt a távolban, ez a nádasi puszta pálinkafőzőjének a kéménye. Az is pihen, tudom, mert nincs miből főznie.

– Kérek hát legalább egy botot az útra.

– Azzal szolgálhatok; még nem hordták el mind koldusbotnak.

Egy ácsorgó vézna gyerek aztán egy kutyanyelv-bankóért, a mi jó pénzben tiz krajczárt ér, vállalkozott rá, hogy kivezeti Elemért a határból egész a dülő útig, mely a nádasi pusztára vezet.

Onnan azután egyedül ment Elemér tovább.

Rettenetesen egyedül. Sem mezei munkás, sem vándor nem járta azt az utat; kocsinyom is rég elenyészett róla; befujta azt hamuszürke porral a szél. Csak a kipusztulhatatlan szerbtövis az út két felén, mely nagy tért foglalt a vetetlen avarban, mutatta, hogy merre jártak itt hajdan szekérrel. S a mennyire a szem ellátott, a sötét hamuszín avar ízzott előtte, el-elveszve a hullámjátszó délibáb tengerében, mely távol zöld oázokat mutogatott a magányos vándor előtt, lombos, árnyékos erdőkkel, miknek lába tóban fürdik. Káprázat! Egy bokor sincs ott, egy ökörnyomnyi víz sincs ott.

– Még madár sem száll a tájon.

Elemér kábultan haladt órákig e siketítő némaságban, e véget nem igérő vigasztalan pusztaságban, e rémledező délibáb-rezgés felé. A nap nyugovóra szállt már, a vándor árnyéka messzenyult mögötte, s még mindig nem látott maga előtt mást, mint fekete avart és délibábot. Ekkor egy hosszú tűzvörös felhő mögé tűnt el a nap, mely mintha az égő földnek lelke volna; s abban a perczben eltűnt a délibáb, tengereivel, oázaival s Elemér maga előtt látta a távolban a hosszú kéményt.

Úgy örült ennek, mintha otthonába sietne.

Pedig még egy jó órai útja volt odáig.

Mire a bérlői lakhoz megérkezett, egészen beesteledett, a kapu is be volt már téve.

Bekiáltott az udvarra, hogy nyissák ki; s hogy azután nem jött senki, felnyitotta maga a kaput, könnyen jár az ilyen falusi szerszám; s bement az udvarra.

Nem ugatták a kutyák, a min nagyon csodálkozott.

Még nagyobb lett a bámulata, midőn a konyha-ajtóhoz érve, azt bezárva találta. Zörgetett, nem felelt senki. Lehetetlen, hogy már lefeküdtek volna.

Ekkor, a mint szétnézett az alkony fényénél, észrevette, hogy a mint a szél telefújta a folyosót a konyha-ajtóig finom porral, ebben a porban semmi lábnyom nem látszik. Itt nem lakik senki.

Benézett az ablakon; sehol sem volt gyertyavilág.

Elindult a cselédházakhoz. Azok is mind zárva voltak. Sorba járta az aklokat, istállókat, üres minden. Ki lehet nyitni, csak be vannak reteszelve, de belül senki, semmi.

Az egész udvar, az egész szérüskert üres, egy szál szalma nem hever az udvaron. A pajtának zsupptetője volt, az is le van szedve félig; egy szecskavágó a félszerben, reves, korhadt szalmatöredékkel mutatja, hogy mire lett elhasználva a tetőzet.

Az udvarból lement a kertbe. A fákon sem gyümölcs, sem levél; félszázados vastag gyümölcsfák koronáiktól gyökereikig végighasadva az aszálytól, s a kert földje mélyen fölrepedezve, mint a kihült lávafolyadék.

Azután talált egy kis elkerített helyet, fűzveszszőkkel körülsövényezve, oda is belépett, és ott megtalálta, a mit keresett.

Ott voltak a délvirágok, miknek magvait ő küldözé tengereken túli hazákból. Rájok ismert; ezek azok!

Elszáradva, porrá égve, halotti koszorúnak aszva.

De megvoltak, de felnőttek, de kivirultak. Valaki ápolta őket, gondolt rájok.

Hová lett, a ki ápolta őket? hová lett az egész család? senkitől sem kérdezheti.

Nincs egy lélek, nincs egy pára, a ki távol vagy közel hangot adjon a kérdezőnek.

Egy ugató eb, egy vijjongó madár, egy csiripelő prücsök nincs emberjáró kerületben.

Csak azok a száraz virágok beszélnek.

Egy hosszú földhalom van a kis kertecske közepén; valaha gyeppad volt, most csak szikár domb. Arra leül az ifjú s elkezd beszélgetni a virágokkal. Az elszáradt virágokkal.

Olyan csendes, olyan puszta körülötte minden. Háta mögött egy elhagyott ház, melyben nem lakik senki; körülötte egy nesztelen sivatag, lombtalan fákkal: egy téli tájkép, az égető nyár hevétől elperzselve; száraz galyakkal, üres mezőkkel; csak hogy a mi a téli tájképen fehér, az itt most mind fekete.

És az ifju, a ki nevetett, mikor az apai házból kiűzték, a ki gúnyt űzött saját temetéséből: most, mikor lehajtá fejét arra a kiszáradt gyepágyra, a hol senki se láthatta, a hol senki se hallhatá, elkezde sírni keservesen.

Ott viradt meg azon a gyeppamlagon.

Ott mélázta át az egész csend-ülte éjszakát; egyedüli élő a véghetetlen nagy sírban, melynek feneke egy egész ország, négy fele a négy égsark maga.

Álmatlanul ott lelte a hajnal.

Akkor leszakított egyet azokból az aszúvirágokból, miket oly jól ismert, mik úgy kiválnak az otthonos növények rendéből, s azt tárczájába rejtve, ismét neki vágott az útnak, melyen idáig jött; saját lábnyomain kívül még nem látott egyéb nyomot az egész pusztán végtelen végig.

Az úrfi ezuttal a vasuti állomásig gyalog mehetett. Pedig nem volt az ilyen expeditióhoz szokva. De szekeret semmi árért nem birt többé kapni, s úgy kellett tennie, mint más szegény embernek: megerőltetni az apostolok lovait.

Utközben megkóstolta a kukoriczacsutkából készült kenyeret is. Másformát nem kapott. Ettől a kenyértől sok egyet-mást megtanult, a mit még eddig nem tudott.

A vasuti indóházhoz épen jókor érkezett meg éjszaka közepén, hogy a vonatra felülhessen.

Ott azután megpihenhetett volna, ha engedte volna pihenni az, a mit magával elhozott belül.

Az a szomorú pusztai kép!

A sötét éjben is szüntelen azt a fekete, sivatag pusztai tájképet látta maga előtt, mely paradicsom lett volna, ha az ég átka el nem perzseli; egy holt, emberijesztő vadon most.

És gondolá magában: az én lelkem egy ilyen tájkép.

S valahányszor elszenderült, mindig azokat a hosszú sírokat látta maga előtt, mikből a sírásók feje fel-felbukkan és hallotta a szózatot az üregekből: «Temessük el, a mink még van; aztán temessük el magunkat is; végezzük el a megfordított teremtés munkáját: temessük el az ötödik napon a párás állatokat, a hatodik napon aztán az embert, – saját magunkat.»

Két napot töltött az ide s tova utazással Elemér. Késő délesti órákban érkezett vissza Pestre.

Egyenesen Lemmingnéhez sietett. Még tegnap délben kellett volna odamennie.

Leverte ruháiról a port, hogy ne lássék rajta a két napi gyalog-utazás. Hanem azért lábai ki voltak állva, alig birta egyiket a másik után vonszolni.

A komornyik, ki bejelenté, előre tudatta vele, hogy ő nagyságaik épen indulni készülnek a circusba. Little Wheal jutalomjátéka van.

Azt persze Elemér tartozott tudni, hogy Little Wheal most az első ember a világon, a bohócz; a második a miniszter.

Azonban egy szóra mégis elfogadtatik.

Malvina valóban teljes páholyfoglalói ornátusban volt már, s Lemming úr csakhogy a keztyüit nem húzta fel.

Az asszonyság kiszámított nehezteléssel fogadta az úrfit.

– No maga szépen eljött!

– Egy kicsit elkéstem.

– Szép kicsi! Ha a tegnapi ebéddel mind ekkorig vártunk volna önre, szépen elhültek volna az ételek. Ugyan hol járt?

– Minek kérded? Ugy sem mondanék igazat.

– Összeakadt úgy-e, mindenféle korhely pajtásokkal? Eljárt olyan helyekre, a miket tisztességes emberek előtt nem lehet bevallani? A szemeiből látom, hogy azóta nem is aludt. Ugy néz ki, mint a ki két nap, két éjjel kártyázott és dorbézolt. Még most is alig állhat a lábán a korhelykedés miatt. Mintha két báléjt végig tánczolt volna.

– Csak szidj és korholj, jó kis mama! Mindent megérdemlek. Nem gondolhatsz felőlem olyan roszat, hogy még annál roszabbat is nem tettem volna. Haszontalan, silány ficzkó vagyok. Tudod te azt!

– Ez elég szomorú önre nézve. Én az ön érdekében egész nap fáradok, s ön azalatt még csak annyira sem méltat, hogy eszébe juttassa magának, vajjon vagyok-e a világon? Mernék fogadni, hogy azóta minden pénzét elpazarolta.

– Oh milyen jól ismersz!

– Menjen! Haragszom magára. Ma nem akarok ránézni. Menjen haza valahova; aludja ki magát. Nagyon haragszom!

Lemming úr azt gondolta, hogy haragvó nejének segítségére kell sietnie, s ő is nekifordult Elemérnek.

– Hja, mon cher! Ez így nem fog sokáig menni. Ön félreismeri a helyzetet, melybe önhibája által jutott. Ön visszaél a mi gyöngeségünkkel, a mivel mi önt elkényeztetjük. Ez szégyenteljes pálya, a mit ön folytat, mon cher; mindig csak idegen emberek pénzét költeni, mások rovására könnyelműsködni; a gyalázatból tréfát csinálni: ez nem tisztességes embernek való!

Elemér arcza mélyen elpirult, de nem felelt semmit; ajkait összeszorította, és szemeit lesüté. Hadd szidják!

Hanem az utolsó szóknál, midőn Lemming úr épen nagyon belejött a nagybőjti leczkéztetésbe: Malvina csak félretolta őt félkezével maga és Elemér közül, s szavába vágott:

– Édes Lemming! ne avatkozzék ön ebbe a dologba, a mire senki sem kéri. Elemér könnyelmű suhancz, de alávalóságot nem követett el soha; azt én előttem ne mondja senki. Ha pazarolt eddig, mindig a magáét pazarolta, s a mit fizettek érte, azt sajátjából fizették. Most is azt vesztegeti, a mit nálánál érettebb eszű emberek az ő tulajdonából kihajigálnak az ablakon. Azért ön ne vessen neki semmit a szemére. Én szidhatom, mert jó vagyok hozzá; de önök többiek ne szóljanak a dolgába. Ez a mi dolgunk.

Azután szép fehér keztyűit végig gombolva, Elemérhez fordult.

– Ön tékozló fiú a bibliából! Tudja meg, hogy a sírkövét eladtuk egy ezer forintért. A ki megvette, részletenkint fogja lefizetni, havonkint száz forintjával. Tehát tiz hónapra el van ön látva. Ahhoz tartsa magát. Addig majd csak lesz valami ujabb kilátása. Meg van-e ön velem elégedve?

Elemér csak némán bólinta fejével.

– Még csak meg sem köszöni! – dörmögé magában Lemming úr, midőn Malvinának nyújtá karját, hogy őt a lépcsőn levezesse.

Elemér hátul maga maradt, úgy kullogott szótlanul utánok.

De Malvina, mielőtt a kapuív alatt váró hintajába ült volna, még egyszer hátratekinte, s az ifju semmiházinak nyújtva kezét, mondá:

– No, már nem haragszom!

A KESERŰ KENYÉR.

Hova lettek hát a puszta ház lakói?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ama nagy csapás után, mely a Világosi családot érte, első legsürgősebb teendő volt a lesujtott családapát felhozni Pestre és orvosi tanácsot kérni, mit tegyenek vele? Hiszen azt sem tudhatták még: szélütés érte-e, vagy megháborodott?

Az volt a kérdés, hogy ki menjen el és ki maradjon otthon?

Világosiné maga is oly idegbeteg volt, hogy lehetetlen volt egyedül útnak ereszteni a háborodott férjjel. Ilonkára sem lehetett a beteget magára bizni; s ha mind a ketten elmennek, ki viseli gondját a ház másik keresztjének: a siketnéma gyermeknek? Azt is magukkal vigyék?

E miatt volt nagy töprengés.

Meghallotta ezt Böske, s sietett rajta segíteni.

– Csak menjenek el maguk arra a Pestre, mind a ketten, a szegény urunkkal. Majd ügyelek én a kis némára magam. Bizzák rám az egész házat. Úgy áldjon meg az Isten engem, a milyen igazán mondom, hogy nem vész el ebből a házból egy szál toll sem, a míg oda lesznek.

Biz abba bele kellett nyugodni. Rá kellett hagyni Böskére a házat és gyermeket.

Úgy szöktek el szegénykétől korán reggel, mikor még aludt: fel sem költötték egy búcsucsókkal, nehogy nagyon sírjon utánok. Böske esküdött az egekre, hogy éjjel-nappal vigyázni fog reá.

A szegény beteggel szörnyű sok baj volt az úton.

Nem akart mozdulni, ha valahová leült, úgy kellett mindenüvé erővel vezetni. Nem evett, ha nem etették: gyermek volt, ki nem tudja még, mire valók a tagjai.

Pesten összehívták hozzá az orvosi tudomány előkelő bölcseit. Azok igen rosz vigasztalást adtak. Hosszú betegség ez, mit majd meggyógyít a halál. Az volt a legjobb tanács, hogy haza kell menni, vissza a falura, a zöldbe.

A zöldbe! Hisz épen ebben tébolyodott meg!

Pedig e baj ellen a város hét gyógyszertárában nincs orvosság.

Egy délelőtt épen az orvost várták, midőn az ablakon kitekintő Ilonka egy parasztleányt s egy kis fiut pillantott meg az utczán. A parasztleány hátán nagy batyú volt.

– Nézd anyám, szólt Ilonka, ha nem tudnám, hogy Böske odahaza van a kis öcsémmel, azt mondanám, ezek ők.

– Ah, dehogy! szólt Világosiné; nem is hasonlítnak hozzájuk.

A paraszleány a kis fiúval azonban épen azon vendéglő kapujában állt meg a kapustól tudakozódni, a hol Világosiék voltak szállva. Néhány percz mulva nyilt az ajtó s bejöttek rajta.

De most már rájuk kellett ismerni.

Naptól elégetve, portól belepve mind a kettő. Böske és a kis néma.

– Az Istenért, mi történt? kiálta Világosiné elrémülten, míg Ilonka kis testvéréhez rohant, karjaiba ragadta a kis némát, ki csak zokogva omlott oda, fáradtan, kimerülten.

– Mi ám? De mi ám? monda Böske, lekanyarítva nyakából a roppant lepedőbe kötött batyut, s mintha ott volna a legjobb helye, föltevé azt a legközelebb talált asztalra. Hát majd mindjárt elmondom én azt egymásután. Hanem ha megengedik, hát leülök, mert gyalog jöttünk ám idáig, aztán még a kis úrfit is az ölemben hoztam, mikor elfáradt.

Azzal letette magát egy székre, s eddig kezében hozott czipőit felhúzva mezitlábára, képesítve érezte magát a történteket elején kezdeni.

– Hát a mint tensuramék eljöttek hazulról, negyednapra odajön szekéren egy vöröshajú fiskális egy magakerült úrral – tudják: így hívjuk magunk között ezeket a mostani szolgabirákat. Az hozott magával még egy irnokot, meg egy hajdút. Hát a mint bejön ez a két úr, se kérd, se hall, csak leülteti az irnokot, az előveszi a tollat, tintát, papirost, s elkezdi ám irogatni, hogy hány tükör, hány szék, hány almáriom van a szobában? – üm! Mi lesz már ebből? Azután azt kérdezték tőlem, hogy nálam vannak-e a szekrények kulcsai? «Nálam hát!» minek hazudnám, ha nem akarok. Hát hogy adjam oda. – «Biz a Herkópáternek sem!» – Hát hogy nekik az mindegy. Akkor aztán gyertyát gyújtottak, spanyolviaszkot vettek elő: s elkezdtek dirib-darab papirosokat ragasztani az almáriomokra a kulcslyuk fölé.

«Hallják az urak, ezt én nem engedem, hogy a mi almáriomainkat összespanyolviaszkozzák. Itt minden én rám van bizva, s én nem engedek semmihez hozzányulni, mikor a gazdám nincs idehaza.» Akkor rám förmedt az a vörös fiskális: «Hát miért nincs idehaza? Épen azért foglaljuk le a holmiját, mert megszökött az egész családjával együtt.»

– Megszöktünk! kiálta fel Világosiné, szégyentől égő arczát eltakarva kezeivel. Hogy mi megszöktünk?

– No, csak ne tessék elkeseredni! Megcsináltam én a statisfactiót ezért nyomban. «Micsoda? szökött ám az urnak a sehonnai öregapja, mikor Sziléziából egy paruplival ide bejött kis kutyatánczoltatónak, de az én gazdámról azt ne merje az úr mondani, hogy megszökött, mert mindjárt az úr fog innen szökni, hol az ajtón, hol az ablakon!» Erre a vörösszakállú úr azt mondta, hogy elhallgassak, mert mindjárt pofon vág! «Azt próbálja meg, tudom, hogy kiszedem felét annak a vörös szakállának!» Akkor aztán az a másik úr mondott valamit diákul, nyilván csillapította, s mikor azzal készen volt, hozzám fordult, és azt gondolta, hogy majd én olyan bolond leszek, hogy mindent elhiszek neki, a mit mond. «Hallod-e, hugom, a földes úr a bérlet felől akarja magát biztosítani, s azért vagyunk mi kiküldve, hogy a bérlő ingóságait összeirjuk. Nem viszünk el innen semmit, csak összeírjuk, hogy más rá ne tegye a kezét. Azért legokosabb lesz, ha a kulcsokat előadod, ha nálad hagyták, mert különben erőszakkal is felnyittathatom a zárakat. Addig-addig beszélt, míg rávett, hogy felnyítogassak neki mindent egymásután. Akkor aztán egyenként előszedegettek mindent: felső ruhákat, alsó ruhákat, abroszt, asztalkendőt; azokat mind felirta a kanczellista. Én csak néztem. Mikor a kisasszonyom ruháira került a sor, azt mondtam nekik. «Ehhez ne nyúljanak, mert ez a kisasszonyomé.» Még kinevettek vele. Azokat is egyenkint mind előhúzgálták. Szégyen gyalázat! Nekem az orczám égett, hogy nem szégyelik ilyen idegen urak egy tisztességes kisasszony fehérneműit sorba előszedegetni, számbavenni. Mikor azokra a szép hímzett inggallérokra került a sor, nem állhattam tovább: «De már hallják az urak, ezt csak ne irják oda a többihez! Ezt a kisasszonyom mind maga kezével hímezte, egyéb drágasága sincsen, mint ezek a finom hímzetei, az már csak mégis nagy szemtelenség volna, ha még azt is elexequálnák a gazdámtól, a mi nem is az övé, hanem a kisasszonyé.»

– Erre az irnok azt mondta, hogy ne ugassak! – No, tetszik tudni, ez már csak elég nagy gorombaság. De én mégis moderáltam magamat; nem feleltem neki semmi goromba szót vissza; egyetlen egy szót sem, csupán csak hogy a kalamárist felvettem az asztalról, végigöntöttem neki az irásán, a tenyeremmel elkentem az egész papiroson, s a mint ezért megakart fogni, a tintás markommal bemázoltam az ábrázatját. Különben egy rosz szóval sem illettem szegényt.

– De hiszen te hallatlan nagy bolondságot követtél el! szólt hüledezve Ilonka kisasszony.

– Bánom is én! Most jön még a java. A szolgabiró erre dühös lett; a pandurjának kiáltott, hogy jőjjön a békókkal s verjen engemet vasra. No, de én sem voltam ám rest, kikiáltottam az ablakon: «Marczi! Pista! Jancsi! dorongra, kapára! Zsiványok vannak a háznál! Segítség!» No azt kellett volna látni, hogy hordta az irhát a három úr a hátulsó ajtón nagy hevenyében. A pandur bácsi ijedtében még a puskáját is kezemben hagyta, pedig nem is nagyon szorítottam meg a nyakravalóját. Az volt a boldogabb, ki hamarább a kocsin teremhetett. Úgy elszeleltek, mintha ott sem lettek volna. Persze, aztán mikor magunkra maradtunk, akkor kezdtünk el évelődni, hogy bizony nagy bolondot tettünk mi most: ezek az urak majd nagyobb erővel térnek vissza; mindnyájunkat vasra vernek, bekisérnek. De mikor én nekem a szivem elfacsarodott arra a gondolatra, hogy Ilonka kisasszonynak a hímzett schmizlijeit összeirják.

A jó lélek még most sem állhatta meg, hogy zokogásra ne fakadjon ennél a szónál.

– Hát azután? Mi történt azután? sürgeté őt Világosiné.

Böske megtörülte a szemeit a bodros ingújjával, s egész jó kedvvel folytatá ismét:

– Hát bizony mink azt láttuk, hogy itt ugyis mindennek vége. A földesúr nem fizetett árenda fejében úgy is lefoglal minden ingó-bingót; ez többet nem a mi gazdánké; strázsálja, a ki elfoglalta; nagy a világ, ki merre lát! Ennél a háznál meg nem hálunk többet. Én is aztán hirtelenében fogtam egy lepedőt, összepakoltam ihol ni ezt a batyut, felvettem a vállamra, a kis némát az ölembe, neki indultam a világnak, s most itt vagyunk.

– Szerencsétlen! szörnyedezék Ilonka; te nem tudod, hogy ez rablás! Te elraboltad a biró által lefoglaltakat a mi számunkra.

– Hagyja csak, kisasszony! Jobban tudom én azt. Három gazdámat kiexequálták már abból a házból, a mióta én azon a pusztán lakom, mert lehetetlen ott semmivé nem lenni. Láttam én mindeniknél, hogy a gazdának, gazdasszonynak, házi népnek a viselő ruháit soha sem volt szabad lefoglalni. Úgy tudom én ezt már úzusból, mint a legveszekedettebb prókátor. Azért is másztam a tintás kezemmel annak a kanczellistának a képére, hogy minek nyúlt olyashoz, a mihez nem volt semmi jussa. Ne tessék engem félteni, megfelel a Böske magáért, akárhová czitálják. Nem hoztam én el egyebet, mint a mivel a gazdámnak tartoztam: meg ezt a drága kedves kis jószágot, ni!

Azzal odament a kis némához, ki bágyadtan borult anyja keblére, s oda térdelve eléje, megcsókolgatá kezecskéit, s úgy elkérdezgeté tőle, hogy el van-e fáradva? Pedig az ölében hozta.

Világosinéból most tört ki a keserv. Néma gyermekét szívéhez szorítva zokogá:

– Koldusok lettünk, gyermekem! Földönfutó koldusok.

Ő szegény, nem tudott keservén uralkodni.

Ilonka nem sírt együtt az anyjával; összeszorítá finom ajkait, s mint hullámhányta hajó kormányosa, csak a környezetére ügyelt, magát nem érezé.

Míg Világosiné sírt, zokogott, addig a családapa érzéketlenül ült egy karszékben és nem látszott hallani, érteni azokat, a miket előtte elmondanak, a mik előtte történnek. Vagy talán hallotta, értette mindazt, s ép úgy kínozta szivét, a mit megértett, de a léleknek nem volt már hatalma az idegekre, hogy közölje velük. Merően bámult a semmibe.

Ilonka egy intést tett a szolgaleány felé, hogy hagyja őket magukra.

Böske elérté azt.

– Nem megyek ki, kisasszony! Itt akarok maradni. Itt akarok magukkal maradni minden nyomorúságban. Beszéljenek előttem akármiről. Talán én is tudok valamihez hozzászólni. Ne küldjön engem ki. Hadd tartozzam én is ide.

Ilonka némán inte fejével s megszorítá a leány kérges tenyerét; azután odament az anyjához, megcsókolá az arczát, letörölgeté róla a könyeket.