Part 13

– Kedves lovam! kedves jó barátom! egyetlen kenyeres társam! a kinek minden falatom felét odaadtam, a ki segítettél azt megkeresni. Szegény feleségem nevelt; annak a nevét is viseled. Most már te is utána mégy. Meghalsz, a hogy az meghalt. Oh! kedves szeretett kis lovam, ki keres már az én gyermekeimre kenyeret?

Egy perczre az a gondolatja támadt a bohócznak, hogy leüti a lovát tartó csendőrt a saját puskájával, aztán felkap a lovára, s nyargal vele a világba; hanem aztán csak letett róla. «Hová futnál te szegény ember annyi lovas katona elől, a te kis macskalovaddal?»

Bizony hozzákötötték azt Gierig úr előfogatához.

Gierig úr végezte e helyen munkáját s sietett még ma odább kelni. Folytatnia kell missióját s magán-mulatságért nem maradhat egy helyen sokáig.

A bohócz még egyszer néma esdekléssel emelé fel hozzá összekulcsolt kezeit, mikor a nagyságos úr a kocsiba felhágott.

– Takarodjék ez az ember előlem! uraskodék alá a nyolczkezű alattvalóihoz.

Konyecz úr felkapott a bakra, a két csendőr a parasztszekérre; Gierig úr nyájasan üdvözlé a századost: «A viszontlátásig, kapitány úr!» – mire Föhnwald olyasmit mormoghatott fogai közül, hogy: «Ne kivánd te azt magadnak!» Azzal a két kocsi elrobogott az udvarról.

A bohócz kiszaladt utánuk a kapuig, onnan nézett sokáig az elrobogó kocsik után. Az a halvány reménye volt, hogy talán mégis tréfa ez az egész. Csak őt akarják egy kicsit megijeszteni a nagyságos urak, a kiknek igen jó mulatság lehet egy ilyen szegény komédiást kétségbeejteni; s majd ha jó messze elmentek, akkor eloldják a lovacskát a kötőfékről s eleresztik. Visszatalál az a gazdájához, egyenest.

Mikor aztán látta, hogy azok bizony egészen elmentek s a lovacska csak nem jön vissza, akkor visszatámolygott az udvarra.

A katonák mind a lovaikon ültek már, a százados is nyergében volt.

– Uram! – kérdé a bohócz; – igazán elvitték a lovamat?

– Igazán!

– Mit fognak vele csinálni?

– Eladják a vásáron.

Ekkor a bohócz szemei elkezdtek vérben forogni.

– Akkor hát minek éljek én tovább és a gyermekeim? Megölöm őket és aztán magamat!

Azzal kirántotta becsukó kését mély zsebéből s rohant gyermekeinek ádáz dühvel.

A két komédiás-poronty vijjongva futott el apja elől, odamenekültek a katonák lovai alá, apjuk utánuk a késsel; a katonák iparkodtak őt visszatartani, egy-kettő leugrott lováról, hogy elfogja; a bohócz kitépte magát kezeik közül s üldözőbe vette gyermekeit; azok végre befutottak a nyitott konyhába, s az utánuk rohanó bohócz Ilonka kisasszonynyal találkozott szembe.

– Megálljon! szólt hozzá parancsoló hangon Ilonka. Mit akar?

– Ölni és halni. Magamat s gyermekeimet elölni. Nem parancsol nekem abban senki.

– Térjen magához! szólt a fiatal leány a dühöngőhöz s kivette kezéből a kést olyan könnyedén, mintha pákosz gyermek kezéből vette volna ki. – Mit akar ön ezzel a késsel?

A bohócz elkezdett zokogni és nem volt több szónak ura.

– Jőjjön velem! – szólt Ilonka. – Én adok önnek elvett lova helyett másikat. Azért ne essék kétségbe.

Azzal megfogta a bohócz kezét s vonta magával az istálló felé.

– «Csilla! ne!» – kiáltott a leány az istálló-ajtóban.

A hívásra kijött hozzá a kedvencz pony; szép kis zsemlyesárga lovacska volt, hófehér sörénynyel és farkkal. Az ajtóban bókot csinált asszonykája előtt s odadörzsölé nyakát a leány vállaihoz.

– Nézze ön, ez épen olyan kis okos paripa, mint az öné volt. Nekem is olyan kedves állatom ez. Szóra hallgat; mindent megtanúl. Vigye el ön cserébe az elveszetttért; s aztán ne bántsa gyermekeit, ne essék kétségbe. Járjanak Isten hirével!

Ilonka kezébe adta a bohócznak lovacskája kötőfékjét.

A bohócz térdre esett előtte.

– Kisasszony! – Én nem tudok mit mondani. – Hallgat is én rám valaki az égben! – Használ is ilyen szegény ördögnek az áldása valamit? – Ön engem a pokoltól mentett meg. Oda akartam menni egyenesen. Kétségbe voltam esve: meg voltam ölve. Ön feltámasztott; ön emberré tett. Én szegény ördög vagyok, Kaczenbukel a nevem. Azt sem örököltem apámtól. Csufságból hagyták rajtam. Bohócz vagyok. Kukacz vagyok. Lábbal tiport féreg vagyok. Nem tudom, hogyan szolgálom meg önnek ezt valaha éltemben. De ha van Isten a mennyországban, ez a nyomorúlt bohócz mégis megszolgálja önnek ezt valaha! – Kisasszony, hadd csókoljam meg szép kezeit.

Ilonka nem gátolta a bohóczot, hogy kezét megcsókolhassa, könyeivel eláraszthassa, s míg a bohócz eléje futott két gyermekét sietett szenvedélyen összecsókolgatni, addig Ilonka is megölelte hű lovacskája nyakát, s lopva egy csókot nyomott annak fejére. Talán nem is látta senki.

«Marsch! Marsch!» hangzott a kapitány vezényszava, s a tizenhat lovas tovarobogott az udvarról.

Ilonka besietett a szobába.

A bohócz odább haladt.

A pusztai lak udvara csendes lett. A nap alkonyatra járt már.

A VÉGSŐ CSAPÁS, A MI MÉG NEM AZ UTOLSÓ.

Késő este érkezett haza Világosi.

Eléje siető neje és leánya arczáról olvashaták a balsikert.

Alig szedték le az utiköpenyt válláról, a szobába érve, midőn egyenesen tudatá velük a rosz hírt.

– Hiába jártam. A városban nem kaphatni már kölcsönt semmi kamatra. A leghirhedtebb uzsorások sem állnak magamforma emberrel szóba. Módjukban van pénzüket a leggazdagabb földbirtokosoknak kiadni százas kamatra. Azokat is adóért fojtogatják.

Ekkor nézett körül s bámulva kérdezé:

– Hát vendégeink hova lettek?

A két hölgy tétovázva nézett egymásra: melyikük mondja meg neki a leverő tényt?

Ilonka vállalta azt is magára, ha atyja haragudni fog azért, ne anyját érje a harag.

– Már elmentek. Ma délután nem akartak tovább várni s erőszakkal akartak betörni anyám szobájába. A százados védett bennünket, s akkor fegyverrel fordultak ő ellene is. Én nem akartam, hogy máson is szerencsétlenség történjék: előadtam a pénzt, a mi haszonbérünkre volt félretéve, s kifizettem mind.

Világosi, a mint ezt meghallá, nem zugolódott, nem tett senkinek szemrehányást, csak leroskadt egy székbe az asztal mellé, s két kezét ölébe téve, fejét lecsüggeszté mellére s szörnyen elhallgatott.

Olyan rém-idéző volt ez elhallgatás. A két hölgy nem mert megmozdulni helyéről, nem mert egy szót szólani.

Szinte jól esett, hogy valaki nyitja kivülről az ajtót s megtöri a csendet.

A majorsági cselédek jöttek be a szobába: a kocsis, az öreg béres, a kis-béres, a juhász; arczaikon szokatlan meghatottság látszott; csendesen jöttek, nem kopogtak a saruikkal, s helyet adtak annak, a kit szószólónak választottak maguk közül.

A juhász lépett előre.

– Tens uram! mink is bejöttünk, ha megengedi, a magunkét elmondani. Nem tudom czifrázni: úgy mondom el, a hogy jön.

Úgy tetszett, mintha Világosi fejével intene, hogy jól van.

– Isten megalázott bennünket a fekete földig – mondá a juhász; – ime, porrá lettünk még életünkben. Érezzük, hogy semmik vagyunk; semmink sincsen. Mikor jó dolgunk volt, ugyan kevélyek voltunk, ugyan zugolódtunk, hogy mért nincs még jobban? Szidtuk a gazdát, nem kiméltük jószágát, nem néztük a kárt. De más emberek vagyunk mostan! Megtanított bennünket rá nemcsak a hatalmas úr Isten, hanem a hatalmas úr emberek is. – Oh uram! Én vétkes ember voltam; gyújtogatás terhe feküdt a lelkemen; de azok után, a miket három nap óta láttam, olyan könnyünek érzem magamat, mint egy semmiben nem tudó gyermek. Az én terhem csak egy pehely lesz ott, a hol ezeket mázsálják. Hiszen vigyék el a tizediket az Isten áldásából, azt a biblia sem tiltja, – de a szent irásban sem olvastuk, hogy a hol az Isten tíz csapást mért a nyomorultakra, az emberek még a tizennegyedikkel is oda sújtanak! – Uram! mi tudjuk, hogy itt ennél a háznál pénz nincsen, nem is lesz soká. De ne csüggeszsze azért fejét búnak. A nyomoruságban megismerik az emberek egymást. Mi megegyeztünk egymás között és bejelentjük, hogy elszolgálunk jövő nyárig bér nélkül, fizetés nélkül. Egy fillér sem kell nekünk új kenyérig. Beérjük száraz kenyérrel, míg benne tart, ha az is elfogy, egyikünk elmegy napszámba, s úgy tartja el a másikat, de nem hagyjuk el a gazdánkat ilyen nyomorúságában. Ha mindent elvittek is az úrtól, ezek a mi kérges tenyereink még itt maradtak, s ezek is érnek valamit. – Ne essék kétségbe az úr. – Jön más idő, más esztendő. A föld kipihente magát, ugarba vetünk mindenütt. A jövő évben ontani fogja a magot a tarló, annyi lesz rajta az áldás. Visszakapjuk, a mit elvesztettünk s majd elfelejtjük, a mit szenvedtünk. – Hát ne essék az úr kétségbe.

Világosiné nem birta e szavakat végighallgatni a nélkül, hogy sirva ne boruljon azon karszék támlájára, a melyen férje ült.

Boldog könyek, amik eltakarták szemeit, hogy ne lássa azt, a mit leánya végignézett.

Ilonka tekintete az egész beszéd alatt atyja arczán függött. Látta, mint változik el annak arczszíne fokonkint, bántalmas ónhalványságot véve fel, mely a beesett szemüregek sötétjét még kisértetiebbé tette. E sötét, mély üregekből oly merően bámultak elé a ridegen felnyilt szemek, mint az álmodóé, s a homlok redői lesimultak. És azután lassankint összeesett a termete, mint a melyből az élet rugói hiányzanak; feje mind jobban aláhanyatlott mellére. Mikor a kérges kezű ember azt mondá neki végezetül, hogy hát reméljen, ne essék kétségbe: akkor egyszerre összeroskadt, s leesett volna székéről, ha leánya karjai fel nem fogják.

– Atyám meghalt! – sikolta fel Ilonka, ki aggó irtózattal szemlélte e szörnyű átváltozást atyja arczán, s hirtelen eléje térdelt, és ölébe fogta fel az összeroskadót.

Hanem Világosi szemei még néztek, és kezei még mozogtak: csak hogy kezeinek mozgása nem volt egyéb, mint tehetlen reszketés, és ajkainak mozgása nem adott már beszédet, csak határozatlan szótagokat.

«Ta-ta-ta–te-te-te.»

Ez volt, a mit még nyelve rebegni tudott.

És az a merev tekintet!

A szél ütötte-e meg? vagy megőrült?

Ki tudná, mi történik ottan belül!

MI LETT A DÉLVIRÁGOKBÓL?

Harter Nándor úr néhány teknősbékalépéssel közelebb jutott czéljához. Találkozott Malvinnal elégszer.

Hivatalánál fogva főellenőre volt azon vállalatoknak, mikre Lemming úr a kormánynyal szerződött. Az ilyen úrtól nem lehet kimélni néhány csésze theát; talán még egyebet sem.

Sokszor volt Malvina egykori és mostani férjének dolguk egymással. Szépen megegyeztek mindig. Egyik kéz a másikat mossa. (Nem mondom vele még most, hogy szükségük van a mosdásra.)

Azután Harter Nándor úrnak is voltak magánügyei, mikben Lemming úr szolgálatát igénybe vette.

Például Elemér úrfinak a dolga. Ennek mindig pénzt kellett küldözgetni, eleinte Olaszországba, azután Francziaországba, azután Angolországba. A küldött pénz persze soha sem volt neki elég. Mindenütt adósságokat csinált államkölcsöni összegekig. Minden városban úgy kellett megszabadítani az adósok börtönétől, mesterséges egyezkedések által, miket csak Lemming úr összeköttetései negocziálhattak.

Mindezeknél az eseteknél megannyi jó alkalma volt Harter Nándor úrnak egy-egy bizalmas theaestélyen Lemmingéknél Malvina szép szemeiért megbocsátani a tékozló fiúnak.

Mikor a szép asszony olyan szépen tudott könyörögni azért a rosz fiúért, a kit most is kis fiacskájának nevezett, miként hajdan.

Harter úrnak olyan jól esett ezt hallani.

Egy este megint jön Lemming úrtól az üzenet, hogy kegyeskedjék ő méltósága odafáradni Lemming úrhoz, kit a rheumája nem ereszt ki a házból, kinek pedig okvetlen és sürgős mondanivalója van Elemér úrfiról. Nagy baj van.

Harter úr ismerte már az ilyen nagy bajokat. Csak épen most ásta ki fiát a londoni uzsorások alluvialis iszapjából, s megparancsolta neki, hogy rögtön üljön hajóra, és sehol ki ne szállva, addig szárazföldet ne érintsen talpaival, a míg Triesztbe ki nem teszik; ott már várni fog reá az eléje küldött Angyaldy, s elhozza hazáig. Elemér úrfi táviratozott is már Southamptonból, hogy ma ül fel az Atlantiquera, s két hét alatt otthon lesz.

Ha igaz?

De mikor soha sem lehet a szavában véglegesen megnyugodni.

Lemming úr a kandalló-szobában várt Harter úrra; erősen be volt a feje kötözve mindenféle melegítővel; az asszonyság ott volt mellette és ápolta, mint illik hű hitvestársához.

– Jó estét!

– Jó estét! – köszönnek egymásnak. Harter Nándor észrevette Malvina arczán, hogy az szokatlanul meg van illetődve. Azt hitte, Lemming úr betegsége hatotta meg ilyen nagyon. Emlékezett rá, hogy mikor neki rheumája volt, akkor nem melegített úgy a képére bodzavirágos vánkosokat. Ez a Lemming mégis szerencsés kópé. Jó lenne rajta sajnálkozni!

– Ön beteg? tisztelt barátom. Higyje el, hogy nagyon, de nagyon…

– Ne tessék rajtam sajnálkozni nagyon! – vágott bele fájós pofáju kedvetlenséggel Lemming úr. – - Itt van egy telegramm Toulonból, Elemérről.

No de már ez Harter úrnak is főfájást okozott!

De ez már borzasztó! Nem megparancsoltam-e neki, hogy sehol ki ne szálljon? Mit keres Toulonban? A gazkölyök! Én nem küldök neki több pénzt!

– Jaj, jaj, jaj a fogam! – nyivákolt Lemming úr. – Ugyan uram, engedjen szóhoz jutnom. Nincs az ön fia Toulonban, s nem kell már neki több pénzt küldeni. Itt a távirat; az Atlantique a viharban elsülyedt, s egy ember sem menekült meg róla.

Harter Nándor tétovázva tekinte hol a férjre, hol a nőre, ha nem tréfálnak-e vele?

No a mi Lemming urat illeté, arra a legjobb szándékkal sem lehetett ráfogni, hogy az most valami nagyon embernevettető kedvében van: csak úgy tátogott, mint a ki nem meri a fogait egymáshoz értetni, úgy érezvén, mintha azok közül kettő-három különösen meg volna nőve erre az ünnepélyes alkalomra, és midőn Nándor úr Malvinára tekinte, észreveheté, hogy az elébb is észlelt meghatottság kifejezése most már az elérzékenyülésig felmagasztosúlt arczán, s hosszú, sötét szempillái két fájdalomszült gyöngyöt törnek össze szemeiben. Utoljára pedig nem is bírja már elfojtani a szép hölgy érzelmeit, finom batiszt-zsebkendőjét szemére nyomja, halk zokogáshoz kezd.

Erre már Harter úr is átlátja, hogy ez egészen komoly előadás, s gondolkozik valami megfelelő attituderől a maga részére is.

Úgy hiszem, legpolitikaibb «pose» ily jelenetnél a fájdalomtelt atyának lerogyni egy karszékbe, s arczát tenyerével eltakarni; aztán időt engedni egy hosszú, művészi pauzának, melynek megsokaltával eljön a percz, melyben a lesújtott férfi erőt vesz érzelmein, parancsol könyeinek, hogy meg ne indúljanak; összeszorítja ökleit, leránczolja szemöldeit s rövid, szakgatott mondatokban megindul, mint kinek minden szava keserűségtől fojtogatott torkon szabadúl keresztül.

– Ez rettentő csapás… Uram… Nem tudom, hogyan élem túl?… Egész életem reménye…

E gondolatnál ajkaiba kellett harapni. – Oly fájdalmas volt tovább mondani azt. Lemming úr pedig csúzos emberek rosz kedvével azt a vigasztalást mondta neki:

– Már most nem kell méltóságodnak több pénzt küldeni utána.

Malvina finom érzése sietett ezt az otrombaságot kiegyenlíteni.

Kezét nyujtá Harter Nándornak.

– Szegény Elemér! Mégis csak jó fiú volt.

S a mint így kezét nyujtá neki s könyező ragyogó szemeivel reá nézett, Harter Nándort még holdasabbá tette vele, mint eddig volt. Áldotta magában azt a tengert s azt a zivatart, mely neki e kézszorítást s e gyöngéd tekintetet megszerezte.

És igyekezett helyzete előnyeit telhetőleg felhasználni.

– Kegyed mindig szerette őt, – szólt megragadva az eléje nyújtott kezet. – Kegyed mindig jó volt hozzá… És nekem egyetlen gyermekem volt… Családom egyetlen ivadéka.

Ki vehetné rosz néven, ha az atyai fájdalom e szónál mindkét kézzel szivéhez vonni kényszeríté a gyöngéd női kezet? Ezért még a jelenlevő férj sem neheztelhet. Hiszen Elemérnek Malvin valamikor kis mamája volt.

Harter Nándor meg is akarta mutatni az üzlet emberének, hogy minő érzelmekre képes egy igazi gavallér, ha az egyetlen fia a tengerbe veszett.

– Oh! asszonyom, kegyed tudja jól, de a világ tán nem hiszi, mennyire szerettem én szerencsétlen fiamat. De most meg fogom mutatni. Tudja meg az egész világ. Nem kimélek semmi költséget. Kerüljön ezrekbe, de emlékét meg fogom örökíteni. Kérem, könyörgök önnek, a nők ily dolgokban a leggyöngédebb leleményességgel bírnak: rendelkezzék ön helyettem, parancsoljon a nevemben. Mit tegyek, hogy fiam halálát a Harter-névhez méltóan ünnepeljem meg? Hogy tanuskodjék keservemről ég és föld? Vonjunk egy asztalt ide elénk. Húzzuk székeinket közelebb; itt az irónom, a tárczám, jegyezze ön bele, a mit szükségesnek, a mit kivánatosnak tart, szegény Elemérem gyászemlékére.

Malvina hogy ne engedett volna ezen óhajtásnak? Ez olyan felhivás, a mit teljesíteni szokás. Hölgyek különösen szeretnek költségvetéseket csinálni. Elfogadta az irónt és tárczát, s sajátkezűleg jegyzé a teendőket.

– Legelőször is ezer példányban a gyászjelentés, bristolpapirra nyomatva, s minden ismerősnek borítékban (nem keresztkötés alatt!) megküldve, 300 forint. Gyászruha az összes cselédség számára: 300 forint. Ünnepélyes gyászmise, teljesen kivilágított katafalkkal: 1000 forint. (Igaz ugyan, hogy mi egyszer konvertáltunk, de a mise mégis ünnepélyesebb, mint a búcsuztató az atyafiaknál; aztán Elemér maradt, a mi volt.)

(Bár mi se konvertáltunk volna! – sóhajtá Harter Nándor.)

(Azért tették, hogy elválhassanak.)

– Azután egy sírbolt a kerepesi-uti temetőben: 400 forint. Az elé egy pompás síremlék gránitból vagy márványból. Melyik legyen: gránit, vagy márvány?

– A melyik becsesebb! – véleményezé Harter.

– Melyik drágább síremlék, Lemming úr? – kérdezte Malvina; a gránit, vagy a márvány?

– Tudja az ördög! – dörmögé Lemming úr. Nincs is egy-egy jobb mulattatás nyavalygó beteg emberre nézve, mintha temetési szertartásos kellékek lajstromát sorolják el előtte, s még kérdezgetik, hogy melyik tetszik belőle neki jobban.

– Legyen gránit! – válaszolt Harter Nándor.

Malvina odajegyzett 2000 forintot. Azután mindenféle apró ajándék, gyászfátyolok, virágok, viaszgyertyák; fehér és fekete keztyűk; a muzsikusok, a koszoru-csinálók, a sírkertre felügyelő sírásók s más egyéb becsületes emberek, a kiknek emlegetésére Lemming úrnak még a másik oldalán is fájni kezdett a foga. És végül egy pompás olajfestmény, melyet Aladár fényképe után fog készíteni egy bécsi festő. Összesen még egy ezer forint. Az egész ötezer forint.

Harter Nándor gyöngéd szemhunyorítással köszöné meg Malvinának ezt a szivességet.

Lemming úr pedig azt mormogá fájós fogai közül, hogy: «öt perczent.»

– Még egy eszmém van! – szólt Harter elmélázva. – Egy alapítványt óhajtanék tenni Elemér fiam nevére; egy összeget letenni oly czélra, hogy annak kamatjaiból oly ifjak részeltessenek, kiket kemény szivű apák pillanatnyi pénzbeli zavarokban hagytak.

(Ily alapítványra valóban régóta kiáltó szükség van már.)

Erre szántam 5000 forintot.

Lemming úr kínzó fogai azt rebegték: «tíz perczent!»

– Asszonyom! – szólt ekkor Harter Nándor, felkelve székéről; én önnek végtelen hálával tartozom nemes részvéteért; most engedje meg, hogy felkérhessem, tegye meg az intézkedéseket helyettem; én nem volnék azokra képes. Hiszen önt anyjának nevezte egykor szegény fiam s ön oly jó volt hozzá életében mindig.

Malvina kész volt e kérelmet teljesíteni.

– Holnap rögtön átadok Lemming úrnak e czélra 5000 forintot.

– Csak az asszonynak, kérem! Én nem szeretem a gyászszertartások arangirozását; a magam temetéséről is szeretnék elmaradni.

– Az ég távolítsa azt messzire! – felelt meg rá Harter Nándor, s azzal jobb egészséget kivánva a jó úrnak, s még egyszer kezet szorítva az asszonysággal, eltávozott.

Mikor egyedül maradt a férj és feleség, Malvina rátámadt Lemming úrra: «Mi a csodát beszélt ön össze-vissza öt perczentről, tíz perczentről?»

– Ah! – nyögött elébb nagyot a csúz kérdésére az uraság. Hát Elemér anyjának hozománya százezer forint, a mi végrendelet szerint a fiu holta után Nándor úrra marad; annak a perczentjeit értettem.

Másnap csakugyan ott volt az ötezer forint Malvina kezében. A szép hölgy azután megrendelt mindent, a hogy praeliminálva volt.

A brisztolpapir-gyászlapok szétmentek az egész országba; a cselédek felöltöztek talpig feketébe, a szentatyák is mindent megtettek, a mi az elhunyt lelki nyugalmára szükségesnek találtatott; a nagy életnagyságu arczkép is elkészült, ott volt már Malvina szállásán, a gránitsíremlék is befejezéséhez állt közel, épen csak a sírirat hiányozván róla, melyet már háromszor írt meg Angyaldy úr, de a melyet háromszor vetett vissza Nándor úr; nem találván azokban eléggé kifejezve mindazt, a mit egy Harter sírkövén meg kell találni a bámuló utókornak: a család nagyságát, a fájdalom még nagyobbságát és a büszkeség legnagyobbságát illetőleg.

– Már látom, hogy én magam leszek kénytelen ezt megírni.

Így szólt az utolsó epitaphium visszautasításakor Nándor úr.

S hozzáfogott e gyászmunkához, késő este, lámpafény mellett.

Ritka lélekerő kell ahhoz, hogy valaki az egyetlen fia emlékére a sírfeliratot elbírja készíteni.

Harter Nándor bírt e lélekerővel.

Megmutatta titkárának, hogyan kellett volna.

EMLÉKÜL- HARTER-ELEMÉRNEK- MELYET-AZ-ATYAI-FÁJDALOM- EMELE. TESTÉT-AZ-OCEÁN-FEDI.

Idáig elkészült már, midőn háta mögött lépéseket hall; (ki lehetne más, mint a titkár? egyébnek ide szabad bejárása nincs); hátra se nézett, csak csinálta tovább az epitaphiumot.

Egyszer aztán gyöngéden a vállára ütnek, s azt mondja neki egy ismerős hang:

– Szervusz, papa! nem haltam ám a tengerbe!

Harter Nándor lecsapta az irónt a papirosra.

Bámultában csapta le, vagy örömében? azt nem lehet tudni.

Elemér úrfi pedig, mintha csak most jött volna haza valami rókavadászatról s arról akarna beszélni: széket húzott maga magának s bele ült. Ezek voltak a viszontlátás örömei mindkét részről.

– Biz engem kihalászott valami bolond kátrányinges, s visszaadott a hazának s kedveseimnek.

Harter Nándor igazán boszus volt. Nem azért, hogy miért nem halt a fia a tengerbe? Épen nem! ily hollószívet egy apában ki tenne fel? hanem azért, hogy ime, elköltött a szélkergetőnek utolsó tisztességtételére ötezer forintot, s akkor ez csak beállít és azt mondja: köszöni, nem halt meg.

Már ennél haszontalanabbul csakugyan nem lehetett az emberrel kidobatni a pénzt az ablakon. S még tetejébe ki is fogják érte nevetni. És legtetejébe Elemér úrfi azt fogja mondani: ezt a költséget tartsd magadnak papa, én nem kértelek, hogy engem ilyen drágán gyászolj!

Nem is tudja az ember egyhirtelen, hogy mit mondjon neki.

Azonban lassanként visszatér a régi páthosz; az ember összeszedi magát s kezét nyujtja az érkezettnek:

– Üdvözöllek, fiam! Örülök, hogy életben látlak. Mi azt hittük, elvesztél.

– Bizony ha rám nem találnak, el is vesztem. Hanem tudod a példabeszédet a rosz pénzről? Nem vész az el!

– Remélem azonban, hogy mint jó pénz tértél vissza?

– Az a valuta kérdése, papa, s ez, tudod, hogy ezen a mappán, a hol ti laktok, sokat változik. Hallom, hogy te fölváltottad magadat új bankóra a régi tizenhárom próbás ezüstből.

– Ne fecsegj ily esztelenséget!

– Okosan tetted biz azt, papa! akkor adjon tul az ember rajta, mikor magasan áll az ágiója. Itt sokkal külömb lakásod van, mint a vármegyeházánál volt. Én akkor is intettelek, hogy hagyj fel azzal a gyermekeskedéssel. A hazafiság csak fáklyás-zenével fizet. Jól esik fiui keblemnek, hogy megfogadtad józan tanácsadásaimat.

Harter Nándor nagyot prüszkölt ettől a dicsérettől.

– Nekem pedig az esnék jól, ha te fogadnád meg az én atyai tanácsaimat! szólt emelt hangon s elvörösödve.

– Ej no! nézd, hogy rám förmedtél. Hát nem fogadtam-e meg, a mit tanácsoltál: hogy egyenesen hazajőjjek? Igaz, hogy egy kicsit görbén jöttem haza: mert az a bomlott gőzhajós, a ki felszedett a vízből, elébb Corfuba is elvitt, s csak úgy hozott haza: de hát itt vagyok parancsid szerint, s a mióta megjöttem, még nem volt időm megelégedésedet kiérdemelhetni.

– No hát majd lesz rá időd. Nem titkolhatom el előtted, hogy eddigi magadviseletével igen elégedetlen vagyok.

– Azt én neked megbocsátom.

– Ne űzz ebből tréfát! Én téged külföldre küldtelek, hogy ember legyen belőled. S te ott nem tanultál egyebet csak roszat.

– Az már igaz! Mennyi jót tanulhattam volna azalatt itthon – nemes példád után!